Világra szól

Szerző: Petrányi Judit
Lapszám: 2014 július

Előttünk az asztalon zsilettpengét formázó kis szobor: a hazai és nemzetközi kreatív szakma egyik legrangosabb versenyének számító Arany Penge kategóriadíja, a Bronz Penge, amelyet egyestés műsorfüzetével a Zeneakadémia nyert el, és ezzel kategóriájában maga mögé utasította számos nagy multi- és transznacionális vállalat összehasonlíthatatlanul nagyobb költségvetésből készített reklámjait, arculati anyagait. A nemzetközi zsűri két másik kategóriában döntőbe juttatta a Zeneakadémia arculattervét és koncertmagazinját is. Az elismerés mindenekelőtt a kommunikációs csapaté és a kreatív ügynökségé, de az öröm közös: egyformán büszke rá Szabó Stein Imre kommunikációs, marketing és médiatartalom-fejlesztési igazgató és a programokért felelős kulturális igazgató, Csonka András. Mindketten azt hangsúlyozzák, hogy a sikernek önmagán túlmutató jelentősége van.

Szabó Stein Imre: A műsorfüzet, akárcsak a koncertkatalógus a megnyitó napján, október 22-én debütált arculatváltást tükrözi. A váltás komoly vitákat váltott ki, számunkra pedig óriási felelősség és egyben kockázatos feladat volt. Egy száznegyven éves szellemtörténeti entitás újrafogalmazása, új identitásának megalkotása elsülhetett volna rosszul is. Nagyképű kijelentésnek tűnhetett, amikor hét hónappal ezelőtt azt mondtam, hogy mi tulajdonképpen egy világbrandet építünk, most azonban visszaigazolódni látszik, hogy ezt a világ is így gondolja. Elismerve, hogy a nagy múltú egyetemként és modern koncertközpontként egyszerre működő Zeneakadémia immár jelen van a nemzetközi vérkeringésben. A tét az volt, hogy egy rendkívül értékes múltra hogyan lehet erős, működőképes, jövőbe mutató jelent építeni.

Csonka András: Igen, ez a lényeg: miközben a hagyományra építünk, szeretnénk egyidejűleg nagyon korszerűek lenni. A koncertrendezésben, vagyis abban, amit a néző a pódiumon lát, nincs nagy mozgásterünk. Itt nem operálhatunk különleges látványhatásokkal, vetítésekkel, extra fényekkel. Mi nem kérhetjük a zenészektől, hogy fejen állva játsszanak, mert ez a zene szentélye, itt úgy kell muzsikálni, ahogy a hagyomány megköveteli. Modernek lehetünk viszont abban, ahogy ezt kommunikáljuk, a koncertszervezésben pedig a művészek köré teremtett körülményekben. Ebben segít bennünket, hogy a Zeneakadémia mint helyszín is jelentősen megújult, új alapokra került a közönségkapcsolati munka és a jegyeladás rendszere is, aminek itt nem volt hagyománya, hiszen az intézmény korábban csak befogadó helyszínként működött. Egyértelmű, hogy az újjászervezett közönségkapcsolati munkának, a sikeres kommunikációnak és nem utolsósorban a jó programoknak köszönhető, hogy hét hónap után már a koncertszervezéssel foglalkozó intézmények élvonalában vagyunk, és a hangversenyeink zömében telt házzal mennek.

- A nyitás előtti vagy utáni időszak volt a nehezebb?

Cs. A.: Szerintem mindkettőnk számára a nyitást megelőző hetek iszonyatos akadályfutása volt a legélesebb. Gyakorlatilag úgy kellett előkészíteni a nyitó gálát, és minden egyebet, hogy 22-én - egyetlen nappal sem előbb - léphettünk be először az épületbe. Utána is sok fizikai problémával küzdöttünk, amiből a közönség semmit nem tapasztalt, és erre büszkék lehetünk.

Sz. S. I.: András valamivel korábban érkezett, én február környékén léptem be, amikor még se csapatom, se szobám nem volt. És persze mindent előre kellett kitalálni. Kemény volt, tévedni végképp nem volt idő. Arculat, médiafelületek, nyomda, közbeszerzés, egyszerre hat-nyolc féle feladatsor, és mindez úgy, hogy az itteni közeg bizony erre nem volt felkészülve. Az egyetemnek hirtelen kellett szembesülni a mi sokkal gyorsabb információáramlást és döntéseket, sokkal többféle feladat ellátását követelő igényeinkkel. Hovatovább az embernek rossz érzése támadt: joggal elvárhatja-e a támogató területektől, hogy ezekhez az igényekhez felzárkózzanak Ehhez jött a nyitás a maga nemzetközi sajtótájékoztatójával, az élő közvetítés televíziós koncepciójának kidolgozásával és saját készítésű filmjeinkkel.

Cs. A.: Minden zéróról indult. A produkciós szerződéseknek nem voltak előzményei, a korábbi apparátus nem is erre volt hivatott. Ugyanez volt a helyzet a jegyértékesítéssel is, amit nagyon gyorsan kellett kiépítenünk. Mi államkincstári rendszerben dolgozunk, az égvilágon mindenhez engedély kellett, beleértve a kártyaleolvasó terminált is. Most számos nálunk koncertező zenekar jegyeit is áruljuk, ez a teljes adminisztratív gépezetre nagy terhet ró.

Sz. S. I.: Kreatív, de szürreális időszak volt, vízió és praxis totális egyidejűsége. Tudtuk, hogy egyetlen apró tévedés felboríthatja az egész láncolatot. Közben András azzal a helyzettel szembesült, hogy roppant szerény büdzséből kell az elvárásoknak megfelelő programot kialakítani. Nekem sem volt könnyebb: a többi, hozzánk hasonló nagyságú feladatot ellátó intézmény költségvetésének mi a töredékével rendelkezünk, tehát minden személyes kapcsolatot ki kell használni. Amikor András egy nemzetközi sztárral, vagy én egy sajtóorgánummal beszélek, ezzel, no meg a Zeneakadémia hírnevével és várható teljesítményével tudunk operálni.

- Mekkora az a szerény büdzsé?

Cs. A.: Mondom a számokat. 2014-ben 123 saját szervezésű és 150 befogadott koncert helyszíne a Zeneakadémia. Ehhez jön 87 nagy nyilvánosság előtt elhangzó vizsgahangverseny, a régi Zeneakadémia koncertjei, és további tucatnyi, külső helyszínre, akár külföldre szervezett produkció. Összesen több mint ötszáz program, közte saját kivitelezésű operák, mint például A varázsfuvola, és komoly, nagy apparátust mozgató események, amilyen a Zeneakadémia Zenekarának és Kórusának koncertje volt Kobayashi mesterrel. Erre a feladattömegre 650 millió forintot kaptunk, ami nagyon kevés.

- Előfordul, hogy alkuszik, amikor egy-egy művészt felkér?

Cs. A.: Persze, hogy alkuszom. Anyagi lehetőségeink azonban nem csak szűkösek, de bizonytalanok is, ami jócskán megnehezíti a tervezést. 2013-ban például csak december 31-ig láttunk előre a költségvetésben. A 2014-es keretszámokat csak márciusban kaptuk meg. Tehát az év első három hónapjára szóló lekötések - amivel nem lehetett várni - döntően a Zeneakadémia tekintélyének, és valamennyire a személyes bizalomnak voltak köszönhetők, a szerződéseket csak az utolsó pillanatban lehetett megkötni.

- Hogy alszik az ember ilyenkor?

Sz. S. I.: Rosszul. Ezt mindkettőnk nevében mondhatom, mert ugyanabban a cipőben járunk. A projektek nem egy évre szólnak, Az idén, mire márciusban megtudtuk az éves költségvetésről szóló hírt, úgy kellett három hónapot végigélni, hogy gyakorlatilag nem volt aktuális fedezet, még a teljesen szabályosan lefolytatott, átnyúló közbeszerzéses szolgáltatásokat sem tudtuk lehívni. Tehát mindketten a személyes kreditpontjainkat toltuk be a küzdőpástra, miközben roppantul bíztunk az intézményben meg a szerencsében is. András helyzete még nehezebb, mert a koncertszervezésben jóval előbbre kell dolgozni.

- Mennyivel előbbre?

Cs. A.: Ha nem csak a maradékból akarunk válogatni, akkor két évaddal hamarabb kell megmondani, hogy mit, illetve kit szeretnénk.

- És ha menet közben kiderül, hogy nem lehet, mert nincs rá pénz, akkor vissza kell mondani?

Cs. A.: Igen, és az bizony komoly arcvesztés. Az év elején, amikor még nem tudtuk, mennyi lesz a pénz, gazdagabb szezont terveztünk, ettől aztán több ponton vissza kellett lépni, koncerteket kellett elhalasztani, átalakítani. A dolog lényege azonban az, hogy ne a könnyebb ellenállás irányába menjünk, és ne engedjünk abból a magas minőségből, amit tőlünk az igényes közönség elvár. Mi nem tudjuk rendszeresen meghívni a világ legnagyobb sztárzenekarait, hogy sikeres, népszerű szimfóniákkal telt házat garantáljanak - mi ennél sokkal, de sokkal kockázatosabb dologra vállalkozunk, amikor egy-egy szóló- vagy kamaraestre hozzuk be a közönséget. Ez részünkről tudatos vállalás: szólóestek, duók, triók, kvartettek, maximum vonós-kamarazenekar, ez a fő csapásirány. Egyrészt nekünk túl költséges egy-egy nagy létszámú turnézó zenekart idehozni, másrészt komolyan gondoljuk, hogy legyünk profiltiszták, vagyis nem szeretnénk úgy műsort szerkeszteni, hogy közben mások lábán lépkedünk, harmadrészt, és ez a legfontosabb, ebbe a terembe tényleg a kamarazene illik a legjobban. Tehát a kisebb létszámú együttesekre koncentrálunk, viszont szeretnénk nagyon különleges programokat pódiumra vinni. Ezt a szándékot eddig a stabilan nyolcvan százalékos jegyeladás visszaigazolta. Egyébként érezzük, hogy a közönség szeret itt lenni. Más ennek a teremnek a hatásmechanizmusa, mint bármelyik hazai helyszínnek. Egészen meglepő, hogy a legfinomabb rezdülésekre is milyen érzékenyen reagál itt a közönség, hogy mennyire megérzik például, hogy egy előadó jó formában van-e, vagy nem, és ez természetesen a művészeket is inspirálja.

- Változott-e a közönség összetétele?

Sz. S. I.: Ilyen jellegű felmérések nincsenek, de amit látok és hallok, annak alapján úgy érzem, igen. És ez egyrészt igazolja az irányt, amerre elindultunk a médiahasználatban, másrészt abból következik is. Arról van szó, hogy a „kennereknek"szóló, komoly szakfolyóiratok mellett radikális nyitást indítottam el a nagyközönséget kiszolgáló, minőségi orgánumok irányába. Tehát a zenei szaklapok mellett nagy súllyal jelenünk meg egy-egy napilapban, online felületen vagy akár tévéhíradóban. Megpróbáljuk meggyőzni ezeket a médiumokat, hogy egy operaénekessel is lehet olyan izgalmas anyagot készíteni, mint egy popsztárral, elhitetni velük, hogy ez a világ és a háttere milyen izgalmas. És bár nem engedjük, hogy bulvárosodjon a dolog, ilyen kompromisszumot soha nem kötünk, megértjük, hogy ők másképpen, más megközelítésből, a maguk módján fogják a témát tálalni, de a végeredmény az, hogy megnyerhetnek nekünk egy új közönséget. Sok-sok munka árán, de eljöhet az a pillanat, amikor egy fiatal úgy érzi, hogy „cool" a Zeneakadémiára járni, sőt kínos lehet, ha nem jön el, mert az emberek beszélnek róla, ő meg kimaradt valamiből, ami fontos. Ha sznobizmusból jön, hát jöjjön sznobizmusból. Nagyon jó, majd hat rá a zene. És úgy látom, érik a munka gyümölcse, mert ha nem is a legfiatalabb, de a középgenerációs közönség egyre nagyobb számban jelenik meg. Ha csak néhány száz 30 és 45 közötti új koncertlátogatót hódítunk meg, már az is nagy dolog, jelzi, hogy elindult valami.

Cs. A.: Érdekes, hogy a kortárs zenei koncerteken már határozottan megfigyelhető valami abból, amiről Imre beszél. A fiatalok egy része ezeket az eseményeket már úgy fogja fel, mint a tömegtrendekkel ellentétes valamit, tehát sikk elmenni egy-egy ilyen koncertre. Ugyanez valamennyire már a klasszikus zenére is kezd igazzá válni.

- Közben összességében nem csökken a közönség létszáma a pénzhiány miatt?

Sz. S. I.: Botrányosan csökkenne, ha nem lenne nagyon izgalmas a program, és nem hajtottuk volna végre az átütő arculat-újrafogalmazást. Épp a Koncertmagazin új számába készítettünk interjút a Concertgebouw vezetőjével, Simon Reininkkel, aki azt mondja, hogy a hangverseny - ami persze a lényeg - önmagában már távolról sem elég. Hogy mi van előtte, mi van utána, hogyan, milyen szellemi burokba csomagolják be, az óriási súllyal bír még a Concertgebouw számára is, pedig náluk nem kell attól szorongani, hogy bármikor bárkit ne tudnának megfizetni.

Cs. A.: Ami a pénztárcát illeti: a Zeneakadémia bizonyos koncertjei ingyen látogathatók. És azt tapasztaljuk, hogy ezekre az igény gigantikus. Bejönnek idős emberek, és úgy válogatnak az ingyenes diploma- és vizsgakoncertek között, mintha 5-10 ezer forintos jegyeket vennének. Hihetetlen műgonddal választják ki, hogy melyik vizsgaműsort hallgatják meg, ennek köszönhetően a nagytermes vizsgakoncertek is telt házzal mennek. Ez azt igazolja vissza, hogy igény van, csak fizetni nem tud már egy réteg, vagy nagyon meggondolja, mire ad ki pénzt. És persze az sem mindegy neki, hogy a koncert mellett még mit kap.

- Tudjuk-e, hogy a komolyzenei koncerteknek ma mekkora közönségük van?

Sz. S. I.: A legelszántabb magot Budapesten nem tenném többre, mint három-négyezerre, de hét-nyolcezer, akik rendszeresen, elszántan járnak hangversenyre.

Cs. A.: Szerintem a szám magasabb, inkább tízezret mondanék. A kilenc budapesti szimfonikus zenekar mindegyikének megvan a saját stabil bérleti közönsége. Bár nyilván van köztük némi átfedés, de teljesen más egy MÁV Zenekar, vagy egy Zuglói Filharmónia közönsége, mint a Nemzeti Filharmonikusoké vagy a Fesztiválzenekaré. Mások az igényeik, még abban is mások, hogy a büfében mennyit költenek. Az is látszik egyébként, hogy kikből áll össze ez a közönség. Fontos lenne, hogy meg tudjuk szólítani például a műszaki értelmiséget, vagy az egyre nagyobb yuppie réteget, azokat a fiatalokat, akik a pénzügyi szférában dolgoznak. Nekik semmire nincs idejük, mindent iszonyatosan gyorsan csinálnak, számukra eljönni a Zeneakadémiára és végighallgatni egy csellószonátát, az a „megáll az idő" a tipikus esete. Mégis meg kell őket fogni, nyitni kell, mégpedig a fiatalok felé, ez létkérdés, egyetértek. Nagyon megváltozott a világ. Egészen másként válhat ma valaki híressé, népszerűvé. Az okostelefonok és az internet világában úgy is lehet valakiből sztár, keresett művész, hogy alig van jelen a pódiumon. A kommunikáción sok minden áll vagy bukik.

- Akárhogy is nézzük, a közönségért verseny folyik, és ebben a versenyben az ismét működő Zeneakadémia mellett megjelentek új szereplők is. A versenytársakkal hogy alakult a viszony?

Cs. A.: Nehéz válaszolni, mert ez olyan, mint amikor a százméteres síkfutásban az egyik versenyző a világ legjobb sportcipőjét hordja, és sztáredzők készítették fel, a másik meg mezítláb fut és most lépett életében először pályára. Tehát nem azonosak a feltételek. Ugyanakkor a közönség teljesen autonóm módon képes kiválasztani, hogy mit szeret, és akárhogy is nézzük, a Zeneakadémia most sok tekintetben nagyon jó helyzetben van. Friss, modern arculattal és szerintem a műsorkínálatunkban is friss elemekkel jelentünk meg. A közönség kedveli magát a helyet és talán azt is, amit és ahogyan kínálunk. De én változatlanul azt vallom, hogy az összes intézmény akkor tud megmaradni, ha együttműködik, és nem a másik kárára próbál érvényesülni.

- Ez csupán óhaj vagy valóság?

Sz. S. I.: Most úgy tűnik, az elvek szintjén ebben mindenki egyetért, mi viszont úgy gondoljuk, hogy mindenekelőtt abban kellene megállapodni, miről is szól egy ilyen együttműködés. Megpróbáltuk definiálni, mi az a hét-nyolc pillér, amelyre egy valódi együttműködésnek épülnie kell. Az első pont, hogy az élni és élni hagyni elve alapján minden intézmény pontosan határozza meg a maga profilját, és annak megfelelően alakítsa programjait Mi ezt megtettük. Egy árnyalt és komplex együttműködési rendszer - tehát valami, ami több szándékdeklarációnál és az együttműködés természetes és eleve létező formáinak leírásánál - időt és sok egyeztetést igényel.

- Úgy érzem, gondolatilag ide kapcsolódik a komolyzenéért felelős kormánymegbízott, a Zeneakadémia korábbi rektora, Batta András nemrégiben tett javaslata, amely egy ernyőszervezet közös irányítása alatt működtetné az Operaházat, a Müpát, a Filharmóniát és a Zeneakadémiát. Mi a helyzet ezzel az elképzeléssel, amely a tervezett résztvevők ellenállásába ütközött?

Cs. A.: Úgy tudjuk, ez most teljesen lekerült a napirendről.

- A Zeneakadémia ebben az ügyben semleges álláspontot képviselt. Mi volt az oka, hogy nem zárkóztak el teljesen?

Sz. S. I.: Szerintünk volt itt némi félreértés. Mi úgy értelmeztük, hogy a beterjesztés nem tartalmazza az érintett intézmények autonómiájának elvesztését, ami ellen a legteljesebb mértékben tiltakoznánk. Azt gondolom, hogy a kormány oldaláról ez egyértelműen a forráselosztás optimalizálását célzó törekvés volt. Vagyis hogy megpróbálják kiegyenlíteni azokat az aránytalanságokat, amelyekre korábban a futóverseny példájával célzott András. De mivel a beterjesztés előkészítésében nem vettünk részt, most egy utólagos szövegmagyarázatnak sok értelme nem volna a részünkről.

Cs. A.: Az egyeztetéshez nem feltétlenül kell ernyőszervezet. Fejlett demokráciákban a piac szereplői önmaguk jól felfogott érdekében megszervezik maguknak. A szomszédos Bécsben vagy akár Párizsban, Londonban, ahol nagy intézmények működnek egymás mellett, ezek minden kényszerítő erő nélkül ülnek egy asztal mellé, és egyeztetnek. Nem pedig mindenki külön-külön megy be a minisztériumba és a saját lobby-erejét kihasználva éri el, ami neki előnyösebb. Budapestnek is ide kell felzárkózni. Ha azt mondjuk, hogy Magyarország a zene egyik fővárosa, akkor tényleg el kell érnünk azt, hogy a fővárosi hangversenytermek mind megteljenek, ahogy Bécsben estéről estére megtelik a Konzerthaus, a Musikvereinssaal, a Theater an der Wien és a Staatsoper is. Nálunk a turizmus beindult, de pillanatnyilag még a romkocsma a húzóágazat, amit szerintem könnyű lenne a koncerttermekre konvertálni. A magyar zene presztízse óriási, és olcsóbbak tudunk lenni a nagy európai központoknál. Mindenkinek érdeke a nagyon gazdag kínálat, és ha ebben van valamilyen verseny, akkor mindenkinek az a célja, hogy minél jobbat produkáljon. Ezért rendkívül lényeges, hogy az egyes intézmények műsorszerkesztési autonómiái megmaradjanak, a profilok tiszták legyenek, és mindenki a legjobbra törekedjen. Akkor elkezd működni a dolog. És még valamit hozzátennék: mindezt nagyon erősen kellene képviselni kifelé. Nézzük meg: sok ország a mienknél szerényebb értékekkel is hihetetlen hatékonysággal promotálja saját zenei életét. Nálunk ezzel sajnos senki sem foglalkozik.

Sz. S. I.: Nincs kinti mértékkel mérhető pénzünk külföldi kommunikációra... Az év elején például a Zeneakadémián meghirdettük a Marton Éva Nemzetközi Énekversenyt. Az első nemzetközi versenyt, amelyet a Zeneakadémia saját maga szervez. Nagyon kis kommunikációs költségvetésből, nagyon nagy munkával, erős kampánnyal sikerült nemzetközi szinten ismertté, vonzóvá tenni egy induló versenyt. De külföldön csak mi magunk tudjuk magunkat képviselni - már amennyire tudjuk -, mivel pénzünk alig, tehát elsősorban jó kapcsolatokkal, újságírói eszközökkel dolgozunk. Most például a Euronews Musica című, több százmilliós nézettségű műsorát sikerült a Chick Corea-koncertre meghívni: egy ilyen műsor segítségével valóban a világgal tudunk együtt lélegezni. Ha a nagy intézmények zenei kínálata országos kínálatként, együtt tudna megjelenni, integrált erőként, szellemesen és magától értetődően, az szinte robbanásszerűen térülhetne meg, amiből az egész fővárosi, sőt, magyarországi koncertélet profitálna. De én is azt hiszem, hogy ezt nem lehet erőnek erejével együttesen képviselni, az egyeztetés természetes mechanizmusainak maguktól kellene kialakulniuk. Ha létrejön egy egyeztető, koordináló szervezet, az sok szakmai bölcsességgel és diplomáciával sikerrel tudna működni.

- Milyen tanulsággal zárják le az újjáalakulás utáni első évadot?

Sz. S. I.: Az eltelt hét hónapban egyértelműen kiderült, hogy létrejött egy egyetem - mégpedig a világ élvonalába tartozó egyetem - és egy európai szinten számon tartott, nagyon jól működő koncertközponti tevékenység egysége. A hét hónap tanulsága tehát az, hogy ami létrejött, azt tovább kell erősíteni. Ezt támasztja alá az is, hogy sikerült a nagy piacon, a nagyvilágban is elfogadtatni magunkat. Nem csak szöveg, hogy ami létrejött, az világra szól! }

Az interjú időpontjában a zeneakadémiai koncertrészleg két igazgatójának nem volt tudomása arról, ami egy héttel később a sajtóban megjelent, hogy a Művészetek Palotája, a Magyar Állami Operaház, és a Zeneakadémia vezetői együttműködési megállapodást írtak alá. (A megállapodásról kiadott hírt lásd a 14. oldalon.)

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.