CSengery Kristóf, Malina János, Rákai Zsuzsanna, Mácsai János, Molnár Szabolcs és László Ferenc kritikái

Szerző:
Lapszám: 2014 május

{ CSENGERY KRISTÓF

Fray, LFKZ

Tavaly januárban, A Zongora című bérlet hangversenyén (Jakobi Koncert Kft.) lépett fel először Budapesten David Fray (1981). Szólóestjének műsorával plasztikus jellemzést adott önmagáról: igényesség, összpontosítás, elmélyült gondolkodás. Csak Bachot játszott, fegyelmezett műfaji és hangnemi rendben: az első részt az e-moll toccata (BWV 914) és az e-moll partita (BWV 830) töltötte ki, a szünet után a c-moll toccatát (BWV 911) a c-moll partita (BWV 826) követte. Az idei vendégszereplés, melyen a francia muzsikus a Liszt Ferenc Kamarazenekar kíséretével versenyművek előadójaként mutatkozott be, mintha csak a tavalyi logikát folytatta volna: két darabot hallottunk, egyet Bachtól (BWV 1052) az első rész, egyet Mozarttól (K. 466) a második rész végén - mindkettőt d-mollban. Elmélyítette az est során kialakult „d-moll érzetünket", hogy a második rész nyitószámaként elhangzott Vanhal-szimfónia is ebben a hangnemben íródott, ám enyhítette ugyanezt a koncert nyitányaként kamarazenekari változatban megszólalt Mendelssohn-mű, az a-moll vonósnégyes (op. 13).

Van, aki úgy véli, a sok azonos hangnemű kompozíció egymásutánja csak elméletben izgalmas, hangzó élményként monotóniát eredményez - ezt az aggályt most cáfolni látszott a barokk és bécsi klasszikus mű párosa, mely két, egymásra érzékenyen reflektáló zenei megszólalásmódot tár elénk. Közhely, hogy Mozart d-moll zongoraversenye súlyos, sötét, zaklatott zene, melynek saroktételei sorsszerű atmoszféra nyomása alatt ábrázolják a küzdő individuumot. De Bach sem üt meg ettől jelentősen eltérő hangot a maga d-moll zongoraversenyében. Amit itt hallunk, szigorú, feszes, komoly, sőt olykor komor zene, amely a fináléban a Mozart-versenymű hasonló részére jellemző feltartóztathatatlan sodrással pergeti az eseményeket, s amely a Mozart-concertóval ellentétben még a lassú tételben sem engedélyez mosolyt, inkább hangszeres passiózenét szólaltat meg (az erőteljesen hangsúlyozott előtagú, vontatott hangpárokat nem nehéz a Golgotára felhágó, keresztje alatt görnyedő Krisztus szenvedésteli lépteiként dekódolni).

 

David Fray

Tehát súly és tragikum, küzdés, szenvedés, sors. David Fray is ezt a gondolatkört felidézve játszotta a két versenyművet. Egzakt, perkusszív zongorázást hallottunk tőle a Bach-concerto nyitótételében, gyors tempóval és nagyon pontosan, izgalmat közvetítő élénk lüktetéssel. Ujjai alatt az Adagio kozmikus magányt sugallt, tépelődő monológjában a zongora a „miért hagytál el engem" panaszos kérdését intonálta. Végül a fináléhoz érve Fray a daktilikus lüktetésben találta meg szenvedély és indulat kulcsát - ez az erős hangsúlyokkal fűszerezett, feszes, felajzott ritmus lendítette-sodorta mindegyre tovább az előadást a végkifejlet felé. A Mozart-versenymű egészét a Don Giovanni-rokonság jegyében tolmácsolta Fray: erre utalt a két saroktétel sötét előérzettel teli végzethangja, de még a Romance kifinomult, bölcs, lágy és némi távolságtartással fűszerezett előadásmódjában is jelen volt a nevezetes dramma giocoso hangütése, csak másféle módon. Nagyon élveztem a finálé előadásmódjából kicsapó tüzet és szenvedélyt. A lelkes tapsra először a záró tétel megismétlésével reagált szólista és zenekar, majd Fray egyedül idézte fel a már említett Bach-mű, a c-moll partita Sarabande-ját.

A kamarazenekar mindkét versenyművet alkalmazkodó és ihlető partnerként kísérte, és a hegedűszólam néhány bizonytalanul intonált részletétől eltekintve a két önálló produkció is kedvező diszpozícióban találta az ezúttal Rolla János vezetésével muzsikáló együttest. A Vanhal-szimfóniából egy olyan Sturm und Drang hangvételt hozott felszínre az előadás, amely nagyon illett a két zongoraversenyhez, a Mendelssohn-vonós­négyes megszólaltatásában pedig tetszett a nyitótétel lágy hangzása és szelíd borúja, a lassú tétel előadásának remekül eltalált dal szöveg nélkül hangvétele, és a finálé előadásában a ritmusnak az a fajta izgatott nyüzsgése, amelynek párját az Oktett zárótételéből ismerjük. Március 6. - Zeneakadémia. Rendező: Liszt Ferenc Kamarazenekar }

 

MR Zenei Együttesek, Kovács

Az Éliás (op. 70) Mendelssohn legjelentősebb oratóriuma, életművének egyik legfontosabb darabja. Pályájának a zeneszerzői fejlődés szempontjából is csúcsát képviseli, hiszen az 1846 augusztusában, Birminghamben bemutatott művel a komponista mintegy tíz esztendőn át foglalatoskodott, vagyis az Éliás keletkezési folyamata alkotói útjának legérettebb szakaszát reprezentálja - hiszen a mű első elhangzását követően már csak kevéssel több mint egy esztendőt élt. A mű tartalma is nagyon sokat jelent szerző és közösség szemszögéből egyaránt, akárcsak a másik emblematikus oratórium, a Paulus mondandója. Ott a szövegben és zenében foglaltak személyében érintették az alkotót, aki egy lutheránussá lett, nagy múltú zsidó család sarjaként szenvedélyes hittel és emelkedettséggel élte át mindazt a spirituális tartalmat, amit a szó pozitív értelmében vett „pálfordulásként", egy gondolkodásmód gyökeres megváltozásaként tart számon a köztudat. A Paulus újszövetségi történet, itt, az Éliásban azonban egy ószövetségi próféta keserves szépségű útját kíséri végig Mendelssohn zenéje, amely konfliktusgazdagabb és drámaibb, mint a Paulusé, hiszen Éliás (azaz Illés) történetét kétszeres viaskodás tölti ki. Illés ugyanis nemcsak a Baal-kultusz, azaz a bálványimádás ellen küzd, hogy megtisztítsa népét a bűntől, és méltóvá tegye az Úr irgalmára, de magával Istennel is újra meg újra perlekedésbe bonyolódik, mert - a Jónás könyve Babitsát szabadon idézve - rühelli a prófétaságot, pontosabban gerince időről-időre megroppan elő-messiási küldetésének terhe alatt, túl nehéznek, sőt olykor hiábavalónak érzi a rá róttakat.

Amíg van emberi társadalom, amíg létezik közösség és egyén párbeszéde, s amíg akad olyan embertömeg, amelynek lelkiismeretét hazugság és önámítás súlya nyomja, addig az Éliást mindig, mindenütt érdemes előadni, mert a mű megszólalása több lesz holmi muzeális gesztusnál, a zenetörténet egy szép fejezetének felidézésénél. Nálunk szerencsére időről-időre megszólal a mű, akárcsak (ritkábban) a Paulus, sőt elmondhatjuk, hogy mindkettőből volt már magyar koncertteremben korabeli hangszeres előadás is - Vashegyi György és két műhelye, a Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar jóvoltából. Most, az MR Zenei Együtteseinek Sapszon-bérletében modern hangszeres apparátuson hangzott fel a kompozíció, ha jól számoltam, ötvenöt fős nagy kórussal - de ebben a paradigmában is lehet érvényeset, sőt katartikus tökéletességűt létrehozni az Éliás előadóinak.

Katartikusnak nem nevezném a mostani előadást - szépnek, gazdagnak, nemesen kirajzolódó ívűnek azonban igen. Kovács László vezényletével megszületett a legfontosabb: a mű hiteles hangvétele és atmoszférája, a minden bevezetés nélküli, in medias res kezdés lényegre törően drámai közvetlensége, a korálok átszellemült egyszerűsége, a zenekari részletek, például a diadalmas indulók tömbszerű határozottsága. A hallgató azonosulva merülhetett el a barokk gyökerű bibliai történetmondás zenei folyamában, élvezhette az MR Énekkarának (megbízott karigazgató: Oláh Gábor) tiszta zengésű, kulturált szólamformálású énekét, a telten megszólaló MR Szimfonikusok gondozott és lelkes játékát. Jól válogatott, egymáshoz illő tagokat felvonultató szólistagárda adta a produkció kollektív részéhez az individuális többletet. Az alt Schöck Atala, mint mindig, örömöt szerzett a személyiségéből sugárzó jelentőséggel, megnyilvánulásainak csiszoltságával és a magas színvonalú teljesítményt szabályozó ízléssel. Megbízhatóan, sőt hibátlanul működött közre Szakács Ildikó (szoprán) és Megyesi Zoltán (tenor). Az előadás főszereplője azonban a zenei akaratokat összefogó és koordináló karmester mellett kétségkívül Éliás megszemélyesítője, Kovács István volt, aki nemesen erőteljes, hajlékony basszusának minden színárnyalatát latba vetve állította elénk a kétségek között hányódó, küzdő, üldöztetést elszenvedő, majd győzedelmeskedő próféta sokféle érzelmét-indulatát és összetett lelki alkatát. Március 9. - Zeneakadémia. Rendező: MR Zenei Együttesek }

 

Jandó

Öröm volt tapasztalni Jandó Jenő szólóestjén a hajdani zongorabérletek estjeire jellem­­ző, élénk érdeklődést: a Zeneakadémia nagytermében nemcsak a földszinti és emeleti széksorok teltek meg, de az orgonaülés és a pódium is. Nem csoda: Jandó több mint negyven éve van a pályán, sokoldalú művész, és ami e szempontból a legfőbb: van saját közönsége, amely szereti őt és szívesen elmegy a koncertjeire. Mostani fellépésének műsora látszatra hagyományos volt, igazodott a nagy érdeklődésre számot tartó programok konvencióihoz, de azért mélyében ott rejlett egy érzékeny utalás is: egy zenetörténeti kapcsolat két szerző és két mű között. A koncert nyitószáma, Beethoven saját témára komponált Harminckét változata volt (WoO 80, c-moll - 1806) - olyan ciklus, amelynek témája saját leleményű ugyan, ám más értelemben mégis egy közös hagyomány képviselője, mert a barokk chaconne-ok, La Foliák melódiavilágának zsánerét teremti újjá. A koncert végén, a második részben pedig Schubert nagyszabású, kései c-moll szonátáját hallottuk (D. 958 - 1828), amelynek nemcsak hangneme közös a Beethoven-variációkéval, de a nyitótétel témája is feltűnő rokonságot mutat a Harminckét változat alapdallamával. Ez a két alkotás keretezte a koncertet, a szünet előtt pedig az első rész második számaként Brahms Négy balladáját hallottuk (op. 10 - 1854).

 Jandó  Jenő

Jandó Jenő játéka régóta nevezetes a művész kizökkenthetetlen nyugalmáról és üzembiztosságáról. Ezt a hírét most az előadások részben igazolták, részben nem. Kétségkívül megfigyelhettük, hogy a karakterizálás mentes volt mindenfajta szélsőségtől - kiegyenlítettség, ésszerű arányok jellemezték a tempókat, dinamikát, hangsúlyokat, a muzsikálás minden paraméterét. A tolmácsolások egyik mű esetében sem tértek el attól a hagyománytól, amelyet az adott darab esetében az elmúlt évszázad interpretációi egymáshoz kapcsolódva és láncolatot alkotva meghatároztak. Másfelől azonban mindvégig éreztem bizonyos tompaságot, fáradtságot mind az előadás intellektuális és érzelmi töltésében, mind a hangszeres kidolgozásban. Mit jelent ez? Egyfelől azt, hogy a művek hallgatója ezúttal nem érezte, hogy „vérre megy a játék", nem nyűgözte le a nagy egyéniség büszke önfelmutatásának gesztusa a Harminckét változatban, nem csapta meg a halálközeli élmény és a démoniság szele a Schubert-szonáta tételeit figyelve, és nem érezte a 19. század és a felidézett középkor, a lovagi múlt nagy találkozásának borzongató hangulatát a Négy ballada ossziánian ködös, homályos énekében.

Másfelől - és alighanem ez a fájdalmasabb - tapasztalt a hallgató sok olyan hangszeres megnyilvánulást, amely rendszerint nem a csúcsteljesítményeket jellemzi. Mindjárt a Beethoven-variációk elején feltűnt, mennyire nem kristályos Jandó Jenő billentése, s hogy a kidolgozás milyen elnagyolt, mennyire nélkülözi a minuciózus pontosságot, legyen szó akár ritmusképletek megrajzolásáról, akár futamok kijátszásáról. Nagyjából minden a helyén volt, a hangszeres kivitelezést legfeljebb itt-ott szeplőzték apróbb gikszerek, de az a hozzávetőlegesség, amely lényegében végig kísérte a zongoraművész játékát, az igazán súlyos, jelentős gesztusok hiányával párosulva megakadályozta, hogy a művek nagyságrendjéhez méltó interpretációs élményben részesüljünk. A legnagyobb hiányérzettel a Schubert-szonáta Asz-dúr Adagióját hallgattam - itt lett volna leginkább szükség a lélek mélységeibe bevilágító, megrendítő tolmácsolásra, legkellemesebbnek pedig a Brahms-balladák romantikus indulattorlódásait és fokozásait éreztem. A közönség láthatóan és hallhatóan másképp vélekedett a koncertről, mint a kritikus: hosszú és lelkes tapssal honorálta Jandó teljesítményét, a művész pedig egy újabb c-moll mű, Beethoven Patetikus szonátája (op. 13 - 1798) Adagio cantabile középtételével köszönte meg az ünneplést. Március 12. - Zeneakadémia nagyterem. Rendező: Jakobi Koncert Kft. }

Vengerov, Lengyel
Kamarazenekar (BTF)

Budapest koncertéletének gazdagságát illusztrálja, hogy alig pár nap leforgása alatt egy és ugyanazon helyszínen - a Zeneakadémia nagytermében - két világklasszis hegedűst is hallhattunk: előbb a magányosan pódiumra lépő Baráti Kristófot Bach, Ysaÿe és Bartók tolmácsaként, majd négy nappal később a jelen kritika tárgyául szolgáló koncerten Maxim Vengerovot, aki a Lengyel Kamarazenekar kíséretével adta elő Mozart-Csajkovszkij-Saint-Saëns-műsorát. Mivel a két nagyszerű teljesítmény két egymástól alapvetően különböző előadói felfogást képvisel, nem térhetek ki az egybevetés lehetősége elől - annál is kevésbé, mivel ebből senkinek sem kell „vesztesként" kikerülnie. A kritikusnak megvan a maga értékrendje, amelyen belül nem számíthat mindkét előadói krédó egyformán becsesnek - ha azonban valami a maga paradigmájában tökéletes, azt illő megsüvegelni.

Baráti koncertjén a Nagy Művész lépett elénk - az a muzsikus, aki tökéletes összhangot teremt hangszer és zenélés között, instrumentális tudása hallatlanul magas fokú, de nem önmagáért való, hanem a zene céljainak szolgálatában áll: „funkcionális virtuozitás". Vele szemben Vengerov a született hangszeres fenomén, aki a pódiumra kiállva és repertoárját megszólaltatva megmutatja, milyen gyönyörűség hegedülni, és milyen ínyenc élvezet egy virtuóz bravúros játékának érzéki szépségeiben lubickolni. Az ő játéka kétségkívül a hegedülésről szól, az benne a főszereplő - de sohasem ízléstelenül, sohasem túlzón. Hogyan nyilvánul meg az, kérdezheti valaki, hogy „a hegedülésről szól"? Az első részben Mozart két versenyműve (D-dúr, K. 218, A-dúr, K. 219), ékesen példázta, miként történik mindez. Vengerov - aki a klasszikus repertoárban több vibrátót használ, mint Baráti - arányosan, pontosan, tagoltan játszotta Mozart dallamait, de az értelmezés nem a megélés, nem az átlényegülő azonosulás aktusát jelenítette meg, hanem a megmutatásét, és a figyelem az Egész íve és összefüggésrendszere helyett a részletek csillogása felé fordult. Vengerov esztétikájában döntő fogalom a hatás. Nem játszik hatásvadász módon - de a hatás fontos, és a hatás kedvéért a zene elemei - frázisok, ritmusképletek, hangsúlyok - a legmagasabb rendű tudással meg vannak csinálva. Ez egy önmagán belül tökéletes logikájú, kifogástalanul működő világ. Egy nagy hegedűs versenyművet játszik, történetesen Mozartot. A játék hangszer-orientált, műfaj-orientált - de ennél jóval kevésbé stílus- és szerző-orientált. Hozzá kell tenni ugyanakkor, hogy Vengerov alapvetően virtuóz magatartású hegedülésében nyoma sincs bármifajta kérkedésnek. Korábban ilyesmit is megfigyelhettünk nála, 2008 és 2012 között azonban a művész egy gyakorlás közben elszenvedett sérülés következményeivel küzdött, és kérdésessé vált, hegedülhet-e a továbbiakban. Ez a testi-lelki megpróbáltatás (amely erőteljesen a vezénylés felé fordította a művész érdeklődését) érzékelhetően elmélyítette Vengerov személyiségét, s a visszatérést követően a művészi alázatnak olyan jelei mutatkoztak meg játékában, amelyek korábban nem voltak jellemzők rá.

Igazán elemében a műsor második részében volt: ekkor először négy Csajkovszkij-tétel vonós kamarazenekari kíséretes átiratából (Melankolikus szerenád - Scherzo - Melódia - Valse scherzo) formált négytételes pszeudo-versenyművet, majd Saint-Saëns két mutatós bravúrdarabját játszotta (Havanaise, Bevezetés és rondo capriccioso). A Csajkovszkij-tételekben megzendült a telt, dús, sötét hegedűhang, hallottunk áradó, romantikus dallamosságot éppúgy, mint fürge futamokat, elegáns és mutatós agogikákat éppúgy, mint nyomatékos hangsúlyokat. Saint-Saënshoz érve pedig végre főszerephez juthatott a temperamentum, sőt az Havanaise-ben az egzotikus hangvétel varázsos vonzereje is. A Lengyel Kamarazenekar Vengerovval összeszokott partnerként, rutinosan és világszínvonalon kísért, a szerényen mosolygó sztár pedig a standing ovationt meghatott szavakkal megköszönve Brahms két legnépszerűbb Magyar táncával búcsúzott. Március 22. - Zeneakadémia. Rendező: Tavaszi Fesztivál, Zeneakadémia }

 

{ MALINA JÁNOS

Honvéd Férfikar

Nagy érdeklődéssel tekintettem elébe a Honvéd Férfikar német romantikus művekből összeállított koncertjének, mert az együttest még nem volt alkalmam meghallgatni azóta, hogy karnagya a Rádióénekkar korábbi vezetője, a világszerte jelentős tekintélynek örvendő Strausz Kálmán. Érdekesnek ígérkezett a koncert azért is, mert a férfikar, a békeidők Liedertafelje ma Magyarországon lassan kuriózummá válik - bár a vegyes kart kétségtelenül előnyben részesítő Kodály és Bartók egyaránt komponált férfikari műveket. No és a fogalomhoz hozzátartoznak a nagy mulatozások, továbbá az amatörizmus és a fortékban a hangját jócskán kieresztő tenorok képzete is. Nos, aki ilyesmire számított a mai Honvéd Férfikarral kapcsolatban, az nagyon kellemesen csalódott. A hangversenyen egy hangilag-zeneileg abszolút összecsiszolt, hivatásos színvonalú, fegyelmezett együttes szólalt meg Strausz Kálmánnak és a kórus másodkarnagyának, Riederauer Richárdnak a vezényletével. A műsoron 19. századi német és osztrák szerzők zongorakíséretes és a cappella-művei szerepeltek, pihenőképpen egy-egy korabeli német szerzők, illetve Chopin zongoradarabjaiból összeállított blokkal; ezeket Szilasi Alex adta elő. A zongorakísérő a kifogástalan teljesítményt nyújtó Nagy László Adrián volt.

Az első énekkari blokkban három Schubert-, egy Schumann- és egy Mendelssohn­
-művet hallottunk, s már az első darabban, a Der Gondelfahrerben nyilvánvalóvá vált az együttes puha, tartalmas, homogén hangzása. Azután meggyőződhettünk a kórus szigorú ritmikai fegyelméről, s a kiegyenlített, harmóniai érzékenységgel megszólaltatott akkordokról is. Mindez természetesen alapvetően Strausz betanító munkájának köszönhető - előadói kvalitásait viszont a nagyvonalú, mégis rendkívül világos vezénylés, a plasztikus formálás, az agogikai megoldások gazdagsága jelezte. Különösen értékes tulajdonsága továbbá a kórusnak a kényes enharmonikus modulációkban is teljesen biztos intonáció, amely szólamokon belül is teljesen egységes. A Mendelssohn Nachtgesangjával bemutatkozó Riederauer Richárd talán nem Strausz szuggesztivitásával, de abszolút muzikálisan és professzionális módon látta el feladatát.

Szilasi Alex az első hangszeres blokkban Liszt két legnevesebb zongorista-vetélytársának, Thalbergnek és Henseltnek egy-egy etűdjét, majd Brahms egyik balladáját adta elő sok szép színnel, puha billentéssel, lebegő pillanatokkal. Igazán meggyőzőnek azonban inkább a második blokkban eljátszott két Chopin-impromptu bizonyult - ezekben az álmodozó karakteren túl szabadabb, fantáziaszerűbb játékkal, erőteljes tetőpontokkal is előrukkolt.

A második kórusblokk egy-egy Mendelssohn-, Schumann-, Bruckner- és Rheinberger-kompozícióból állt, melyek közül az első kettőben, mint már az első blokk Mendelssohn-darabjában is, szólókvartett is szerephez jutott. Elismerést érdemel, hogy ennek összetétele úgy tudott darabról darabra változni, hogy minden formációban teljesen megbízható, szólistakvalitásokkal rendelkező énekkari tagok szerepeltek. Schumann népszerű, erősen akkordikus Rastlose Liebéjében jól megfigyelhettük: ha a mássalhangzók németes keménységével adósak maradtak is, a férfikar német kiejtése kifogástalan. Bruckner szépséges Die Sternschnuppen című kórusműve igazi lírai megnyilatkozásképpen, megejtő, tiszta pátosszal szólalt meg - Rheinberger Riederauer által vezényelt darabja talán szaftosabb és hosszadalmasabb az ideálisnál, de nagy, sóhajos dallamíveit szépen rajzolta meg a kórus és a karnagy.

A záróblokkban visszatért Schubert - hálásak lehetünk ritkán hallható férfikari műveinek megszólaltatásáért. A népszerű Ständchen Dezső Sára rokonszenvesen érzékeny szólójával valami földöntúli könnyedséget idézett meg előttünk; a rendkívül differenciált eszközökkel, szépen tagoltan megszólaló Frühlingsgesang viszont rádöbbentett arra, hogy a kórus tenor szólamai a „hagyományos", érces hangon is meg tudnak szólalni - csakhogy micsoda különbség, ha ez is hibátlan ízléssel és mértéktartással történik! Március 7. - A Magyar Tudományos Akadémia Díszterme. Rendező: Honvéd Együttes }

Rozsgyesztvenszkij, Posztnyikova,
Concerto Budapest

Egy évtizednyi kihagyás után a Concerto Budapest élén láthattuk először Magyarországon vezényelni Gennagyij Rozsgyesztvenszkijt, mégpedig a zenekar Concerto Russo elnevezésű sorozatának márciusi hangversenyén, amelyet kétszer is eljátszottak a Zeneakadémián. Keller András valószínűleg a lehető legjobban döntött, amikor a karmesteri „szakma" olyan nagy öregjét hívta meg vezényelni, akinek a hatása semmilyen zenekar felől nem múlhat el nyomtalanul.

A programban az orosz zenét Liszt Ferenc (akit sokféle szoros szál kötött az országhoz), Szergej Rahmanyinov és a sokáig orosz alattvalóként alkotó Jean Sibelius képviselte - no meg az előadók, Rozsgyesztvenszkij mellett ugyanis felesége, Viktorija Posztnyikova is fellépett Rahmanyinov g-moll zongoraversenyének szólistájaként. Liszt Prométheusz című szimfonikus költeménye már elég volt ahhoz, hogy nyilvánvalóvá váljék: a pódium eléréséig kissé megtörtnek látszó karmestert hatalmasabb energiák feszítik, mint valaha: mozdulatai erőteljesek, pontosak, s a zenekarra gyakorolt hatásuk titokzatos módon sokkal differenciáltabb annál, mint a látvány alapján gondolnánk.

Az érzékenység-érzékiség szerepe azután a következő darabban jelentősen tovább növekedett, ami Posztnyikova előadóként is eminens módon nőies mivoltából, a Rahmanyinov-zongoraverseny karakteréből és a Rozsgyesztvenszkij kisugárzásában szinte lubickoló zenekar ihletett, szépséges zenekari színei­ből egyaránt következett. Posztnyikova azonban nem valami sápkóros-szűzies nőiességet képvisel, hiszen a maga módján semmiképp sem kevésbé robusztus jelenség Rozsgyesztvenszkijnél: neki még a pianói is belső erőtől duzzadóak. Nem: benne a zenélés minden szintjén parancsoló erővel fellépő szépség- és harmóniaigény az igazán női vonás, amely egyaránt tetten érhető a hang, a billentés tökéletes gömbölydedségében, a briliáns futamok makulátlan tisztaságában, a zongorából elővarázsolt színek rendkívüli gazdagságában és a zenekari színekkel való összehangoltságában.

Rozsgyesztvenszkijről pedig azt is el kell még mondani, hogy „a gyönyörű pillanatok, végletekig csiszolt részletek [...] és kellemes harmóniák" e műve (Kovács Sándor) az ő pálcája alatt semmiképp sem valami elomló dekadenciával, hanem csodálatra méltó feszességgel és ruganyossággal kelt életre. A szólista és a zenekar között példás összhang alakult ki, a fúvós szólisták önmagukat múlták fölül, s a telt és szonórus forték is jóval artisztikusabban hangzottak holmi harsogásnál. A zárótételben pedig meg tudták mutatni a zene nyugtalanító kérdéseket is felvető, a puszta „szépségen" túlmutató kvalitásait.

Sibelius 5., Esz-dúr szimfóniáját 1915-ben, 50. születésnapja alkalmából rendelték a Mestertől; ezt a művét, ha nem is idilli, de alapvetően derűs hangja és pozitív kicsengése különbözteti meg sok más alkotásától. Így a koncert dinamikáját a hősies-harcos-tragikus Liszt-poéma és a két későbbi, terjedelmes alkotás éles ellentéte határozza meg. A szimfónia első tételében mindenesetre előfordulnak, és az előadásban nagy súlyt kaptak kemény akcentusok és harmóniák, és a megkapó, zizegő-susogó vagy fényesen felzengő effektusokban rejlő természeti utalások hálás lehetőséget biztosítanak a nem is különösen monumentális zenekar, ezúttal elsősorban a csiszoltan és homogén módon megszólaló vonósok - no meg a karmester - számára, hogy megmutassák tudásukat. A lassú tételben, a program egyik legdifferenciáltabb, leggazdagabban kidolgozott tételében különösen világossá vált Rozsgyesztvenszkij plasztikus és sokszor messzemenően szabálytalan, de annál kifejezőbb mozdulatainak eredetisége, a dinamikai és a hangszínváltások pontos és erőteljes megtervezettsége, és nem utolsósorban a semmiképp sem kamarazenei természetű partitúra megszólaltatásának kamarazenei perfekciója a zenekar részéről. S a zárótétel hiába hat kompozíciós szempontból kevésbé kézben tartottnak, az interpretáció szigorú, világos építkezése, magabiztos vonalvezetése itt is azt sugallta: ezt a fajta zenét nemigen lehet jobban megszólaltatni. Március 8. - Zeneakadémia. Rendező: Concerto Budapest }

 

Bilson, Vashegyi, Orfeo

Malcolm Bilson hosszabb budapesti tartózkodását kihasználva a Zeneakadémia ismét lehetőséget biztosított arra, hogy a legendás amerikai fortepianista közös koncertet adjon az Orfeo Zenekarral, Vashegyi György vezényletével. S mi más is jöhetne szóba inkább egy ilyen hangverseny tartalmaként, mint egy Haydn-Mozart-program? Talán szimmetrikusabb lett volna a műsor, ha a Mozart- és a Haydn-szimfónia mellett egy-egy Haydn- és Mozart-versenymű csendül fel; ez a gondolat bizonyára azon bukott el, hogy a szóba jöhető egyetlen Haydn-koncert D-dúr hangnemű, míg a koncert fő rendező elve a diagonálisan ellentétes A-dúr, illetve Esz-dúr hangnemű félidők szembeállítása volt. Ám a legkevésbé sincs ok panaszra az így megszólaló K. 414-es A-dúr és a K. 449-es Esz-dúr Mozart-versenymű műsorra tűzése miatt sem. A K. 201-es A-dúr szimfónia a maga teljes fegyverzetben előpattanó tökélyével és zsenialitásával jelentős fordulópont volt Mozart fejlődésében - mondhatnánk, addig fejlődött, onnan már csak változott. Előadása mindig ünnep a hallgató számára; ez a mostani nem kevésbé. Vashegyi interpretációjának sajátos zamatát a tempó - különösen az első két tételben tapasztalható - szokatlan menőssége, illetve az Orfeo Zenekar vonósainak az utóbbi időben megfigyelhető hangi letisztulása adta; a hegedűhang különlegesen üde és telt csengése, az energikus, de torzításmentes forték remekül illeszkedtek a darab karakteréhez. Az egyszerre hagyományosan retorikus, és nyugtalanítóan egyéni nyitótétel elegáns és választékos beszédszerűsége nem volt meglepetés, ám a - lassúnak nem mondható - második tétel földöntúli szekvenciameneteiből nem hiányzott a valódi szenvedély sem. A zárótételnek a Haydnéihoz képest pár évvel megkésett Sturm und Drang-vonásait viszont kevés más előadásban találtam ennyire eklatánsaknak.

Az A-dúr versenymű - ezen az estén: fortepiano-verseny - játékosaként Malcolm Bilson (talán a Zeneakadémia újra megtalált, otthonos akusztikájának inspirációjára is) rendkívül szép hanggal és billentéssel kedveskedett tisztelőinek. Az együttessel és karmesterével fennálló hosszú kapcsolata a zenekarral való párbeszédeknek szinte intim karaktert kölcsönzött, amikor úgyszólván belesimultak egymás szavába. A lassú tételben tanúi lehettünk Bilson kivételes képességének az éneklő játékmódra, és csodálatos ízelítőt kaptunk lírikus énjéből. A fináléban játékának gömbölydedsége, gördülékeny beszédessége szerzett valóban felejthetetlen perceket, míg a zenekar kicsattanó energiával, valóságos őserővel szólalt meg, Vashegyi új erényeit hangsúlyozva.

Haydn - a Mozarténál pár évvel korábbi - 43-as számú, Esz-dúr („Merkúr") szimfóniájának előadása a retorika intenzitásával, a sűrű zenei szövet élettel való megtöltésével tűnt ki; megkapóan nemes érzelmességgel szólalt meg a lassú tétel szordinált hegedűk által játszott, szívhez szóló dallama, s szinte világítottak a fájdalmas disszonanciák. A zárótétel kaleidoszkópszerű pezsgése pedig éppen azáltal vált igazán hatásossá, hogy Vashegyi mindvégig kézben tartotta, világos fejjel tagolta a folyamatot.

Az Esz-dúr billentyűs versenyműben az addig tapasztalt erényeken kívül a nyitótétel remekül felépített, impozáns cadenzája bizonyult újdonságnak. A retorika, a szólóhangszer gondosan felépített zenei körmondatok formájában, ezúttal az álmodozó léptű középső tételben is főszerephez jutott. Az akkordok mennyei változatosságát, az egész tételnek a legszebb mozarti és haydni lassúkhoz méltó ihletettségét méltóan emelte ki Bilson mérhetetlen hajlékonyságú játéka. A nagyszerű darab inkább drámai, mintsem felszabadultan száguldó zárótétele pedig ugyancsak élményszerűen szólalt meg. Március 11. - Zeneakadémia. Rendező: Zeneakadémia Koncertközpont }

 

Baráti

Baráti Kristóf Ysaÿe, Bach és Bartók műveiből összeállított szólóprogramjának érdekessége volt, hogy csupa olyan zenét tartalmazott, amelyet ráadásként is hallhattunk már tőle; a viszonylag szűk kíséret nélküli repertoárból Bach-partitát és Ysaÿe-t persze szinte minden hegedűs játszik ilyen céllal, de a Bartók-szólószonáta Prestóját - amely ennek a koncertnek a záró tétele volt - keveseknek jutna eszébe „levezetésképpen" előadni, amint ezt ő már megtette.

Ismeretes, hogy Baráti Kristóf nemrég készített hanglemezt a hat Ysaÿe-szonátából. Ezt a hangversenyét e sorozat két darabjával kezdte. Ám ha az volt a benyomásunk, hogy ennek nyomán egészen új megvilágításban látjuk a nagy belga hegedűs darabjait, akkor ez nem egyszerűen amiatt történt így, mert ezek a művek most éppen „kézben vannak", hiszen már évekkel ezelőtti Ysaÿe-interpretációi is sokkal többnek mutatták őket bravúrdaraboknál. A „Dies irae"-s 2. (a-moll), Jacques Thibaud-nak ajánlott szonáta Baráti előadásában olyan kompozíciónak bizonyult, amely mindenekelőtt arányos és mértéktartó, érzelmi megnyilvánulásaiban - csakúgy, mint az előadó - visszafogott, zenei világa pedig kifejezetten gazdag és érdekfeszítő. Mindezt követi csupán a virtuóz hegedűtechnika magasrendű ismerete és kiaknázása. Jelentékeny, és Bachhal, Bartókkal ellentétben kevésbé hangsúlyozott vonása a szerzőnek a polifon szerkesztéshez való eredendő affinitása; Baráti interpretációjában ez is közvetlenül érzékelhetővé válik. A Sarabande tételből nem hiányzik továbbá a hang bachi komolysága, súlya sem. Mindezek, a zárótétel merészen fantáziadús variációival együtt, kivételes érzékenységgel és színgazdagsággal, ugyanakkor imponáló biztonsággal és nyugalommal szólaltak meg Baráti Kristóf hegedűjén. A rövidebb, egytételes, de kétrészes, Enescu tiszteletére komponált 3. (d-moll) szonáta lassú-gyors felépítésével, sajátos ornamentikájával a (román) népzene szellemét csempészi bele egy szokatlan kontextusba, megint csak izgalmas szituációt előidézve. Különösen az első tételt jellemzi valamilyen csapongó rögtönzésszerűség; ugyanakkor a második tétel megint Ysaÿe rokonszenvesen választékos, részleteiben kiérlelt kompozíciós módszerére hívta fel a figyelmet. Baráti pedig ezúttal is nyilvánvalóvá tette ennek a zenének a mértéktartó arányosságát és erőteljes, sajátos ízeit.

Az előadó elvarázsolt bennünket azután Bach d-moll partitájával is. Az Allemanda szárnyalt, a pergő Corrente szilárd ívként feszült ki a térben, a Sarabandában finom mikro-agogikákat és színmodulációkat figyelhettünk meg, a Gigában pedig ráébredtünk a hangszer mély regiszterének nemes zengésére, és arra, hogy az azonos értékű hangok sorából egyre-másra kiemelt jelentőségű hangok villannak elő, s a folyamatot itt is, ott is metrumváltások, echo-effektusok teszik változatossá. Ami pedig a Ciacconát illeti, az imént ugyan érzelmi visszafogottságáról beszéltem, de Baráti igen pontosan tudja, hogy mikor és milyen mértékben kell és lehet megnyitni a gátakat; s ebben az univerzumnyi tételben az ellágyuló, éteri finomságú pillanatoktól az eksztázisig az emóciók rendkívüli gazdagságát mutatta meg.

A Bartók-szólószonátáról pedig másként, mint szuperlatívuszokban, nemigen lehet beszámolni. A nyitótétel maga volt a tisztaság, nem csupán az intonáció tekintetében, hanem valamiképpen a levegője volt tiszta, összetéveszthetetlenül magában hordozva Bartók tartását és a természet iránti vonzalmát. A Fugában viszont a többszólamú játék - nem csak a technikai kivitelezése, hanem az ideá­ja - volt tökéletesen tiszta és magától értetődő. A Melodia útja a kettőstrilla-sorok kristályos zokogásától a mennyei magaslatokon történő pianississimo megnyugvásig vezetett - s ez a megérkezés egyenesen azt sugallta, hogy maga a mű érkezett meg végre igazi előadójához. A Presto zárótétel negyedhang-zuhataga, tűzvarázsa pedig a szó szoros értelmében szédítő zenei élményt jelentett.

Pedig az előadó még tartogatott egy meglepetést a jelenlévők számára: harmadik ráadása, Heinrich Wilhelm Ernst Erlkönig-parafrázisa egy többszereplős drámát, három emberi hangot jelenít meg egy szál hegedűn - és Baráti Kristóf ezt a csodát is meg tudta idézni. Március 18. - Zeneakadémia. Rendező: Zeneakadémia Koncertközpont }

Spinosi,
Ensemble Matheus (BTF)

Händel Orlandójának pódium-előadását­ hozta el a Tavaszi Fesztiválra Jean-Christophe Spinosi és kiváló együttese, az Ensemble Matheus. Ennek az előadásnak, noha nem is próbált félig szcenírozottnak látszani (az ilyesmi sokszor bizony szegényes eredménnyel jár), s például az énekesek is „civilben" léptek föl, külön érdeme volt, hogy miután a hangverseny mögött egy tavalyi színpadi produkció áll, a szereplők mozgása, arcjátéka, gesztusai mégis felidéztek valamit, mégpedig meggyőzően és artisztikus módon, a színpad világából.

Az előadás intenzitásának záloga persze Spinosi szuggesztív és energikus egyénisége, a zenei anyag tőle megszokott magas szintű ismerete és gondosan differenciált megszólaltatása volt. Ezt szolgálta a zenekar professzionizmusa, odaadó koncentrációja és összeszokottsága csakúgy, mint az elsőrangú, szemmel láthatólag lelkes és motivált, noha nem tökéletesen kiegyensúlyozott énekes csapat.

Händelnek ez a maga korában nem különösebben sikeres operája persze meglehetősen hálás anyag egy változatos színekre, szélsőségekre ennyire érzékeny előadó-együttes számára. A darab középpontjában egy sajátos szerelmi háromszög áll: a boldog szerelmesek, Angelica és Medoro idilljét a hős Orlando lovag Angelica iránti heves, bár teljességgel viszonzatlan vonzalma szétzúzni látszik. Azt mondhatjuk azonban, hogy az opera további két szereplője, Dorinda, a pásztorlányka, illetve a végül mindent helyreütő varázsló, Zoroastro (Sarastro egyik előfutára) sem tekinthető sematikus mellékszereplőnek. Sajátos módon éppen Zoroastro és Dorinda megszemélyesítője (Luigi de Donato, illetve Sunhae Im, akit Fischer Iván Don Giovannijának Zerlinájaként már hallhattunk a Művészetek Palotájában), továbbá a Medoro nadrágszerepét éneklő Kristina Hammarström nyújtott semmilyen hiányérzetet nem okozó, felvillanyozó énekesi teljesítményt. A másik két főszereplő ugyancsak mutatott fel elsőrangú kvalitásokat, ám zavaró momentumokat is tapasztalhattunk, ha nem is olyan mértékben, hogy az akár a róluk, akár az egész előadásról alkotott pozitív benyomást veszélyeztette volna.

A címszerepben az eredetileg a nagy alt-kasztrált, Senesino számára komponált szólamot éneklő kontratenor, David Dong Qyu Lee eleinte leginkább jelentéktelennek tetszett, s nem csupán az esetünkben irreleváns megjelenésével, hanem hangi adottságaival sem sikerült egy verhetetlen hős alakjára emlékeztetnie. Lassanként derült ki, hogy míg ez a hang valóban kissé matt és nincs különösebb vivőereje (hasonló hangfekvésben Kristina Hammarström lényegesen szebben csengő hangot és biztosabb technikát mutatott be), ám virtuóz technikája egészen bámulatos, és a második felvonás végének nagyszabású őrülési jelenetét rendkívül szuggesztíven volt képes elénekelni és eljátszani, oly módon, hogy értelmet adott Händel nem is egy, konvenciókat szétfeszítő, avantgárd ötletének. (A közönség önfeledten ünnepelte is érte.) Az előadás Angelicája, Adriana Kučerová szintén kissé ellentmondásos benyomást keltett. Hangja alapvetően fátyolosnak mondható, és szövegmondását is az elmosódott mássalhangzók jellemzik. Zenei formálás tekintetében viszont kifejezetten magabiztosnak bizonyult, és a magas regiszterekben hangilag és a dallamvonalak tekintetében is kitárult, szép pillanatokat szerezve a közönségnek. A kitűnő és kitűnően játszó Hammarströmmel énekelt duettjei pedig hangilag is nagy gyönyörűséget jelentettek. Sunhae Im nem csupán a nagy érzelmi hullámok taraján hányódó pásztorlány emberi alakját varázsolta elénk nagy tehetséggel, de technikája, szövegmondása, minden hangja és zenei rezdülése az előadás nagy értéke volt. S vele egyenrangúnak bizonyult De Donato hangilag, zeneileg egyaránt elementáris erejű, mégis minden ízében kontrollált Zoroastrója.

Az utolsó szó azonban legyen ismét a nagyszerű zenekaré: végtelenül beszédes játékuké, felszabadult, örömteli zenélésüké, eszközeik - a Bartók-pizzicatóig terjedő - végtelen változatosságáé. Ennek a zenekarnak lelke van. S azt Sp

 

Ljubimov, Keller Kvartett (BTF)

Alekszej Ljubimov a Tavaszi Fesztiválon ezúttal a Keller Kvartett partnereként mutatkozott be egy bécsi szerzők műveiből összeállított programban. A hangverseny első felében Mahler fiatalkori a-moll zongoranégyes-tétele és az Alban Berg Wozzeckjéből a Schoenberg-féle Societät für Privat-Aufführungen számára Alekszej Grotz által készített szvit-átirat, a Wozzeck-töredékek, míg a szünet után Schubert Pisztráng-ötöse hangzott fel. A Berg- és a Schubert-műben Búza Miklós működött közre nagybőgőn. A Keller Vonósnégyesből - Keller András, Környei Zsófia, Gál Zoltán, Szabó Judit - Szabó Judit csak a második műsorszámban játszott.

Alekszej Ljubimov

A szinte még kamasz Mahlernek legkorábbi fennmaradt műve ez az egytételes töredék; hangulatát jól jellemzi a kotta első két karakter-előírása: „Mit Leidenschaft", majd pár ütemmel később: „Sehr leidenschaftlich". A szenvedély azonban nem veszti el mértékét, s az előadók is meg tudták mutatni a melankólia áradását kordában tartó, formáló akaratot - egyszersmind pedig a kvartett és a szólista zenei harmóniáját. A Wozzeck-átirat azután egészen másfajta kihívást jelentett. Az Arnold Schoenberg által kézenfekvő módon kontrollált, de mégiscsak egy tanítvány által készített átirat mind felrakása, hangszerszerűsége tekintetében, mind pedig a Berg-zene szuggesztivitásának megőrzése szempontjából kitűnően sikerült; előadói szempontból pedig valószínűleg éppen ez a mű alkotta a hangverseny tetőpontját. Ljubimov itt egyértelműen vezető szerepet játszott az előadók között, játéka mindenestre kérlelhetetlen biztonsággal kalauzolta a hallgatót a leggyengédebb és a legfelfoghatatlanabbul iszonyú közt feszülő, félelmetes bergi világban. Búza Miklósnak pedig nemcsak imponáló hangszertudása, határozott zenei formálása ment felfedezésszámba, hanem a vonósnégyesbe is mintegy ötödik tagként illeszkedett bele. A - nevezzük így - szvit előadásukban rendkívül szuggesztíven szólalt meg, az első felvonásbeli mélységesen nyugtalanító hangoktól a stilizált táncszámok sajátos humoráig, a gyilkosság brutalitásától a záró kocsmajelenet hátborzongató groteszkségéig.

Schubert A-dúr kvintettje megint csak rengeteg szép pillanattal szolgált, Itt talán még inkább előtérbe került Búza Miklós muzikalitása, az a képessége, hogy ne puszta hangszínbeli elemként legyen jelen az előadásban, hanem élő és intenzív zenélésével egyenrangú szerepet játsszon a többi vonós hangszerrel. A nyitótétel tartott - és a tétel folyamán tudatosan differenciált - tempója nyugalmas, „elbeszélő" hangú interpretációra vezetett, gondosan előkészített felizzásokkal és elernyedésekkel, változatos vonós színekkel, maradéktalanul a hallgató elé varázsolva azt a napfényes Schubert-hangot, amely később már nemigen lelhető fel az életműben. Ljubimov kifejezetten briliáns módon zongorázott, különösen rendkívül sűrű és tömör trilláira figyelhettünk fel. Helyenként azonban ez a csillogó hangzás legalábbis súrolta az öncélúság, a többiek fölé kerekedni akarás határát. Ez persze szubjektív benyomás - mindenesetre az Andante éneklő dallamai a zongorában mindenért kárpótoltak. A harmadik tétel sodró energiáját nem is éreztem erőszakosnak, viszont a „Pisztráng"-tétel tempója mintha egy árnyalattal hajszoltabb lett volna az ideálisnál, ami megint csak növelte a virtuozitás érzetét a zongora tekintetében, de valamelyes kuszaságot is magával hozott. A zárótétel szeretnivaló kedélyességét azután megint tökéletesen ragadták meg az előadók. Március 29. - BMC. Rendező: Budapesti Tavaszi Fesztivál }

 

Hilliard Énekegyüttes (BTF)

A 40 éves Hilliard Ensemble (David James - kontratenor, Steven Harrold és Rogers Covey-Crump - tenor, Gordon Jones - bariton) a cappella-műsorral lépett fel a tavaszi fesztiválon. A patinás énekegyüttes karrierje a Deller Consortot követő második nagy generáció részeként, pár évvel a Purcell Consort és a King's Singers után indult el, de hamarosan megalapozták azt a hírüket, hogy ők azok az angol énekegyüttesek között, akik a legértékesebb repertoárt adják elő, a lehető legmagasabb színvonalon. Később azután történtek jelentős változások (bár David James még mindig az alapító tagokat képviseli), amelyek többek között az együttes repertoárjának, illetve zenei arculatának kiszélesedését hozták magukkal - gondoljunk csak a Jan Garbarekkel való tartós együttműködésükre.

A mostani műsor mindenestre tükrözte nyitottságukat és sokoldalú érdeklődésüket. A koncert nagy részét kitevő egyházi zene mellett világi népdalfeldolgozásokat is előadtak (utóbbiak örmény népdalok voltak Komitasz Vardapet 20. század eleji feldolgozásában), az egyházi rész szerzői között pedig találunk francia és angol szerzőket az 1200 és 1500 közötti időszakból (ezek: Perotinus, Plummer, Sheryngham és számos anonim komponista), továbbá két élő szerzőt, az örmény Vacse Sarafjant és az észt Arvo Pärtet. Ám ez a húsznál is több néhány perces kompozíció alkotta műsor kissé túlságosan is heterogén volt, nélkülözte a világos rendező elvet, s ezáltal némiképp fárasztóan hatott. Ehhez a benyomáshoz az is hozzájárult, hogy a kétségkívül érdekes programban kevés volt az igazán súlyos remekmű, illetve az ismerős művek, vagy legalább az ismerős stílusok nyújtotta kapaszkodó a hallgató számára; az igazán kiemelkedő komponisták közül csak Perotinus, illetve - a maga módján, a mai kóruszene területén - Pärt volt képviselve két-két darabbal.

A nyitó, anonim kompozíció, a Thomas gemma Cantuarie a műsor legrégibb rétegéhez tartozó organum volt; ez tömör hangzással, meggyőzően, de intonációs megingásokkal szólalt meg. Ezután öt angol tétel következett ismeretlen szerző, illetve Sheryngham és Plummer tollából; ezekben többnyire nem a teljes, négyszólamú együttes jutott szóhoz, hanem három-négy elemű részhalmazai. A hallottak azt mutatták, hogy az együttes egyfelől magas fokon, kitűnő stílusismerettel zenél, másfelől azonban a hangi adottságok szempontjából korántsem olyan egységes, mint valaha volt. Egyértelműen csak az első tenor szólamot éneklő, viszonylag fiatal Steven Harroldot dicsérhetem. Gordon Jones - főleg a koncert második részében - szép pillanatokat szerzett élményszerűen megformált dallamaival, a zenei szövetet megalapozó, tömör hangjaival - eleinte azonban nem mindig énekelt tisztán, és hangilag sem talált azonnal, teljes mértékben magára. Rogers Covey-Crump a tőle megszokott módon tisztán és muzikálisan énekelt, ám az ő hanganyaga mindig is tompább, mattabb volt, s ilyenképpen eléggé el is ütött a másik tenor szólistáétól. Végül pedig David James hangjának behízelgő, lágy karaktere érintetlen ugyan, de az intonáció terén mutatkozó - és a műsor vége felé az egyik Perotinus-organumban tetőző - bizonytalanságokban bizony főszerepet játszott.

Az angol sorozat után öt örmény népdalfeldolgozás következett, amelyek szép és izgalmas dallamokkal szolgáltak, ugyanakkor nem nélkülözték az érzelmes-érzelgős megoldásokat, az egzotikum hangsúlyozását. Pärt Most Holy Mother of God című motettája viszont szuggesztivitásával, eredeti és kemény harmóniáival éles váltást jelentett a zenei anyagban, és a kitűnő kompozíciót igen meggyőzően is adta elő az együttes.

A koncert második félideje lényegében nem változtatott a kialakult képen. Előbb hat középkori kompozíció csendült fel, köztük az egyik Perotinustól, s ezek közé csempészve hangzott fel egy másik, valamivel kevésbé emlékezetes Pärt-motetta, az And One of the Pharisees kezdetű. Az utolsó anonim darabot Sarafjan érdekes-szenvedélyes darabja, a Lord Who Made the Spring Run következett, majd Perotinus nagyszabású műve, a Viderunt omnes zárta a koncertet. Április 1. - Vigadó. Rendező: Budapesti Tavaszi Fesztivál }

 

{ RÁKAI ZSUZSANNA

Pahud, Kocsis, NFZ

Aram Hacsaturjan azt írta egy alkalommal biográfusának az 1940-ben komponált Hegedűverseny alkotói folyamatára visszaemlékezve, hogy a munka rendkívül könnyedén haladt, a tematikus ötletek pedig olyan bőségesen és erőfeszítésektől mentesen árasztották el a zeneszerző fantáziáját, hogy alig tudta sorrendbe állítani őket. Ami a Nemzeti Filharmonikusok március 8-i hangversenyének hallgatóit illeti, bizonyos fokig hasonlóképpen érezhették magukat, miközben a saját benyomásaikkal igyekeztek lépést tartani.

Elsősorban maga a versenymű keltette az emberben azt az érzést, hogy a meghökkentően szikrázó hangzásélmény, az előadás karizmatikus sodrása szinte túlságosan is ellenállhatatlanul ragadja magával, annyira, hogy közben alig marad ideje a formai súlypontokkal, a kompozíció időben kibontakozó logikájával törődni. Nem mintha akár a szólista, akár a zenekar gyengíteni kívánta volna a mű szerkezeti arányait. Ellenkezőleg, mind a Kocsis Zoltán vezette együttes, mind Emmanuel Pahud plasztikusan, a tematikus elemek formaépítő összefüggéseit kidomborítva játszott. Éppen csak annyira engedve át az interpretáció feletti irányítást a lehengerlő virtuozitásnak, amennyi ahhoz volt szükséges, hogy a részleteiben sosem unalmas, egészében azonban a mozgékony és feszes elemek által sugallt kontúroknál mégis jóval terjedelmesebb alkotás koncepcionális problémáiról elterelje a figyelmet, a nyüzsgően sokszínű, frappáns motívumok egyvelegét helyezve előtérbe, és diszkréten homályba borítva a klasszikus szerkesztésmód statikailag kissé erőtlen paneljeit. Különösen a darabot a legendás Jean-Pierre Rampal fuvolaátiratában megszólaltató Pahud fellépése volt lenyűgöző: a svájci művész nemhogy elbírt a jószerével kivitelezhetetlen, fantasztikus technikai nehézségekkel, de ragyogó zeneiséggel lett úrrá rajtuk. Pregnánsan, karakterisztikusan, érzékeny és eleven figyelemmel formálta meg a szólamát, annyi arcát mutatva meg a fuvolának, amennyi egyébként a valóságban valószínűleg nincs is. Az ember hitetlenkedve feledkezett bele a felismerésbe, hogy az édes-fényes hangú, finoman rajzos instrumentum milyen markánsan izgalmas hangszerré tud válni olyasvalaki kezében, aki képes rá, hogy a teljesítőképessége határán túl vegye igénybe, aki elsősorban művész és zenész, és csak másodsorban fuvolista.

Ehhez képest a másik két műsorszám jóval mértéktartóbb hangzásvilága szinte megnyugvást jelentett, bár nem azonos értelemben. A koncert iniciáléjának pozíciójában igencsak sebezhető Glinka-mű, a Ruszlán és Ludmilla-nyitány viszonylag fénytelenre sikerült. Noha ennél az alkotásnál kifogástalanabb felütést, figyelemfelkeltésre, a hallás, a gondolkodás és az időérzék kondicionálására alkalmasabb kompozíciót elképzelni is nehéz, előadni mégsem egyszerű. Míg azonban a melódiavonalak egyszerű frissességét, a tempó természetesen folyó lendületét általában a hajszoltság veszélye fenyegeti, most inkább egyenetlenségek, akadozó foltok tarkították a művet. A Dvořák-szimfónia (e-moll, „Az Újvilágból", op. 95) megszólaltatását ezzel szemben valódi harmónia jellemezte: a dramaturgiai értelemben visszafogott szerkezeti terv, a keresetlenül egyszerűen ívelt dallamok és a megformálás drámai feszessége közti tökéletes arányok makulátlanul kidolgozott, a szentimentális és bombasztikus vonásoktól egyaránt tartózkodó, mégis sugárzóan hatásos alkotásnak mutatták a sokat hallott kompozíciót. Kocsis koncentrált, a művet mindvégig fegyelmezett keretek között tartó, ugyanakkor energikus és határozott irányítása mellett a zenekar nagyszerű teljesítményt nyújtott. Voltaképpen nem tettek semmi mást, mint előadták a darabot, amely az életteli, pontos és professzionális megszólaltatás következtében - jószerével csaknem önnön népszerűsége dacára - valóban elnyerte a műsortervben neki szánt helyet: az egész hangverseny összegzése, koronája lett. Március 8. Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikusok }

 

Kopatchinskaja, Madaras,

MR Szimfonikusok (BTF)

Eötvös Péter 2. hegedűversenyének alcíme, a „DoReMi" mozaikszó egyfelől az alkotást az ősbemutatón előadó hegedűművész, Midori Gotō nevével való szójáték, másfelől viszont a hangok, motívumok, hangszínek és frázisok konfliktusainak sorozataként, egyfajta „hangszínházként" felfogott alkotás három szolmizációs hangból álló elemi sejtjére utal a szerzői magyarázat szerint. A kompozíció most, az idei tavaszi fesztivál április 4-i koncertjén a Művészetek Palotájában egy olyan műsor részeként hangzott el, amelynek stilisztikai változatosságát hasonlóan sűrítette magába, analizálva és értelmezve a környezetét, ahogyan a mű szerkezeti feszültségének forrásaként funkcionáló három hang viszonyult a versenymű egészéhez. A program ugyanis egy Haydn-, egy Eötvös- és két Kodály-kompozíciót vonultatott fel az MR Szimfonikusok előadásában, olyan, egymástól funkciójukban és stílusukban egyaránt merőben eltérő kompozíciókat, amelyeket egyáltalán nem ígérkezett könnyű feladatnak egymásra vonatkoztatni. Az este fiatal karmesterének, a Londonban és Dijonban tevékenykedő Madaras Gergelynek azonban sikerült: anélkül alkotott harmonikus egységet a széttartó elemek sokféleségéből, hogy azok egyedi karakterét megkísérelte volna valamely kétséges koncepció szellemében egymásra vetíteni. Nem törekedett másra, mint az egyes alkotások magától értetődő és erőteljes megszólaltatására, és ebben remek partnerre talált a rutinos, egyszerre markáns és fényes hangzású zenekarban és az este szellemesen virtuóz szólistájában, Patricia Kopatchinskajában.

Az eredetileg kísérőzeneként megfogalmazott Haydn-szimfónia, az „Il distratto" (C-dúr, Hob. I:60) frappáns hangsúlyait, hajlékony frázisait keresetlen eleganciával adta elő az együttes. A dirigens lényegre törő fegyelmezettséggel, de plasztikus humorral domborította ki a mű egyedi karakteréből fakadó formai „szórakozottságot", kétballábasságot, a könnyedén ívelő dallamok és a gördülékeny harmóniaterv váratlan megtorpanásait, félresiklásait. Úgy rajzolva meg a tökéletesen kiegyensúlyozott, minden váratlan ötletet készséges természetességgel elsimító stílus torzító tükörben látszó, irreális képét, hogy az közben nem váltotta fel az eredeti portrét, csak időnként villant ki mögüle.

Eötvös Péter versenyműve ehhez képest - mozaikszerű összetettsége ellenére - bizonyos értelemben egyszerűbb, noha szokatlanabb kompozíciónak hatott a maga szinte animációszerűen mozgékony, változatos motivikus párbeszédekre épülő szerkezetével. Erőteljes, csaknem groteszk vonásait szinte nyers lendülettel bontotta ki Kopatchinskaja megragadóan izmos hegedűjátéka, anélkül azonban, hogy a tömör határozottság forszírozott igyekezetbe fullasztotta volna a darabot. A szólista gyönyörű hangon, fantasztikus muzikalitással, megszokhatatlan kecsességgel oldotta alig hallható, hol frivol, hol esendően finom hajlításokká a már-már erőszakosan hatásos, recsegő hangsúlyokat, csodálatosan értő intelligenciával és kellően távolságtartó humorral dramatizálva a művet. Előadásmódját ugyanakkor mindig a zenei motívumok összefüggéseink logikája irányította, elkerülve, hogy az alkotás kép- és mozdulatsorok illusztrációjának tűnjön, noha ez az asszociáció könnyen adódott volna az erőteljes és sokszínű gesztusnyelvből. Ebben a törekvésében nagyszerűen támogatta a zenekar és a karmester koncentrált, összeszedett, izgalmas színfoltokat és hanghatásokat felvonultató teljesítménye.

A Kodály-művek (a Páva-variációk és a Marosszéki táncok) mindezek után egyfajta konklúziónak, kiegyensúlyozott lekerekítésnek hatottak a maguk hagyományos tervezésével, a dallamvonalak és a zenekari textúra kifejező drámai módosulásainak 19. század végi konszenzusokon alapuló eszközhasználatával, a harmóniavilág vibráló színárnyalatokkal fanyarrá hangolt, mégis komolyan következetes, tradicionális kezelésével. A koncert első felének sűrű ötletbörzéjéhez képest ezek a művek szélesen bontakoztak ki, szinte idillien konzervatív öntudattal tárva fel szépségüket Madaras Gergely egyszerre precíz és életteli, áradóan tartózkodó interpretációinak segítségével. Április 4. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budapesti Tavaszi Fesztivál }

 

{ MÁCSAI JÁNOS

Grubinger,
BBC Filharmonikusok,
Mena (BTF)

Az est főszereplője Martin Grubinger volt. Azt is mondhatnám, egyetlen érdekes szereplője. Az osztrák ütős-művész igazi sztár. Lépten nyomon látni lehetett jól sikerült, figyelemfelhívó plakátjait a városban, villamosok oldalán, hirdetőtáblákon. Ez, ráadásul kampányidőszakban, nem csekélység. Bőséggel van vele felvétel a YouTube-on, ráadásul tévés műsorvezetőként is megjelenik, és igencsak „ügyes fiúként" emlegetik a kollégái.

Rácz Zoltán már évekkel ezelőtt arról panaszkodott, hogy nincs elegendő, jó minőségű irodalom az ütősöknek. A zeneszerzők valóban nem kényeztették el őket, különösen nem versenyművekkel, tehát hálásak minden efféle alkotásért. Persze akad, aki felismerte a helyzetet, most épp Eötvös Péter darabja az új szenzáció (joggal). A Speaking Drums ajánlása Grubingernek szól. „Neki írtam a kompozíciót, mert olyan előadóra gondoltam, aki sokoldalú tehetségével képes ezt a különös struktúrájú, Weöres Sándor nonszensz-verseire komponált darabot életre kelteni" - nyilatkozta a komponista.

Keiko Abe népszerű szerző, a koncerten is elhangzó Prism Rhapsodyt legalább tucatnyian játsszák a YouTube-on látható felvételek tanúsága szerint. Az biztos, hogy Grubinger adja elő - a legütősebben. Jól megírt darab, igazi előadó-centrikus, virtuóz versenymű, de tartalmilag leginkább egy kutya-macskás amerikai rajzfilmre emlékeztet, a végén kiadós üldözési jelenettel. A koncert másik kortárs komponistája, az osztrák H. K. Gruber darabja viszont még rajzfilmzenére sem emlékeztetett, semmi sem jutott róla eszembe. Nagyon sok a hang benne, rettentően sok, de emlékezni egyre sem lehet, számomra az egész nem volt más, mint hatalmas kásahegy, sok-sok marimbával. Egy nyilatkozatában a szerző zenei identitásáról megjegyezte: „mein Gott ist Igor Strawinsky". Mein Gott! - vagyok kénytelen megjegyezni.

 Martin Grubinger - Felvégi Andrea felvétele

Martin Grubinger nélkül kínszenvedés lett volna a hosszú darab, de egy igazi virtuóz, aki artista- és bűvészi képességek birtokában van, élvezetet tud nyújtani egy ideig. Talán nem 25 percig, amíg a mű tartott. Grubinger ráadásszámként játszott saját etűdje kifejezetten zsonglőrmutatvány, felejthetetlen porondszórakozás. Ejtett, levegőben pörgetett, derék mögül kidugott, alkaron táncoltatott verővel pergett a kisdob, hihetetlen sebeséggel. Grubinger tehát kiváló ütős, elsőrendű virtuóz. De sajnos eszembe jutott ifjúkorom nagy élménye ütős-ügyben, Sylvio Gualda estje a Zeneakadémia Kistermében, Xenakis Psapphájával (még az Amadinda megalakulása előtti időkből), s ilyen imprinting után nem könnyű elvarázsolni az embert az efféle színes, szélesvásznú produkciókkal.

A BBC Filharmonikusok vezetője 2011 óta Juanjo Mena spanyol karmester. Középkorú ember, de nincs túl nagy életmű vagy hírnév a háta mögött. Az együttes nem számít az első liga zenekarai közé Angliában, lemezeiket is többnyire az olcsó kiadásokra szakosodott társaságok jelentetik meg. Tehát a másodvonal érkezett Budapestre. Nem tudom, hogy ennek anyagi okai voltak-e. Igen gyengén játszó, sokszor kissé szétesett, saját hangzáskép nélküli zenekart hallhattunk. Javukra írhatjuk azonban, hogy sok közöttük a fiatal, és nincsenek lelkesültség híján. Vezetőjük viszont meglehetősen erőtlen, cseppet sem karizmatikus karmester, aki nem tudom, hogy mennyit fog kihozni ebből az együttesből. Nem is hittem teljesen ennek a hangversenyen keletkezett benyomásomnak, ezért később belenéztem az interneten található felvételeibe. Azokon némileg jobbnak tűnt Juanjo Mena, stabil és korrekt, valamelyest még érzékeny is, de izgalmas zenélést azért ott sem hallani tőle. Nem tudom szépíteni, nagyon unalmas, amit produkálnak, bármely darabról legyen is szó. Nem tudom, mi értelme volt a nyilván nem túl bőséges pénzügyi keretből épp őket meghívni külföldi nagyzenekarként a Tavaszi Fesztiválra. Ennél bármelyik hazai hivatásos zenekarunk érdekesebben el tud játszani egy Rossini-nyitányt (A selyemlétra), és Dvořák 7. szimfóniáját is. Mindenesetre Martin Grubinger miatt megérte elmenni a koncertre. Március 25. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budapesti Tavaszi Fesztivál }

 

{ MOLNÁR SZABOLCS

Bécsi Filharmonikusok,
Mehta (BTF)

A Bécsi Filharmonikusok budapesti fellépését óriási várakozás előzte meg. Aki diadalmas gálakoncertre számított, a ráadásszámokban - melyek az újévi koncertek hangulatát idézték - nem csalódott. Az alapprogram összeállítója viszont úgy gondolkozhatott, mint a mesebeli okos lány: hoz is valamint, meg nem is. A bécsi együttes játszott bécsi zenét (Brahms és Schönberg), de a főfogás - Camille Saint-Saëns a 3. szimfóniája (c-moll, „Orgona") - jellemzően nem bécsi volt. És ami sokaknak „fájhatott": a méltán nagyhírű zenekar az első félidő jelentősebb részében „csak" egy tizenöt tagú különítményével képviseltette magát, s talán nem csak engem hangolt le, hogy Arnold Schönberg  korszakos Kamaraszimfóniájának ez az előadása messze elmaradt az UMZE és Kocsis Zoltán hét éve hallott, a bécsiekénél sokkal izgalmasabb és valóban felvillanyozó produkciójától. Pozitív értelemben volt emlékezetes a hangzásból „kiágaskodó" vonóskvintett (a hazabeszélés ódiumát is kockáztatva meg kell említeni Varga Tamás rendkívül határozott és plasztikus csellózását), csalódást keltett viszont a kürtök labilitása. A karmester, Zubin Mehta maga volt a megtestesült nyugalom, miközben a darab a szakadatlan (érzésem szerint nem megindokolható) ágálás jegyében hömpölygött. A muzsikusok előreszegett fejjel, maximális erőbedobással gázoltak át a „kottaerdőn", a megkönnyebbült taps egy kicsit a sportteljesítménynek is szólt.

A koncertet Johannes Brahms másfél évtizeddel korábban komponált Tragikus nyitánya vezette fel. Érezhető volt, hogy Zubin Mehta repertoárjának ez a darabja a hosszú évtizedek során áttetszőre desztillálódott, tudja, hogy mit akar megmutatni belőle. A probléma inkább az volt, hogy ezzel a nagyon világos karmesteri koncepcióval maga az együttes is régebb óta tisztában lehet, úgy tűnt, hogy a mű aktuális koncertalakja nem a pillanatnyi interakciók sorozatából született meg, hanem egy jó előre tisztázott stratégia mentén formálódott. A hangzás ugyanakkor jólesően bécsi zamatú volt.

A második koncertrész a 19. századi szimfonikus zenei idiómák, formakoncepciók, „narratív stratégiák" nagyszabású összefoglalását kínálta, gördülékenyen, két részben, négy tételben. Zubin Mehta dirigálása mellett a mű azonban inkább tűnt katalógusnak, mint kaleidoszkópnak; panoptikum volt, s nem eleven organizmus. Egy-egy új téma, egy idézetszerű melódia, egy hangszerelési ötlet, egy váratlan hangszermegszólalás a „jé, ez is benne van!" és nem a komplexitás élményével ajándékozta meg a hallgatót. A recenzens úgy érezte, hogy az interpretáció meg sem próbál a mű mélyére hatolni, a szimfónia „hegy és vízrajzáról", azaz a kompozíció domborzati viszonyairól adott - meg kell adni, igen kimerítő - áttekintést. Az orgonaszólamot Kovács Róbert játszotta, a mű szelleméhez híven a szimfonikus testülethez tökéletesen illeszkedve, megcsillogtatva a zenekari muzsikálás minden erényét.

A 78 éves Mehta a maga csendes módján vezényelt, mélységes nyugalomban. Dirigálásának kevés külső jegye nem követelt magának figyelmet. Érdekes volt viszont megfigyelni, hogy az oldalajtó és a karmesteri pulpitus közötti néhány métert valóban egy idős ember tette meg, lassan, megfontolva (kissé totyogva), jellegzetesen hajlott testtartásban. Viszont amint vezényelni kezdett, teste megfiatalodott. S amikor kiment, ismét az idős mestert láttuk, arcán a jellegzetes távoli mosoly, tekintetében a fürkész idegenség. A zenekarra biztos nem ezekkel a szemekkel nézett. Március 28. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Müpa, Budapesti Tavaszi Fesztivál }

 

{ LÁSZLÓ FERENC

Keenlyside (BTF)

Formátumos előadóművész és rokonszenves fickó budapesti debütálásának lehettek tanúi mindazok, akik március 23-án ott voltak Simon Keenlyside áriaestjén. Az utóbb említett jellemzés korántsem elhanyagolható fontosságú, merthogy Keenlyside rokonszenvessége - ha őszinték akarunk lenni - erőteljesebben dominálta ezt a koncertet, mint az angol bariton élményszerűen kulturált énekművészete. A fickóhoz persze jól illene a laza jelző is, ám érdekes módon Keenlyside pódiumlétét ezen az estén a feszültségre utaló pótcselekvések sora kísérte, ami leginkább fellépőruhájának, zakóujjának, hajtókájának állandó ide-oda húzogatásában nyilvánult meg.

De a lényegre, hiszen Keenlyside hangja azért jócskán felülütötte ezeket az apró tüneteket! Minden fekvésben imponáló és kiegyenlített ez a lírai bariton, amely rendre képes a kitelt szépség és a belső gazdagság érzését kiárasztani felénk. Ám az is kiderült e fényesen uralt hangról, és egyáltalán Simon Keenlyside művészetéről, hogy az áriaest műfaja aligha passzol hozzá százszázalékosan. Az énekesnek ugyanis, ez Met-közvetítések és videófelvételek révén is jól tudható, lételeme a színészileg is gondosan kidolgozott és apróra felépített operaelőadások közege, amelyhez képest itt most a „csak éneklés" és a „helyből elrugaszkodás" alternatívája állt előtte. Az utóbbit próbálta elősegíteni a szituációteremtés egy-egy helyzetgyakorlata, amelyre a koncertet nyitó Bajazzók-Prológ, illetve a második részben felhangzó Rigoletto-ária és jelenet kínált lehetőséget. Az előbbi magát a pódiumra érkezés tényét jelenetezte, míg az utóbbi számhoz S. K. előzetesen s. k. rajzolt tele egy demonstrációs táblát, hogy aztán azt körülénekelve adja elő a púpos bohóc nagyjelenetét. Azonban, habár a szabadkézi rajz bravúrját okkal megsüvegeltük, a Rigoletto részlete így némiképp méltatlan körülmények közé került, hiszen Keenlyside a Povero Rigoletto drámai szakaszában önmagának adta fel a végszavakat, vagy ami még problematikusabbnak bizonyult: a vezénylő Julian Kovatchev dörmögte be egyiket-másikat.

A Prológ mindazonáltal induláskor és utóbb a ráadások végén is lenyűgöző hatást keltett, s a mindössze hét áriát tartalmazó meghirdetett programból még több más szám is méltán kiérdemelte az amúgy mindvégig zajos közönségsikert. Így Posa márki jelenetéből a fokozottabb előadói feszültség dacára is kiérződött a szólamhoz-szerephez oly kívánatos ethosz, Hamlet bordala pedig (Thomas operájából) fölényesen kivitelezett és harapós bravúrszám gyanánt kellette magát. Sajnos az említett ethosz A pikk dáma Jeleckij-áriájából már hiányzott, s ezt még Keenlyside mintaszerű formaérzéke sem tudta észrevétlenné tenni. Míg Wolfram dala az Esthajnalcsillaghoz egyértelműen a veszteséglistára került.

A kisebb szeplők és a hangulati-érzületi deficit egyik főfelelőse alighanem a fentebb már nevesített bolgár karmester volt, aki sem irányítóként, sem a zenekar és az énekes együttműködését megkönnyítő közvetítőként nem állt feladata magaslatán. A Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara mindenesetre így is eljátszotta a magáét, összességében jó átlagszínvonalat nyújtva. A végzet hatalma nyitányát ezzel együtt is tán szerencsés lenne pár esztendeig elhagyni az áriaestek és gálaműsorok programjáról. Ellenben a Mignon nyitánya egészen üdítően hatott, aminthogy áriaesten valódi meglepetésként volt értékelhető az is, hogy a ráadásokra érezhetően felszabadult Simon Keenlyside Tevje, a tejesember elnyűhetetlen musicalslágerét is kieresztette a torkán. Március 23. - Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budapesti Tavaszi Fesztivál }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.