Muzsika 2007. július, 50. évfolyam, 7. szám, 6. oldal
Tallián Tibor:
Gyalog Keleten
Kárpáti János 75. születésnapjára
 

Csak októberben, a Magyar Zenetudományi és Zenekritikai Társaság konferenciáján készültem ünnepelni Kárpáti Jánost (továbbra is készülök). A Muzsika azonban megtisztelt a felkéréssel, hogy már most, a tényleges évforduló idején kívánjak neki sok boldogságot. Nagy örömmel teszem, számos okból. Elsősorban azért, mert Kárpáti néha kissé érzékeny, de nagyon-nagyon kedves ember, kinek szívesen kívánunk csupa jót minden nap, nemhogy olyan kivételes alkalomkor, mint ez a mostani, szememben s minden őt személyesen ismerő szemében különben komikusan hihetetlen évforduló. Barátilag és hálásan köszöntöm Kárpáti Jánost azért is, mert leróhatatlan hálára kötelezett, mikor kettő híján negyven éve, még nagyon fiatal, de már nagyon tekintélyes vezetőként elfogadott munkatársának a Zeneakadémia Könyvtárában, s ezzel elindította szakmai pályámat. Sokat tanultam tőle és a hely szellemétől. Abban a Magyarországon páratlan értékű zenei könyvtárban ismerkedhettem a zenetudományi munka alapjaival, amelyet Kárpáti évtizedes működése során folyamatosan a zeneirodalom és zenetudomány legmagasabb igényei szerint gyarapított, és amit könyvtártudományi és informatikai tekintetben mindig korát és kortársait messze megelőzve fejlesztett. Személyesen és munkái révén Kárpáti azután is tovább tanított, hogy munkámat másutt folytattam. A Tanár (így hívtuk mi, munkatársai) tanárom maradt annak ellenére, hogy a köztünk levő korkülönbség az évtizedek során semmivé kopott. (János jellemző pajkos mosolyával erre azt mondaná: kit érdekel, hogy ki az idősebb két vén hülye közül? Én persze ilyet nem írhatok, kivált nem születésnapi köszöntőben.)

Nem utolsósorban pedig azért örvendek Kárpáti János jó egészségben megért háromnegyed évszázadának, mert alkalmat ad (és remélem, megengedi), hogy szubjektív közelségből és baráti őszinteséggel megkíséreljem utánahúzni legjellemzőbb vonását munkásságának, mely különben oly nyilvánvalóan jelentékeny, hogy általános méltatása illetlenségszámba menne. Ott kezdem, ahol minden munkásság megismerése kezdődik: az olvasásnál. Kárpáti írta a legtárgyilagosabb szakszöveget a magyar zenetudomány utóbbi évtizedeiben. Stílusához képest legszigorúbb magyar analitikus kortársainak modora is barokk és szentimentális árnyalatokban játszik, nem beszélve egyes gátlástalanul és szenvedélyesen barokk és szentimentális pályatársakról. Előadásának purizmusa a közlendő egyértelmű megvilágítását szolgálja az egyenes beszéd eszközével. Az egyenes beszédet másképpen prózának nevezzük, és - valljuk be - nem mindig élvezzük maradéktalanul: idő multán elkezdjük prózainak érezni. Ha nem félnék, hogy ő vagy más azt hiszi, szép ünnepén jól meg akarom sérteni Kárpátit, hozzátenném, nem hiába minősíti az angol a lassú, körülményes előadást néha latinból kölcsönzött jelzővel úgy: pedestrian. Vagyis nem lovas, hanem gyalogos, nem száguld, hanem kaptat.

Mint minden jellemvonás kialakulását, a hangsúlyozottan nyugodt, egyenletes tempójú, olykor szárazan tárgyszerű értekező irály melletti döntést negáció is befolyásolhatta. Szabolcsi Bence növendékeként, Kroó György évfolyamtársaként Kárpáti talán már a zenetudományi szak első osztályában elhatározta, nem követi az egyiket, és nem versenyez a másikkal a tudományos mondandó és a mitikus képes beszéd virtuóz ötvözésében. (Hogy nagy árnyak emlékezetét is megsértsem: úgy határozott, nem mímel mámort koholt képekkel és szeszekkel... ) És ha így lett volna? A karakterről lényegeset nem az mond, mitől tart távolságot, hanem hogy mihez közelít.

Nem állhatok ellent a szójátéknak: amihez Kárpáti egész tudományos életművében közelít, az a távolság. Tematikája topográfiájának ismeretében nem kell magyaráznom, hogyan: magyarázza sok kisebb dolgozat és két nagy mű a Kelet zenéjéről és a Kelet táncáról. Kelet azonban nem arabdémoni, japángésai erotikus egzotizmusával gyakorolt rá varázst (közelről nézve ilyesmije talán nincs is neki, szegény Keletnek); a Kelet, a távolság kutatása elsősorban metodikailag jelentett számára kihívást, hozott nagy tanulságot, és tette munkásságát a magyar zenetudomány számára példamutatóvá és követésre méltóvá. Mondani sem kell, ami követésre méltó, az ritkán követhető könnyen.

Ötven-hatvan évvel ezelőtt muzikológiánk utolérhetetlen nagyjai, valóságos kultúrhéroszok nem rettentek vissza attól, hogy füzetnyi monográfiákban, sőt néhány oldalas tanulmányokban vázolják fel a zene történeti és jelenkori létezésének egész téridejét: példának okáért a zene négy világkorát, vagy a természetes hangrendszerek világtérképét, vagy a hangszerépítés és használat kultúrköreit. Munkáik belső szellemi távlata máig inspirál, nem utolsósorban azáltal, hogy a megfogalmazáskor tekintetbe vettek mindent, ami akkoriban európai dolgozószobákban megismerhető volt. De vajon hitelesen reprezentálhatta-e akkor vagy ma a világot a könyvespolcok univerzuma? A héroszok másik fajtája, a felfedezőké és alulról építkezőké nem hitt ebben. Ők úgy tartották, útnak kell indulni, menni faluról falura, szigetről szigetre, gyűjteni a zenét, vizsgálni a maga élő valóságában hangról hangra, ritmusról ritmusra, lejegyezni és leírni, és az összefüggésekről csak óvatos hipotézisekben nyilatkozni. A legóvatosabb módon az összefüggések legizgalmasabbikáról, azon emberi dolgok összefüggéseiről, melyek már nincsenek, vagyis a történelemről.

A dialektikus szócséplés évtizedeiben, melyben mindannyian szorgosan részt vettünk, biztosan úgy írtam volna (tán írtam is): Kárpátit korán izgatni kezdte a kérdés, vajon megvalósítható-e a két látás- és vizsgálati mód szintézise. Azok az akkor diadallal emlegetett szintézisek utóbb szintetikusnak bizonyultak, művinek, vagy éppen délibábosnak. Kárpáti egykori útválasztását viszont igazolta a mű, úgyhogy valami más, hitelesebb definíciót kellene rá találnom. Nem keresek nevet (nomina sunt odiosa), megkísérlem inkább körülírni. Aki repülőből nézi, annak, ahogy a költő mondja, térkép e táj; a távolság mibenlétéről csak annak van fogalma, aki bejárja. Érvényes ez az időbeliségre is; az időbeli távolságot manapság ugyanolyan nehéz átélni, mint a térbelit, hiszen a végtelen idő terményeit ugyanúgy egyetlen délutánon megvásárolhatjuk a piacon, mint a végtelen térét. Kárpáti munkásságát nem csupán a távolság varázsa vezérli, egyszersmind át is hatja a távolság tényleges mibenlétének felismerése. A távolságé, persze nemcsak földrajzi és kronológiai, hanem tárgyi és szellemi értelemben: tudatában van a teljesen soha le nem küzdhető, mert minőségi távolságnak a vizsgáló és a vizsgált tárgy között. Ahhoz, hogy a távolságot vizsgálni tudja, térben, időben, tárgyban és szellemben, a vizsgálónak mindezen rendszerekben át kell élnie a valódi távolság élményét.

A Kelet mindezen szempontokból afféle mintaterep erre. Nem részletezem, miért (olvassák a nagyszerű Barlang-könyvet). Csak két szempontot emelek ki. Az egyik tárgyi szempont: a történetiség, a mitológia és az élő hagyomány ottani együttélése mintegy külön utat biztosít kutatóinak, így a történész-elemző és jelenkor-specialista Kárpátinak, hogy együtt és kölcsönhatásban gyakorolja az etnográfiát és a historiográfiát (historiográfiai kísérletek az európai és más földrészek etnográfiája területén több okból is kétes eredményekre vezetnek). A másik tudományetikai: a téma, Kelet zenéje, nem valamiféle kulturális hátsó udvarra viszi a kutatót, hanem a saját, belső kulturális öntudat és az évszázados külső figyelem reflektorfénye által élesen megvilágított nyílt térre. Aki oda merészkedik, annak vizsgálatait a tárgy és az irodalom minden részletére kiterjedő figyelemmel kell végeznie. Minden lépését alaposan meg kell fontolnia. Aki kutyafuttában akarja bejárni a Keletet, orra bukik. Megbízható, egyszerre széles távlatú és részletgazdag képet csak az alkothat magának, és adhat át másoknak, aki emberi tempóban, gyalogosan halad. Gyalogosan tudvalévőleg a vízen is lehet járni. Száraz lábbal át lehet kelni távoli szigetekre. Ahogy Kárpáti Jánosnak sikerült.

Úgyhogy:

Va, vecchio John, va,

va per la tua via; cammina

Finchè tu muoia.

Allor scomparirà la vera

Virilità del mondo.



Felvégi Andrea felvétele