Csalog-változatok

Csalog Gábor: Komédia

Szerző: Farkas Zoltán
Lapszám: 2014 május

 

 Csalog Gábor - Hratkó Bálint felvétele

Nem tudom, ismerik-e azt az élethelyzetet, midőn egy általunk igen tisztelt, becsült és szeretett művész egyszerre valami olyasmit produkál, ami teljességgel elfogadhatatlan. Felhorgad ilyenkor a dilemma: figyelmeztessük, vagy meg kell várnunk, míg maga jön rá tévedésére, és visszatér azokhoz a tevékenységekhez, amiért tiszteljük, becsüljük és szeretjük. Hogyan mondjuk meg neki, hogy olyan ösvényre lépett, amely nem vezet sehová? 2011. április 12. után néztem szembe ezzel a problémával, amikor Csalog Gábor első ízben mutatkozott be zeneszerzőként, Egy kis Mozart-útvesztő, op. 1 című darabjával a Trafóban, egy előadói szempontból is vitatható színvonalú koncerten. A darab iránti teljes elutasításomat emlékeim szerint jóravaló, érdemes emberek népes csoportja is osztotta. Az a bizonyos „Kleines, aber gar nicht harmonisches Labyrinth" a K. 457-es c-moll szonáta és a Klarinétötös (K. 581) számos részletét rejtette magában. Az útvesztőben magam is utat vesztettem. Nem adatott segítségül számomra valamiféle Ariadné-fonál a kijárat (a vállalkozás értelmének) megtalálásához. Így aztán másfél év múlva messze elkerültem a 2. Csalog-opusz bemutatóját, holott a Requiem-fordítások egy távoli ország nyelvéből már hangszerapparátusát tekintve is ígéretesnek mutatkozott: három piccolo, két furulya, brácsa, nagybőgő, basszusklarinét, trombita, harsona, tangóharmonika és „mély hangú" zongora szólaltatta meg a Mozart-Requiem Csalog-féle újraértelmezését. Csak a mű - egyébként igen pozitív - kritikai fogadtatásából értesülhettem tehát, hogy abban a kollázsban a Requiem-részleteket billentyűs Mozart-darabok, sőt egy Schubert-dal (A halál és a lányka) felidézése is ellenpontozta.

De eljöve az op. 3 bemutatója is, és kíváncsiságom immár erősebbnek bizonyult az emlékek visszatartó erejénél. („Még egy esélyt!" - zúgja az osztály a Móricka-viccben.) Ha azt mondom, az eredmény kellemes csalódás, nem mondok sokat. Nevezzük nevén az új kompozíciót: a március 12-i hangverseny szórólapja szerint: Komédia. Változat 32 témára, op. 3, a kotta címlapján pedig így olvasható: Komédia (Schubert-variációk), op. 3. Az előadók: Rácz József - hegedű, Varga István - cselló, Szatzker Zsanett - tangóharmonika, Csalog Gábor - zongora. Az a kérdés mármost, hogy az én hallgatói magatartásom változott-e ekkorát alig három esztendő alatt (ami nem valószínű, de nem is teljesen kizárt), vagy pedig Schubert zenéje bizonyul a Mozarténál sokkal alkalmasabbnak arra, hogy efféle zenei montázs alapanyagává váljon. Ez lehetséges, hisz Schubert zenéje legfontosabb pillanataiban az eltűnt szépségről beszél. „Színes visszfényében miénk az élet" - mondja Faust. „A szépség mulandó; sosem volt egészen a miénk, s lám, végleg elveszett" - mondja Schubert. (Megengedem, mást is mond, de vizsgálódásunk szempontjából legyen ennyi most elég.) Csalog Gábor új kompozíciónak poézise (mert immár az is van neki), nagyon is egybecseng a Schubert-művek melankóliájával, amelyet föntebb megengedhetetlen szimplifikációval próbáltam jellemezni. Visszatérve a 2011-es és 2014-es mű közötti - véleményem szerint jelentős - minőségi különbség okaira, talán az a legvalószínűbb, hogy Csalog egyszerűen tökéletesítette sajátos kompozíciós technikáját. Levetkezett bizonyos gyermekbetegségeket, s egyre biztosabb kézzel, egyre bátrabban rendezi formába művének kölcsönzött zenei anyagát. Egyszóval: magasabb szinten sajátítja el Schubert témáit, amelyek nagyobb része a B-dúr (D. 898), kisebb része az Esz-dúr (D. 929) trióból származik. A mostani hangverseny folytatta a Csalog-bemutatók szokásos „ilyen volt - ilyen lett" dramaturgiáját. Az első félidőben Schubert B-dúr triója hangzott el, hogy az eredeti mű friss emlékeivel felvértezve hallgassuk meg Csalog-féle újragondolását a másodikban. Az új mű apparátusa ezúttal szinte azonos a Schubertéval, hiszen a zongorástrióhoz csupán egy tangóharmonika járul kiegészítésképpen. Hangzása eredményesen szolgálja a fentebb említett poétikus hatást, hiszen egy harmonika-akkord különösen alkalmas az álomszerűség, egyfajta foszladozó emlékkép akusztikus megidézésére. (Talán nem véletlen, hogy tangóharmonika-kísérettel is rögzítettek már lemezre Schubert-dalciklust.)

„Kollázs, montázs, persziflázs, patchwork" - keresgéli a szavakat a kritika Csalog kompozíciós eljárásának jellemzésére. „Eklektikus, abszurd, halandzsa, szürreális" - keresgéli a szavakat a szerző, saját művének jellemzésére. Csalog Gábor műismertetőjében Mahlert és Ivesot nevezi meg „mesterei"-nek a triviális és nemes anyagok bátor keverésében, és - tegyük hozzá - az idézet- és montázstechnika alkalmazásában is. Ugyanakkor nem említ két zeneszerzőt, Mauricio Kagelt és Luciano Beriót, akik nyilvánvalóan előtte jártak a zenetörténeti múlt iránti termékeny tiszteletlenségben és a zeneirodalom remekműveinek újrahasznosításában. A jól értesült, hivatalos fanyalgók megjegyezhetik, hogy az említett komponista-fenegyerekek már a '60-as évektől jelentkeztek efféle műveikkel (a Mahler Másodikat parafrazeáló Berio-Sinfonia például 1967/68-ban készült), Csalog eljárása tehát nem újdonság. Gyanítom azonban, hogy a zongoraművész-zeneszerző nem az elsőség babérkoszorújára tör, s - horribile dictu - lehet, hogy még Derridát sem lapozza sűrűn, hogy - Schubert partitúráit alaposan felforgató - ügyködését szilárd elméleti alapokra helyezze. Egyszerűen zenei problémák érdeklik, amelyekhez ezúttal szeretett Schubertje szolgáltatja a vezérfonalat. A „szeretett Schubertje" szókapcsolatot nem véletlenül használom. („SZEMÉLYESEN!" - ismétli számtalanszor Tandori Dezső Az amatőrség elvesztése című versében.) Annyi bizonyos, hogy a Komédiát csak Csalog Gábor írhatta meg, noha csaknem minden hangja Schuberttől származik.

Már azok az előadói utasítások is szokatlanul személyesek, amelyeket az egyébként bőven használt olasz nyelvű alapréteg kiegészítéseképp ír művének kottájába: „fancsalogva; kicsit elrévülve; nyávogó glissando; peckes leggiero; náthás gúnnyal; bepörögve; fényes dolce; gondtalan ritmusban röpdösve; kedvesen nyávogva; à la Kemenes; Libero à la Mahler - és így tovább. Utóbbi két instrukcióról kinek ne jutna szemébe Kurtág „marcatissimo di Kocsis" utasítása a ...quasi una fantasia... op. 27/1-ben, vagy a Feierlich, Hommage à Bruckner felirat a Sztélé (op. 33) című nagyzenekari darab akkordsora fölött. Nem egészen öncélúan idéztem ezt a népes előadói utasítás-sort, mert valamiképpen már önmagában jelzi Csalog darabjának egyik nagy erényét. A partitúra tele van idiomatikus, hangszeres fogantatású, rendkívül karak­tergazdag részletekkel, amelyek hálás (és persze nem könnyű) játszanivalót kínálnak a kvartett valamennyi tagjának. Ilyen vérbő hangszeres ötlet már a Nagy cirkusz című I. tétel kezdése is, melyben csak kottára pillantva ismerszik fel a Schubert-mű nyitótételének főtémája. Csalog kompozíciós attitűdjére jellemző, hogy első pillantásra meglehetős hűséggel követi az eredeti mintát. A Schubert-trió négy tételének meghatározó tematikus anyagai azonos sorrendben jelennek meg, és válnak fontossá a Komédia négy egymást követő tételében, s érdekes módon egyes felbukkanásaik során mintha még az eredeti műben betöltött formai funkciójukat is magukkal hordoznák. A nyitótétel főtémájának megjelenéseiben nemcsak a dallamra ismerünk rá, hanem arra is, hogy ez a „téma a kidolgozási rész elején" vagy a „téma a reprízben". Ekként Csalog különös bújócskát játszik a hallgató hagyományos formaérzékével, hisz' ezek a ráismerés-pillanatok gyakran megtévesztőek, mert a schuberti szonátaforma mellé Csalog odateszi a saját narratíváját.

A Nagy cirkusz például emlékeztet egy romantikus szonátaformára, de nem teljesen ugyanúgy, mint Schubertnél. E terjedelmes nyitótételben az egyik kedvenc részletem az a Misterioso-szakasz, amelyben a „nagyon lassú hangosodás és alig észrevehető gyorsulás" vezérfonalát a Schubert-nyitótétel melléktémája adja, kezdetben a csellóban, majd a hegedűn és a tangóharmonikán, miközben a zongora Messiaen-szerű akkordjai éteri fénnyel vonják be a folyamatot. Ennek a nagy fokozásnak például nyoma sincs Schubertnél. A schuberti eredetihez való több-kevesebb hűség persze nem akadályozza meg a szerzőt abban, hogy meglepő helyekről is idézzen. A nyitótétel vége felé a másik, az Esz-dúr Schubert-trió lassú tételéből bukkan fel a főtéma kísérete, majd dallama. A Scherzo szerepet betöltő 3. tétel (Tánczene. Csillogó fehér és barnás viola) ugyancsak az Esz-dúr Schubert-trióból idéz, hisz annak Scherzando-témájával indul. Záró gesztusával viszont ugyanezen Schubert-trió fináléjából idézi a főtémát, a Kacéran előadói utasítás alatt. Csalog zenéje olykor szabadon asszociál (kósza gondolatként, hívatlan vendégként még az Asz-dúr Schubert-impromtu is felbukkan egy pillanatra), vagy jazz-improvizáció módjára boncolgatja a schuberti matériát (ilyenek a „Bepörögve" feliratú, mániákus motívum-ismételgetések).

Nem tudok szabadulni a képtől: olyan a Komédia, mintha egy nagy gyerek (Csalog) játszószobája közepén két szétszerelt Schubert-trió legódarabkáiból építene magának egy új, eddig soha nem volt alakzatot. Összeilleszt oda nem illő alkatrészeket, s addig bütyköl, míg azok is egymáshoz passzolnak, meglepően újszerű formában. Ez a kép már a 2011-es Mozart-útvesztő kapcsán is felrémlett bennem, de akkor még csak „rossz gyerek"-et láttam a szerzőben, aki kedvét leli Mozart öncélú „elrontásában". A Komédia nem ilyen, s ezt annak köszönhetjük, hogy Csalog immár biztos formaérzékkel dolgozik, és semmit sem ragoz túl sokáig. A négytételes ciklust a töredékesség esztétikája, a befejezetlenség éthosza egységesíti. Valamennyi tétel nyitva marad, s a mű épp azzal a megszakadó Schubert-kadenciával ér véget, amely már az első tételben is nagy szerepet kapott. Nem tudom, merre tart majd Csalog Gábor zeneszerzői útja, de a Komédiában ezer jelét látom-hallom annak, hogy eddigi muzsikus létének minden tapasztalatát kamatoztatja, zeneszerzőként is. A zeneirodalom számos művéhez fűződő forró szerelmet; a Kurtág zenéjével való intenzív foglalatosságot; s olykor kurtági sűrítést is, mely a legapróbb zenei gesztusban is képes felidézni egy-egy zeneszerző egész költői világát; Messiaent (emlékszünk még a Húsz pillantás a gyermek Jézusra Műcsarnok-beli előadására); és a „játszani is engedd" József Attila-i tanítását. Van, aki szerint ideje már, hogy Csalog elengedje a nagy mesterek kezét, és kezdjen végre „mankó nélkül" komponálni. Számomra ez a Schubert-álarcos önarckép is érvényesebb kortárs kompozíció, mint azon alkotások, melyek álnaiv közvetlenséggel írják tovább a múlt zenéjét, miközben azt füllentik, hogy mai zenét írnak. S ezekből nem kevés tenyészik e Kárpátok koszorúzta szép hazában. Március 12. - Concerto Zeneház. Rendező: Concerto Budapest }

 

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.