Muzsika 2007. május, 50. évfolyam, 5. szám, 48. oldal
Bali János:
Hangverseny
 

Még furulyás berkeken belül sem közismert, hogy a 19. század eleji Magyarország a hangszer történetének egy fontos fejezetét írta. A barokk végével a műzenéből eltűnő furulya a romantika korában hazánkban különös formában jelent meg: 1807 februárjában Pesten színre lépett a valószínűleg Pápáról származó Anton Heberle (működött 1806-1816) találmányával, a csákánnyal, egy sétapálcába épített furulyafélével. A hangszer ekkor kezdődő divatja ugyan gyorsan lefutott, de rendkívül intenzív volt: néhány évtized alatt a Monarchia területén és közvetlen környékén sok ezer csákány készült, s a nyomtatásban annak idején megjelent darabok - szólók, duettek, zongora- és gitárkíséretes művek - száma is sok százra rúg. Mint története során mindvégig, a furulya csákányként is egyszerre volt jelen a hivatásos és az amatőr szférában: neves fúvós szólisták adtak rajta virtuóz koncerteket, s ugyanakkor sok műkedvelő főúr vagy polgár kedves otthoni instrumentuma volt (csákányon játszott többek között gróf Széchenyi István is), sőt néhány kolostorban még szerzetesek aktív kikapcsolódását is szolgálta.

A jelenleg Zenetudományi Intézetként működő hajdani Erdődy-palota nagytermének falai talán már annak idején is hallottak csákányhangokat, e márciusi estén benne ülő hallgatóságnak viszont sajnos nem sok alkalma lehetett erre idehaza. Heberle nevezetes koncertje után kétszáz évvel került csak megrendezésre a 19. századi divat letűnését követő első magyarországi csákányhangverseny, melyet a Hannoverben élő furulyaművész, SIRI ROVÁTKAY-SOHNS adott férje, az orgonista-csembalista-zenetudós ROVÁTKAY LAJOS zongorakíséretével. Az estén a hatalmas repertoár jól válogatott keresztmetszete szólalt meg: a legjelentősebb csákányszerző, a bécsi Ernest Krähmer (1795-1837) három nagyszabású műve mellett a hangszert feltaláló Anton Heberle, valamint Carl Czerny (1791-1857) és Joseph Gelinek abbé (1758-1825) egy-egy kompozíciója volt hallható. Hunyadi János Keresztély (1807-1865) két fennmaradt csákányműve előadásának pedig az adott külön hangsúlyt, hogy szerzőjük, a muzsikusként is számon tartott egykori terézvárosi főorvos épp idén 200 éve született. Pihentetőül mindkét félidőben Lavotta János (1764- 1820) két kis zongoradarabja szolgált.

A furulya a 18. század közepén valószínűleg azért szorult ki a zenei életből, mert nem tudott a növekvő expresszivitás, hangterjedelem és hangerő követelményeinek megfelelően fejlődni. Ezért némileg meglepő, hogy a biedermeier ízlés egy, még a barokk furulyáknál is halkabb és szerényebb kifejezési skálával bíró sípocskát emelt a magasba. A koncerten egy hegyes végű, kecses, barna sétapálca, a brünni hangszerész Ferdinand Hell 1835-ből származó egybillentyűs csákányának másolata szólalt meg egy 1830 környékéről származó, szignálatlan, eredeti asztalzongora társaságában. A hangverseny első pillanatától kezdve világos volt, hogy a finoman összesimuló halk hangok üde fuvallatot hoznak a 19. század elejének kora romantikus Magyarországából: semmi zsír, semmi fülledt nosztalgia. A Rovátkay házaspár előadása az egész csákányjelenség és a korszak művészetének perspektivikus értékelését sugározta, mely nem azonosítja magát a darabok gyakori hatásvadász virtuozitásával vagy olcsó közhelyeivel, nem csinál bravúrt abból, ami nem igazán az, nem akar schuberti mélységeket felmutatni ott, ahol nincsenek, viszont gondosan oldja meg a hangszerek korlátaiból következő problémákat, és szeretettel formálva teszi világosan hallhatóvá a szerkezetet, elegáns tartózkodással jelenít meg őszinte érzelmeket. (Március 11. - az MTA Zenetudományi Intézet Bartók-terme. Rendező: Clavicembalo Alapítvány)