A vágy titoktalan tárgya

Tannhäuser-felújítás a Magyar Állami Operaházban

Szerző: Koltai Tamás
Lapszám: 2013 december

Wagner: Tannhäuser

Magyar Állami Operaház, 2013. október 9.

 

Hermann                             Fried Péter

Erzsébet                              Sümegi Eszter

Tannhäuser                         Frank van Aken

Wolfram von Eschenbach    Kálmándi Mihály

Walther von der Vogelweide Szappanos Tibor

Biterolf                                Egri Sándor

Heinrich                              Daróczi Tamás

Reinmar                              Cserhalmi Ferenc

Vénusz                                Németh Judit

Pásztorfiú                            Wierdl Eszter

 

Karmester                           Christian Badea

Karigazgató                         Szabó Sipos Máté

A gyermekkar vezetője          Gupcsó Gyöngyvér

Díszlet                                 Kecskeméti Sándor

Jelmez                                 Schäffer Judit

Koreográfus                        Venekei Marianna

Rendező                              Szinetár Miklós

Molnár Ferenc, pontosabban a Játék a kastélyban egyik író-szereplője szerint nem szabad mindig a legjobbat akarni, elég a jó is. Mindent egybevetve a Tannhäuser felújítása tisztességes előadás, lelkesedni nem lehet érte, de elmarasztalni sem érdemes. Nincs benne semmi bántó. Ahogy Hamlet mondaná.

Első helyen a zenekar teljesítményét kell értékelni: október 9-én markáns dinamikával, erős kontúrokkal játszott, de nem vastagon fölfestve, pasztózusan, hanem finom tónusokkal, kiegyenlítetten, lazúrosan, áttetsző színekkel-árnyalatokkal. Christian Badea határozott, biztos kézzel húzta föl a zenedrámai épületet, folyamatosan és a részletekre is ügyelve építkezett. Már a nyitány ihletetten foglalta össze a darabot, természetes átmenettel az apoteózisból a bacchanáliába, és ettől kezdve mindvégig tiszta, a szó jó értelmében emelkedett hangzásban részesültünk. Talán több volt ebben a felfogásban az átszellemültség, mint a nyugtalan lázadás, Wagner ifjúkorának forradalmi zabolátlansága - mondhatni inkább Erzsébet „nézőpontját" képviselte, mint a címszereplőét -, de ami kívánnivalót hagyott maga után a zaklatott drámai szélsőségekben, visszanyerte a megbékélés és megváltás poézisében.

Hasonlóan jól szerepelt az énekkar, mind a zarándokkar, mind a második felvonás monumentális kórusjelenete, a vendégek bevonulása egységesen, tömören, emfatikus drámai jelentőségének megfelelően szólt.

A produkció eseménye mindamellett Frank van Aken föllépése volt a címszerepben, amit az Operaház közönsége nem látszott értékelni. Van Aken nem tartozik a nemzetközi tenorok első vonalába, de a másodikba igen, és ez még mindig jóval az általunk megszokott színvonal fölötti minőséget jelent. Nem emlékszem, hogy ebben a szerepben magyar színpadon hallottam volna vokálisan hozzá hasonlóan evokatív, tartalmas anyanyelvi Wagner-tenort, kivéve persze Wolfgang Windgassent az Erkel Színházban (1964. május 5.), de ez a sors kivételes kegye volt, egyszeri és megismételhetetlen, amikor a szinte még ereje teljében levő, ötvenéves fenomén énekelte. Azóta sokszor, élőben is, felvételen is, a legelőkelőbb helyeken is találkoztam gyöngébb Tannhäuserekkel a van Akenénál, akinek a hangja kellően sötét és testes, hogy a zaklatott karakter drámai megéltségét az első perctől kezdve megjelenítse, de elég karcsú és jelentős vivőerejű is ahhoz, hogy a szerep technikai nehézségeivel megbirkózva elénk állítsa a figura kettősségét, a fényt és az árnyékot, a krakélerséget és az összetörtséget, a költői lendületet és a férfiúi depressziót.

Talán ha más név lett volna kiírva a sajátja helyett, vagy legalább az, hogy tavaly a határozottan túlsztárolt Jonas Kaufmann helyett énekelte Siegmundot a Metropolitanben! Igaz, csak egyszeri beugrással, amikor a felesége, Eva-Maria Westbroek Sieglindéjét jött vizitálni. Az előadás napján, mobiltelefon-hívásra sietett a produkció segítségére. Előtte tizenhat hónapig nem énekelte a szerepet. Jó lett volna ezt előre tudni - a magyar közönség egy hírnek és egy névnek, pláne a hírnévnek jobban tud örülni, mint a teljesítménynek.

Sümegi Eszter például a kedvencei közé tartozik, s nem mondható, hogy méltatlanul, az énekesnő szép színű, meleg, dús szoprán matéria és kiművelt technika birtokosa, Erzsébetje végig a megfelelő tónusokban szólalt meg, óvatosra-finomra hangolt, majd egyre magabiztosabb lendülettel, diadalmasan szárnyaló Csarnokáriával, drámai intenzitással a dalnokversenyben csaknem legázolt címszereplő védelmében és bensőséges pianókkal a harmadik felvonás imájában. Más kérdés, hogy Sümegi karakterében - a hangkarakterében is - mindig valami túldimenzionált nagyasszonyos komfortérzés, megállapodottság, elkényelmesedettség dominál, nyoma sincs benne annak a fiatalos, szinte kislányos, angyali szerénységnek, ami Erzsébet legfőbb sajátja, még kevésbé annak a lelki érzékenységnek és önmagán túlemelkedő nagyságnak, amellyel erőt vesz legbelső késztetésén, sőt legyőzi azt, és saját spirituális világa ellenében áll ki az érzéki apoteózis mindenhatóságával provokáló Tannhäuser mellett. Ez a kisiklott, legkevésbé a szerepből fakadó centrumkitöltő ösztön (vagy tudat) engedteti meg, hogy az imában középre játssza magát az oldalsó Mária-szobor mellől, ellentmondva a lélektani és a színpadi helyzet diktálta mozdulatlanságnak.

 

Sümegi Eszter és Frank Van Aken - Nagy Attila felvétele 

Az önálló szerepkidolgozásban az este legkarakteresebb szereplője Fried Péter Hermann őrgrófja volt, az átütő basszus hang nagy energiákkal telítődött, nyilvánvaló volt, hogy ez az autoriter, tekintélyes ember nemcsak megjelenésével és pozíciójával uralja a terepet, hanem érzelmi elkötelezettségével, empátiájával is részese a konfliktusnak. Kálmándi Mihály a rá jellemző visszafogottsággal, szentimentalizmus nélkül, fátyolos melankóliával, legszívesebben „oda sem nézve" teremtette meg vokálisan is, jelenségként is Wolfram becsületességét és lemondó szerelmét. Jól teljesítettek a dalnokok - Szappanos Tibor, Egri Sándor, Daróczi Tamás és Cserhalmi Ferenc -, üde pásztorfiú volt Wierdl Eszter. Nem excellált viszont Vénuszként nemzetközi szintű mezzoszopránunk, Németh Judit. Úgy tűnt, pillanatnyi indiszpozíción kellett átküzdenie magát; biztonságos abszolválásra törekedett, a formálásra és a formátumra már nem maradt ihlete.

Nagyobb igényünk a drámai értelmezésre, a költő címszereplő állandó diszkomfortérzésének, házi béke és érzéki eksztázis közötti önsorsrontó csapongásának érzékeltetésére eleve nem lehetett Szinetár Miklós több mint húszéves, statikus rendezését illetően. Közlekedési szinten oldódott meg minden, a Vénusz-hegy fölmerült a süllyesztőből, ismeretlen rendeltetésű tükörpajzsos őrszolgálattal körülvéve - Venekei Marianna „édi" balett-táncosai hol kupát, hol lantot szolgáltak föl, érdeklődéssel vonulgatva előre-hátra Tannhäuser távozási hajlamának változásait követve -, Wartburg vára rideg militarista sasfészeknek bizonyult, a végső megváltás pedig Erzsébet kereszt alakú alkalmi ravatalán érkezett, egy időben a fináléra az ügyelők által két oldalról beküldött oratorikus női kórussal. A középső felvonásban volt néhány jó ötlet, a nonkonform címszereplő akkor ült le, amikor a protokoll éppen felállást kívánt meg (és fordítva), Biterolf harcias szerelmi himnuszára pedig a katonai drillben elkötelezett lovagok úgy pattantak föl egyenként vigyázzba, szemüket áhítatosan az égre függesztve, mint akiket hirtelen elkapott a nemzeti gerjedelem. A színpadkép-koncepció geometrikus stilizáltságának jegyében a háttérfelületen vöröslő tűzgolyó izzott, vagy hideg fényű korong világolt, a harmadik felvonás örvénylő vonós ostinatóit pedig a természet körforgására utaló, szédült pörgéssel lombot váltó, majd lecsupaszodó fa szimbolikája kísérte. Az illusztratív szcenika egy percig sem zavarta a hangzó élményt, és - számomra is meglepően - igazolta azoknak a konzervatív nézőknek a véleményét, akik szerint elég az operát hallgatni. }

 

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.