Magas mérce – csendes siker Új Magyar Zenei Fórum 2009
DARGAY MARCELL An[a]them[a] című darabjának harmadik szakaszában az előző ütemek alig hallható gyors zörejhangjai hosszú, de állandóan változó hangfelületekké alakulnak. A vonósok üveghangjai, glissandói és trillái furcsán elszínezik a tág regisztereket kijelölő tartott fúvósszólamokat, a zongora és az ütők szélsőséges dinamikájú gesztusai valószínűtlen dimenzióba emelik az eseményeket. S a folytatás is figyelemre méltó: lefelé hajló skálamenetek indulnak újra és újra, kánonszerűen az egyes szólamokban, de nem a mozgásuk, hanem a színük (a basszusklarinét, a fagott és a zongora egybeolvadó hangja) adja varázsukat. Aztán újra zörejek jönnek, sul ponticellók, üveghangok, repetíciók, fölöttük a fuvola tétova dallamgesztusaival, a mű végén pedig a nagybőgő groteszk hörgésnek is beillő e-a kettősfogásával. 72 ütemnyi eredeti fantáziára valló, szép zene, melynek létrejötte és nyilvános megszólalása már önmagában is megérte, hogy megrendezzék az utóbbi évtizedek legnagyobb szabású zeneszerzőversenyét. Ezen a tényen valószínűleg az sem változtat, hogy Dargay műve volt az egyetlen a döntőbe jutott nyolc kompozíció között, amely semmilyen díjat sem kapott. Többé-kevésbé magam is egyetértettem a zsűri döntésével, mert az An[a]them[a] összképe (legalább is első hallásra, a kotta ismerete nélkül) valóban halványabbnak tűnt a döntőbe jutott másik hét műnél. Mindez a versenyhelyzetek szinte törvényszerű visszásságát is jelzi, melyben ilyenkor a nézőtéren ülők -akarják vagy sem -egymáshoz mérve hallgatják a felhangzó alkotásokat. A zeneszerzőversenyek résztvevői között mindig vannak olyan pályázók (Dargay Marcell bizonyosan közéjük tartozik), akik nem latolgatják, milyennek kell lennie egy ideális versenymunkának, hanem egyszerűen csak komponálnak. Zenetörténeti távlat nélkül nehéz megítélni, hogy az ilyen mű egy következetesen járt egyéni út egyik állomása-e, melyből végül jelentős életmű bontakozik ki, vagy csupán egy kevésbé sikerült darab. zsákutca, mely után jelentős irányváltás következik, vagy egy tehetségesen induló pálya, melynek nem lesz későbbi kiteljesedése. Mások nemcsak érzik, hogy pontosan milyen zenéken keresztül tudják zeneszerzői tudásuk legjavát megmutatni, hanem megvannak hozzá az eszközeik is, melyeket virtuózan alkalmaznak. Utóbbiakból lesznek többnyire a győztesek, de hogy későbbi alkotói kibontakozásukban ezek a sikerek jelentenek-e valós előrelépést, az korántsem biztos. Akadnak persze olyan alkotások is, melyekről Schumann Eusebiusa (Keszi Imre fordításában) azt mondja, „Le a kalappal, urak, lángész van jelen", de nem hiszem, hogy a mostani döntő (egyben gálakoncert) után ezt a megállapítást bárki, bármelyik darabbal kapcsolatban meg merte volna kockáztatni. Talán nem is ez volt a cél. A zeneszerzőversenyek általában másról szólnak, mint a hangszeres művészek számára hirdetett hasonló rendezvények. A karrierépítés lehetőségénél és a sztárok felfedezésénél fontosabb itt annak az esélye, hogy a sikeresen szereplő művek elhangzanak -ideális esetben kiváló előadásban -, s szerzőik hangzó tapasztalatot szerezhetnek munkájukról. Különösen igaz ez a zenekari művekre, amelyekből az utóbbi években egyre kevesebb készül, annál a nagyon is prózai oknál fogva, hogy egy-egy zenekari bemutató csak kevesek szerencséje, s a szóló- és kamaraműveket könnyebben elbírja az asztalfiók (előbb vagy utóbb nagyobb is az esély a megszólalásukra), mint a nagyobb apparátusú műfajokat. Jellemző, hogy a beérkezett 38 pályamunkából 24:14 volt az arány a zenekari darabok javára, de nem valószínű, hogy az utóbbiakért kitűzött díjak (egyébként érhetetlen okból) kétszeres összege lehetett a fő ösztönzés, hanem sokkal inkább a megszólalás lehetősége. Amikor a díjkiosztás során a zsűri elnöke, Jeney Zoltán megköszönte a Budapest Music Center és a Művészetek Palotája szervezőmunkáját, külön hangsúlyozta annak a szolgálatnak a jelentőségét, melyet a két intézmény a mai magyar zeneszerzésnek tett. Jeney szerint a versenynél fontosabb csak az lehet, hogy „a darabok továbbra is előadásra kerüljenek és életben maradjanak", s ez a gondolat legalább annyi figyelmet érdemel, mint az ilyenkor szinte kötelező köszönetnyilvánítás. Elgondolkodtató persze, hogy ezzel a szolgálattal mit kezd, tud-e egyáltalán valamit kezdeni a közeljövő hangversenyélete. A döntőben elhangzott négy zenekari, illetve négy kamaraegyüttesre komponált műről egyértelműen bebizonyosodott, érdemes arra, hogy a későbbiekben is pódiumon maradjon, de lesznek-e olyan zenekarok és karmesterek, amelyek és akik hangversenybérleteikben is játszani fogják őket? És vajon lesz-e közönség, amely kíváncsi rájuk? A szervezők és a Bartók Rádió erőfeszítései ellenére alig több mint fél ház a bartók Teremben - aggodalomra ad okot, különösen a Filmszemlét övező hatalmas érdeklődés tükrében. Pedig a fiatal magyar zeneszerző-nemzedék számára (egyébként a nemzetközi irányoknak is megfelelően) az újat akarás és a zeneszerzés még bejáratlan területeinek felfedezése mellett újra fontossá vált a tetszés és az érthetőség igénye. Talán azt sem túlzás állítani, hogy a nem zenész hangversenylátogató számára Bella Máté, Dargay Marcell, Dinyés Dániel, Horváth Balázs, Sáry Bánk, Varga Judit és Zombola Péter művei sem követhetőek nehezebben, mint Mahler, Debussy, Stravinsky vagy Sosztakovics zenéje. Távolról sem gondolom, hogy egyfajta újonnan felfedezett neoklasszicizmus uralja a fiatal magyar zeneszerzők ízlését, a döntő műsorában mégis feltűnő volt, milyen fontos szerepet kap manapság a komponálás folyamán a reflexió és önreflexió, a „kölcsönzés", azaz saját és idegen zenei ötletek (újra)felhasználása, dallami és szerkezeti értelemben egyaránt. A Chuang Tzu's Dream (BELLA MÁTÉ) történései Pierre Boulez Dérive című darabjának hathangos akkordjaiból indulnak ki, a L'aria si rinnova alapötlete -amellett, hogy Dinyés Dániel egy korábbi zongoradarabjában is megjelenik -lényegében Bach C-dúr prelúdiumának (Wohltemperiertes Klavier I.) újraírása/továbbgondolása. HORVÁTH BALÁZS-t Borrowed Ideas című trombitaversenyében Miles Davis játékának hangszíne és jellemző dallamfordulatai ihlették, SÁRY BÁNK Mégis című kamaraművének alapötletei kamaszkori vers-kísérőzenéiből származnak. VARGA JUDIT egy korábbi, meg nem valósult Proust-tervének (Az eltűnt idő nyomában feldolgozása) vázlatait vette alapul Le Temps retrouvé című zenekari darabjához, emellett zenéjében nagyon erős - a 20. századi klasszikusok mintáiból kibontakozó - eklektikus hatások is érvényesülnek, ZOMBOLA PÉTER szimfóniája (Symphony No. 1/b) pedig lényegében a romantikus/késő romantikus szimfonikus ideálok jellegzetes fordulataiból építkezik. Mindez egyáltalán nem baj, s nemcsak azért, mert a kölcsönzés-továbbgondolás alkotói magatartásának a zenetörténetben nagyon erős hagyományai vannak, hanem azért is, mert a hallgató számára csak akkor vehető észre, ha a zeneszerző úgy akarja, emellett nem korlátozza sem az alkotó egyéniség szabadságát, sem az egyéni hang érvényesítését. DINYÉS DÁNIEL műve például új tulajdonságokkal ruházza fel a Bach-prelúdium nyugodtan hullámzó hármas- és négyeshangzat-felbontásait. Míg Bachnál a C-dúr tonalitás tökéletes és arányos körülírása történik meg minden funkciós és hangnemi irányból, addig ebben a műben az alaphangnem állandóságát hangsúlyozó alapmozgás mellett különböző irányokból létrejövő elszíneződések, elsatírozások vezetik a figyelmünket. (De vajon miért D-ben? -kérdezhetnénk együtt Schumann másik alteregójával, Florestannal.) Az elszínezés folyamata a zongora időérzéken kívüli, rögtönzésszerű középső monológjában teljesedik ki (a d-a-d hangok a kísérőszólamok hangjaiban itt is mögötte vannak), s a leghatásosabb ötlet az a pillanat, amikor ez az eredeti mozgás a zenekar teljes csengés-bongásában újra megjelenik. Ennek a zenének a különlegességét az előbbieken kívül hangzása adja, mely egyértelműen a zeneszerző egyéni hangjához tartozik. Ugyanis a kamarakategóriában bemutatott öttételes Játékok haladóknak -9-99 is arról győzött meg, hogy Dinyés zenei világában az olykor rejtett, máskor nyilvánvaló ellenpont, a sok komplementer szólam és természetes dallamosság együttvéve nagyon is jellegzetes hangzást eredményez. Ez a hangzás - vizuális párhuzamot kölcsönvéve - olyan (hang)képre emlékeztet, melynek mozgalmassága markáns, de szándékosan elmosott vagy töredezett kontúrú vonalakból jön létre. Bella Máté kamaraegyüttesre és gordonkaszólóra komponált
szenvedélyes darabjában jótékonyan ellensúlyozta a szélsőséges
dinamikai és hangszínhatásokat a formaívek logikájával. (Ugyanezt
tapasztaltam más, korábban hallott műveiben is.) A több mint 2300 évvel
ezelőtt élt kínai filozófus különös álmának taoista programját -éppúgy,
mint általában a távol-keleti filozófiát -idegennek érzem ettől a
zenétől, talán azért, mert alapvető gesztusai nagyon is európai módon
dinamikusak és idegesek, a partitúra írásmódja ráadásul (bizonyos
helyeken) túlságosan körülményesnek tűnik, ami az előadókat felesleges
nehézségek elé állítja. Bár két nagyon különböző vérmérsékletű alkotóról van szó, Bella Máté zenéjét ugyanaz teszi rokonszenvessé, mint Sáry Bánkét: a felvetett zenei ötleteket mindketten a bennük rejlő lehetőségek teljes és következetes végigjárásával (és nagyon jó arányérzékkel) dolgozzák fel. Sáry Bánk azonban alapvetően lírikus alkat, műveiben -mint a mostani kompozícióban is -a formai szimmetriák iránti igény mellett sok a nosztalgikus, merengő játékosság. Ligeti György emlékének ajánlott darabja jótékony szigetként hatott a műsorban: ez volt az egyik „szelíd" zene (Dinyés Dániel zenekari műve volt talán a másik), melyből nem bombázták a hallgatót expresszív gesztusok és indulatok. Az utánzás és stílusjáték abban az esetben válik csak vitathatóvá, amikor eltűnik mögüle az alkotó igazi arca, netán álcaként működik, mely a zeneszerző egyéniségének hiányát takarja. Bármennyire tetszettek is Varga Judit szimfonikus tablói, a gondosan kimunkált hangzásban elrejtett finom szólamarányok, a dinamikus formák és az eksztatikus pillanatok, úgy gondolom, mindez elsősorban egy nagyon jól képzett, a 20. századi zene jelentős pillanataira érzékeny fiatal mester mintamunkája, az igazi zeneszerzői feladatok még ezután következnek számára. Más kétségeket vet fel Horváth Balázs trombitaversenye, melyben a felhasznált zenei alapanyag „hozott" értéke nem alakul át meggyőző, új minőséggé. Vitathatatlanul érdekes az, ahogyan Miles Davis fojtott trombitahangjai, dallamainak jellegzetes fordulatai Horváth szűrőjén keresztül neutrálissá, szándékoltan „anyagtalan" zenei akciókká válnak. Figyelemre méltó az is, ahogyan a zenekart új médiumként, azaz egyrészt egy képzeletbeli elektronikus stúdió hangforrásaként, másrészt alapvetően ütőhangszeres együttesként kezeli. (Magát a trombitát is többször halljuk ütőhangszereket utánozni.) A figuratív elemek halmozása azonban egy idő után súlytalan, maníros folyamatokat hoz létre, s ezen a szólista hely- és irányváltoztatásai, a szcenikus történések („látványosan rázd ki a trombitából a vizet", „tárd szét a kezed, majd hajolj meg" stb.) valószínűleg csak rontanak, ráadásul a mostani előadásban ez utóbbiak kivitelezése sem tűnt meggyőzőnek. A jazz -főleg Miles Davisé -csak nagyon markáns stílusú zeneszerzőnek engedi magát megzabolázni (az utóbbi években ismereteim szerint ez csak Eötvös Péternek sikerült), máskülönben gag, vicc, lejárt lemez válik belőle. A döntőbe jutott művek közül Zombola Péter szimfóniája kötődik legerősebben a zenetörténeti múlthoz. Kilenc tételében Bruckner, Mahler, Richard Strauss, Sosztakovics és mások szimfonikus toposzai jelennek meg: egyszerű, szignálszerű motívumok, természetfestő hangok, lendületes dikciójú vagy deklamációszerű dallamok, nagy tonális felületek, olykor groteszk indulók, szélsőséges fortissimók. Bár gyakran van déjà vu-érzésünk, s olykor egy láthatatlan filmvászon látványos jeleneteinek aláfestéseként hatnak a megszólaló hangok, nem stílusgyakorlatról van szó. Zombola ugyanis szívesen használja a néha szinte a repetitív stílusra jellemző osztinátókat, az ütőhangszerek kezelése pedig jelentősen eltér a késő romantika eszköztárától. Nehéz megítélni, mennyire őszinte ez a zene, mindenesetre fiatalos naivitás és idealizmus árad belőle, folytatása viszont aligha vezet messzire. Gyakran hangoztatják, de mindenki tudja, hogy a kortárs bemutatókra nem igaz Jeney
Zoltán zárszavából kiderült, hogy az elődöntőben bíráló két testület
szigorú rostáján át a második fordulóba csak
szakmai-zeneszerzéstechnikai szempontból megkérdőjelezhetetlen
alkotások jutottak, így a döntő zsűrije elsősorban az eredeti ötleteket
és a kidolgozás egyediségét kereste a versenyben maradt darabokban.
Joggal tehette ezt, hiszen a 23 éves Bella Máté kivételével a
gálahangverseny szereplői húszas éveik második felében vagy harmincas
éveik elején járó, tehát a pályakezdő koron már túljutott zeneszerzők
voltak. A zsűri szerint a nyolc műben a hasonlóságoknál feltűnőbbek
voltak a különbségek, mégsem lehetett könnyű a döntés, hiszen
lényegében azonos generációba tartozó, zenekadémiai
zeneszerzés-tanulmányaiknak köszönhetően hasonló képzettségű, azonos
kultúrkörbe tartozó zenészek munkáit bírálták. A magas színvonal
(nevezhetjük zeneszerzői profizmusnak is) nagyon keskeny döntési sávot
jelölt ki. A gálakoncerten elhangzott alkotások rangsorolásakor a zsűri
talán akkor sem tévedhetett volna látványosan, ha másként osztja ki SZITHA TÜNDE Dinyés Dániel, Dargay Marcell, Sáry Bánk, Bella Máté, Zombola Péter, Munkában a döntő zsűrije. MüPa fotó / Pető Zsuzsa felvételei
Az Új Magyar Zenei Fórum 2009 zeneszerzőverseny eredménye
Kamaraegyüttesre készült művek I. díj Bella Máté: Chuang Tzu's Dream II. díj Dinyés Dániel: Játékok haladóknak -9-99 III. díj Sáry Bánk: Mégis
Nagyzenekari művek I. díj Varga Judit: Le Temps retrouvé II. díj Horváth Balázs: Borrowed Ideas III. díj Zombola Péter: Symphony No. 1/b
Zsűri Elődöntő Kamaraegyüttes kategória: Gémesi Géza, Pilz János, Serei Zsolt Zenekari kategória: Kovács László, Tihanyi László, Vidovszky László Döntő Batta András, Hamar Zsolt, Jeney Zoltán (elnök), Keller András, Rácz Zoltán, A fődíjakat az Oktatási és Kulturális Minisztérium, valamint az Artisjus Magyar Szerzői Jogvédő Iroda Egyesület ajánlotta fel.
Különdíjak
|