Pro somno Andreae Szőllősy quieto

szőllősy andrás 1921-2007

Szerző: Farkas Zoltán
Lapszám: 2008 február
 

A Gellérthegy oldalában áll egy villa, melynek alagsori lakásában egy   öregember lakott. Évek óta szinte soha nem hagyta el könyvekkel zsúfolt otthonát, mert egészségi állapota szobafogságra kényszerítette, de mindent tudott a külvilágról. Bosszankodott a politikai történések ordenáré voltán, ismerte a zenei élet legfrissebb fejleményeit, fejből idézte kedves költőit, akár órák hosszat, s néha -igaz, egyre ritkábban -még komponált is, amíg csak megromlott látása engedte. A gellérthegyi villát időközben renoválták - mit mondjak, fantasztikusan kipendült -; csak az alagsori lakás őrzött valami állandóságot, patinát. Gyakran eszembe jutott, hogy az újdonsült lakók vajon tudják-e, hogy az alattuk élő öregember az egyik legjobb magyar zeneszerző. Ez ellen a minősítés ellen talán tiltakozna (pedig magam szinte understatementnek érzem), hiszen Szőllősy András igen szigorú bírája volt saját kompozícióinak. Zeneszerzői tehetségében kevésbé bízott, mint zenetörténészi képességeiben. Kíméletlen önkritikája miatt sok művét dobta a papírkosárba. Hiszen aki még Mozart darabjai között is talált jelentéktelenebbet, hogy is lett volna megengedő saját munkáival kapcsolatban! Aki azonban ismeri a kortárs magyar zeneszerzés össztermését, pontosan tudja, hogy Szőllősy művészete megkülönböztetett figyelmet érdemel. Nemcsak kompozícióinak míves megformáltsága okán, hiszen ilyesmire talán csak a szakember figyel fel. Szőllősy zenéje világos dramaturgia mentén elrendezett, átélhető érzelmi folyamatba foglalt muzsika, melynek költészete, tragikuma van. (Kroó György a „kifejezési szférák, rétegek váltásainak poézisé"-ről beszélt, s aki akár csak egyetlen Szőllősy-művet hallott, tudja, mit értett ez alatt.) Mostanában mindig egyetlen jelző jut eszembe, ha erre a zenére gondolok: emberarcú. Megragad, pedig soha nem hőbörög; hatása alá von, holott soha nem hatásvadász. Szőllősy soha nem állította zenéjét valamely - mégoly nemes - ideológiai program szolgálatába. Ám a művek hallatán mégis gyakran az az emlék marad az emberben, hogy valamiféle megszívlelendő tanítást, palackba zárt üzenetet hallott az életről, de leginkább a halálról.

Korálok és harangozások -a zenetörténeti hagyomány szerves, de egyéni hangú, személyes folytatása -igen, ez is jellegzetes vonása Szőllősy zeneszerzői arcképének. De mégsem csupán tragikusan fennkölt ez az alkotói portré. Mint ahogy szavait is mindig iróniával fűszerezte, zenéjében is tudott kacagni - igaz, jóval ritkábban, mint siratni. Hamarjában csak a King's Singers számára írt Phaedrus-mese és a Rézfúvós-zene egynémely tétele jut eszembe a napsugaras Szőllősy-művek sorában. A hagyományhoz való kapcsolódás épp vokális és rézfúvós műveiben a legerősebb. Ha egy mai komponista a hagyomány jól kitaposott ösvényén halad, könnyen válhat nagy elődeinek puszta árnyékává, s a zenetörténet aranykorainak emlékén élősködő, másodrendű alkotóvá. Szőllősy zenéje éppen azáltal vívta ki megkülönböztetett helyét a kor magyar zeneszerzésében, hogy páratlan harmóniában egyesíti a hagyomány elemeit a korszerű és egyéni kifejezésmóddal. A Miserere vagy a Fabula Phaedri minden egyes üteme mögött évszázados technikák, faktúrák, szerkesztésmódok állnak, mégis minden hangjukkal egy friss, személyes, humorral és drámai erővel teli alkotó invenció üzenetét hozzák. Nagy hiba, ha egy komponista csupán tanítani akarja hallgatóságát, de nem „baj", ha az egész zenetörténet fölényes ismeretében komponál - s óriási nyereség, ha mindezt a Szőllősyéhez hasonló tehetséggel teszi. Életműve a zenetörténet töretlen folyamatosságát hirdeti.

Zenéje jótáll magáért, s akinek van füle a hallásra, megtalálja majd benne az értékes hallgatnivalót. (Optimizmusra persze nincs sok okunk: az igen karcsú Szőllősy-oeuvre-nek is csupán töredéke hozzáférhető. Ha a juvenáliát, az alkalmazott zenéket és az alkalmi apróságokat nem számítjuk, Szőllősy alig több mint két tucat kompozíciót írt, de közülük csupán tizenkét műve hallgatható meg korszerű hanghordozón: két szerzői CD-jén s Gyöngyössy Zoltán szólólemezén. Csak remélni tudom, hogy halála ráébreszti majd feladatukra mindazokat, akik tehetnek valamit e hiány orvoslására. S a hiánylistán olyan kulcsfontosságú kompozíciók állnak, mint a Trasfigurazioni, a Canto d'autunno, a Vonósnégyes, és utolsó műve, az Addio.)

Életrajzi adatokkal, pályaképpel nem szaporítom a szót, hiszen mindez elolvasható a lexikonokban és a róla készült monográfiában, interjúkötetben. Azt azonban még el kell mondanom mindazoknak, akik személyesen nem ismerték, és immár nem is fogják megismerni, hogy milyen ember volt.

Aggastyánkorban is a jelenben élt, elutasított minden maradiságot, akár a történelem kerekét akarták visszafordítani, akár a művészetben próbáltak meg a múlton élősködni. Szenvedélyesen szerette a műveltséget, a szellemi kincsek birodalmát, lett légyen szó akár zenéről, akár irodalomról vagy képzőművészetről. Ha valami a legjobban elkeserítette, az a műveletlenség, az ordas bunkóság volt, hisz ez ellen harcolt egész életében. Volt miért keseregnie. Ugyanakkor a vele való beszélgetések hallatlan derűt sugároztak, mintha mindörökre magából hozott volna egy darabot Rómából, Itália kék egéből, egy aranykor eltörölhetetlen emlékéből. Vannak emberek, akiknek jelenléte feszélyez. Az övé felszabadított, inspirált; s miként a Pantheon nyitott kupolája, az ő egész lénye is azt sugallta, érdemes felfelé tekinteni.

Tavalyelőtt nyáron Ligeti Györgytől kellett búcsút vennünk; 2007. december 5-én, egy nappal Szőllősy András halála előtt, Karlheinz Stockhausen is távozott. Lassan véget ér egy zenetörténeti korszak, amelynek egyik fejezetébe Szőllősy András életműve is bejegyzett néhány szép lapot. Katartikus erejű vagy épp pajzán humorú kompozícióival, precíz, tárgyához hű zenetudományi munkásságával és mély humánumú, szeretetreméltó személyiségével. Köszönet érte.