A Szűz jegyében

A 9. Magyarok Nagyasszonya Nemzetközi Egyházzenei Fesztivál négy hangversenyérõl

Szerző: Gyarmati Eszter
Lapszám: 2007 december

Amikor küldetése sikeres befejeztével Gábriel elhagyta Názáretet, aligha gondolta, hogy angyali üdvözletének szavaival egyszersmind minden idõk legsikeresebb szövegíróinak toplistájára is felkerült. A zeneirodalom hatalmas Ave Maria-kincsének legalább két darabját - Schubert és egy bizonyos "Bachgounod" mûveit - esküvõi dekorációs elemként majd' minden halandó ismerheti; aki azonban ennél szélesebb áttekintésre vágyik, immár kilencedik éve a Magyarok Nagyasszonya Nemzetközi Egyházzenei Fesztivál keretében is bõvítheti repertoárismeretét (persze, mint az alábbi négy koncertbeszámolóból is kiderül, korántsem csupán az Üdvözlégy-megzenésítések körében). A VIRÁGH ANDRÁS orgonamûvész közremûködésével fellépõ MAGYAR NEMZETI ÉNEKKAR mindenesetre alighanem hazai rekordot döntött a Belvárosi Fõplébániatemplomban, amikor a fesztivál névadójának ünnepén, október 8-án hat Ave Mariát adott elõ az Istenanyához fûzõdõ mûvekbõl szerkesztett koncertjén.

A hangverseny legfõbb erénye - és számomra egyben legnagyobb tanulsága - épp a mûsor-összeállításban rejlett. Nem csupán azért, mert ANTAL MÁTYÁS karnagy bátran nyúlt olyan ritkán hallható mûvekhez, mint Brahms Marienlieder-sorozata, Kodály korai, szinte filmzenét idézõ nõi kari Ave Mariája vagy Poulenc ugyancsak nõi karra írott Litanies à la Vierge Noire címû kompozíciója, hanem azért is, mert a romantikus és 20. századi, nagyrészt akkordtömbökben mozgó mûvekbõl válogató program világossá tette: Antal pontosan tisztában van vele, kórusa milyen szerkezetû kompozíciókkal mutathatja lehetõ legkedvezõbb arcát jelenlegi állapotában is. A Magyar Nemzeti Énekkarban ugyanis hangminõség, intonációs kultúra és érzékenység tekintetében mély törésvonalak mutatkoznak a szólamok, helyesebben a nemek között: a férfikar - ritka eset! - nem csupán a dobogóviszonyok miatt magasodik a nõi szólamok, mindenekelõtt a szoprán fölé. E különbség már az olyan viszonylag homofon vagy akkordikusan deklamáló mûvekben is érzékelhetõvé vált, mint Liszt Inno a Maria Vergine kezdetû kompozíciója vagy Bruckner, Rahmanyinov, Stravinsky és Liszt Ave Mariája; s még a jól megválasztott, életteli tempók, a gazdag dinamikai rétegzettség, a nyugalmasan lélegzõ, összefogott formálás sem tudta mindig elterelni a figyelmet a nagyon megfáradtan intonáló és kifakult színe ellenére is átható szopránhangzásról. Hogy azonban e mûvek faktúrája mennyit "takart el" mégis az együttes hangzásproblémáiból, az a Quattro pezzi sacri címû Verdi-ciklus Ave Mariájában lett igazán világossá (mely a sorozat Laudi alla Vergine Maria címû darabjával párban hangzott el). A "titokzatos skálára" (scala enigmatica) épülõ Ave Maria az intonáció és a hangzásegyensúly valódi tour de force-a: Verdi a valamennyi szólamon végigvonuló, tartott hangokból épülõ hosszú skála minden egyes új fokával fordít egyet a hangok kaleidoszkópján, színesebbnél színesebb, váratlanabbnál váratlanabb akkordmintázatokba rendezve azokat. Szépen fénylõ és itt-ott megkopott, színehagyott üvegdarabkák elegyébõl azonban egy mégoly hibátlan foncsorú tükörrendszer sem tud egységes képet alkotni.

Ha a fenti koncerten tükör által, homályosan láttunk, a LIPCSEI TAMÁS-TEMPLOM KÓRUSÁ-nak október 9-i hangversenyén immár színrõl színre - s e tündöklõ jelenés alighanem mindenkinek a retinájára (és dobhártyájára) égett, aki jelen lehetett a GEORG CHRISTOPH BILLER vezette fiúkórus estjén. Túl a metaforán: ritkán vágytam rá ennyire, hogy a recenzióhoz a koncert DVD-felvételét is mellékelhessem az olvasónak. Nem elsõsorban azt szeretném megmutatni, milyen hihetetlenül aranyos kisfiúk teremnek Lipcse városában; inkább azt, milyen életkorukat meghazudtoló érettséggel, nemes fegyelemmel és zavarba ejtõ profizmussal kezelik e gyerekek és fiatalemberek felbecsülhetetlen értékû bachi örökségüket, anélkül azonban, hogy eközben modoros "kis felnõttekké" válnának a pódiumon. Állóképességük sem mindennapi: mintegy kétórás zeneakadémiai koncertjükön mindössze annyi pihenõhöz jutottak, amennyit VIRÁGH ANDRÁS orgonamûvész biztosított számukra Bach C-dúr prelúdium és fúgájának, illetve Liszt Choraljának lendületes, színgazdag elõadásával.

Ebben a kórusközösségben hibátlanul intonálni és artikulálni, kényes pontossággal frazeálni vagy a Buchholz, Schütz, Buxtehude, Bach, Mendelssohn, Weinlig, Wagner, Dobos Kálmán, Liszt és Biller mûveibõl álló koncertmûsort akár fejbõl végigénekelni nem puszta rutinfeladat, hanem életbe vágó presztízskérdés -a hatévesforma kisfiúnak éppúgy, mint a tizen- vagy legfeljebb kora-huszonéves fiatalembernek. E szemlélet kialakulását nyilván nagyban segíti a lipcsei Tamás-templom sajátos mikroklímája, ám ez önmagában kevés volna: a tradíció díszes keretébe vitális, vonzó tartalmat foglalni csak olyan avatott kezek lehetnek képesek, mint Georg Christoph Billeréi. E kezek gazdája bámulatos egyéniség. Mondhatni, névre szólóan vezényli az elõtte álló fiúkat, akik viszonzásképp szinte szemébe fúrják a szemüket - a kisebbek önmagukról elfeledkezõ odaadással, a nagyok immár a "megbízható kolléga" értõ tekintetével. S ez az összhang - szaktudással és tehetséggel párosulva - meg is hozza a maga zenei gyümölcseit: mindenekelõtt a Der Geist hilft és a Fürchte dich nicht kezdetû Bach-motetták élettõl nyüzsgõ, eseménydús elõadásában, a szenvedélyesre hangolt, merészen színezett korálokban, Mendelssohn Sechs Sprüche ciklusából a bûnbánati tételek megrendítõ, komor méltóságában vagy Dobos Kálmán archaizáló és modern rétegeket egymásra montírozó, igen nehéz misetételeinek rendkívül igényes elõadásában. Bach alighanem a mai Tamás-kórus valamennyi tagjáról elmondhatná mindazt, amit egykor kórusnövendékei beiratkozása során csak a legjobbakról jegyzett fel: "jó és erõs hangú", "tisztes jártassággal" bír s "nagyon takarosan kiénekelte a hangokat".

"Különleges vokális csemege" -így reklámozták a szervezõk a Franciaországból érkezett ENSEMBLE A SEI VOCI hangversenyét, amelynek a Szent Anna-templom adott otthont október 11-én. Még ha a "csemege" megjelölés kissé profánnak tûnhet is egy reneszánsz egyházi kompozíciókat felvonultató, ráadásul egy lamentóval és egy gyászkompozícióval záruló estrõl szólva, a "különleges" jelzõvel mélyen egyetérthetünk. A JEAN-LOUIS COMORETTO által vezetett Ensemble a Sei Voci valóban összetéveszthetetlen minõséget képvisel az elsõsorban régizenével foglalkozó énekegyüttesek sorában. A Hilliard Ensemble vagy a Tallis Scholars hûvös, üvegtiszta és csíramentes hangzásához szokott hallgató egy nem kevésbé lenyûgözõ, ám gyökeresen más hangzásideállal találkozhatott e koncerten Josquin, Agricola, Mouton, Moulu és Festa mûveit hallgatva. A legmegkapóbb talán az a természetes, finoman melengetõ fény, amely minden regiszterben és dinamikai szinten körülöleli az együttes hangzását. E sajátos lágyság nem csak CORINNE BAHUAUD valószínûtlenül puha szopránjának köszönhetõ, hanem az öt énekes szólamát kettõzõ, YASUKO BOUVARD által megszólaltatott orgona simító-kiegyenlítõ hatásának is. Átütõ erejû fortékat nem hallottunk ugyan az együttestõl, piano-palettájuk azonban annál szélesebb: a Vultum tuum kezdetû Josquin-motettaciklus indítása például inkább egy szín felderengéseként, semmint konkrét hangok megszólalásaként hatott. A finom - de nem finomkodó - fogalmazás igénye azonban korántsem megy a dinamizmus rovására, mint azt Mouton Non nobis Domine címû mûvében a francia uralkodópárt éltetõ zárószakasz elegánsan táncos elõadása is bizonyította. S ha a koncert során akadt is egy-egy bizonytalan belépés, érdesebb basszus-megszólalás, bizonyosan nem ezekre a pillanatokra fogunk emlékezni - sokkal inkább a mûvek többségét záró, tökéletesen kiegyensúlyozott, szinte természeti tüneményként felvilágló üres kvintekre, melyek tiszta fényénél egyenesen szentségtörésnek tûnt a gondolat, hogy egykor majd tercek zavarják meg ezt a törékeny csodát.

Két egymást követõ napra azonban még egy egyházzenei fesztivál keretében sem jár két csoda. A MOSZKVAI ORTODOX SZÓLISTÁK orosz, görög és bolgár liturgikus dallamokból, valamint Ljubimov, Csesznokov, Rahmanyinov, Golovanov, Frunza, Hrisztov, Dinev és Nyikolaj-Sztrumszkij mûveibõl összeállított koncertje (október 12., Szent István Bazilika) jobb pillanataiban is legfeljebb csak emlékeztetett arra a pravoszláv férfikari hangzásideálra, melynek bûvkörébõl aligha szabadulhat, aki egyszer is hallotta például a Szentpétervári Férfikart. A Moszkvai Ortodox Szólisták kórusa -nevéhez híven - valóban szólistákból áll, s ebben a funkcióban többnyire meggyõzõ teljesítményt is nyújtanak az énekesek. Másfél tucat egymás mellett álló szólista azonban még nem kórus, még akkor sem, ha GEORGI SMIRNOV személyében karvezetõ áll - helyesebben lendületes léptekkel sétál - elõtte. A halkabb szakaszokban még egységessé simultak ugyan a különbözõ hangkarakterek, ám az erõteljesebb megszólalások már erõsen heterogének, mondhatni "többsávosak" voltak. S mivel a hangerõnövelés vágya és az ehhez szükséges technikai felkészültség nem minden énekesnél áll egyenes arányban, gyakran a konkrét hangmagasságokban sem sikerült egyezségre jutni egyazon szólamon belül.

Akármilyen változatos színvonalú volt is e négy hangverseny, egy közös vonásuk mégis akadt: az, hogy a közönség tájékoztatását nagyjából az Úr kegyelmére bízták a szervezõk. A Filharmónia Budapest Kht. természetesen joggal büszke a komolyzene szolgálatában eltöltött több mint fél évszázados múltjára. Ám úgy vélem, épp egy ilyen patinás intézménytõl várhatja el a belépõjegy megvásárlója, hogy az "alapcsomagba" ne csupán a zenészek és a közönség találkozásának megszervezése tartozzon, hanem a mûsorváltozások bejelentése, valamint a szövegfordítások és lehetõség szerint rövid mûismertetõ biztosítása is. Különösen érvényes ez olyan kevéssé ismert mûvekkel érkezõ együttesek koncertjeire, amelyekrõl az utóbbi két beszámolóban szóltam - az Ensemble a Sei Voci hangversenyén például nem csak a hallgatóságot gazdagította volna, de egyszersmind a zenészeket is még kedvezõbb megvilágításba helyezte volna egy olyan ismertetõ anyag, amely rámutat arra a nem csekély zenetörténeti kutatómunkára, melynek eredménye a fõként XII. Lajos és Bretagne-i Anna udvarához kapcsolható kompozíciókból összeállított, tematikus hangversenyprogram lett. Ha már a Magyarok Nagyasszonya Fesztivál ilyen "különleges vokális csemegéket" kínál nekünk, hadd olvassuk el a csomagoláson az összetevõket is. Az EU-szabványok is így kívánják. (A fesztivált a Filharmónia Budapest Kht. rendezte)

Georg Christoph BillerGeorg Christoph BillerAz Ensemble a Sei VociAz Ensemble a Sei Voci