Muzsika 2007. január, 50. évfolyam, 1. szám, 8. oldal
Rácz Judit:
A koncert mint műalkotás
A Végh Sándor Zenei Estek sorozat - és ami mögötte van
 

Az egyszerű koncertjáró számára a nagy kínálat közepette annyi jelenik meg, hogy "Végh Sándor Zenei Estek", s amikor belenéz a műsorba, három szerző, Bartók, Enescu és Dvořák kamaraműveit találja. S ha föltűnik is neki, akkor is fontos itt felhívni a figyelmét arra, hogy a ciklus rokona és folytatása a még Strém Kálmán égisze alatt létrejött A tegnap világa című sorozatnak, amely a századforduló (ezzel a névvel persze még mindig a 19. és 20. század fordulóját illetjük) kamarazenéjét idézte meg. A 2007 januárjában induló sorozatban fellép Perényi Miklós, Rácz Zoltán, Rost Andrea, Klenyán Csaba, Simon Izabella, Csordás Klára, Kaczander Orsolya, Holló Aurél, a Keller Vonósnégyes és a Muzsikás Együttes. A kezdeményezésről az ötletadókkal, Várjon Dénessel és Keller Andrással beszélgettünk.

VÁRJON DÉNES: Régóta ismerjük egymást Andrással, de dolgozni külföldön kezdtünk együtt: sok fesztiválra együtt hívtak meg bennünket. Véletlenül kerültünk össze, és játszottunk mindenféle műfajt, duót, triót, zongoraötöst. Ez rendkívül gyümölcsöző volt, és nagyon jól éreztük magunkat. Most itthon szeretnénk megvalósítani azt, amit ezeken a fesztiválokon tapasztaltunk: annak a műsorszerkesztésnek a gyakorlatát, amely mindig egy meghatározott témát helyez a középpontba, ám eközben különféle műfajokból válogat. A tegnap világa is tematikus ciklus volt; tehát a szokásos műsor-összeállítással szemben - amely némiképp mechanikus és gondolat nélküli - valamilyen gondolatra szeretnénk felfűzni a hangversenyeinket. Nekem a Schiff-féle ittingeni fesztivál volt A tegnap világa kialakításának modellje, s ebben Strém Kálmán erőteljes partnernek bizonyult. Lelkesen támogatta, nélküle nem is jöhetett vol-na létre. Nem könnyű az effélét megszervezni, létrehozni, eladni. A programban nem a legnépszerűbb szerzők és darabok szerepelnek, sok ritkaságot válogattam bele.

- Mi a lényeg? A korszak, a kamaraműfajok, egy stílus, vagy valami más?

KELLER ANDRÁS: A sorozat háttere világos: a népzenei ihletés. De a legfontosabbnak azt a szándékot tartom, hogy a hangversenysorozat műhellyé szeretne válni, amelynek nem csak mi vagyunk a tagjai, hanem egy egyre táguló kör.

V. D.: A programhoz a szerzőket sokféle módon lehet kiválasztani. Rendező elv lehet a rokonítás, vagy éppen a kontraszt. Egyetlen szerző sok különböző korszakát is be lehet mutatni. Ebben a műsorban is érdekes ezzel eljátszani, mondjuk a Bartók-Dvořák párosításban: egészen mást mutat a szerzők korai darabjainak egymás mellé állítása, mint a későbbi műveké.

Sok falat le kell bontanunk. A tegnap világában például Schönberg- és Richard Strauss-műveket kombináltunk. A közönség Schönbergtől megijed - "nincs benne dallam" -, Richard Straussról meg mondjuk eszébe jut A rózsalovag végéről a gyönyörű tercett; de az már nem, hogy a két szerzőnek köze lehet egymáshoz. Pedig ha egy korai Schönberg-darabot Richard Strauss mellé teszünk, világos, hogy ugyanarról a zenei gondolkodásról van szó.

K. A.: Hozzátenném, hogy szerintem Debussy és Richard Strauss ismerete nélkül Bartókot sem lehet igazán megérteni. A zene evolutív művészet. Nem lehet csak úgy belecsöppenni. A hallgatónak többnyire nincs módja ezzel külön foglalkozni, még ha esetleg szeretne is - de ha kicsi, speciális injekciókat adunk neki, ha van határozott szándékunk és gondolatunk, akkor megnyílhatnak a fülek a szokatlanra.

V. D.: Számomra nagyon tanulságos volt Enescu 2. hegedű- zongora-szonátájának esete, amelyet tavaly játszottunk Andrással. Enescut szerte a világon nagyon keveset játsszák. Nagyon nagy sikere volt a darabnak, és sokan, még zenészek is a szonáta révén fedezték föl maguknak a komponistát. Nekünk ez a fontos. Emiatt az idei sorozatba is bevettük Enescu darabjait.

K. A.: És persze nem csak ezért. A mostani sorozatban három szerző szerepel, Bartók, Enescu és Dvořák. A legegyszerűbben úgy fogalmazhatnánk, hogy mindhárom szerzőnek nagyon erős népzenei gyökerei vannak. Másrészt rendkívül fontos bennük egyfajta közép-európaiság - senki nem vitatja, hogy a nyugat-európai zene milyen hihetetlen mértékben táplálkozik ebből, és nemcsak a századfordulón. Napjainkban is nagyon erős a sugárzása.

- Ami a hatásokat illeti, ez persze fordítva is igaz - a közép-európai zene is merít a nyugat-európaiból...

K. A.: Természetesen. És minden valamirevaló komponista felhasználja saját népzenéjét, de ennek azért sok fokozata létezik - Beethoven nem ment el népzenét kutatni... Kevesen tették meg azt, amit Bartók, aki egészen a gyökerekig ásott. Így tudta a modern magyar zenét megteremteni: ezt az alapanyagot nyugat-európai, klaszszikus formákkal ötvözte. Míg a 19. századig viszonylag közel volt egymáshoz a tánczene és a műzene, a 19. században a kettő már elvált egymástól, s a 20. században már utána kellett nyúlni - ezt Stravinsky vagy Debussy is megtette.

V. D.: Bartók persze sokkal direktebben...

- ...és tudatosabban.

V. D.: Nagyon tudatosan és világosan elválasztotta a népzenét és a műzenét.

K. A.: A romantikával a tonális rendszer a lehetőségei végére ért. E körül forog a 20. század összes újítása és tévútja is. Látszólag eltértünk az eredeti témánktól, de mégsem, mert a népzenei indíttatás és a közép-európaiság a kulcselemei a mi sorozatunknak - és ezért is választottuk - tematikus cím helyett - ezúttal Végh Sándort a sorozat "címének".

V. D.: Végh Sándor Erdélyből származott, Magyarországon tanult, ezeket a hatásokat szívta magába, s noha munkássága nagy része nem Magyarországhoz kötődik, mégis egész életében ezt sugározta szét.

K. A.: Hubay-növendék volt, aki teljesen más világot képviselt, mint Bartók. Nagyon sokféle hatás érte, akárcsak azt a sok szerencsést, aki akkoriban itt tanulhatott.

- Miben lehet megragadni a szellemiségét? Miben hallatszik?

V. D.: Mindenben. Én például még soha senkit nem hallottam ilyen szépen magyarul beszélni... De a zenében is: a hangsúlyokban, a deklamációban. A Bartók-játékban kulcskérdés az akcentus, a (zenei) beszéd ritmusa.

K. A.: Végh Sándor élete utolsó évtizedeiben a világ egyik legjobb kamarazenekarát nevelte ki tanítványaiból, a Camerata Salzburgot. Náluk egyértelműen hallani azt a földközeli, originális hangsúlyozást, amely egyúttal hihetetlenül ízléses és eredeti. Az ő kelet-közép-európaisága ehhez nagyon sokat tett hozzá. Ez lehet az egyik oka Mozart-felvételeik nagyszerűségének.

V. D.: Olyanfajta érzéseket tudott felkelteni a darabbal kapcsolatban, amelyekről azelőtt nem is tudtam. Mindig az életből merített - nagyszerűen át tudta tekinteni a partitúrát, de soha nem volt papírízű, mindig az élő összefüggéseket érzékeltette.

K. A.: Bár a hagyományt képviselte, mégsem volt soha dogmatikus vagy didaktikus. Tanítványként tizenkilenc éves koromban szereztem vele első élményemet. Játszottam neki, meghallgatta, elégedett volt, utána pedig javasolt valamit, hogy "esetleg úgy is lehet" (hozzáfűzve, hogy nem kötelező úgy csinálni, én csak játsszam, ahogyan gondolom), mert ő ezt Hubaytól tanulta így, akihez viszont Joachimtól jutott el ugyanez a gondolat, és talán van valami értelme. Olyan gyengédséggel és ugyanakkor a tanítvány iránti olyan tisztelettel tolmácsolta ezt, hogy nem lehetett nem megcsinálni, amit kért.

- Ezek értelmezési kérdések voltak, netán technikaiak vagy másfélék?

K. A.: Az értelmezés, illetve a tartalom számít. Olyan nincs, hogy van technikám, és vásárolok hozzá egy kis zenét.

V. D.: Nem is tudom megmondani, mit tanultam tőle, csak azt, hogy az életem legszebb élményei fűződnek hozzá. Néha megfogalmazhatatlan dolgok. Végh Sándornak olyan kisugárzása volt, hogy néha úgy éreztem, elég, ha csak jelen van, és mindjárt mindenki másképpen zenél. Elég volt ránézni, mert egy-egy mozdulattal számomra többet mondott el az adott zeneszerző gesztusrendszeréről, a darab belső érzelmi életéről, mint bármi, amit szóban meg lehet fogalmazni. Ezt éreztem benne a legtöbbnek. Amikor először játszottam neki egy Schubert hegedű-zongora-szonátát, csak úgy elvezényelt egy frázist, s attól kezdve már másképp élt bennem valami a szerzőről.

K. A.: A legfontosabb, hogy mindenféle tanári prekoncepció nélkül kizárólag azzal foglalkozott, hogyan tud megszólalni, vagyis beszélni a zene. Pontosan az volt számomra a nagy tapasztalat - azóta is ezt vallom -, hogy ha van mit mondanom, a technika magától megszületik. Akkor az ember fizikuma azonosul azzal, amit mondani szeretne.

- Valóban érződik itthon Végh Sándor hatása? Önöknek megadatott a személyes találkozás, de nem érzékelem, hogy mások számára is ilyen fontos hivatkozási pont volna.

V. D.: A sorozatnak ez is a missziója: hogy a szellemiségét a lehetőségekhez mérten továbbadjuk.

K. A.: Sosem szűnt meg benne a kreativitás. Számunkra talán ez volt a legfontosabb tulajdonsága. A mai kiglancolt előadásokból sokszor hosszas munkával száműznek minden tartalmat, hogy egyetlen hang se menjen félre, hogy a crescendo tökéletesen egyenletes legyen - pedig a zenében egyszerűen nem így van. A crescendo beírás bizonyos szándékokat jelöl, melyeknek egy jó előadó tudja a mikéntjét meg a mértékét. Ma erős a külsődleges zenélés tendenciája. Végh Sándor minden pillanatban vásárra vitte a bőrét - vállalta, hogy a muzsikálás nem lesz mindig sikeres vagy pláne tökéletes. Azt gondolom, hogy a művészi kockázatvállalás rendkívül fontos, mert olyan jelenlétet követel, amellyel az ember kiszolgáltatja magát annak, ami éppen abban a percben történik vele. A kreativitás olyan attitűd, amely soha nem befejezett tényként mutatja a darabot, hanem állandó felfedezésként. Az előadónak téves elképzelései is lehetnek - de ez mégis másfajta beállítottság: bátorság van benne és egyenesség. Nekünk ez az álmunk.

V. D.: Két dolog fontos tehát ebben a sorozatban. Egyrészt, hogy szükség van a kamarazenére, mind a zenei élményre, mind a tevékenységre. Nem mehet ki a divatból - erről kell meggyőznünk a közönséget. A másik, hogy milyen zenét választunk. Az ember minden alkalommal új dolgokat fedez fel.

Már A tegnap világa műsorai előtt is Földes Imre tartott előadást, így lesz ez most is. Nem csak az elhangzó művekről, hanem a korszakról és a társművészetekről is beszél. Ez főképp a fiatalokat célozza meg - másképp ül be valaki a koncertre, ha előtte izgalmas képet kap arról, hogyan kapcsolódnak a művek a korszakhoz. A sorozat egyik vonzerejét Földes tanár úr telt házas előadásai adták.

- Egy cím nem pusztán marketingfogás, hanem inspirációt nyújt kitalálónak, előadónak, közönségnek egyaránt. A következő izgalmas kérdés a darabok összeválogatása és társítása.

K. A.: Egy koncertnek valójában önmagában kellene műalkotássá válnia. A művek sajátos dimenziót kapnak azon a bizonyos estén a közegüktől, környezetüktől.

- Mi lesz hát a januárban induló sorozat első estjének felépítése?

V. D.: Alapjában véve a népzenei összefüggésekre építünk. Abban az értelemben sem hagyományos a hangverseny, hogy két szünettel játsszuk, s a harmadik részben fellép a Muzsikás Együttes, akikhez mi is csatlakozunk. Kezdődik Bartóktól a Nyolc magyar népdallal, azután Enescu Harmadik szonátája következik, ami valójában lejegyzett improvizáció népi dallamokra, majd Bartók Mikrokozmoszából hangzanak el darabok, végül Dvořák Dumky-triója szólal meg. Ezen a koncerten lesz a legerősebb, legnyilvánvalóbb a népzenei vonal.

- Miért éppen ezek a darabok hangzanak el?

V. D.: A programkészítő előadók egyéni ízlése erősen dominál a választásban - ez szükséges is. Amikor kimegyünk a pódiumra, érzékeltetnünk kell, hogy szerintünk ezek a művek erősek együtt. Más előadó mást választott volna.

K. A.: Mi egy ötkoncertes - pontosabban négy kamara- és egy nagyzenekari estből álló - sorozatban így próbálunk kontextust teremteni vagy találni a három zeneszerző között. Tíz estét is megtölthettünk volna effajta műveikkel.

- A Muzsikás Együttesnek mi a szerepe?

K. A.: Megmutatja a forrásokat. Egyes darabokban mi is közreműködünk, ahogyan megtettük már nem egyszer. A részletek majd a helyszínen derülnek ki, nem kell mindent pontosan megtervezni.

- Hogyan épülnek egymásra a hangversenyek?

V. D.: Arra törekedtünk, hogy minden alkalommal elhangozzék legalább egy nagyobb szabású kamaradarab, legyen vokális rész, s akad némi fúvós muzsika, kvartett, szóló zongoramű. Az összes darab között azonban kifejezetten a népzenei ihletés és a közép-európaiság a fő kapocs.

K. A.: Reméljük, kihallatszik belőlük egyfajta közös nyelv. De végső soron mindegyik koncert az elhangzása pillanatában vizsgázik. Mindegyiknek van egy kevés "mini fesztivál" jellege, a műfajok sokfélesége okán (hiszen játszhatnánk három szonátát is egymás után, de éppen ezt szeretnénk elkerülni).

V. D.: Működik-e vagy sem? Ez majd helyben fog kiderülni.

K. A.: Az utolsó hangverseny annyiban más, hogy csupa klasszikus zenekari mű szerepel benne - és ez egyben egy újonnan alakuló zenekar, a Végh Philharmonia bemutatkozása is lesz.


Keller András és Várjon Dénes
Felvégi Andrea felvétele