Muzsika 2007. július, 50. évfolyam, 7. szám, 31. oldal
Csengery Kristóf:
Különlegességek
Magyar hangszeres muzsikusok felvételeiről
 

JOHANN MICHAEL HAYDN,
WOLFGANG AMADEUS MOZART
DUÓK HEGEDŰRE ÉS MÉLYHEGEDŰRE
Kelemen Barnabás -hegedű
Kokas Katalin -mélyhegedű
Hungaroton Classic HCD 32376-77

Kelemen Barnabás tempósan gyarapítja lemezeinek számát; legutóbbi Hungaroton-felvételéhez sikerült olyan műsort választania, amelyet megszólaltatva feleségével és állandó kamarapartnerével, Kokas Katalinnal együtt léphetett mikrofon elé. A borító Mozart és a Haydn öcs hegedű-brácsa-duóit ígéri, s a füzet címlapjának jobb alsó sarkában a műfajmegjelölés mellett sokat ígérőn a complete szócska is olvasható. A két CD-n hallható négy Michael Haydn- és két Mozart-kamaramű ugyanis vélhetőleg összetartozik: egyazon közös opusz része, keletkezésének hátterében pedig - bajban ismerni meg a barátot - kedves történet áll Mozart szolidaritásáról a nála tizenkilenc évvel idősebb "salzburgi Haydn" iránt.

Joseph Haydn öt évvel fiatalabb testvére, Michael Haydn (1737-1806) huszonöt esztendősen, 1762-ben került Salzburgba, Sigismund Schrattenbach hercegérsek udvari zenekarának koncertmestereként, Mozart gyermekkorának idején tehát jelentős szerepet játszott a város zeneéletében, s a két család is jó kapcsolatot ápolt egymással. Michael Haydn 1771-ben Schrattenbach halálára requiemet komponált (a művet legutóbb 2006 decemberében, Vashegyi György vezényletével, a Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar előadásában hallhatta a budapesti közönség, meggyőződve arról, amit a zenetudomány állít: bizonyos vonásai alapján a mű a Mozart-requiem előképeként értékelhető). Michael és a Mozartok barátsága töretlen maradt azután is, hogy Schrattenbach utóda, Hyeronimus Colloredo Wolfgangot Arco gróffal oly emlékezetes módon kidobatta, Haydn pedig 1781-ben a salzburgi dóm karmestere lett. Történetünk szerint 1783-ban Michael Haydnnak határidőre kellett szállítania egy opusznyi (hat) hegedű-brácsa-duót Colloredónak, ám megbetegedvén elakadt a munkában. Ezt hallva az épp Salzburgban tartózkodó Wolfgang tüstént munkához látott, és barátja helyett sietve megírta a fél tucat műből hiányzó kettőt, hogy azokat Haydn a maga neve alatt nyújthassa be a hercegérseknek. Az anekdotát Maynard Solomon nemrég magyarul is megjelent életrajza hihetőként értékeli: "magunk elé képzelhetjük, miként mulatott Mozart azon, hogy az érsek - tudtán kívül - elbocsátott hangversenymesterének a zenéjét élvezi."

Megítélés kérdése, hogy ha összehasonlításra kerül sor, ki hogyan vélekedik. Egyetértek a lemez kísérőszövegével, mely szerint a kettős szerzőségből adódó stiláris törést nem tapasztalhatunk a művek hallgatásakor, hozzátéve, hogy a kétféle műfajértelmezés és a nagyságrendek különbségét azonban világosan kirajzolja Kelemen és Kokas életteli olvasata. Kettejük vonója alatt megmutatkozik, hogy Michael Haydn kitűnő mesterhez illőn, a szituációnak engedelmeskedve mindenekelőtt használati zenét írt, amely választékos, kifejező, részletgazdag, de nem lép túl bizonyos eleve adott kereteken. Ugyanígy érzékeltetik a muzsikusok, hogy Mozart viszont nagy művészhez illőn, minden tételt saját jogon, individuálisan formál meg (arról nem is beszélve, hogy Michael Haydnnal ellentétben ő nem kárhoztatja mindvégig a kísérő szerepkörére a brácsát: számára az a természetes, hogy olykor szegény Viola is mondhasson valami tartalmasat - ha mást nem, elismételheti, amit Violine már megfogalmazott). Kelemen Barnabás és Kokas Katalin játéka lendületes, fordulatos, a dinamikai kidolgozás nyilvánvaló tudatossággal tartja szem előtt a változatosság igényét. A háromtételes művek lassúi bensőségesek, olykor a kellő mértékben és módon cirkalmasak, a finálék megszólaltatása pergő ritmussal, nemegyszer concertáló virtuozitással villanyozza fel a hallgatót. Egyetlen kritikai észrevételemet, mivel élvonalbeli művészekről van szó, kissé zavartan írom le, nemigen akarván hinni a fülemnek: a lemez hallgatása közben újra és újra feltűnik némi - csekély, de érzékelhető - disztonálás, mégpedig nem a brácsa, hanem a hegedű részéről. Hanglemezeket lehet montírozni, kiváltképp stúdiófelvétel esetében, a helyzet tehát tálcán kínálta a jobbítás lehetőségét. Nem volt rá igény?

FRYDERYK CHOPIN
KERINGŐK;
HÁROM ÉCOSSAISE
(OP. POSTH. 72/3, 4, 5)
Szilasi Alex - zongora
Hungaroton Classic HCD 32468

Ezt a lemezt nem az teszi különlegessé, hogy egy jobbára ritkaságok, ismeretlen művek első felvételére szakosodott kiadó ezúttal merészen az alaprepertoár fejezeteiből választ, s azok közül is az egyik legnépszerűbbet. Másról-többről van szó. Egyrészt ezzel a CD-vel a harminckilenc esztendős Szilasi Alex játékára alapozott összkiadás vette kezdetét, mely Chopin valamennyi művének megjelentetésével a tervek szerint a bicentenárium évében, 2010-ben válik teljessé, másrészt a zongoraművész ezzel egyidejűleg egy másik munkát is elvégez: a francia Fuzeau cég megbízásából Chopin-kottasorozatot szerkeszt: az első kiadások hasonmásának megjelentetéséhez nyújt segítséget. Ami azonban a hanglemezvásárló szempontjából leginkább különlegességgé avathatja a felvételt, az a hangszer: Szilasi - a kísérőfüzetet idézve - "egy 280 centiméteres, eredeti Pleyel hangversenyzongorán" adja elő a keringőket és a három écossaise-t. Olyan hangszeren tehát, amely hangjának színével, volumenével, technikai adottságaival tükrözi a kor - és a rajta most felcsendülő művek - követelményeit, esztétikai ideálját.

Kezdjük a legutóbbival, az instrumentum tulajdonságaival. A hangszerész szakma rejtelmeiben járatlan, de a figyelmes zenehallgatás területén járatos kritikusként annyit állíthatok biztonsággal: a lemezen megszólaló Pleyel-zongora hangja feltűnően tiszta, fényes (és mégis lágy), plasztikus játékra ösztönző, s ezáltal alkalmas arra, hogy segítségével a Chopin-tételekben oly fontos áttetsző hangzásképet létrehozza az előadó. Szilasi Alexet évek óta hallgatom különböző, szerényebb jelentőségű koncerteken, mind szólista, mind kamaramuzsikusi szerepkörben, és csendes csodálkozással figyelem, karrierje miért nem tör át bizonyos korlátokat, holott muzikalitása érzékeny, hangszeres tudásáról pedig megállapítható: némely hasonló korú, de haladottabb státusú kollégájával ellentétben az ő produkcióit nem kell hangszeres botlások fölött nagyvonalúan átsikló elnézéssel hallgatni. Szilasi nem csal, nem ámít: lejátssza apróra, ami a kottában írva van. Tud zongorázni.

A három rövidke skót tánc üde előadása csupán időkitöltő kiegészítés, a lemez a keringőkről szól. Szilasi Alex egy megfontolt művész körültekintő döntéseivel, súly és formátum, jelleg és hangvétel figyelembevételével tárja elénk a kompozíciókat. Keze alatt kétségkívül van tere-fénye-ereje a tágas szalonokat idéző Grande Valse-nak (op. 42, Asz-dúr) és a Grande Valse Brillante-oknak (op. 18, Esz-dúr; op. 34/1, 2, 3, Asz-dúr, a-moll,F-dúr), játéka kellőképp kiélvezi a ritmikai-metrikai csalafintaságok kínálta lehetőségeket, mégis úgy érzem, a széles gesztusvilágú keringőkben kevésbé mozog otthonosan, mint a csendes fájdalmú cisz-moll (op. 64/2), a magába forduló Asz-dúr (op. 69/1) vagy a könnyes h-moll (op. 69/2) hangjaiban - ezekhez érve feltűnően megszaporodnak a nagyító alatt megmunkált apró részletek: hajlítások, hangsúlyok, enyhe nekiszaladások. Talán felületesség volna ennek alapján azt mondani, hogy Szilasi Chopin keringőiben fogékonyabb a szlávos melankólia, mint a franciás grandeur mozzanatára. Inkább a fegyelem, a bekezdés élén emlegetett körültekintő döntések hátterében munkáló, folyvást mérlegelő arányérzék lehet a jelenség magyarázata. És persze belejátszhat az összképbe az is, hogy Szilasi sajátos tudathasadás állapotában vette föl a valcereket. Hasonló helyzetben lévő muzsikus - aki egy személyben, egy időben vállalta a kottaközreadó és az interpretátor szerepkörét - legutóbb egy évtizede készített Chopin-lemezt a Hungarotonnál: Csalog Gábor 1997-ben a mazurkákat rögzítette egy emlékezetesen szép kettős CD-re, miközben a Könemann kiadását gondozta. Nála a kettős funkció nem eredményezte a tételek túlmérlegelt megfogalmazását - de hát más helyzet volt az annyiban, hogy a mazurkák előadója ötvösmester: körömnyi területen kell világokat berendeznie, a keringők azonban tágasabbak, mélyebb a lélegzetük. Szilasi nagyon jó ízléssel játszik, következetesen óvakodik minden túlzástól, s ez rokonszenves, mégis - kizárólag a nagyformátumú darabokban - olykor úgy érzem, tehetne egy kockáztató lépést a határértékek felé, s az interpretáció megemelkedne, erősebben magával ragadna. Ez a hiányérzet azonban nem jelentős: a lemezt értékes munkának tartom, és sikert kívánok a vállalkozásnak.

REINHOLD MORICOVICS GLIER
1. ÉS 2. VONÓSNÉGYES
(A-dúr, op. 2; g-moll, op. 20)
Pulzus Vonósnégyes
Pilz János, Lesták-Bedő Eszter - hegedű,
Raincsák István - mélyhegedű,
Kousay H. Mahdi Kadduri - gordonka
Hungaroton Classic 32401

Műalkotás lehet erkölcstelen, ha olyan sugallatot közvetít, melyet a humánum nevében visszautasítunk. Ám egy művet megítélni az alkotója erkölcsei alapján: képtelenség. Többnyire nem is találkozunk efféle kísérletekkel, sem lesújtó, sem felmagasztaló értelemben. Mégis hasznos olykor erről a problémakörről szót ejteni, hogy a közvélemény előtt is ismételten megvilágosodjék: a művet a megismerés, elemzés, értékelés bizonyos helyzeteiben érdemes (olykor kötelező) alkotójának személyétől, sorsától, tetteitől eltávolítva szemlélni. A tárgyilagos zenetörténet-írás számára az esztétikai ítéletalkotás erkölcsi semlegessége alapkövetelmény. Évszázadok távolából amúgy sem azt firtatjuk, a szimfóniák vagy operák szerzője hányszor lépett félre, hány kölcsönt nem adott meg, mennyit italozott. A történelmi döntéshelyzetekben tanúsított viselkedés már problematikusabb. Richard Strauss, Sosztakovics és néhány más alkotó életrajzírói olykor beleütköznek diktatúrát kiszolgáló hősük gyarló döntéseibe - de az életműveket játsszák, mert a társadalom tudja: más az ember és más az alkotása.

Az orosz-szovjet Reinhold Moricovics Glier (1875-1956) életének első felét a cári uralom idején, a másodikat a proletárdiktatúrában töltötte. Hozzá hasonlóan európai iskolázottságú kor- és honfitársai sorából (Glier a moszkvai tanulóévek után három esztendőn át Berlinben tökéletesítette tudását) Rahmanyinov vagy Stravinsky számára nyilvánvaló volt, hogy a forradalom utáni Oroszországba nincs visszaút. Glier azonban nem szenvedte meg a Lenin, majd Sztálin nevével fémjelzett korszakot: a haszonélvezők körébe lépett, mégpedig a legfelsőbe. A harmincas évek közepétől 1948-ig a Szovjet Zeneszerzők Szövetségének elnökeként működött, címeinek-kitüntetéseinek listája szédítő. Művei iránt ma csekély az érdeklődés, ezzel magyarázható, hogy a Hungaroton Classic új lemezeinek egyike, Glier első két vonósnégyese world premiere recording felirattal kerülhetett piacra (mint - a Chopin-felvételek kivételével - a jelen cikkben tárgyalt többi kiadvány is). Amúgy a két kvartett még "a bűnbeesés előtt" keletkezett (A-dúr, op. 2: 1900; g-moll, op. 20: 1905). Tartalmas, választékos kidolgozású, arányos, szép zenék - az orosz későromantika konzervatív ágának feltétlenül említésre és figyelemre méltó dokumentumai. A két mű közül magam mindenképpen konvencionálisabbnak érzem az elsőt, mely a Beethoven-Csajkovszkij-fejlődésvonalat folytatja, a második a finálé orientalizmusával inkább Rimszkijt és Borogyint idézi a hallgató emlékezetébe.

Jól tette a Hungaroton, hogy elsőként készített felvételt e két kellemes kompozícióból - és jól tette a Pulzus Vonósnégyes, hogy megtanulta a műveket: okosan kialakított műsorpolitikájú kvartett tarsolyában kell lennie legalább egy (vagy két) tucat olyan darabnak, amely a repertoár klasszikus alapértékei mellett a zenetörténeti érdekesség kategóriájának képviselőjeként fűszerezhet egy-egy koncertet. Pilz János, Lesták-Bedő Eszter, Raincsák István és Kousay H. Mahdi együttesét, akárcsak Szilasi Alexet, szintén évek óta hallgatom kisebb koncerteken, s a kvartett négy tagja közül három muzsikus egyéni pályafutását is módom volt a közelmúltban figyelemmel kísérni (Raincsák István a kivétel). A Pulzus Vonósnégyes elmúlt évekbeli koncertjeiből azt a tapasztalatot szűrtem le, hogy az együttes eddig nem jutott a hazai kvartettezés legelső vonalába, de a másodikban vezető szerepet játszik. A két Glier-opuszt lelkiismeretesen megtanulták és magabiztosan szólaltatják meg, legfőbb eredményük az atmoszférateremtő játék, a kor és a hangulat érzékletes megidézése. A perfekciót nem erőltetik, de az előadások kidolgozása magától értődőn tanúskodik az összehangolt egyéni teljesítmények magas mércéjéről: intelligens frazeálás, lélegző ritmizálás, kifejező hangsúlyok. Tetszik az is, hogy a vonóshangzás nincs mesterségesen felpolírozva, inkább kissé sötétes, máskor enyhén karcos - ez jobban is illik a századfordulós orosz tételek szemlélődő hangulatához.

WEINER LEÓ
ZONGORAMŰVEK, IV.
SZERENÁD KIS ZENEKARRA, OP. 3
- ÁTIRAT ZONGORÁRA, NÉGY KÉZRE
1., ESZ-DÚR VONÓSNÉGYES, OP. 4
- ÁTIRAT ZONGORÁRA, NÉGY KÉZRE
CSONGOR ÉS TÜNDE. TÁNCJÁTÉK, OP. 10/C
- ÁTIRAT ZONGORÁRA, KÉT KÉZRE (RÉSZLETEK)
TOLDI, OP. 43/C - ILLUSZTRÁLÓ ZENE
ARANY JÁNOS TRILÓGIÁJÁNAK ELSŐ RÉSZÉHEZ
- ÁTIRAT ZONGORÁRA, KÉT KÉZRE (RÉSZLETEK)
Kassai István - zongora
Hungaroton Classic HCD 32403

Fontos, hogy az ember teljesítse hazafias kötelességét. A Hungaroton Classic nem ember, cég: neki sok hazafias kötelessége van. Ezek egyikének ért végére, mikor a közelmúltban befejezte Weiner Leó zongoraműveit bemutató sorozatát. A záró, negyedik lemez műfaji szempontból afféle függelék: csupa olyan mű sorakozik rajta, melyet Weiner eredetileg nem zongorára, hanem zenekarra komponált, ám valamely okból úgy találta helyesnek, ha négy-vagy kétkezes zongoraátiratot készít az eredetiből. Az okok többfélék: a hagyományos gondolkodású zeneszerző kívánatosnak érzi, hogy zenekari szerenádja és vonósnégyese a négykezes repertoár házi muzsikusaihoz is eljusson; a balettszerző gyakorlati célból - a betanítás munkafázisának kellékeként - veti papírra a Csongor és Tünde táncjátékváltozatának zongoraletétjét; a szintén több változatot megért Toldi-zene tételei pedig egy irodalmi színpadi felolvasás illusztrációiként válnak billentyűs darabokká.

Az egyes darabok hatása ennek megfelelően sokféle, mondhatni vegyes. Az alkalmazott jelleg leginkább talán a kiszenekari Szerenád hallgatásakor tolul előtérbe, ám korántsem zavarón: a pompásan megírt, zsánerszerű tételek dekoratívan nemzeties hangját népszerűsíteni hivatott négykezes feldolgozás "promóciós célja" emelt fővel vállalható, maga a letét pedig alighanem felettébb élvezetes lehetett azok számára, akik a múlt századelőn, polgári szalonokban megszólaltatták. Az 1. vonósnégyes négykezes alteregója kiváltképp érdekes: ha valaki, tételezzük fel, nem ismerné az eredetit (mert nem hallotta az Auer Kvartett Weiner Összes Vonósnégyesét rögzítő, tíz esztendeje napvilágot látott, kitűnő albumát - Hungaroton Classic HCD 31687), elcsodálkozhat a sok rövid gesztus, a töredezettség, a felvetett, majd elejtett zenei gondolatok hallatán: a lírai-illusztratív kifejezésmód szabadsága vajon hogyan illeszkedhet a kvartettműfaj klasszikától örökölt szigorú keretei közé? Ami a lírát és illusztrativitást illeti, mindkettő felszabadultan érvényesül a Csongor Tünde, valamint a Toldi itt megszólaló részleteiben. A billentyűs változat új műfaji lehetőséget villant fel a lemezen: az ábrázoló funkciójú romantikus zongoradarabét. Ezek a Csongor- és Toldi-részletek ismét szembesítenek a ténnyel, milyen tőről metszetten és megkérdőjelezhetetlenül 19. századi szerző volt Weiner Leó, még a 20. század felezőjén túl írt munkáiban is.

A múlt magyar zenéjének ügyét régóta áldozatosan szolgáló muzsikus, Kassai István játéka, legyen szó Mosonyiról, Erkelről vagy Volkmannról, Donhányiról, Hubayról vagy Weinerről, mindig - ezúttal is - magán viseli a gondosság és lelkiismeretesség minőségtanúsító bélyegét. Teljesítménye nem okoz csalódást: a lemezen hallható zongorázás színes, karakteres, szolid kidolgozású. Akad azonban egy mozzanat, amely mellett nem mehet el szó nélkül a kritikus. A kérdésre, mely szerint a négykezes zongoraművekben ki Kassai István társa, a válasz: Kassai István. A művész, élve a technika kínálta lehetőséggel, egymaga játszotta el mindkét szólamot, s a lemez kísérőfüzetében külön e témának szentelt írásban magyarázza, miért választotta ezt a megoldást. Döntésével az elvek szintjén van vitám. Egyfelől ami megszólal, hatásában szerencsére a technikai trükktől sem vált mechanikussá (Kassai István - vagy a véletlen? - még arról is gondoskodott, hogy itt-ott az igazi, kételőadós négykezesekből ismert apróbb zötykölődésekből, pontatlanságokból is jusson a felvételekre). Másfelől azonban: a négykezes hasonlíthatatlanul intim kamarazenei műfaj, Weiner pedig a 20. század egyik leghíresebb kamarazene-tanára volt. Furcsa, már-már bizarr, hogy most az ő kamaraművei kerültek lemezre - a tényleges kamarazenélés aktusának (amelyben két együttműködő muzsikus inspirálja és elviseli egymást) kiiktatásával. Mit szólna ehhez maga Weiner? Erősen kétlem, hogy vonzónak tartaná ezt a megoldást.

PROSPER AMTMANN
FUVOLADARABOK
(Norma-fantázia; A pásztor sípja; Márta-fantázia;
Rákóczy - magyar induló fuvolára és zongorára;
Fantázia; Ária variációkkal)
Gyöngyössy Zoltán - fuvola
Kemenes András – zongora
Hungaroton Classic HCD 32390

Gyöngyössy Zoltán sokoldalú fuvolaművész, aki több mint negyedszázados pályafutása során hangszere irodalmának legtöbb említésre méltó darabját eljátszotta, mégsem igazságtalan az a zenehallgató, aki a szólista és kamaramuzsikus Gyöngyössyt mindenekelőtt a kortárs repertoár rendkívüli tudású propagátoraként tartja számon. A művész pályája kezdete óta valóban különleges elkötelezettséggel fordul az új zene hangszeres és előadói problémái felé; azok a technikai vívmányok (folyamatos légzés, akkordjáték), amelyeket - Matuz István követőjeként - elsajátított és továbbfejlesztett, legnagyobbrészt a kortárs művek megszólaltatásakor alkalmazhatók. Amivel gondolatban talán legkevésbé társítja a közönség Gyöngyössy személyiségét, az a 19. század par excellence virtuóz fuvolairodalma - annak ellenére, hogy a legfelkészültebb hazai fuvolások egyikéről van szó. Néhány kivételtől eltekintve ugyanis a 19. század a fuvola számára elsősorban felszínes bravúrdarabokat termett, s a hangszeres technika öncélú fitogtatása valóban nem Gyöngyössy területe.

Ez a lemez egyrészt azért különleges, mert Gyöngyössy Zoltán ezúttal a 19. század virtuóz parafrázis-, fantázia- és variációirodalmának avatott előadójaként mutatkozik be sikerrel, másrészt, mert az önmagukban talán megkérdőjelezhető zenei érvényű darabokat fontossá teszi számunkra, magyar hallgatók számára történeti dokumentumértékük. A fuvolajátékos és komponista Prosper Amtmann (1809-1854) művei a hézagosan ismert 19. századi magyar hangszeres zene fontos fejezetét tárják elénk: az önmaguk számára repertoárt teremtő hangszeres virtuózok tevékenységét, s mindezt egy sokfelé megforduló, fordulatos életű, külföldet is megjárt, s végül, nem sokkal korai halála előtt a hazai vidéken megtelepedő muzsikus portréjához kapcsolva. Prosper Amtmann fuvolaművei többnyire a kor népszerű témáit dolgozzák fel: a lemezen megszólaló darabok között akad, amelyik a Rákóczi-indulót idézi, máskor Bellini Normájának vagy Flotow Mártájának egy-egy dallama a kiindulópont. A komponálás zsánerszerű, s a fantázia- és variációalkotás módszertana is jól ismert: futamok, trillák, figurációk, regisztereken átívelő, valószínűtlenül nagy ugrások, etűdökbe illő szekvenciális fordulatok. A közönséget mindenáron elbűvölni igyekvő szalonstílus legfőbb jellemzője: egész zenei épületeket emel szinte kizárólag dekorációs elemekből.

Gyöngyössy Zoltán a lemez tanúsága szerint tökéletes otthonossággal mozog ebben az alkatától - vélnénk - idegen közegben is. Játékában szenvedély munkál, a virtuóz bravúrfordulatokat eleganciával mutatja be, s előadásmódjából a szükséges romantikus pátosz sem hiányzik. Ugyanakkor nem túloz, nem viszi el a hatáselemeket a végletesség felé, s a mértéktartásban remek partnere a tapintatosan kísérő, szép hangon, biztonsággal játszó, sa kezébe került matériát Gyöngyössyhez hasonlóan megnemesítő Kemenes András. Gyöngyössy fuvolázásának alapélménye, mint máskor, most is a hang: a magas regiszterben valószínűtlenül karcsú, mégis intenzív, a középfekvésben áradó, az egyvonalas oktáv mélységeiben a kifogástalan ansatz jóvoltából a gyilkosan nehéz ugrások fundamentumaként is telt tónusú. Ami pedig ebből a hangból, mint nyersanyagból kibontakozik, az a 19. századi bravurstück-tolmácsolás magasiskolája: csodáljuk az ujjak fürgeségét, a boszorkányosan könnyed staccatókat, a dupla- és triplanyelv-technikát - és észrevehetjük a játékos örömöt, amelyet a hangszeres művész a megmérettetésben talál, élvezettel merülve el az újabb és újabb technikai próbatételek hullámaiban.