Klisék színe és visszája

A Lohengrin Pozsonyban, A trubadúr a Bécsi Ünnepi Heteken

Szerző: Koltai Tamás
Lapszám: 2013 augusztus

Wagner: Lohengrin

Pozsonyi Nemzeti Színház

2013. május 31.

Lohengrin                      Miroslav Dvorský

Elza                                Jolana Fogašová

Telramund                      Anton Keremidtchev

Ortrud                            Mona Somm

Madarász Henrik             Jozef Benci

A király hírnöke               Daniel Čapkovič

 

Karmester                       Friedrich Haider

Díszlet                            Reinis Suhanovs

Jelmez                            Kristine Pasternaka

Világítás                          Kevin Wyn-Jones

Rendező                         Andrejs Žagars

 

Verdi: A trubadúr

Theater an der Wien

2013. május 26.

Manrico         Yonghoon Lee

Leonora         Carmen Giannattasio

Azucena         Marina Prudenszkaja

Luna gróf       Artur Ruciński

Ferrando        Bretz Gábor

Ruiz               Tomáš Juhás

Inez               Mara Mastalir

Karmester      Omer Meir Wellber

Díszlet           Conrad Moritz Reinhardt
                     Philipp Stölzl

Jelmez            Ursula Kudrna

Rendező         Philipp Stölzl

 

Carmen Giannattasio és Artur Rucinski

A Verdi- és Wagner-év a szokottnál is több felújítással van szegélyezve. Számunkra nem érdektelen, hogy a karnyújtással elérhető szomszéd fővárosok mivel rukkolnak elő. Ezúttal az életművek derekán született két opera szolgál tanulságul. A Lohengrin és A trubadúr ősbemutatója között három év a távolság (1850 és 1853). A friss pozsonyi és a bécsi előadás között hatvanhét kilométer, szellemi értelemben több.

A Lohengrint májusban mutatták be a 2007-ben átadott Szlovák Nemzeti Színházban, ahol az operarészlegnek saját színpada van. A Duna-parti világos, tágas épület funkcionális közönségforgalmi tereivel és auditóriumának arányaival, nem mellesleg kiváló látási viszonyaival és jó akusztikájával igen kellemes élmény. A produkcióról is elmondható ugyanez. Nem akar megváltó újdonságértékkel hatni, egyszerű eszközökkel mond el egy egyszerű történetet, mintha arra számítana, hogy a közönség többsége nem a sokadik, hanem az első Lohengrinjét látja, ezért az avítt operamúzeum és a provokatív kiforgatás egyaránt udvariatlanság lenne velük szemben. Viszont érezzék, hogy nemcsak „kulturálódnak", hanem közük is van hozzá.

Az előadást a lett Andrejs Žagars állította színpadra, akinek Rózsalovagja három évvel ezelőtt enyhén szólva nem volt makulátlan a Magyar Állami Operaházban, de Kovalikon kívül ő az egyetlen rendezőformátum, aki azóta megfordult a fővárosban. Pozsonyban szerényebb célt tűzött maga elé - minket összetéveszthetett Béccsel -, világos és áttekinthető képet igyekezett nyújtani a Lohengrinról. A cselekmény idejét áttette a múlt század negyvenes éveibe. Háborús idők járnak, a városban nyugtalanság honol, és valakik küldöttet menesztenek, hogy teremtsen békét. A Grál-megbízott nem misztikus és transzcendentális lovag, hanem pilóta. Gépének árnyéka átsuhan a díszleten, látjuk, amint kiugrik belőle, és a színpad egy hátsó, kivilágított szögletében földet ér. Nem hattyúval jön, hanem ejtőernyővel. Tegyük a kezünket a szívünkre: nem mindegy? Miroslav Dvorský kikászálódik az ernyő alól, lecsatolja a hevedereket, ott áll fehér pilótadresszben, bőrsapkában, vállszíjjal, bakancsban, és elbúcsúztatja a könnyű szárnyú, hófehér járművet. Világos, karcsú, áttetsző tenorja van, forszírozás és éteri árnyalat nélkül énekel, de nem is az égiek utasítják, hanem hétköznapi missziót teljesít. Segít Elzának megkeresni egy eltűnt személyt. A csinos, szőke Jolana Fogašová - kulturált, szép színű szoprán, kicsit sok vibrátóval - korabeli polgári ruhában, magas sarkú cipőben öccse, Gottfried fényképét osztogatja a tömegnek, néhányat a falakra is kiragaszt, miután fürgén és agilisan beszaladt az egyébként álmatag hangulatú zenére. Álombeli megmentőjét sem alélt türelemmel várja, hanem zaklatottan, izgékonyan járkálva. A menetrendszerű érkezés és összeborulás olyan, mint egy hollywoodi film. Egy fordított Casablanca, amely ezúttal nem végződik, hanem kezdődik a reptéren.

Köztudott a mission impossible kimenetele: Elza és Lohengrin házassága rövid távúnak bizonyul, a pilóta a nászéjszaka másnapján távozik. Viszont egy kisméretű pilótát otthagy maga helyett. Gottfried, a fiúcska kiköpött Lohengrin, ugyanolyan dresszben, sapkában, bakancsban. Az ő missziójának természetéről nem tudunk, hacsak a családegyesítést nem tekintjük a megváltás részének. Bizonnyal az, legalábbis ez derül ki abból, ahogy békésen nővére ölébe hajtja fejecskéjét.

Hogy közben mi miért történik, azt ne kérdezzük, mert nincs rá felelet. „Nie sollst du mich befragen." A címszereplő mottója a nézőre is érvényes. De nem érezzük magunkat kellemetlenül, mert semmi olyasmire nem kerül sor, ami bugyuta, nagyképű vagy akár a legcsekélyebb mértékben zavaró volna. Az előadás könnyen értelmezhető kliséket nyújt, a vajszínű, semleges falak valamilyen közösségi teret imitálnak, a nép hol civilben, sapkát dobálva, hol fölfejlődve semleges katonai uniformisban, hol polgári esküvői menetként lépegetve funkcionál, és minden világos, matt színekbe van foglalva, mint valami kissé elkopott filmnegatívon. Az időnként a függönyre vetített korabeli városi légifelvétel-montázsok is az időutazást jelzik.

A zenei színvonal igen tisztességes. A zenekar nem jártas a kristályos üveghangokban, minden hangszercsoportban akad halványabb teljesítmény, de a karmester Friedrich Haider összefogottan formál és építkezik. Mona Somm és Anton Keremidtchiev mint Ortrud és Telramund (utóbbit az idén a Művészetek Palotájában is hallottuk ugyanebben a szerepben) nem tartoznak a vokális mágusok közé - a bolgár bariton egyébként Budapesten sokkal erőteljesebb volt -, de magabiztosan és szimpatikusan abszolválták a vokális-teátrális feladatot. A Lohengrin Pozsonyban szolid keretek között tartott hiteles ismertetést nyújtott önmagáról. Ez a misszió teljesült. Van egyfajta Molnár Ferenc-es benyomásunk, történetesen Az üvegcipő hősnője álmodja pilótának az ideálját, a műbútorasztalost, aki viszont - a leány álmában - beleesik a vízbe. A mi Lohengrinünk Elzán kívül nem esik bele senkibe és semmibe, de eltakarította a viszályt keltő hatalmi aspiránst, és itt hagyott helyette egy ártatlan gyermeket, akiből még minden lehet. Aztán „távozik úgy, mint jött", égi irányban. Föltehetően különgéppel vagy -helikopterrel, mert az ejtőernyők csak lefelé szállnak.

Merőben más képzetet táplál egy ugyancsak az életmű derekán létrejött operáról, A trubadúrról a rendező, Philipp Stölzl. A Bécsi Ünnepi Hetek a Rigoletto és a Traviata után ezzel az opusszal zárta le a Theater an der Wienbe telepített hároméves Verdi-programot. A három közül ezt gondolom a legsikerültebbnek. Stölzltől eddig a Benvenuto Cellinit láttam Salzburgban, annak fő eleme a sziporkázás volt, ami a ritkán játszott műveknél nemcsak megengedhető, hanem kívánatos is. Azoknál senki sem ragaszkodik a hagyományhoz, ellenkezőleg, mindenki természetesnek veszi, hogy az előadás a zenéről a színpadra fordítja a figyelmet. Ugyanez a kodifikált daraboknál helyből polemikus. A trubadúr abból a szempontból könnyebb eset, hogy még senki sem kérte számon rajta a pszichorealista finomságokat, sőt azt sem, hogy egyszer már mesélje el - vagy legalább értse meg - valaki a történetet a maga hétköznapi, közhasznú dimenziójában.

Stölzl nem is kísérletezik ilyesmivel, ehelyett stilizál, koreografál és festőileg gondolkodik, amit első látásra paródiának lehet vélni, de szerintem nem az. Inkább stilárisan virgonc eklektika a commedia dell'arte, a szürrealizmus és a marionettszínház határán, ami kétségkívül bizarr hatást kelt, de nem forgatja ki a darabot, hanem szinte metafizikailag értelmezi, a vadromantika szenvedélyes parttalansága helyett szigorúan kontrollált képzőművészeti keretbe foglalja. Valójában nincsenek karakterek, csak „figurák", választékosan megtervezett, színes, historikus viseletekbe öltöztetve, amelyek nem rekonstrukciók, hanem enyhén elrajzolt kompozíciók. Eltúlzottan buggyos nadrágok a harisnyás férfiakon, spanyolgallérok nyakon és derékon, hegyesen kunkori férficipők, tornyos frizurák, kecskeszakállak és hosszú cérnabajszok, erős arcfestések, Azucena például őrült, spanyolgalléros Harlekinre emlékeztet rombuszos ruhájával, lárvaarcával, vörös szemhéjával, boglya hajával, eszelős tekintetével és kezében hisztérikusan két görbe kardot forgatva. A szereplők majd' mindegyike filigrán alkat, még a kissé zömök Manrico, Yonghoon Lee is, figurálisan tökéletesen megfelelnek egy-egy festői fix típusnak, és mivel szigorúan stilizált gesztikus rendben mozognak - aprózott léptekkel, koreografáltan tipegnek, osonva-kúszva-mászva távoznak a színről, de már csak egy statikus semleges állapot után, „belelógva" a következő jelenetbe -, felülről mozgatott élő marionettek benyomását keltik. A tömegek is ebből a világból valók, a katonák elegáns spanyol grandok, cilinderben, fehér gallérral, fekete páncéldresszben, mint egy németalföldi festményen. Kezükben hosszú dárda, lassítva, emelt lábú „tolvajlépésben" közlekednek, a katonakórus alatt ritmusra billegnek egyik lábukról a másikra, Ferrando pedig - Bretz Gábor - narrátorként viselkedik attól a perctől, hogy elsőként megjelenik a színen: a képünkbe vigyorog, kommentál, kapcsolatot tart velünk. A cigányok is „megelevenedett historikus festmény", mintha cirkuszi társulat volnának, spanyolgalléros medvét vezetnek kötélen - később a katonák Azucenát fogják ugyanúgy kötélvégre -, dobokon kívül fazekakon, serbliken dobolják ki a kórus kalapács- és üllőritmusát.

Mindehhez egy csúccsal a zenekari árok közepébe nyúló négyzetes színpad és háttérként háromoldalú kváderkőfal szolgál díszletként. Az utóbbin ajtók és ablakok nyílnak, de a szolidnak látszó építmény videótechnikával bármely részén virtuálissá, azaz optikailag távlatossá tud válni, beugrók, belső terek támadnak rajta, sőt egy csatajelenetben az egész leomlik, az elsütött ágyú nyomán repülnek a kövek, aztán persze újra „fölépül" a fal. Máskor vérezni kezd, a Misererét egyre dagadó vérpatakok folyása festi alá. Virtuális installálás is zajlik, a fal „mélyedéseiben" videóvíziók jelennek meg, részint a szereplők élőképei más helyzetekben, részint Dalì- és Magritte-illusztrációk (az utóbbitól A rózsa vagy valamely bárányfelhős ég ablakkeretben). Kettejük képzőművészeti imázsa az egész előadást áthatja, Magritte ácsorgó alakjai éppúgy, mint Dalì szürreális képei, a kolostorba beszivárgó katonák például úgy csorognak ki egy ablakból, lassított felvételben, de valóságos testi mivoltukban, hogy az ő szétolvadó-elfolyó tárgyait idézik. És persze a stilizáció egyúttal ironikus is. Manrico cigányai a kolostorjelenetben mindenkit halomra lőnek, hullahegy az egész színpad, de a kórus a felvonást záró utolsó akkordokra egy emberként feltámad, és kizengeti a finálét. A pszeudo mint átható stílus játékossá, művivé, gunyorossá és felettébb artisztikussá teszi a tragédiát.

Fiatal, ütőképes, nemzetközileg keresett énekes gárda emeli a színvonalat, karrierjük egytől egyig ebben az évezredben kezdődött. Bretz Gábor nem „öreg harcos" - Ferrando annak idején így szerepelt az operaházi szereposztásokban -, hanem villogó fogú, snájdig, elegáns, valósággal ördögien kaján macsó, intenzív jelenléttel és hasonló basszussal. A Leonorát alakító Carmen Giannattasiónak szép, mély tüzű, kiegyenlített és technikás szopránja van; babafigurát játszik, de át tudja lelkesíteni, és igazi bravúr, ahogy lépen szúrva magát (nem használ mérget!), sebére szorított kézzel bizarr gesztikus imitációt csinál az operai halálból. Marina Prudenszkaja az előadás középpontjába állított, vokálisan is átütő Azucena: tökéletesen hiszterizált marionettfigura, szögletes mozdulatokkal tépkedi ruháját „áriázás" közben, vagy kötélre fűzve bábszerűen mozog, és egészben véve sűrített stilizációját adja a lélektanilag követhetetlen őrületnek. Artur Ruciński puha, fényes, olvadékony, a cantilenát elbűvölően frazírozó bariton - állítólag jövőre vendégszerepel az Operaházban -, Luna grófját mintha képzőművészeti sablon szerint állították volna elő vagy vágták volna ki ollóval. Arányos festői alak vagy kártyafigura: buggyos nadrág, karcsú lábszár fekete harisnyában, kliséfej a hozzá tartozó szőrzetekkel, igazi mozgó karakterminta. Yonghoon Lee pedig szangvinikus, robbanékony, pattogó „keleti" harcos, aki a hozzá tartozó kissé sprőd, de teherbíró tenorral, helyenként túlzott hangerővel, különösen a magas fekvésű forték nyers volumenével és csak néha-néha lecsöndesülő, a hangkarakter miatt problematikus lírizmussal szólaltatja meg Manricót.

Az előadással kapcsolatban strip cartoont, rajzfilmet vagy képregényt emlegetnek, ami - mint minden teoretikus megnevezés - leszűkíti a valóságot. Kétségtelen, hogy Stölzl nem bíbelődik a megoldhatatlannal, a cselekmény strukturáltan, stilizáltan és gépiesen, minden körülményeskedés nélkül zajlik le. A finálé is milyen egyszerű: Luna hátulról, Azucena szeme láttára nyakon szúrja Manricót. Az őrült anya utolsó spontán felkiáltása így természetesebb, mintha fölriadva nem tudja, hol van, és kapkodja a fejét, amíg rájön, hogy a színfalak mögé épphogy kihurcolt fiút másodpercek alatt jól kivégezték. A zene - ha lehet mondani - szintén ugyanebben a lakonikus, svungos, a rárakódott máztól megtisztított stílusban szól. A karmester Omer Meir Wellber - ő is alig múlt harminc - tempói gyorsak, lendületesek: elfogulatlan, fiatalos rálátással vezényli a darabot, amely remekül illik a Theater an der Wien intim terébe. Igazi trouvaille: egy kétszáz éves ifjú pompás kortárs operája.

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.