Angolos elegancia

Barry Millington Wagner-kötete

Szerző: Kovács Sándor
Lapszám: 2013 december

Barry Millington

Richard Wagner - Bayreuth varázslója

Fordította Garai Attila

Rózsavölgyi és Társa, 2013

285 képpel, 320 oldal, 6900 Ft

 

Nemrég vehette kézbe a magyar olvasó Bryan Magee professzor könyvének fordítását, s máris itt a Wagner-évforduló újabb kiadványa. Ugyancsak angol az eredetije, s furcsa véletlen: a szerző nevének monogramja szintén B és M. Barry Millington kötete 2012-ben látott napvilágot Londonban - hódolatteljes elismerésem a kitűnő fordítónak, Garai Attilának meg a Rózsavölgyi és Társa kiadónak hogy máris elkészülhetett a magyar verzió - szokatlan ez a naprakész gyorsaság a hazai könyvkiadás berkeiben. A kezdőbetűkön túl abban is akad némi hasonlóság Magee és Millington művei közt, hogy címük kissé félrevezető (legalábbis számomra). Magee-é (Wagner világképe) inkább tudományos munkát ígér, mindenesetre nem könnyű olvasmányt - hogy aztán fellapozva kiderüljön, tisztes ismeretterjesztésről van szó, annak minden előnyével és korlátjával együtt (lásd a recenziót a Muzsika szeptemberi számában). A Millington-könyv esete ennek némiképp fordítottja. Ezzel a „Blikk"-fangos felirattal csábít: Richard Wagner / Bayreuth varázslója. Már megint egy bulvár-életrajz, szólal meg ilyenkor bennem a Karinthy-féle kisördög, a rosszabbik ego, nehogy ott hagyj érte becsülettel megszolgált forintokat, úgy jársz mint... no de nem folytatom (utólag - alkalmasint sok esztendővel publikálásuk után --nem illik bírálni kiadványokat). Ha azonban az ember félreteszi kezdeti ellenérzéseit, hamar belátja, ez a könyv jó összefoglalása mindannak, amit Wagner életpályájáról a modern zenetudomány kiderített, magyarán: amit ma tudni érdemes.

A rövid előszóban Millington mintha a cím által kiváltott aggodalmakra adna választ, néhány szóban indokolja, miért is választotta a „varázsló" megnevezést. (Részben meggyőz, részben nem). Aztán kezdődik a „tárgyalás" - 30 fejezetben. A stílus szikárabb, mint Magee-é, nincsenek (vagy alig akadnak) szubjektív kommentárok, hosszasabb, bölcselkedő eszmefuttatások. Millington a tényekre koncentrál, azokat fűzi össze gördülékenyen, elegánsan, a felidézett dokumentumokat kellő távolságtartással kezelve, s a forrást lábjegyzetben megnevezve. (Apró hiányosság viszont, hogy a fejezetek mottójaként szolgáló idézeteknél ott sincs megadva a forrás, ahol erre szükség volna. Például mindjárt az első fejezet mottója ilyen. Kíváncsi lennék rá, milyen dokumentum alapján tudjuk, hogy Geyer a halála előtti napon azt mondta volna kamaszodó nevelt - vagy valódi? - fiára: „lehet, hogy tehetsége van a zenéhez?")

A távolságtartás különösen Wagner önéletrajzi írásai esetében indokolt: köztudott, hogy Wagnert nem csak zeneszerzőként és drámaíróként áldotta meg nagy fantáziával a Teremtő. A családról, származásról, zűrzavaros gyermek- és ifjúkorról szóló fejezetek egészen kiválóak, sok olyan apró adalékot tartalmaznak, amelyek még jelesebb életrajzi összefoglalásokban sem szerepelnek. Ezek után kissé meglepő, s enyhe csalódás, hogy Wagner párizsi hányattatásait (1839-42) a 3. fejezet végén Millington pár sorban elintézi (sokat kétségkívül nem, de ennél azért többet tud a kutatás), s a Rienzit épphogy megemlíti (érdekes, az angolok valamiért nem szeretik ezt a darabot - Magee sem veszteget rá sok szót). Az 5-7. fejezetben kerül sor a Millington által „romantikus triptichon"-nak nevezett Bolygó hollandi, Tannhäuser és Lohengrin ismertetésére (a Lohengrinről szóló fejezet címe egyébként: „A hagyományos opera hattyúdala"... no comment.) Aki látta-hallotta ezeket az operákat, alighanem érdekesnek találja majd Millington fejtegetéseit, lényeglátónak néhány megállapítását. Akinek fogalma sincs, miről szól a Bolygó ... nos, valószínűleg eleve nem vásárolja meg a könyvet.

A probléma, ha lehet, „fokozódik" (hogy Virág elvtárs elhíresült kifejezésével éljek) a Ringnél (10. fejezet): Millington itt remekel, rendkívül érdekesen foglalja össze kisebb bekezdésekben a hatalmas alkotás keletkezésének történetét, szellemi hátterét, de tartok tőle, az az olvasó, aki nem ismeri elég alaposan a cselekményt, picit elveszettnek hiheti magát. (Engedjenek meg itt egy hosszabb zárójeles közbevetést. Kroó György jut eszembe, mint újabban sokszor. A Gondolat Kiadónál megjelent monográfiájában valahogy meg tudta oldani azt, hogy egyszerre szóljon az élet tényeiről és ismertesse a fontosabb művek tartalmát is, méghozzá szűkös terjedelemben - a sorozatnál szokásos egy helyett ugyan két, de kis méretű, vaskosnak nem nevezhető kötetben. Jó félévszázados írása ugyan sok tekintetben elavultnak tekinthető ma már, a Wagner-kutatás újabb eredményei miatt korrigálandó, kiegészítendő - mellesleg az új eredmények elérése érdekében maga Kroó is jeleskedett később -, de a bravúr mégis tagadhatatlan. Nagy kérdés, hogy napjainkban elérhető-e még egyáltalán. Valószínűleg nem, vagy csak igen terjedelmes, többkötetes munkában, amelyet azonban vélhetően nagyon kevesen vásárolnának meg).

Visszatérve az eddig említetlen 8-9. fejezetre: az előbbi Wagner drezdai forradalmi szerepéről ad hű képet, az utóbbi pedig első svájci éveiről. Itt a magyar olvasónak persze kínos hiányérzete támadhat: a német földről való menekülés történetének rövid felvázolásánál ugyanis Millington nem említi Liszt segítő szerepét. Szerencsére a hiányérzet nem tart sokáig: a Wagner és Liszt kapcsolatát tárgyaló fejezetben (11.), ha nem is bőségesen, de kellő súllyal esik szó erről is. Örök probléma monográfiákban, hogy mikor, miről kell szólni, hogyan lehet kikerülni az óhatatlan önismétléseket. Millington ebben is elegáns: lehetőleg kerüli az efféle ismétlést (mint például ez esetben), ha pedig a gondolatmenet folytán mégis rákényszerül valamilyen életrajzi tény futólagos említésére, rögtön jelzi, ezt majd később, itt és itt fejti ki bővebben. Különleges értéke a könyvnek a 12-16. fejezet, amelyben Wagner személyiségének némely sajátosságáról esik szó, az őt körüllengő pletykák hátteréről, igazságtartalmáról (például hogy miért vonzódott a selymekhez és szaténokhoz - nem árulom el előre a „titkot", érdemes elolvasni). Millingtont itt sem hagyja cserben ízlése: a legkényesebb kérdéseket is hűvös tárgyilagossággal, intimpistáskodás nélkül, ugyanakkor élvezetes stílusban tárgyalja.

Felesleges lenne most végigmenni az összes fejezeten, természetesen sorra kerülnek a remekművek, a Trisztán, a Mesterdalnokok, a Parsifal, mellette a Wesendonck Matilddal kapcsolatos románc (amelynek, ha szabad így fogalmazni: „beteljesülésében" Millington kételkedik), Bajor Lajos, Cosima, Bayreuth, s persze nem marad ki a legkényesebb kérdés sem, Wagner elvakult antiszemitizmusa. Erről a fejezetről (19.) legyen elég ezúttal annyi, hogy a legjobb, legtárgyilagosabb fejtegetésnek tartom, amit valaha ezzel kapcsolatban olvashattam. (Nem állhatom meg ugyanakkor, hogy egy apró, pikáns tényre felhívjam azok figyelmét, akik még e recenzió olvasása után veszik kézbe a könyvet: Millington magától Karl Marxtól is idéz határozottan antiszemita kijelentéseket, amivel persze nem menti, mert nem mentheti fel Wagnert, de mégis jellemzi a kor szellemét, amelyben igenis létezett, bármily furcsán hangozhat ez manapság, baloldali antiszemitizmus).

Az utolsó öt fejezet a zeneköltő halála utáni időszakkal foglalkozik - napjainkig. Közülük a 28. a magyar olvasó számára talán nem hat az újdonság erejével, hiszen nem olyan rég jelent meg magyarul Brigitte Hamann vaskos kötete a Harmadik Birodalom Wagner-kultuszáról, Winifred Wagner szerepéről ebben a szomorú történetben. Annál inkább újat kínál a filmről szóló fejezet (27.), illetve az utolsó kettő („Az új rend: Bayreuth és az unokák", illetve „Megújuló örökség: Bayreuth ma és a jövőben"). A könyv vonzerejét növeli a válogatott biblio- és diszkográfia, valamint a rendkívül bőséges képanyag: javarészt olyan képekkel, amelyekkel magyar nyelvű kiadványban eddig nem találkozhattunk.

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.