Minden jó,ha...?

Verdi: Falstaff- Magyar Állami Operaház

Szerző: Tallián Tibor
Lapszám: 2013 november

Verdi: Falstaff

Magyar Állami Operaház

2013. szeptember 21.

 

Sir John Falstaff     Kiril Manolov

Ford                     Alik Abdukayumov

Fenton                  Balczó Péter

dr. Cajus               Megyesi Zoltán

Pistola                   Gábor Géza

Bardolfo               Horváth István

Mrs. Alice Ford     Fodor Beatrix

Nannetta               Baráth Emőke

Mrs. Quickly          Budai Lívia

Mrs. Meg Page      Gál Erika

 

Karmester             Halász Péter

Díszlet                  Arnaud Bernard

Jelmez                   Arnaud Bernard
                            Závodszky Dalma

Rendező                Arnaud Bernard

 

Bosszantóan kezdődött. A Garter-fogadó különtermében az énekelni hivatott három mellékfigura, úgymint Bardolfo (alias Horváth István), Dr. Cajus (Megyesi Zoltán) és Pistola (Gábor Géza) kiáltozott, rikoltozott és sivítozott, csapkodott, csattogott és csikorgott. A zaj- és zörejkeltésből kivette részét több énekelni nem hivatott mellékfigura is, úgymint a korcsmáros, az apród, az előszínpadot ki- és betöltő két összetolt billiárdasztal és a seprű. Lovat ugyan nem láttam, ahogy Antonio kertész mondja egy másik jól sikerült operai zavarjelenetben, ám a három mellékfigura az asztal és a seprű aktív közreműködésével mindent megtett, hogy pótolja a hiányt: kocogott, galoppozott és vágtázott, közben-közben ló- és bakugrásokat gyakorolva. Kétségtelenül korhű rendezői beállítás, amennyiben „kor"-nak azon shakespeare-i előidőket tekintem, amelyben egyazon színpadon naponként váltakozva adtak tragédiát vagy bohózatot, és rendeztek állatviadalt. Mit színpad - kocsma, pub vagy söntés, estére hellyel-közzel kitakarítva, ezért a seprű. Kétségtelen, a zene temperamentuma, amit a jelenethez a vén Verdi komponált, kiérdemli az elsöprő jelzőt, másfelől azonban a maestro musicája mindvégig onesta, sobria, civile e pia, vagyis böcsületes, józan, tisztes és jámbor. Blum Tamás örökérvényű magyarításában fínom (sic), művelt és jámbor; tarthatott tőle, a becsület és józanság emlegetése illuzóriusnak, cinikusnak, vagy egyszerűen érthetetlennek minősülhet magyar operaszínpadon. Vajon ilyesmitől félt Arnaud Bernard, a mostani bemutató rendezője is a mostani magyar színen? Ki tudja, nem tör-e ki a piros, fehér és zöld rózsa háborúja a nézőtéren? Nem elég, ha csak szárazon tartod a puskaport; robbantsd is föl, mielőtt bármi történnék. Principiis obsta.

Nem tört ki semmiféle háború a nézőtéren, csak a gabbati (rászedettek) ostoba tapsa a zárófúga lélegzetelállító generálpauzájában. Fínom és jelek szerint jámbor, de menthetetlenül műveletlen magyar közönség - terjed majd az ítélet a nemzetközi sajtóban, igaztalanul, minthogy a magyarság a nézőtéren kisebbségben, és túlnyomóan szakmai összetételben volt jelen. A színpadon a magyarság ugyan többségben, ám ha csípős kívánnék lenni, azt mondanám: kevésbé szakmai összetételben volt jelen. Nem mintha ezek a fiúk rosszabbul énekelnének, mint elődeik az emlékezetembe kitörölhetetlenül bevésődött magyar minta-Falstaffban. Sőt Horváth és Gábor voce-szerűbb orgánumot és kidolgozottabb technikát birtokol, mint annak idején Kishegyi Árpád és Várhelyi Endre. (Megyesit nem is hasonlítom a hasonlíthatatlan Palcsó Sándorhoz.) De sokkal bizonytalanabbul állnak az énekes színész másik lábán, a színészin, és engedik, hogy a műfaj igényelte distinkció dolgában szintén bizonytalan rendező a Tierhatz irányába hajtsa őket. Ezt sem Kishegyi, sem Várhelyi nem engedte volna; igaz, ha megkísérlik, megkapták volna a magukét Mikó Andrástól, minden ügyelők legjelesebbikétől, aki főrendezői minőségben működött az Operaházban. Meg az akkori Falstafftól, aki az első jelenetben egészen a becsületmonológig sotto voce, szinte zárt szájjal énekelt, imígyen helyére téve a körötte nyüzsgő siserahadat. És a karnagytól, hívták légyen Ferencsik Jánosnak vagy Erdélyi Miklósnak. No igen. Ezek az összetevők eltűntek az Andrássy útról.

Hogy az első kép mérlegének követel oldalát se hagyjam üresen: a rendező keze alá dolgozó szcenikus-díszlettervező, bizonyos Arnaud Bernard a Garter-kocsmában játszódó jeleneteket az előszínpadra helyezi, amit hátul dúsan faragott-tagolt fallal lezár. A megoldás dekoratívnak, főleg pedig hasznosnak bizonyul: a zárt térből az énekhangok legalább kijutnak a nézőtérre, ha nem is minden esetben a hallgatók örömére. Nem állíthatom ugyanezt a kocsmán kívüli képekről - ellenkezőleg, az énekhang azokban elvész a nagyszínpadon, melynek végtelen síkján ügyes díszletezők színről színre a drágább Barbie-, Skipper- és Ken-házacskák stílusát és mobilitását megidézve állítják össze a lakó-komplexumokat. Itten kezd megmutatkozni a rendezői koncepció, melyről ifjú kortársaim talán nem legfrissebb szavajárásával kijelenthetem: mint koncepció, egészében véve nem fáj. Van szövegi alapja. A zárójelenetben Falstaff, miután levegőhöz jut a megtöretés után, gőgösen leminősíti az egész windsori pereputtyot: Ogni sorta di gente dozzinale. Szó szerinti fordításban: mindenféle tucatember; a nemrégiben Pécsett örömömre feltámadt magyar színpadi szöveg szerint köznapi lelkű törpe népség. Bernard a köznapiasságot és törpeséget az óriás színpadon alkalmilag összeszerelt lakótelepi en- és exteriőrökkel érzékelteti; kicsinységük és kicsinyességük redimenzionálja a falaik között és előtt ágáló emberkéket és asszonykákat.

E csökött világ nem csupán térbeli, de időbeli dimenzióiban is különbözik Falstaff környezetétől: amaz stílustalanul mai, emez legalábbis stílszerű, ha nem is historikus. A törpevilág küldöttei - Quickly, Ford - Falstaff domainjébe lépve szégyellik is mez-telenségüket, és ki- meg felöltöznek, előbbi kerítőnőnek, utóbbi valódi kereskedőnek, aki még valódi aranyat hord a zsebében, nem a brókerével állandó kapcsolatot biztosító mobiltelefont. („A részvények ma már dematerializáltak, vagyis nem kinyomtatott részvényeket tartunk, hanem elektronikus jeleket, így természetesen a szelvényvagdosás sem ollóval történik.") Falstaff a maga részéről csupán kicsípi magát (Vado a farmi bello), midőn Alice meghódítására indul a városba, de öltözékében nem vált stílust vagy korszakot. Bernard Falstaff alakjának homogeneitásával példázza: lehet, hogy a méla Jacques-nak van igaza, lehet, színház az egész világ, és színész benne minden férfi és nő, lehet, hogy mindenkit sok szerep vár életében. De létezik állandóság, van ember, aki éli a hamleti maximát: légy hű magadhoz. Persze a kiválasztottnak is szüksége van nehezékre, hogy el ne szálljon, hogy hű maradhasson önmagához - Hamlet számára ez atyja szelleme, Falstaffnak az epa tronfia, a méltóságos potroh. (Boito nyelvezete oly választékos, hogy az Otellót és a Falstaffot még olaszok is értelmező szótárral kezükben hallgatják.) Hamlet is, Falstaff is a maga különútját járja, de végső felismerésük mintha csak látszatra mondana ellent egymásnak. Mi is következhetne la risata final után, mint the rest is silence. Hacsak érzéketlen fajankók bele nem tapsolnak.

Hamlet hűsége lerombolja a körötte lévő világot, Falstaffé állítása szerint magához emeli, noha - valljuk be - kétes magasságba. Annyira kétes, hogy a magyar fordítók nem is állták meg, s kissé idealizálták. Boito Falstaffja így büszkélkedik: Son io che vi fa scaltri. L'arguzia mia crea l'arguzia degli altri (tőlem kölcsönzitek ravaszságtokat, elmém élesíti a tiétek). Magyar alteregója azzal henceg: az én szellemem éltet! Gondolatomból születik csak a tiétek! Bernard elismerésre méltóan éles elmével látja meg és szellemesen láttatja, milyen árat fizet Falstaff világmegváltó ügyködéséért, és mi is annak értéke. Magas árat fizet, hiszen a darab végén ő is jelmezt kénytelen ölteni, méghozzá olyat, ami az óriás testbe rejtett embert biológiai funkciójára redukálja (bak). Igaz, hogy még így sem süllyed a város szintjére; ahhoz, hogy találkozzanak, hogy azonos platformra léphessenek Falstaff-fal, a windsoriaknak immár tömegesen maszkot kell ölteniük, a mese, a képzelet erdei jelmezét. Egy szintre kerülve aztán kánont énekelhetnek, egymás kezéből vehetik át a szellem és ravaszság falstaffi lángját: tutto nel mondo è burla. Ám Bernard kijózanít: a találkozás csak átmeneti, sőt nem is valós. A háttérben addig sejtelmes sötétben álló fényszórók kigyúlnak, a kamerák működésbe lépnek, s az erdő tündérvilága valóságshow-ként lepleződik le. Nem keserűen, nem is sulykolva a Falstaff kérdéséből kihallható tanulságot: tutti scornati, mindannyiunk szarvát letörték. Antonio kertész úgy mondaná: mindannyiunkat lóvá tettek.

A játék köré az utolsó pillanatban kitett idézőjel inkább aláhúzza, mintsem lerontaná az egész kastélypark-jelenet varázslatát. Bernard-nak sikerül a színpadot állandó hullámzó mozgásban tartania, mindvégig töretlenül megőrizve az álomszerűséget, a tudatalatti vagy tudatfölötti állapot sugallatát. Nem feledteti, de megbocsáthatóvá teszi, hogy tanácstalannak, majdnem kártékonynak bizonyult a férfikvintett és női kvartett mozgatásában az első felvonás második képében, amely így szcenikailag, sőt zeneileg sem tudott kibontakozni; hogy a második felvonás fináléjának imbroglióját közhelyszerűbben, ügyetlenebbül vezette a magyar operaszínpadi átlagnál. Csak az az első kép, csak azt tudnám feledni...

Csak így vissza! - kiáltottam volna szívesen a rendezőnek az előadás végén. E sporttársi bíztatást bátran érthette volna a karnagy is. Halász Pétert először hallottam dirigálni, és kijelenthetem, a körülményekhez képest megbízhatóan állott a pulpituson, ámde erős túlzás lenne azt mondani, kezdettől a helyzet magaslatán állt. A körülményekről persze keveset tudunk ahhoz képest, mennyivel többet - valót és álságot - tudott és tudatott a sajtó hasonló körülményekről nyolcvan, száz vagy százhúsz évvel ezelőtt. Valójában még azzal sem jöhettünk tisztába, felmerültek-e egyáltalában „körülménynek" nevezhető körülmények - az operai nyomozót megcsúfolva a keresőgép lakonikusan elutasítja a hozzáférési kísérletet a sajtóban megjelent egyetlen, holmi „körülmények" meglétére célzó kommentárhoz: „403 Forbidden". Cenzúra? Hosszan tartó derültség a Házban. Csupán az ügy, az intézmény jelentéktelenségére utaló érdektelenség: a sakk és a bridge kivételével minden játékot meg lehet unni, még az operajátékot is. Így aztán nem tudjuk (csekélységem nem tudja), mennyi is volt az annyi - mennyi felkészülési és próbaidőt engedélyeztek az évadot s a Verdi-bicentenáriumot megnyitó Falstaff-produkció betanítására az operai főbűvész cilinderéből elővarázsolt új (megbízott) főzeneigazgatónak, midőn „kész tényként közölték" vele, hogy elfoglalja a régi (megbízott) főzeneigazgató helyét. Nyilatkozata mindenesetre tanúsítja, a hivatásbeli lelkiismeretességével látott munkához: átnézte a zenekari szólamokat, és kigyomlált belőlük „több olyan változtatást, ami kényelmesebb játékot engedett a zenészeknek". (http://fidelio.hu/zenes_szinhaz/hirek/megtiszteltetes_es_rang_az_operahazban_dolgozni). Engedtessék meg némi kétkedéssel fogadnom a következő kijelentést: a korrekciókra a zenekar „vevő volt". Az operai gyakorlat emberei mindig okosabbnak vélik magukat agg zeneszerzőknél és ifjú karmestereknél. Talán éppen a tisztogatás, az operai slendrián fölszámolására irányuló kísérlet csökkentette a zenekar vállalkozó kedvét és merészségét, tompította ritmusait, halványította színeit a végtelenül nehéz komédiajelenetekben. Az árokbeli hangzás fölött könnyedén győzedelmeskedett a színpadi fracasso az első képben, jóval kevésbé érvényesültek viszont az énekhangok a másodikban. Ez az énekeseknek láthatóan nem volt ellenükre. Az első kép handabandázói igyekeztek a fal mellett osonni; mert hogy valakit seprűvel ülepen találni sokkal kisebb magabiztosságot igényel, mint megmaradni alla brevében, ha az ember fiának fülibe kevéssé hallgatag cselszövő nőszemélyek csivitelnek pergő hatnyolcadban. Ám ha igaz is, hogy a két első felvonás tömegjeleneteiben az előadás inkább a szerencse, mint a kormányosi céltudatosság eredményeként evezett át a zene alig kontrollálható elánjának Szküllája és a színpadi hajcihő Kharübdisze között, már a második felvonás első képének két parádés párosában kiviláglott Halász Péter karmesteri kvalitása, a harmadik felvonásban pedig lassanként másik, magasabb, ritkább levegőjű világba emelkedtünk. A Nannetta és a tündérek fellépését jelző leheletnyi ppp hegedűtremolótól kezdve elbűvölve hallgattam a finálét; beleértve Sir John megkínzatásának máskor bizony statikusnak érzett responzóriumát - a karmesternek sikerült valódi tündérliturgiaként bemutatni a tréfás litániát: Fallo punito Domine! / Ma salvagli l'addomine (büntesd meg őt uram! / de kíméld a hasát).

A maga írd és mondd 37 éves fizikumával és hangjával Kiril Manolov nem szorult a tündérek, és nem szorul a kritikus kíméletére. A színházi honlap adatai szerint tíz évre tekinthet vissza a pályán, amelynek jelenleg Wiesbaden és Temesvár képezi végpontjait; e sávba Budapest mind topográfiailag, mind színvonalban jól beleillik (vagy ne legyünk beképzeltek). Három éve énekli a címszerepet, a jó bolgár iskolára valló nyelvi és vokális otthonossággal. A hang szépen, telten, magvasan, természetesen szól; ahhoz képest, hogy színezete meglehetős világos, a becsületmonológ nehezen megfogott g-jéről ítélve a magasság még nem teljesen stabil. Szólamát egyébként magabiztosan győzi, bár nincs mindig a színpadi-zenei pillanat jelentőségének tudatában. és jelenlétének feszültsége gyakran jó néhány volttal elmarad a kívánatostól. Az udvarlási jelenetet - szerenádostul és norfolki hercegestül - az asztal alá ejtette, a karnagy bűnrészessége mellett. De arról, hogy valóban így történt-e, tárgyilagosabban nyilatkozhatnak a fiatalabbak, akik nem látják maguk előtt Melis óriáscsecsemő Falstaffját rózsával kezében, kinek nem csöng fülében az ő könnyeztetően komikus leggierissimója: Termetem hajlott könnyen, akárcsak a nádszál, a nádszál, a nádszál.

Manolov meghívásával egyetérthetett, aki a nemzetközi alsó-középkategória foglalkoztatásától reméli, hogy a budapesti Operaház felkerül a nemzetközi operai főtáblára. Alik Abdukayumovot e játszmában kevésbé látom alkalmas adunak. Hangja nem hagy nyomot az emlékezetben, a komédiában még gyenge partnerek is láthatatlanná halványítják; a féltékenységmonológot önmaga szánalmas paródiájává silányította. Nem érezte, hogy Ford itt Verdi jóvoltából Falstaff méltó ellenpólusává növekszik. Valahányszor jó előadásban hallom, kardinálisabb hozzájárulásnak érzem az opera dramaturgiai konstrukciójához, mint a becsületmonológot.

Balczó Péter fizikai handicap által korlátozva is szabatosan énekelte Fenton dallamait. Ám egyenletes, sima és simulékony orgánumának törzséhez a fejet, a felső néhány hangot még nem tudja dinamikai és színbeli törés nélkül kapcsolni, meg-megtörve a vokális varázst, amelynek egyik letéteményeseként kell helytállnia az utolsó Verdi parlando-stílusában. A fő letéteményes persze Nannetta a duett-játékokban és a tündér-szólogatóban. Ha másért nem, Baráth Emőke csodaszerűen kinyíló áriájáért mindenképp érdemes volt végighallgatni e Falstaff-előadást - olyan ritkán részesül földi halandó a tündéri tökéletesség tapasztalatában. Mintha a karcsú, kiegyenlített, komoly-édes hang minden fizikai segédlet nélkül képződnék, mégsem személytelen, mégis eltéphetetlenül kötődik tulajdonosához, a leányhoz, aki a jövőt hordozza magában. Nannetta az agg Verdi jóvátétele Gildáért.

A hölgykoszorú többi virága nem áraszt ily bensőségesen vonzó illatot. Verdi a legnagyobb jókedvvel és találékonysággal Mrs. Quicklyt rajzolja meg; a régi ismeretség és tisztelet tiltja, hogy részletezzem, hogyan tudott megfelelni a szólamnak a mostani alakító. Gál Erika friss hangját jól esett hallani a bájos Meg nehéz, de nem hálás szerepében. A primadonnát sem a szövegíró, sem a zeneszerző nem stafírozza ki igazi bőkezűséggel; terjedelmes, de kevéssé hálás szerepet bíznak rá. Nagy reményekkel nézek Fodor Beatrix spinto-karrierjének kibontakozása elé, és nem mondom, hogy reményeimben most csalatkoztam volna. A vokális teljesítmény megbízható, a technika adekvát módon megfelel az agilis szólam követelményeinek. Az alakítás mégsem emeli Alicét a neki fenntartott helyre - ő Falstaff igazi ellenjátékosa. Rendezői segítség nélkül persze tárgyilagos néző aligha kérheti számon az átütő teljesítményt a fiatal énekesnőn, aki két-három szerephez és nyolc-tíz estéhez jut színházában, és így nincs módja játékrutint szerezni, színpadi jelenlétet szerezni évadonként ötven-hatvan előadáson, nyolc-tíz nagy szerepben, mint elődeinek.

Nem tudom, minden jó-e, ha jó a vége. De azt sejtem, hogy nem mindennek jó a vége.

 

 

 

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.