Wagner mester dalnokai

A Wagner-napok előadása a Művészetek Palotájában

Szerző: Tallián Tibor
Lapszám: 2013 augusztus

 

 

Wagner

A nürnbergi mesterdalnokok

Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem

2013. június 23.

 

Hans Sachs                James Rutherford

Veit Pogner                Eric F. Halfvarson

Kunz Vogelgesang      William Saetre

Konrad Nachtigall      Blazsó Domonkos

Sixtus Beckmesser      Bo Skovhus

Fritz Kothner             Sebestyén Miklós

Balthasar Zorn           Horváth István

Ulrich Esslinger          Csapó József

Augustin Moser          Lars-Oliver Rühl

Hermann Ortel           Piotr Prochera

Hans Schwarz            Cserhalmi Ferenc

Hans Foltz                 Nagy Zoltán

Walther von Stolzing   Klaus Florian Vogt

David                        Uwe Stickert

Éva                           Annette Dasch

Magdaléna                 Gudrun Pelker

Éjjeliőr                       Pintér Dömötör

 

MR Szimfonikus Zenekar és Énekkar

Karigazgató                Somos Csaba

Nemzeti Énekkar

Karigazgató                Antal Mátyás

 

Karmester                  Fischer Ádám

Díszlet                       Dirk Becker

Jelmez                        Renée Listerdal

Rendező                    Michael Schulz

 

Kiváló svájci muzikológus gondolatébresztő előadását hallottam a minap arról, hogy Wagner legtöbbször élő előadásoknak köszönhette, hogy megértette a zenetörténet egy-egy nagy alakjának és művének legmélyebb üzenetét. A 9. szimfónia jelentőségét Habeneck párizsi vezénylése világította meg számára, a cisz-moll kvartett polifóniája a zürichi vonósnégyes-társaság próbái során nyűgözte le, a Wohltemperiertes Klavier mélysége Liszt játéka nyomán tárult föl előtte. Hozzátehetem a Fidelio Leonóráját, akit Wilhelmine Schröder-Devrient megformálása vésett be élethosszig tartóan emlékezetébe. Róla szóló rajongó írásai félreérthetetlenül tanúsítják, hogy míg az előbb felsoroltak a zeneszerzőre gyakoroltak hatást, a „große Mimin", a nagy énekes színésznő összművészeti alkotása a reménybeli ifjú operadramaturgot ragadta meg.

Nem túl sokszor, de nem is túl ritkán részesülhet nagy színpadi előadások revelációszerű élményében a mindenkori közönség és annak alázatos szolgája, a kritikus. Ahogyan Wagnert Schröder-Devrient, a kimagasló előadás, a kiemelkedő előadók kínálta-biztosította felismerések őt is az emberi lényeget kifejező szintetikus tapasztalatokkal ajándékozhatják meg. Minden becsületes előadó és előadás törekszik a mű lényegének felfedésére, de megkockáztatom, minél direktebben törekszik, annál bizonytalanabb a siker. Az igyekezet sokszor éppen hogy fordított hatást eredményez: túljátszott-túlénekelt szerepek, túlértelmezett karnagyi munka mellett újabb lehangoló tapasztalatok szerint a legtöbbször a rendező buktatja el a produkció szép szándékait azzal, hogy a prekoncepció vesszőparipájára pattanva kezdi üldözni az esszenciát. Hányszor látjuk, a magas lovon ülve elgaloppírozza magát, és elszáguld a cél mellett. Nem lehet elég hangsúlyosan méltatni a kivételes koncentrációt, amellyel a budapesti Wagner-napok ideátorai és kivitelezői eddig minden alkalommal, minden bemutatón a művek valódi tartalmi magvát keresték, azt igyekeztek kiemelni és felmutatni. Tanúk tízezrei tehetik le rá a nagyesküt, törekvésük sokszor vezetett felvillanyozó vagy lenyűgöző eredményre. És ha a nyolc év során voltak is halványabb aktusok, egyrészt semmi nem volt kellemetlen, félrevezető, hamis, még okoskodó sem. Másrészt a szürkébb produkcióban is bőven akadt meggondolkodtató, művészileg, filozófiailag és érzelmileg bevilágító mozzanat. Kényesen őrizve kívülállásomat mindenféle berkeken, nem tudom, kinek kell és lehet megköszönni, hogy a Wagner-napok láthatólag-érezhetőleg mindvégig kívül tudott maradni honi és európai hatalmi és ideológiai harcokon és háborúkon is, hogy a Nemzeti Hangversenyteremben a névadó szelleméhez méltón mindenkor a tehetség számított - a szerző zsenije és az előadók tálentuma -, és hogy így kivételes módon betölthette az Asyl, a Wahnfried funkcióját, a menedékét, melybe Wagner, az örök harcos, alkotó élete során minduntalan be kívánta menteni személyét és művészetét. Zürichben rossz helyen kereste, talán Bayreuthban is csalódott - másként miért ment volna meghalni Velencébe? Hízelegjünk magunknak: Soroksáron hazatalált.

Soroksárra kellett menekülnie Hans Sachsnak is, hogy békében hagyják megélni önmagát és kiteljesíteni művészetét, amely tagadhatatlanul deutsche Kunst, német művészet. Sőt, bizony heil'ge Kunst. Szent nemzeti művészet? A Mesterdalnokokat immár nem a hitleráj rövid fekete korszaka alatt elszenvedett instrumentalizációjának emléke kényszeríti újra meg újra vesszőfutásra a színpadok möchte-gern politikusainak ítélőszéke előtt; a nürnbergi pártkongresszus szerencsésen belehullott a múlt mély kútjába. Mostanában a műben megfogalmazott nemzeti-művészeti hitvallás okán nyomnak a balsorsú dalnokok fejébe töviskoronát. Mert hát a főveszély ma is, mint boldogult ifjúkorunkban, a jobboldali elhajlás, melynek legveszélyesebb tünete a nacionalizmus. Ebben találtatnak főbenjárólag bűnösnek Hans Sachs & Co, elsősorban a kategorikus imperatívusz örök honában, Németországban, mely jobb és bal között oly ritkán találja meg a középutat. Igaz lenne a vád? A szent (sanctus, sacer) fogalma valóban valami-valaki elkülönítését, elhatárolását és imádását fejezi ki. Diszkriminatív, kirekesztő attitűdöt sugallna? Nem tudom, de nem is tartozik a tárgyhoz. A heilig-Heil szócsoport ugyanis nem az elkülönítés és imádás, hanem orvoslás, testi és lelki egészség, átvitt értelemben az üdv fogalomköréhez kapcsolódik. Tisztázó - Wagnert tisztázó - szándékkal rejtette nagy tanulmányának címébe Kroó György éppen ezt a szót. Ő a Gyűrűről kívánt szólni, mely tudvalévőleg a heilawac, az üdvözítő víz motívumával zárul körré, tér vissza önmagába. De hát nem az üdvhozó víz motívuma hozza-e el a betejesülést a Meistersingerben is? A költészet mibenlétéről előadott-eljátszott vígeposz a dal születésével és formális megkeresztelésével ér csúcspontjára. Legyen bár mégoly pompázatos (kissé talán pompeuse) a finálé, magasztalja bár még oly ékesszólóan művész és nép egymásra találását az igazi művészet diadalának jegyében, Sachs grandiózus zárómonológját korántsem járja át ugyanaz a magabiztosság, mint Az istenek alkonya Schlussgesangját. Wagner-suszter a végelemzésben a nemzet boldogulását, jövőjét az üdvhozó nemzeti művészet fonalára függesztette fel. Pontosan tudta, mert megtapasztalta, amit mi is tudunk: a társadalmi-politikai valóságban a nornáékénál is könnyebben szakad el a nemzeti (és minden más) művészet aranyszála. Az idealista tragédia gyűrűje magabiztosan zárul, a realista komédia babérkoszorújának fonata kérdőjellel. Bármit mondott vagy írt is utóbb maga Wagner, a Mesterdalnokok a nemzeti szorongás, és nem a győztes német nacionalizmus himnusza, még kevésbé a nemsokára kikiáltásra kerülő vilmosi birodalomé. Bár éppenséggel az sem lenne bűn. Ki vet követ Heinére vagy Schumannra a Két gránátosért?

Eszmefuttatásomat ötezer-egynehány leütéssel ezelőtt a jelentős előadások gondolatébresztő erejének dicséretével kezdtem. Nem tudom, gondolatnak nevezhető‑e egyáltalán, s ha annak, bizonyára nem újnak, mindenesetre a mostani, reálidőben hosszú, a szubjektív időérzék által rövidnek ítélt előadás megtanított valamire: felfigyeltetett azon szoros lélektani és dramaturgiai viszonyra, amely a Meistersingert talán szorosabban köti a Ringhez, mint amennyire az ismert közös fogantatás a Tannhäuserhez, illetve a szóban és zenében is kimondott motivikus rím a Trisztánhoz. A két T csak és kizárólag férfi és nő erotikus viszonyának problematikáját feszegeti, a Ring és a Mesterdalnokok azonban három férfi szocio- és pszichometriáját boncolgatja. Robert Donington szerint Wotan, Alberich és Siegfried valójában egyetlen személyiség lelki szintjeit-összetevőit jelképezi, és Wagner félreérthetetlenül céloz legalábbis arra, hogy a két idősebb figura olyan elválaszthatatlan egymástól, mint fény és árnyék (Kroó ennek a kérdésnek külön tanulmányt szentelt). És hogyan felel Beckmesser, mikor Kothner nevéhez ér a jelenléti ív felolvasásában? „Sixtus Beckmesser? - Immer bei Sachs." Attól fogva pas de deux-ben táncolják végig az operát. Lehetséges lenne: Beckmesser nem más, mint Sachs árnyéka? A fekete Sachs, aki a fehértől eltérően nem mond le a fiatal lányról, hanem magának akarja megkaparintani?; aki kísértésbe jön, hogy eltulajdonítsa Walther álmát, a nyersanyagot, melyből amúgy is ő formált költészetet?; aki Cipollaként megkísérli hipnotizálni a népet, hogy élvezhesse a magasztalás morfiumát? Emberi, nagyon is emberi kérdések, melyeket az előadás explicite fel sem vet, de megteremti a gondolati, zenei és színpadi teret, melyben ez és oly sok más kérdés felvethető. Thomas Mann a Beziehungszaubert, a kapcsolatok mágiáját nevezi meg a Wagner-zene egyik - legfontosabb? - hatóeszközeként: Tudom, nem ildomos egy lélegzetre említeni az efemert az emberi lépték szerint állandóval, a prezentációt a művel. Mégsem habozom nyilvánosan el- és felismerni legalább annyit: Fischer Ádám és Michael Schulz ideális akusztikai és szcenikai környezetet, vivőközeget teremtett ahhoz, hogy befogadó sokoldalúan és sokszintűen átélhesse a műben rejlő kapcsolatvarázst. Tették pedig ezt a darab hasonlíthatatlan stílusával adekvát modorban: könnyed komolysággal, improvizatív organikával, extraverziónak álcázott introverzióval.

Mindennek megvalósulásához alapfeltételként tökéletes rendnek kell uralkodnia. Örvendetes zavartalanságban uralkodott is a rend a darab és a fesztivál általam látott búcsúelőadásán. Nem mondom, hogy köszönhetően az előadók professzionizmusának, mert a közhelyt nem menti, hogy igaz. Azonosulást sem mondok, mert e kritikusi patron elfedi az operai előadóművészet ugrópontját, ahelyett, hogy rámutatna: jelentőségteljes fellépést csak az azonosság eredményez. Talán nem minden szerepben mutatkozik meg ennek szükségessége, de nélkülözhetetlen kondíció olyan természetes szerepekben, aminőkkel Wagner a maga Nürnbergjét benépesíti. Példát mondok: Bo Skovhus a minap kiválóan hozta a Capriccio grófját, de fel sem merült, hogy azonos lenne a figurával, éppen azért, mert a gróf csak figura, forma, szkéma - számjegy a szerzők rafináltan kigondolt és végigvitt műveletében. Beckmesser viszont igazi emberszerep (vagy annak árnyéka), amely, mint valamennyiünk sokárnyalatú szerepe azon a színpadon, amelyet valóságnak nevezünk és hiszünk, egybeépül fizikumunkkal, meghatározza azt, és meghatározódik általa. Ha az elképzelt színpadi személyiség nem találja meg a hozzáillő testet (alakot, hangot stb.), kísértetként imbolyogja végig az előadást. Ha megtalálja, birtokba veszi, és ketten együtt jóban-rosszban egy életet, egy sorsot élnek. Egészen konkrét értelemben. Bo Skovhus Beckmessere június 23-án könyökmankóra támaszkodva játszotta-táncolta végig a három irdatlan felvonást. Az első pillanatban némi fenntartással regisztráltam a rendezői ötletet - Schulzunk úgy ítélte volna meg, a kiváló Bo férfikora teljében nem elég öreg és nem elég törődött az agglegény írnok megjelenítéséhez, arról nem beszélve, senki nem hinné róla sem a szexuális kiéhezettséget, sem a financiális rászorultságot. Aztán, ahogyan, rázkódva a nevetéstől, figyeltem a mankó-játékok kimeríthetetlen sorozatát, felismerni véltem a trükk mélyebb értelmét: Sixtus barátunk hol bűvészpálcaként, hol meg kardként használta az orvosi segédeszközt, testi fogyatékosságát ügyesen és félelmetesen kihasználva pozíciójának erősítésére. Csak a tapsrend hökkentett meg futólag: miért ragaszkodik énekes és rendező a számlálatlan meghajlás közben is a művégtaghoz? Leküzdhetetlenül jólértesült barátom utóbb felvilágosított: a snájdig énekes az első előadáson még teljes mértékben bottalanul szerepelt, s csak az első és második fellépés között végrehajtott térdműtét kényszerítette a sérült alsó végtagok tehermentesítésére alkalmazható eszköz használatára (idézet a Medident Kft. termékismertetőjéből).

Tetszenek érteni: nem (csak) Bo Skovhuson végeztek térdműtétet, hanem Beckmesseren is. A tizenhatodik században? Was es alles gab in diesem Nürnberg? - mondhatnám, egy másik házasságszédelgő szavait parafrazeálva. Pontosabban egy harmadikét, mert hiszen fellépett közben egy más(od)ik is, a nagyhasú, kivel a szerzők a végkifejletben az elsőnél és harmadiknál elnézőbben bántak. Beckmesser nem énekelheti a licenzában: tutto nel mondo è burla... Hja, az a fránya nemzeti ideológia... Amelynek méregfogát - mondjuk, hogy van neki - másik, talán nem akart trouvaille-jal húzta ki a szerencsecsillag jegyében született Meistersinger-előadás a Művészetek Palotájában. A heil'ge deutsche Kunst dicséretét a zárómonológban James Rutherford zengte. Norwichban született, Norfolk grófságban, Kelet-Angliában; kinézetre is eredeti angol srác, inkább kelta, mint germán ősöket idéző lágy arcvonásokkal - miért ne magasztalhatná ő a német művészetet, ha igaznak érzi? Nemzeti öntömjénezéssel még parlöman-határozat sem vádolhatná. Gyökeresen átértékelném véleményemet a Bayreuthi Ünnepi Játékok rendezőnő-vezetőjéről, ha bizonyítva látnám, hogy az angolság enyhítő körülménye is közrejátszott Rutherford beállításában Hans Sachsként a Játékok rosszemlékű előző Meistersingerének 2011-es búcsú-sorozatában. Bizonyíték nélkül is elhiszem viszont, hogy a nagyhatalmú donna jól felismerte a srácság előnyeit. A szakállal eredménytelenül leplezni kívánt ifjúság, a lágy, puha, világos voce, no meg a kissé elmosódott körvonalú, hízásra nem csak hajlamos body (manapság így illik beszélni) átértelmezi Sachs sokpólusú szociometriájának valamennyi kapcsolatát: a mesterek, Beckmesser, Dávid, Walther, Éva, a nép. Bármit is hirdessen Wagner, ez az inaskorból éppen csak kinőtt suszter aligha játszhatja a prímet a mesterek körében; a primus inter pares státusát egyértelműen Pogner birtokolja, legalábbis az első felvonásban. (Erről a nagyszerű Eric F. Halfvarson gondoskodik; Pognerét Renée Listerdalnak öreges slafrokba kell öltöztetnie, hogy a hang és jelenség kemény dominanciáját némileg tompítsa.) Dávid időnként felnőttebbnek tűnik gazdájánál, és a harmadik felvonás első képében a néző szinte aggódik, vajon nem adja-e vissza Sachsnak a felavató pofont? (De nem teszi: az Uwe Stickert korpulens korpuszából fegyelmezetten kilépő lágy, karcsú, hajlékony, tökéletesen kiművelt tenorhang egy menthetetlenül jóravaló örök kamaszkarakter üzenetét közvetíti.) Waltherral a harmadik felvonás első képében Rutherford-Sachs úgy viselkedik, mintha Dávid bölcsebb bátyja: az inas csak a formát biflázza, ő tartalmat, poétikát, filozófiát sugalmaz, nem emlékeiből merítve, idős Sachsok módjára, hanem szinte dadogó felfedezésként, mint aki ugyan éjszakáról éjszakára maga is álmodik, reggelente pedig költeményt varázsol álmaiból, de csak most, mikor másnak magyarázza, ébred rá a titok nyitjára. Waltherhoz nem fűzi személyes viszony, s ez nagyon rendjén is van így; tüzes vagy ironikus duettet énekelni szabadságról és szerelemről csak olasz tenornak, baritonnak adatik meg. (Klaus Florian Vogttal persze másnak sem-igen sikerül személyes viszonyt kialakítania, még Évának is teljes, nem is rejtett rámenősségére van szüksége a második felvonásban, hogy pillanatokra áttörje az udvarló kívülállását, időnként közönyét. Ki-ki eldöntheti, hogy az attitűd junkeri avagy vogti. Vagy szépfiúian magabiztos, esetleg gátlásos? Vogtot hat éve hallottam bayreuthi Waltherként, és vokalitása igazán nem bűvölt el. Azóta sokat érett, de nem érett be: a szólamtudás perfekt, de az előadás gépies; a hangnak inkább éle van, mint teste vagy színe, átüt minden zenekari letéten, de nem gyönyörködtet. A nyers-egyenes énekmód a nem-is-oly-magas szférában máris érezteti negatív hatását: a Preislied szerény a'' csúcshangja a bemutatóval ellentétben találkozásunk estéjén megszólalt ugyan, de senki, maga az énekes sem vehette biztosra, hogy ez a szerencsés körülmény bekövetkezik.)

Bo Skovhus - Pető Zsuzsa felvétele

Fischer Ádám belemerült Walther dalának-dalainak szimfonikusan áradó zenekari letétjébe, s megengedte magának, hogy ne akadjon fenn holmi bizonytalan, gikszerveszélyes tenorhangokon, alig-több mint érzéketlen dikción. Michael Schulz az első kép bátortalan kísérletei után rezignált, és a legokosabbat tette, amit tehetett: hagyta Vogtot Vogtnak maradni. Annál nagyobb, szeretetteli figyelemmel fordultak mindketten Annette Dasch Évája felé. A nemzetközi első kategóriába tartozik ő is, ahová oly sokan a Wagner-napok múltjában és jelenében, köszönhetően az illetékesek vállalkozó kedvének és a nemzetközi operaéletben eminensen otthonos karnagy bajtársiasságának, melyet ezen a fórumon, hazája új, világraszólóan indult zenei intézménye irányában változatlanul kimutat. Dasch Mozarton és Haydnon iskolázott fiatal-drámai szopránja tanulmány-pontossággal tolmácsolja a szólamot. Vokális alakítását bensőség hatja át, de szinte mindvégig tartózkodóan énekel; ezért is perzsel ama nagy pillanatban, mikor leveti az ismeretlen jövőjére engedelmesen várakozó Fräulein maszkját, és válaszúton álló, sorsot-sorsát eldöntő felnőtt nőként nyilvánul meg (O Sachs! Mein Freund! Du teurer Mann! - Éva először és utoljára tegezi a Meistert). Addig Éva csak kislányosan játszik a választás lehetőségével, egyensúly-gyakorlatokat végez a pódium nagy részét elfoglaló színpadszerű platform szélén billegve. Nagyon ritkán találkoztam eddig ehhez fogható, egyszerre tréfásan realisztikus és megragadóan szimbolikus rendezői javaslattal, s talán még annál is kevesebbszer ilyen alakhoz illőn természetes, mégis belső distanciát sugárzó megoldással. Éva jól tudja, mire megy ki a játék. Az ifjú Sachs tán még nála is jobban tudja, s élete legnehezebb döntését hozza meg, midőn a nürnbergi Stubéban megidézi Kornwall fáradt királyának halvány kísértetét (angol lévén jól ismeri). Maga is szinte belerokkan a lelki dilemmába; fáradtságában az emelvény szélére kucorodva, egymás-közt-vagyunk tartásban invokálja a gyógyító nemzeti művészetet. Nagyobb szüksége van rá neki magának, mint a Szent Római Birodalomnak, bár az is épp elég maródi. (Félreértés ne essék: Rutherford okosan gazdálkodik erejével, és teljes értékű vokális produkciót nyújt a zárómonológban. De ez egy másik Sachs, mint az előző kép költészetet felfedező-megfogalmazó Sachsa. Az ügy érdekében vállalja a nyilvános fellépést, át is érzi mondandója mély igazságát, de bizonytalan, vajon elő szabad-e adnia a hitvallást fennhangon, a sokaság előtt. Még félreértik.)

Nem adtam általános képet a rendezésről, nem is tudok, mert Schulz programatikus laissez-faire-je önmagával szemben is érvényesül. A színpadi cselekvény oly virtuózan ingázik az ábrázolás és kommentár között, hogy észre sem vesszük, mikor melyik pólusra lendül. Szerepelemzések tucatjainál többet mond például, hogy az ősi komédiaszerepben (ifjú legényre vágyó idősecske nő) meggyőzően természetes Gudrun Pelker Magdalénáját a jelmeztervezővel szabadnapos védőnőnek öltözteti. Akárcsak a jelmezek és aktusok, a szcenika is üdítő nonchalance-szal helyezi a cselekményt a Müpa nem-színpad színpadára. A papírmasé díszletek a szegények operájának képzetét keltik, de amikor játékba lendül az óriásterem, megsejtjük, polgári világdrámát élünk át. Felemelően feledhetetlen marad a Katharinenkirche felzendülése hangban és fényben, a nyitányhoz attacca kapcsolódó első kép kezdetén. (Már csak az operában zendül fel: a templom 1945-ben teljesen kiégett, és nem építették újjá.) És mosolyogtatóan feledhetetlenek a körbefutó erkélyek mellvédjére akasztott muskátlis ládák.

Terjed a városban, a bemutatón a zenekar néha a rövidebbet húzta a nyitány imitációs szövedékével folytatott gyilkos versengésben. Magam nem tanúskodhatom nagyobb veszedelemről, azért sem, mert a baloldali földszinti erkélyen ülve hallásomat sajnálatosan betöltötte a rezek harsogása. A hegedűkből később is kevesebbet kaptam, mint szerettem volna. Mások másutt ülve az énekhangok visszaszorulását nehezményezték a sonic stage hátsó fertályába. Ilyesmiről szerencsére nem számolhatok be, lehet, azért sem, mert a szólamokat nem csak hallgattam, de olvastam is a vetítőtáblán, melyen, áldásos módon, a feldolgozhatatlanul sűrű és hosszú német szöveg ismét megjelent. Fischer Ádám vezénylésében is a szövegszerű, kamarazenei szálakból szőtt, akvarellel színezett mono- és dialógusok ragadtak meg legerősebben. A társalgási jelenetek finoman előkészített ellágyulásain és heves érzelmi felhorgadásain formailag messzetekintőn, de mégis minden részletre megkülönböztetett figyelmet fordítva vezetett végig. Előadások a Flieder-monológot és Wahn-monológot ritkán, Sachs és Éva párbeszédeit nagyon ritkán hozzák ennyire közel a hallgatóhoz. Szinte indiszkréció. De semmiféle kívánnivalót nem hagyott maga után a freskórészletek kivitelezése sem, a komédiaszakaszokat pedig a karnagy valóságos skovhusi jókedvvel formálta meg. A kitűnően teljesítő kórus és a nem kevésbé jól működő publikum avatott közreműködésével. }

Impresszum, KAPCSOLAT , Közhasznúsági jelentés 2011, 2012, 1%

Minden jog fenntartva, ideértve különösen a honlap egészének vagy részének bármilyen eljárással történő többszörözését, terjesztését és nyilvánossághoz közvetítését is.