Megjutalmazott hűség, megjutalmazott hűtlenség

Rameau: Hippolütosz és Aricia - bemutató az Operaházban

Szerző: Malina János
Lapszám: 2013 augusztus

 

 

Az opera magyar címe persze sehogy sem stimmel, pontosabban többszörösen következetlen. Egyrészt ugyebár vagy Hippolütosz és Arikia, vagy Hippolytus és Aricia. Vagy görögül beszélünk (írunk), vagy latinul. Másrészt a következetlenség végigvonul a teljes szereposztáson: a műsorfüzetben Phaedra latinosan, Thészeusz viszont görögösen, Diana ismét latinosan, Tisziphoné azonban megint csak görögösen szerepel benne, ami annál érthetetlenebb, mivel maga a szövegkönyv következetesen ragaszkodik a - franciás alakban használt - latin nevekhez. (Jómagam ezért a továbbiakban a latinos alakokhoz tartom magam.)

Ez azonban csupán a felszín, vagy még az sem: a csomagolás. Mert a lényeget, az Hippolyte et Aricie június 26-i operaházi bemutatójának jelentőségét aligha lehet eltúlozni. Először is: operaházunk most először mutat be francia barokk operát, s mindjárt az egyik legnagyszerűbbet, Rameau első, úgyszólván kísérleti darabját. Egyáltalán, a barokk opera emblematikus remekművei közül utoljára 1968-ban vittek színpadra egyet, a Poppea megkoronázását; egyébként pedig a húszas évektől napjainkig átlagosan egy barokk opera esett egy évtizedre. E bemutató jelentőségét azonban elsősorban az a körülmény adja, hogy a régi opera világának egy meghatározó képviselőjét nem csupán kuriózumként, netán kötelességérzetből vették elő, hanem a mű, kora és összefüggésrendszere iránti mélységes érdeklődéstől vezettetve, méltó színvonalú és súlyú előadásra törekedve. A műsorfüzetben nyilatkozó karmester és rendező utal is rá: ha a barokk opera világa terra incognita a legtöbb mai operalátogató számára, akkor a 18. századi francia opera még ezen belül is egzotikumnak számít.

Nos, Vashegyi György és Káel Csaba kézenfekvő módon azt a célt tűzte ki maga elé, hogy megértse: milyenfajta élményt jelentett egy operaprodukció a 18. század első felének Párizsában, milyen módon hatottak egymásra a Gesamtkunstwerk különféle alkotóelemei: a színészi játék, a zenei effektusok, a tánc, illetve a színpad látványosságai. Az előadás vizuális szempontból nem törekedett, s - mint Káel utalt rá - az adott körülmények között nem is törekedhetett historikus rekonstrukcióra, de minden korábbi Andrássy úti barokk produkciótól megkülönböztette a nagy művel, a nagy korszakkal és előadói tradícióval szembeni alázat, s az, hogy a legnehezebb utat választva, pontról pontra haladva keressék meg a legjobb megoldást arra, hogy megosszák a közönséggel azokat az élményeket, amelyekben maguk részesültek a darab felfedezése során.

Hogy ez mennyire nem mechanikus dolog, azt két példával próbálom meg érzékeltetni. Az egyik a Rameau által három ízben, három eltérő formában színpadra vitt opera konkrét zenei anyagának (egyes számok megtartásának vagy elhagyásának, illetve a sorrendjüknek) a kérdése. Vashegyi György tartózkodik a „steril" megoldástól, vagyis attól, hogy kijelentse: az ősbemutató, illetve az első vagy a második felújítás szerint adom elő a művet, utánam a vízözön, éljen a filológia. Nem; mint tapasztaljuk, és a műsorfüzetben közölt fontos interjúban is elmondja, ő érdemben mérlegeli a Rameau-féle változtatások hátterét, a mögöttük álló, részben igencsak prózai okokat, s szembeállítja ezeket a művészi-dramaturgiai szempontokkal; kompromisszumokat keres. Szembenéz tehát a kérdésekkel, és azt hiszem, jó válaszokat is talál.

Egészen másfajta kérdésekkel szembesül, másfajta kompromisszumokra kényszerül Káel Csaba, a rendező. Miután tudja, hogy a barokk, és mindenekfölött a francia barokk opera „lényege" mennyire szétválaszthatatlan a látványos elemektől, s miután - az ő interjújának tanúsága szerint - igen rokonszenvesen azzal is szembenéz, hogy „...tudásunk [sincs] hozzá, hogy rekonstruáljuk az eredeti színházi közeget és előadói kontextust", ha nem akarja a legegyszerűbb és általánosan elterjedt megoldást választani, hogy tudniillik vizuális síkon egy teljesen másik művet hoz létre, saját fogalom- és szimbólumrendszerrel, „mondanivalóval" („rendezői színház"), akkor megint csak fáradságos munkával kell oly módon megteremteni a látványosság élményét, hogy az se önkényeskedő és a darab többi alkotóelemétől idegen ne legyen, se pedig ne merüljön ki archaizáló elemek kényszeredett és vízió nélküli bemutatásában. Nos, Káel színpada, noha semmi köze nem volt a barokk színpadhoz, telitalálat volt: úgy lett karakterisztikus és látványos, hogy maradéktalanul harmonizált a művel, a szereplőket és a drámát szolgálta, hogy nem archaizált, de nem is hangoskodott, nem próbálta meg maga alá gyűrni a darabot. Káel általam eddig látott fél és egész szcenizálásai közül messze ez a legjelentősebb, és egyben a legtöbb reményre jogosító. Mindenképpen hatalmas fejlődést képvisel az első és eleddig utolsó, 2000-es operaházi Káel-Vashegyi-produkcióhoz, Haydn Aki hűtlen, pórul járjához képest - persze nemcsak sok idő telt el azóta, de a bájos vígoperácska által felvetett előadói problémák sem hasonlíthatók a mostaniakhoz.

A rendezés eszközei közül ki szeretném emelni az élénk, tiszta, világító színeket - sokszor elsősorban ezek adnak eltérő funkciókat a különböző képekben változatlan térbeli formában megjelenő díszletelemeknek (díszlettervező: Szendrényi Éva). Ez a színorgia - amely azután folytatódik a mellékszereplők, szörnyecskék, táncosok jelmezein is (jelmeztervező: Haamer Andrea) - alapjában véve idegen a mai fogalmak szerint katasztrofálisan megvilágított barokk színpadtól; Káelnál azonban ragyogóan működik, mint a pompás színpadi hatás afféle kötőanyaga - példázva egy olyan jó kompromisszumot, amelynek révén a mi eszközeinkkel erősíthetjük az (általunk elképzelt) egykori összhatást.

Az Hippolyte et Aricie egészen kivételes hangi és zenei követelményeket támaszt a főszereplőkkel szemben. Rameau már az ősbemutatón is rákényszerült egyes, az énekesek számára túlságosan nehéznek bizonyuló részletek elhagyására. A pálmát a férfi címszereplő szólama viszi el - ez ráadásul haute-contre szerep, tehát már maga a hangfaj is ritkaságszámba menő kuriózum: különleges adottságokat és énektechnikát igényel. Jeffrey Thompson személyében szerencsére rendelkezésre állt egy megfelelő énekes Hippolytus szerepére, ráadásul egy olyan jelentékeny egyéniség, akinek a képességeit Vashegyi György pontosan kiismerhette korábbi közös produkcióik során. Thompson legfőbb erénye a hallatlan technikai kidolgozottság és biztonság ötvözése a pszichológiai érzékenységgel és főként megnyilatkozásainak perzselő szenvedélyességével. Ezek a tulajdonságok alapvető fontosságúak a szerep megformálásához, s valóban, az ő Hippolytusa annyira reális és hiteles, hogy már-már meg sem tudjuk különböztetni az előadót a szerepétől. Thompson ugyanakkor nagyszerű csapatjátékos, aki nem csupán a saját megoldásaival kapcsolatban perfekcionista, hanem a partnereivel való együttműködésben, a rájuk való odafigyelésben is. Ez ugyanúgy igaz egy olyan komplex drámai jelenetben - amilyen a Phaedrával való nagy összecsapás a III. felvonásban -, mint az Ariciával énekelt szerelmi duettekben, amelyekben a két eltérő egyéniségű énekes nagyszerűen csiszolódott egybe hangilag és zeneileg is. A férfi főszereplő egy tekintetben nem tetszett igazán: bár nagy gondot fordított a szenvedélyes hőshöz illő szenvedélyes gesztikára is, ám itt ismételten tetszett túlhajtottnak, mesterkéltnek - állandóan dolgozott, ami nem hatott természetesnek, miközben jó néhány mozdulata ellentmondott a történeti gesztika egyik-másik alapelvének, például a szimmetrikus testtartás és mozdulatok tilalmának - miközben szemmel láthatóan ezt a hagyományos gesztikát óhajtotta imitálni.

Ennek megfelelően a mozgás, a gesztusok tekintetében nem is jött létre olyan összhang közte és partnere, az Ariciát éneklő Szutrély Katalin között, mint amelyet zenei téren megvalósítottak. Szutrély egy jóval kevésbé szofisztikált, ugyanakkor természetesebb és egyszerűségében is kifejező testnyelvet „beszélt". Alakítását jó érzékkel alapozta fenséges tartására és megjelenésére; úgy tudott a tisztaság archetipikus megjelenítőjévé válni, hogy ebben semmi sem volt a szende ártatlanság jelentéktelenségéből. Erre hanganyaga is predesztinálja, hiszen az egyfelől tömör és nagyszabású, másfelől éneklése sallangmentes és egyenes, néha egyenesen gyermeki egyszerűségű - miközben mind drámai, mind pedig zenei érzékenysége a helyén van. Ez a 19. századi értelemben vett, „operás" hangi bravúrokra nem törekvő, „régizenés" technika Szutrély védjegye. Meg kell mondani, hogy e technika időnként kisebb intonációs kisiklásokat eredményez. Szutrélynak az a képessége azonban, hogy a legjelentékenyebb helyzetekben, mint például az utolsó felvonás második képének elején, a beteljesülés előtti, tragikusnak hitt pillanatokban, hangilag és drámai intenzitásban is újjászülessen és bevilágítsa az egész jelenetet, mintegy összefogja és jelentékennyé teszi egész alakítását.

Az persze kérdés, hogy Hippolytusnak a darabban ki az igazi női partnere. Hiszen Aricia hangsúlyos szerepe, a boldog szerelmi szál Rameau és szövegírója, Pellegrin abbé leleménye; a mitológiai alaptény Phaedrának mostohafia iránt érzett szenvedélyes és pusztító erejű szerelme. Az ő szerepében Vizin Viktória az előadás meghatározó tényezőjévé válik. Mérhetetlen, ellentmondást nem tűrő akarata, az ebben rejlő, s végül őt magát megsemmisítő kegyetlenség megkerülhetetlen evidenciaként jelenik meg alakításában, s az alak monumentalitásához a hang elemi szépsége és ereje, valamint a sziklaszilárd technika is hozzájárul. Negyedik felvonásbeli hatalmas monológja az egész opera drámai csúcspontjává válik. Róla persze nem mondhatjuk el, hogy „régizenés" módon énekel; ha viszont félretesszük a steril elvárásokat, úgy találjuk, hogy erőteljes vibratója nagyon is plasztikusan különbözteti meg az ő szándékosan a bűnt választó alakját az összes többi szereplőétől, akik vagy jók, vagy istenek, vagy - mint Theseus - csupán hibáznak, s azért bűnhődnek.

Kovács István a tőle megszokott hallatlan kultúrával és azonosulással játszotta-énekelte Theseus szerepét, kézzelfoghatóvá téve a király hatalmas jellemerejét és vereségében is rendíthetetlen méltóságát; hiteles volt a drámai szituációkban, és magasztos a Neptunuszhoz intézett III. felvonásbeli fohászában. Egészen elsőrangú teljesítményt, makulátlan szépségű éneklést hallottunk Schöck Atalától Diana terjedelemben eléggé szerény, de drámailag igen fontos szerepében. Plútó és Neptunusz alakítójaként Till Fechner szépen, kulturáltan, az együttesekben hibátlan alkalmazkodással énekelt, de hangilag, mélységével nem igazán felelt meg a megkívánt basso inferno karakternek. Egészen elsőrangú előadásban szólalt meg viszont a párkák együttese Mészáros Péter, Kálmán László és Blazsó Domonkos előadásában. Végül pedig kisebb szerepében jól állt helyt Megyesi Zoltán és Nagy Bernadett.

Szerencsés csillagzat alatt születtek a divertissement-ok Kerényi Miklós Dávid által koreografált táncai is, mind az előadás világába való hibátlan beilleszkedés, mind a táncosok teljesítménye tekintetében. A főszereplők jelmezei is egytől-egyik érdekesek, karakteresek voltak, s egy-két esetben ráéreztek a pazar színpadi ruhák iránti korabeli igényre is.

Végül, de nem utolsósorban, Vashegyi mindenről tudó és az elemek magas fokú szintézisét megvalósító vezénylésén túl, a Simon Standage-dzsel az élén játszó zenekar csiszolt, lelkes és fegyelmezett játékáról is illik megemlékeznem; ha egy valamit kellene még ebből a kiváló teljesítményből kiemelni, akkor az feltétlenül az (ezúttal négy tagból álló), csodálatos fuvolaszekció, amely az opera oly sok pillanatát aranyozta be játékával. }

 

Rameau

Hippolytus és Aricia

 

Magyar Állami Operaház

június 26.

 

Hippolytus            Jeffrey Thompson

Aricia                    Szutrély Katalin

Phaedra                 Vizin Viktória

Theseus                Kovács István

Plútó, Neptunusz   Till Fechner

Diana                    Schöck Atala

Oenone                Nagy Bernadett

Papnő, Matróz,
Vadász                  Ballabás Aliz

Papnő, Vadász       Stefanik Márta

Arcas, Merkúr        Megyesi Zoltán

Tisiphone              Csizmár Dávid

Első párka             Mészáros Péter

Második párka       Kálmán László

Harmadik párka     Blazsó Domonkos

 

Karmester             Vashegyi György

Díszlet                  Szendrényi Éva

Jelmez                   Haamer Andrea

Koreográfia           Kerényi Miklós Dávid

Animáció              Bordos Zsolt

Rendező                Káel Csaba

 

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.