"előásott" Hubay-opera német földön

Az Anna Karenina braunschweigi bemutatója

Szerző: Gombos László
Lapszám: 2014 április

Február 15-én meglepetést keltett Németországban egy magyar szerző orosz tematikájú operája. Szenzációt manapság csak szaftos botrányokkal lehet elérni, így az első reakció - a tetszésnyilvánítás mellett - a csodálkozás és rácsodálkozás maradt. A kevésbé jól informáltak azt kérdezték, hogy a németek miért csak most hallhatnak erről a darabról, a bennfentesek viszont már tudták, hogy a mű Budapesten sem szerepel az Operaház repertoárján. Sőt talán még azt is, hogy több mint hét évtizede a szerző, Hubay Jenő egyetlen műve sem szólalt meg a világ operaszínpadain. Az előzetes híradásoknak is fontos eleme volt az ismeretlenség indokainak firtatása, a bemutatót követően, a zene ismeretében pedig tovább nőtt a magyarázat iránti igény. Már fel sem merült a „méltán elfeledett" kategória említése, a vélemények szinte egységesen a politika szerepét emelték ki. Eszerint a 2. világháború után az előző korszak kultúrelitjéhez tartozó szerző, aki nem szimpatizált a kommunista eszmékkel, és akinek a felesége ráadásul grófnő volt, nem volt szalonképes az új rend számára. Ezért feledésre ítélték, agyonhallgatták („totgeschwiegen wurde"). Ha pedig valakit a saját hazájában elfelejtenek, azt valószínűleg a világ is elfelejti, hacsak nem a legnagyobb zsenik közül való. A valóság természetesen nem ennyire egyszerű, de a fentiek legalább részben választ adnak a jó benyomást keltő színházi produkció és az életmű ismeretlensége közötti ellentmondásra.

A most előadott Anna Karenina újrafelfedezése a Braunschweigi Állami Színház új operaigazgatója és rendezője, Philipp Kochheim érdeme. Évekkel ezelőtt, Budapesten egy antikváriumban vásárolta meg a Hubay-opera zongorakivonatát. Jó zongorista lévén azonnal megismerkedett a zenével, és nyelvi nehézségek sem akadályozták, mivel az Universal Edition eleve magyar és német szöveggel jelentette meg a darabot. Amikor 2013-ban elnyerte a braunschweigi színház operaigazgatói posztját, megvalósítandó tervei közül elsőként az Anna Karenina színrevitelét választotta. Braunschweig Németország szinte mértani középpontjában fekszik, valamivel nagyobb Debrecennél. Az egykori hercegi székhely színháza nevezetes az elfeledett művek sikeres „előásásairól" (Ausgrabungen), így az ötlet megvalósítása elé nem gördültek akadályok. A soknemzetiségű társulat elfogultságtól mentesen vállalta fel a nem csekély feladatot. Semmi előítélet, a kis népekkel vagy másodvonalbeli alkotókkal szemben gyakran tanúsított lesajnálás. A magyar Hubayt senki sem hasonlította Bartókhoz, vezérmotívumai és zenekarkezelése miatt senki sem mérte Wagnerhez. És mivel komolyan vették operáját, nemzetközi mércével mérve is komoly és jelentős produkció született.

A braunschweigi siker egyik oka abban kereshető, hogy nem vártak többet vagy mást a darabtól, mint amilyen, és hogy arra voltak kíváncsiak, hogy milyen is a mű valójában. Világszerte megnőtt az érdeklődés egy-egy kor zenei köznyelve, például a „boldog békeidők" és a középső Duna-régió iránt, ahol Haydn, Mozart, Beethoven és Schubert nyomában olyan lángelmék alkottak, mint Brahms, Bruckner, Mahler, Schönberg, Bartók és Kodály, vagy ahonnan Joachim József, Richter János, Nikisch Artúr jött és lett világhírű. Ezer kilométer és száz év távlatából Hubay Jenő operája megmutatja a mai német közönségnek, milyenek voltak az előző századfordulón a felsőbb osztályok zenei mindennapjai. A szerző az akkori technikák, fordulatok, intonációk egész kaleidoszkópját vonultatja fel, biztos kézzel és a technikai tudás teljes vértezetében alkalmazza ezeket a hatás és a kifejezés érdekében. Nem önmagát és saját vízióit állítja operája középpontjába, hanem egy világot ábrázol szinte tökéletes hűséggel. Anélkül érzékelteti az utolsó óráit élő feudális társadalom felületességét, hogy maga felületes lenne. A kisebb hegedűdarabok, versenyművek és dalok zeneköltője, a népszínművek és könnyed romantikus operák talajáról elrugaszkodó komponista alkatához illő témára lelt az Anna Kareninában: néhány ihletett pillanattól eltekintve nem lehet igazán szívbemarkoló és megrázó erejű, hiszen ezt idézőjelek közé helyezett tárgya sem engedi meg. Főhőseinek érzelmei és reakciói azonban valódiak, hús-vér emberek ők, akiknek minden rezdülését követi, árnyalja és magyarázza a változatos zenei környezet.

Az opera éppen száz évvel ezelőtt, 1914 első felében készült, a fogalmazványt Hubay július 22-én, hat nappal az 1. világháború kitörése előtt fejezte be. A mű közvetlen élményanyaga a megelőző két évtized hangzó valósága: nem csak egyes budapesti vagy nyugat-európai újdonságok inspirációit sűríti magába (A tenger, Anyegin, Fedora, Tosca, Bohémélet, Salome, Elektra stb.), hanem a kor meghatározó repertoárját is (Manon, Carmen, Parasztbecsület, Faust, Trisztán, Ring). Amíg Tolsztoj az 1870-es évek társadalmát ábrázolta regényében (érdekességként említjük meg, hogy főhőse külsejét Puskin lányáról mintázta, illetve hogy 1872-ben tanúja volt egy Anna nevű hölgy öngyilkosságának a pályaudvaron), addig az opera valós ideje - szemben a kottában megjelölt időponttal - zeneileg a következő század elejére helyeződött át. A Traviata hangulatát idéző báli jelenetben, amelyben szintén a magánéleti és a közösségi szféra jelenetei váltakoznak, a francia négyes és a mazurka Hubay korának szórakoztató zenéjét kelti életre, és egy-egy pillanatra operett-reminiszcenciák is megszólalnak. A zenében számos „modern" effektus is helyet kapott. Az elviselhetetlen feszültség és már-már romboló erejű szenvedély érzékeltetésére olykor éles disszonanciák és különleges zenekari hanghatások szolgálnak. A vonat többször megjelenő, Hubayhoz mérten futurista muzsikája az operával egy időben komponált táncjáték, A fából faragott királyfi egyes pillanatait idézi fel számunkra.

A hangulat megteremtetése érdekében gyakran hallunk oroszosnak tűnő motívumokat, melyek - a szerző nyilatkozata szerint - részben saját oroszországi „gyűjtéséből" valók. A színpadi környezethez illően természetesen nem parasztdalokról, hanem a nemesség szórakozását szolgáló népies zenéről van szó. Ez jelenik meg az opera egyetlen hagyományos zárt számában, a velencei kép balalajka-dalában is, amelyben Vronszkij honvágya nyer kifejezést. Nyilvánvaló utalást tartalmaz a lóverseny-jelenetben az uralkodó megérkezését jelző ünnepélyes dallam, cári himnusz zárósora, és nem véletlen, hogy a lovaglás kromatikus motívumaiban a Walkürök ritmikája, a végzetes szerelmi pillantás után, alig észrevehetően, egy Trisztán-akkord szólal meg. A zenei hivatkozások szinte ugyanolyan rendszerbe illeszkednek, mint a modern színpadi rendezések jellegzetes utalásai. Jelen esetben Hubay Jenő és Philipp Kochheim egyaránt saját korának reakcióit szőtte bele alkotásába. Zene és színpad ebből a szempontból tökéletesen illenek egymáshoz a produkcióban.

A komponista érdeklődését 1910-ben keltette fel Anna Karenina története, amikor a Magyar Színház műsorra tűzte a Tolsztoj-regény drámai adaptációját. Edmond Guiraud francia nyelvű színpadi változatát a kiváló színész, Góth Sándor fordította és dolgozta át, nem másutt, mint barátja, Hubay Jenő vidéki birtokán. A főszerepeket Góth (Vronszkij) és felesége, Kertész Ella (Anna) alakította, aki Hubay bátyjának nevelt lánya volt. Góthék rendszeres vendégek voltak Hubayéknál, így nem véletlen, hogy a komponista a színészt kérte meg a librettó elkészítésére. A verseket Gábor Andor írta.

A korabeli dokumentumok szerint az Operaház már 1914 tavaszán elfogadta a művet. Bánffy Miklós kormánybiztos 1915-re (a szerződés szerint legkésőbb március 31-re) tűzte ki a bemutatót, és maga vázolta fel a díszletterveket, a háború kitörésével azonban megkezdődött a mű kálváriája. Háromévnyi várakozás után, 1918-ban a mű iránt lelkesedő karmester, Egisto Tango már a szerepeket is kiosztotta, amikor a forradalmak, majd a bécsi nyomdászsztrájk és 1923 tavaszán az Operaház felkészületlensége miatt kellett elhalasztani a bemutatót. Heves vitákat váltott ki a Tanácsköztársaság bukása után Bécsbe menekült, kommunista Gábor Andor személye is. Hubay kénytelen volt belemenni a színjátékba: nyilatkozata szerint lecserélte Gábor megmaradt verseit is, de titokban felvette és elküldte a költőnek járó jogdíjakat.

Végül 1923. november 10-én került sor Hubay hatodik operabemutatójára, amelyet a harmincas években még további három követett (Az álarc; A milói Vénusz; Az önző óriás). A címszerepet Medek Anna, Vronszkijt Székelyhidy Ferenc, Karenin grófot Venczell Béla, Kittyt Halász Gitta alakította. Tittel Bernát vezényelt, a díszleteket Oláh Gusztáv tervezte. Az Anna Karenina több felújításban és szereposztásban 33 előadást ért meg Budapesten. Németországban 1932-ben, Duisburgban mutatták be, 1933 és 1936 között Bochum, Bréma, München, Nürnberg, Baden-Baden és Chemnitz következett. A bécsi Staatsoper 1936. február 9-én tűzte műsorára, itt Felix Weingartner és Josef Krips felváltva vezényelték, a címszerepet Németh Mária énekelte.

Az opera négy képbe sűríti Tolsztoj közel ezer oldalt felölelő alkotásának szerteágazó cselekményét, lecsökkentve a szereplők és helyszínek számát. Minden idők „legnagyobb társadalmi regényének" (Thomas Mann) csupán központi motívumára fókuszál: Anna és az ifjú katonatiszt, Vronszkij gróf szerelmének alakulására. Az eredetileg különféle időpontokban és helyszíneken játszódó eseményeket Góth Sándor egy-egy jelenetben egymás mellé helyezte, megteremtve ezzel az összeütközések drámai jellegét. A négy, egyenként bő félórás kép a főhősök kapcsolatának négy stációját mutatja be: négyszer találkoznak ugyanennyi szituációban, helyszínen és díszlet között.

Az első képben (Moszkva, bálterem) Anna és Vronszkij végzetes találkozása és a férfi vallomása előtt egy másik pár kapcsolatába nyerünk bepillantást. Az ő sorsuk mintha tükörképe lenne a főszereplők tragédiájának. A 18 éves Kitty először kikosarazza Levint, mivel a fényes karrier előtt álló Vronszkijt szeretné megnyerni magának. Így Anna férjével, Karenin gróffal együtt egy szerelmi ötszög jön létre. A többi szereplő nem kap jelentékeny szerepet az operában: Kitty hercegi szülei, Anna fia (Szerjozsa), bátyja (Sztyepan) és annak felesége (Dolly), később Vronszkij három barátja voltaképpen a társaság névtelen tagjai is lehetnének. Emlékezetes Anna elbeszélése: a vonaton rémálma volt, amelyben egy fenyegetően közeledő paraszt akarta szétrombolni a síneket, de a mozdony áthajtott rajta. Amikor Moszkvába érve felébredt, valóban véres volt a kerék, mert egy munkást a vonat halálra gázolt. A bővített hármast körülíró, jellegzetes ritmikájú vonatmotívumból az opera vezérmotívuma lett, tucatnyi alkalommal tér vissza és az elkerülhetetlen végzetre emlékeztet.

A második képben (lóversenytér) Kitty és Levin egymásra talál, Anna pedig összeszedi erejét és visszautasítja Vronszkijt, aki ezután balesetet szenved a lóversenyen. Az esemény hatására - a regényben ennek lényegesen kisebb a funkciója - Anna elhagyja férjét és gyermekét, hogy szerelmét ápolja. Velencébe utaznak (harmadik szín), de boldogságuk nem teljes. A társasági élethez szokott férfi az önkéntes száműzetésben festéssel próbálja elfoglalni magát, hogy elviselje a semmittevést, miközben egyre kevésbé tudja fenntartani a harmónia látszatát. Amikor régi barátja hírt hoz arról, hogy a cár megbocsátott és magas tisztséget szán neki, Anna a hazatérés mellett dönt. Önfeláldozása, aminek a regényben e ponton nyoma sincsen, adja az opera második dramaturgiai fordulópontját a lóverseny-balesetet követő elhatározás után. Az utolsó képben (Moszkva melletti nyaraló kertje) a nászútjukról nemrég hazatért Kitty és Levin már hiába hozza Annának a hírt, hogy Karenin hajlandó elválni. A társaságból kitaszított Anna meghasonlott önmagával, elvesztette hírnevét, elszakították gyermekétől, féltékenységével pedig csak sietteti annak a kapcsolatnak a végét, amely még élteti. Mivel találkozásuk után úgy érzi, Vronszkij elhagyta, a kert végében elhaladó vonat elé veti magát.

Philipp Kochheim példaértékű rendezésével nem csupán aktualizálta a témát, hanem időtlenné emelte. Elképzelései tökéletesen harmonizálnak Thomas Gruber látványos díszleteivel és Gabriele Jaenecke egyszerre archaizáló és modern jelmezeivel. Amint az elvárható, valamennyi többletjelentést hordoz, de egyik sem ellentétes a zeneszerző intencióival, csupán elmélyíti és kibővíti a partitúra által kínált lehetőségeket. Zene, szöveg, mozgás és kép ugyanannak a tartalomnak más-más dimenzióját képviseli, önállóságuk pedig - szemben sok rendező „önmegvalósító" munkájával - addig terjed, amíg a többi elem azt sérelem nélkül megengedi. Kochheim és munkatársai ezernyi ötlettel és egyedi megoldással álltak elő, melyek továbbgondolásra késztetnek. Legfeljebb apróságokat kifogásolhatunk, mint például az 1. képben Levin és Sztyepan erőltetettnek tűnő labdajátéka és Kitty bohócosan gyerekes viselkedése. Alig észrevehetőek a 21. századra utaló kellékek, egy-egy okostelefon, fényképezőgép vagy mai divatos dzseki a lóverseny-jelenet szereplőinél, mindezek nem kerülnek ellentmondásba a régies egyenruhákkal és bundákkal.

Magától értődő megoldásként fogadjuk el, hogy a velencei képben Vronszkij festő- helyett fotóműteremben dolgozik, önálló számában pedig balalajka-játék helyett CD-ről kíséri énekét. A cár üzenetét hozó barát a szavakon túl egy táska pénzzel is csábítja a hazatérésre, ő pedig már akkor kezei közé kaparintja a gazdagság szimbólumát, amikor látszólag még kitart Anna mellett. A kép különösen hideg színei és a rideg, formatervezett bútorok nem véletlenül kerülnek ellentmondásba a szöveg és a zene tartalmával: a főszereplők megpróbálják elhitetni magukkal, hogy szerelmük csúcspontján vannak, a valóságban azonban elhidegültek egymástól. A szereplők minden jelenetben más ruhát viselnek, összhangban lelki-pszichikai állapotukkal. Anna még a velencei kép közben is átöltözik: színes 19. századi öltözetét puritán fekete-fehér együttesre cseréli, amikor szerelmét önfeláldozásával kívánja bizonyítani.

A zenekart vezető Sebastian Beckedorf együttesével minden vitán felül álló, elsőrangú teljesítményt nyújtott. Tempói és karakterei meggyőzőek voltak, pontosan érezte és meg is valósította, amit Hubay zenéje megkíván. A fiatal, soknemzetiségű énekes gárdára is méltán lehet büszke a braunschweigi színház. Felejthetetlen a két főszereplő, Nadja Stefanoff (Anna) és Arthur Shen (Vronszkij) sokrétűen differenciált, színészileg is magával ragadó alakítása. Jól illett Moran Abouloff (Kitty), Matthias Stier (Levin)karaktere is az általuk megformált szerepekhez. Legkevésbé Roszen Krasztev (Karenin) tűnt megfelelő választásnak. Nem tudjuk, vajon szándékosan vette-e ennyire színtelenre a gróf figuráját, amely eleve sokkal súlyosabb és teltebb hangot kívánna. Egyik említett művész sem rendelkezik a közelmúlt világsztárjaihoz mérhető volumennel, amiért bőven kárpótol a tiszta, precíz és kifejező ének, a hiteles és kiváló színpadi játék. Csupán a zenekari szólamok kristálytiszta hangzásához képest tűntek valamivel fátyolosabbnak az énekszólamok, amiért részben a színház akusztikája lehet a felelős, hiszen olykor még az egyetlen hangszer által kísért szakaszokban is érezni lehetett a különbséget. A lehetséges akusztikai problémákra azonban rácáfolt a kiváló török basszus, Selçuk Hakan Tiraşoğlu (Scserbackij herceg) csodásan zengő orgánuma.

Hubay Anna Karenináját igen kedvezően fogadta a német közönség. A személyes reakciók és a kritikai értékelések nyomán az vélemény fogalmazódott meg, hogy a darabot érdemes volt előásni a feledés homályából. Reméljük, hogy a tavaszra meghirdetett további kilenc előadásnak is sikere lesz, és hogy egyszer majd - akár a braunschweigi együttes vendégjátékaként, akár a Magyar Állami Operaház saját produkciójaként - a hazai közönség is újra felfedezheti magának Hubay operáját. }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.