Muzsika 2006. augusztus, 49. évfolyam, 8. szám, 19. oldal
Németh G. István:
Vásártér és népgyűlés
A 15. Budapesti Régi Zene Fórum
 

A "historikus előadás" gondolata [...] csúsztatás volt: arra szolgált, hogy gondosan kiválogatott régi dokumentumokkal igazolja a mi modern ízlésünket - vélte Richard Taruskin a Muzsika júniusi számában adott interjúja végén. Azt persze Gadamer hermeneutikájából korábban is tudni lehetett, hogy a múlt megidézésére irányuló összes kísérlet a dolgok rendjéből fakadóan kudarcra ítéltetett. Abszolút értelemben mindenképpen. Aki viszont a kijózanító tényállás dacára is küzd és bízva bízik abban, hogy a megidézés illúziójának értelmet lehet adni, az - szintén a dolgok rendjéből fakadóan - jutalomban részesül: ha másról nem is, kis szerencsével megtudhat valami lényegbevágóan fontosat - önmagáról.

Az idei Budapesti Régi Zene Fórum a közönséget elkényeztető magas szakmai színvonalon, imponáló számú hazai és külföldi előadó közreműködésével zajlott, igazi fesztiválhoz illőn számos történelmi (?) és historizáló helyszínen: előbbiek között megemlítendő a Budapesti Történeti Múzeum gótikus lovagterme, a budai kapucinus templom, utóbbiak közül pedig a Festetics-palota, az MTA-díszterem és a Szépművészeti Múzeum. (Ez a kettősség valójában persze bonyolultabb, hiszen a 19. századi historizálás maga is a történelem része.) Ha a régizene-játék forradalmáról nem számolhatok is be a Fórumon történt események alapján, nagyon sok fontos fejleményről mégiscsak beszélhetek, s ha par absurde semmi hiteleset sem tudtunk volna meg magáról a régi zenéről, annál több derült ki a régi zenét játszók és hallgatók köréről.

Aligha véletlen például, hogy a koncertek telt ház előtt zajlottak. Ez a vegetatív idegrendszerre különösen jótékonyan ható zene (tudományos tény!) kiegyensúlyozott harmónia- és formavilágával kiválóan alkalmas arra, hogy ma is fanatikus híveket állítson maga mögé, hogy a szintén sikertörténetté terebélyesedő táncházmozgalomhoz hasonlóan népmozgalommá fejlődjön. A közönségsiker záloga továbbá az is, hogy "régi zene" címke alatt olyanok is élvezettel hallgatják a régmúlt populáris zenéit (például a holland együttesek hangversenyein többször is felbukkanó ballad-songokat, vagy éppen Händel Vízi zenéjének angol népzenei reminiszcenciáit), akik amúgy soha nem alacsonyodnának le napjaink könnyűzenéjéig.

A Fórum kilenc hangversenye három tömbből állt össze, a tematikusan összefüggő blokkok pedig egyenként három hangversenyt öleltek fel. Az első tömb a Mozart-év jegyében a Mozart-napok mottót viselte. A nyitóhangverseny afféle gigantikus felütésként egy hónappal megelőzte a június végi, egymást napi gyakorisággal követő koncerteket. Május 20-án Philippe Herreweghe és zenekara, az Orchestre des Champs Élysées szólaltatta meg kirobbanó sikerrel a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben Mozart utolsó három szimfóniáját. A korabeli hangszereken játszó zenekar mellbevágóan dús hangzást produkált Herreweghe irányítása alatt. A karmesterhíresség a nyilván nagyon alapos próbafolyamatra támaszkodva csak jelzésszerűen vezényelt. De nem tudta meghazudtolni előző, kevésbé fényesre sikerült budapesti szereplését például az Esz-dúr szimfónia harmadik tételében, ahol, bár napnál világosabban gesztikulált, mégis többször kellett kérnie egy közönséges diminuendót. A zenekari gépezet tehát nem spontán módon működött. Annál meglepőbb, hogy a tuttik hajszál-lassításai, rafinált megtorpanásai, ezek a technikailag igencsak bonyolult mutatványok maradéktalanul sikerültek. A musicus doctus, a tudós karmester Mozart-víziójának végeredményeként remekbe szabott, gesztusszerű frazeálás, építkezés és zenélés szólalt meg.

A nagyszabású megnyitót követően elhangzott koncertek általánosságban tarta-ni tudták a Mozart-szimfóniamaraton alkalmával szokatlanul magasra emelt mércét. Komlós Katalinfortepianoestjén (június 21.) a George W. Bush budapesti látogatása miatt megbénult fővárosi tömegközlekedés és a fullasztó hőség ellenére már hosszú percekkel a kezdés előtt megtelt a Régi Zeneakadémia hangversenyterme. A majdhogynem áhítatos csend sejteni engedte: a jelenlévők ünnepi alkalom elé néznek. A műsort a tudományos választékosság igényének és az érzéki gyönyörűség vágyának kettőssége jellemezte: Mozartra ható zeneszerzőktől, valamint Mozarttól és Beethoventől hangzottak el kompozíciók.

Johann Christian Bach op. 5?ös sorozatából, melynek korszakalkotó újdonsága, hogy az első kiadás címlapja szerint nem csak csembalón, hanem már zongorán is előadható, ez alkalommal az 5. szonáta szólalt meg átszellemülten és imponáló technikai magabiztossággal. A táncos ringású második tétel alatt hosszú idő óta először láttam magyarországi hangversenyteremben a zenére behunyt szemmel összpontosító hallgatókat. Giovanni Marco Rutini éneklő karaktereivel és drámai ellentéteivel az olasz opera világát idéző szonátapárja fortepiano-kíséretes ariettával zárult, melyben Halmos Eszter működött közre, szép hangon és kellő tartással.

Mozart a-moll rondóját (K. 511) Komlós az Alberti-basszusos biedermeier érzelgősség és a látszólagos szenvtelenség határán, más szavakkal: a korban oly sokat emlegetett, a legfőbb erények egyikének tartott bon go≠t-val játszotta el. A c-moll fantáziában a frázisépítő szereppel felruházott kis felületeken alkalmazott érzékeny dinamika és az előkészítetlenül egymásra halmozott disszonanciák, összességében pedig a hatalmas visszatéréses forma plasztikus megjelenítése bizonyultak számomra emlékezetesnek.

Beethoven op. 51/1-es C-dúr rondójának végén, a Desz-dúr kitérés alatt Komlós a Walter-féle fortepiano modern kópiájának térdpedáljával tompította selymessé a zongorahangot, a figyelmetlen hallgató számára alig észrevehető mozdulattal. Az effektus valóban rendkívüli volt, már csak azért is, mert egy kézen meg lehet számolni, hányszor folyamodott hozzá az előadó a bő másfél órás koncert alatt.

      

A Régi Zene Fórum harmadik, utolsó Mozart-napjára (június 22.) az MTA Roosevelt téri Dísztermében került sor. Szinte leírhatatlanul szép hangversenyélmény volt végighallgatni négy Mozart-kompozíciót Vashegyi Györggyel és az Orfeo Zenekarral. A K. 314?es D-dúr fuvolaverseny és a K. 315?ös, szintén fuvolára és zenekarra komponált C-dúr andante szólistája a zenekar alapító tagja, a Kölnben élő Kertész Ildikó volt. Produkcióját korabeli, fából készült hangszerének hamvas hangszíne, a minden tételben felbukkanó fantáziadús cadenzái és főleg a karmesterrel való szárnyaló együttmuzsikálás jellemezte.

A bécsi korszak elején, 1782-83-ban komponált C-dúr zongoraverseny szólistája az előző estén is fellépő Komlós Katalin volt. A versenymű szokatlan intenzitással megszólaltatott zárótétele a nagy meglepetések tárházának bizonyult: a Haydn Búcsú-szimfóniájára emlékeztető, merészsége folytán keletkezésének idején bizonyára avantgárd gesztusként ható, visszafogott befejezés persze csak az egyik volt az ihletett pillanatok közül. Befejezésül a Linzi szimfónia szólalt meg - különösen a harmadik tétel nem éppen makulátlan előadásban. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy a kürt- és oboagikszerek így is sokkal életszerűbbnek, hitelesebbnek hallatszottak, mint a modern zenekarok nap mint nap hallható, valószínűtlen szépségében szinte génmanipuláltnak ható egyenhangzása.

Június 27-én nem kevésbé patinás fővárosi helyszínen, a Festetics-palotában, de már a második tematikus blokk, a Barokk estek keretében lépett a Fórum közönsége elé a másik hazai historikus zenekar. A fennállásának 25. évfordulóját ünneplő, s elsőszülött minőségében magyarországi zenetörténetet író Capella Savaria Bach- és Händel-műveket játszott. Bach D-dúr szvitje összességében vállalható előadásban, de kezdetben apróbb együttjáték- és intonációzavarokkal szólalt meg, amit a stílszerű, de gyakran feltűnően kevéssé hatékony karmesternélküliség okoz(hat)ott.

Az 51. kantáta (Jauchzet Gott in allen Landen!) az obligát szólamot játszó Borsódy László és a Zádori Mária helyett beugró Károly Edit magánszáma volt. A hajlékony hangú énekesnő többnyire illúziót keltően szerepelt, előadásmódja viszont néha az elvárhatónál jóval kevésbé volt fenséges, inkább erőltetetten egzaltáltnak hatott. Hibaként róható fel a német szövegre csak távolról emlékeztető halandzsája is. A kisebb apparátust foglalkoztató recitativók és áriák egyébként igényes csembalószólama néha hosszú másodpercekig nélkülözött mindenfajta kontrapunktikus kidolgozottságot - bizonyára valamely rosszul értelmezett visszafogottság szellemében.

Az a-moll hegedűverseny (BWV 1041) nyitótétele alatt arra lettem figyelmes, hogy az együttest vezető szólista, Kalló Zsolt a dallami csúcspontokon vibrál, miközben a zenekar megmarad a historikus előadópraxis egyik fő ismertetőjelének számító általános non vibrato mellett. A többi tételben pedig már úgy tűnt, mintha a zenekari tagok között sem volna konszenzus: egy adott részlethez érve akadt, aki vibrált, s akadt, aki nem. A furcsa, hibrid megoldásról nem tudtam eldönteni: a koncepció hiányát tükrözi-e, vagy inkább szándékoltan olyan, amilyen. A Vízi zene második, D-dúr szvitjében a két oldalt helyet foglaló rézfúvók, a néha alulteljesítő oboák ellenére energikusan szolgálták a Händel-kompozíció lényegének megjelenítését: a rezek, a fák és a vonósok karának pompás váltakozását.

Barthold Kuijken és Csalog Benedek a kapucinusok budai templomának szimmetrikusan elrendezett oltárképei előtt játszott barokk fuvolán (egy Quantz- és egy Rottenburgh-kópián). A 23-i est keretét Wilhelm Friedemann Bach-duók alkották. A két érzékien túlburjánzó, a (látens) polifónia lehetőségeire épített kompozíció ideális előadásban csendült fel. Aztán egy J. Hotteterre-mű következett. Sajnos a műsorfüzetből nem derült ki, hogy a normandiai fúvóshangszer-készítő dinasztia öt tagja közül melyikről volt szó. Egyébként az információhiányt (többek közt az év- és műjegyzékszámok teljes mellőzését) szimptomatikusnak érzem: a régi zenészek társadalmának mozgalmi jellegéről árulkodik. A műkedvelő közönséget nem terhelik fölösleges adatokkal, viszont a műértőket, akiket a részletek is érdekelnek, a hangverseny után kedvesen és maradéktalanul tájékoztatják.

Telemann a-moll duója páratlanul izgalmas ritmikájával tűnt ki a többi mű közül, és azzal, ahogyan a folyamatos barokk zakatolást fellazította visszhanghatásaival, elképesztő motívum- és textúragazdagságával. A különböző szerzők műveinek egymás mellé helyezése mintha azt kívánta volna demonstrálni: az eredetiségkultusz kora előtt nem az egyes szerzők individuális stílusa volt legfontosabb, hanem az egyes műfajok hagyománya, követelményrendszere. De mikor már komolyan hinni kezdtem volna saját okoskodásomban, megszólalt Bach a-moll partitája, BWV 1013, mely egyediségével egyszerre lehiggasztott és elbűvölt. Olyan sűrű volt a szövése, hogy az elején hallás után jó darabig képtelen voltam metrumát és tonalitását megállapítani. Mindez persze Kuijken szólóján is múlt: megindítóan személyesre artikulálta a bonyolult zenei szövetet, de természetesen csak annyira, amennyire a nagy intellektuális erőfeszítést megkövetelő és fölfokozott érzelemvilágú zeneműveket szokás. A harmadik, Sarabande tétel lírai dallamát ismétléskor finoman díszítette. Tette ezt olyan elragadó természetességgel, hogy a hallgatónak kételyei támadtak: az eredeti vagy a kolorált verziót hallja éppen? Ritkán hallani ilyen életteli, a kottából és a kottasorok között egyaránt olvasni tudó, ihletett Bach-interpretációt.

A Fórum két orosz vendégének koncertjéről vegyes érzelmekkel távoztam 25-én. Az elviselhetetlen hőség is okozhatta, hogy az előadók nem találták fel magukat a helyszín, a BTM gótikus lovagtermének akusztikai viszonyai között. Anatolij Grindenko gambajátéka kellemetlenül éles volt, Alexander Suetin lantja szépen szólt ugyan, de tompítás híján minden hangja összezúgott. Ettől eltekintve Suetin élvezhetően, egyszerre több zenei síkot megelevenítve játszotta el S. L. Weiss szvitjét a Moszkvai kéziratból (több adatot nem közöltek a hallgatókkal), a mű egy Abel- és egy Telemann-duó mellett a német barokkot volt hivatott képviselni. A műsorfüzet alapján gyakorlatilag követhetetlen program többi száma olasz (Corelli) és francia szerzők (Forqueray, Marais) műveiből állt össze. Grindenko előadásmódja a kiáradó orosz lélek, a dusa és a romantikuszene felől közelít a barokkhoz, ennek következtében interpretációja - kissé anakronisztikusan - a Bach-Busoni-átiratok világát idézi. Szándékosan kerülöm itt a hitelesség kérdését. Nem kenyerem az öncélú esztétikai fanyalgás, csak arra kívánok rámutatni, hogy a historikus zenélés címszava alatt mennyire eltérő megközelítésmódokat értenek különböző országok különböző temperamentumú zenészei.

A Fórumon három kitűnő holland vendégegyüttes is fellépett egy olyan ország követeként, amely - irigylésre méltóan gazdag kulturális örökségével okosan sáfárkodva - napjaink egyik vezető régi zenei nagyhatalmává nőtte ki magát. A Rembrandt születésének 400. évfordulója alkalmából a Szépművészeti Múzeum nagy grafikai és rézkarckiállításával karöltve szervezett hangversenyek mögött alaposan átgondolt koncepciót lehetett sejteni. A hazai régi zenei körökben ritkaságnak számító Gesprächskonzertek alapötlete egyszerre volt ökonomikus és vakmerően nagyszabású. Szűk két óra elteltével a hallgató úgy érezhette, az adott tárgyban lényegi összefüggések tárultak fel előtte. Méghozzá élményszerűen, ami nem elhanyagolható szempont.

Az első együttes a Múzeumok Éjszakáján szerepelt a hatalmas reneszánsz csarnokban. Pontatlanul, félórával a beharangozott időpont után kezdték el a műsort; erre azonban félórával a teremőrök által tudni vélt kezdés előtt került sor. Az általános fejetlenséghez erős alapzaj, elviselhetetlenül kattogó hangosítás és ki-be sétáló közönség társult, a tökéletes szervezetlenség benyomását keltve. Csakhogy nagyon hamar kiderült, ezek a zavaró tényezők valójában a rendezvény részét képezték. Szándékosan nem írtam hangversenyt: másról volt itt szó. Vásártéri forgatagról, melyben három, jelmezbe öltözött komédiás szórakoztatta a megjelenteket. Vándorzenészek, hogy Rembrandt 1635-ben készült, a kiállításon látható rézkarcának címét idézzem. Mulattatás céljából pedig vásárterek, utcák, kocsmák zenéjét játszották.

Az elméletileg is kimagaslóan képzett zenészek szaktudásához meglepően széles körű érdeklődés társult. Az együttes két férfitagja zenetörténész is, egyikük, a bőgős, a balkáni népzene specialistája. Elmondása szerint a múzeumbeli fellépését megelőző napon budapesti cigánybandával muzsikált magyar nótákat. Ezek után már könnyebben érthető, hogy a korabeli zenei ponyvaként terjesztett nyomtatványokból kiindulva hogyan jutottak el az egyszólamban lejegyzett dallamoktól a mifelénk is hallható prímás-kontrás-bőgős felállásig. Ezt az összeállítást tükrözi egyébként a nevük is: Twee Violen en een Bas - két hegedű és egy bőgő.

Bízvást állítható, hogy az Amsterdam Loeki Stardust Quartet nevet viselő furulyanégyes világklasszis. Öt évszázad reneszánsz, barokk és kortárs holland zenéjét adták elő június 26-án, a három korszakban keletkezett művekhez különböző furulyacsoportokat társítva. Évtizedes hangszertörténeti kutatómunka eredményeként a kvartett olyan különleges hangzás birtokába jutott, melynek a kortárs komponisták sem tudnak ellenállni. Ezt igazolta a műsorra tűzött tekintélyes mennyiségű posztmodern-minimalista örömzene: Brouwer, Koomans, Kueris, Meyering-kompozíciókat ékeltek az egyébként időrendben játszott régi zenék, Obrecht, Willaert, Susato, Clemens non Papa, Sweelinck és Locatelli művei közé.

Nem hallottam még olyan régi zenei hangversenyt, amelyen ilyen fejedelmi módon sikerült áthidalni a stíluskorszakok és a korstílusok között tátongó szakadékot. E látszólag mellékes mozzanatnak manapság, a komolyzene látványos térvesztésének korában felértékelődik a jelentősége. Az egyes korok eltérő fajsúlyú és más-más hangszercsoportokon megszólaltatott művei között felsejlettek a találkozási pontok. Túl azon, hogy persze közös volt bennük a németalföldi eredet, az a nyugodt derű, amely a kontinensnek ebből a sok vihart látott szögletéből olyan elérhetetlenül távolinak tűnik. Az átfedések jelentősége óriási, mivel bennük rejlik a komolyzenei elitkultúra rettegettleszakadása elleni orvosság. Aki a kortárs, szándéka szerint populáris zenét ilyen meggyőzően képes játszani, annál a régi is hasonló kvalitásokkal bír.

A Fórum utolsó hangversenyét (29-én) az Utrechtből érkezett Camerata Trajectina adta. Műsoruk gerincét Rembrandt-kori költők és zeneszerzők, Huygens, Krul, Hooft és van den Vondel pásztorjátékai, sikamlós költeményei alkották, de hangszeres művek is helyet kaptak benne: Sweelinck virtuózan előadott Onder een linde groen variációsorozatának furulyára, gambára és citerára készült átirata, illetve a Trajectina-egyveleg, mely a harminc éves együttes kedvenc darabjaiból áll, tushúzás-szerű átvezetésekkel és generálpauzákkal. A magyar közönségre kacsintottak Vallet 12. zsoltárának előadásakor: a darab a címlap szerint latin, holland, francia vagy német szöveggel énekelhető, így - miért is ne? - magyarul adták elő.

A 17. század holland szerelmi lírájában a Koldusoperából is ismerős szexuális szolgaság problémája mutatkozott meg. A pikáns erkélyjelenet, a szívszorító alba-nóta mögött ugyanaz a zavarbaejtően modern szabad(os)ság rejlik, amelyet több évszázad távlatából visszatekintve hajlamosak vagyunk kortalannak, egyetemesen emberinek érezni. Mindehhez kivetített festmények társultak, nem afféle szinkretikusan létrehozott összművészetként, hanem a letűnt korok bennünk tovább élő emberének természetes megidézésként. Részletes dokumentáció és a művészi-szubjektív megközelítés izgalmas elegye. Ha egyáltalán, e kettő segítségével megvalósítható a történelmi időutazás. (A Budapesti Régi Zene Fórumot a Filharmónia Budapest Kht. rendezte)


Philippe Herreweghe
Pólya Zoltán felvétele


Vashegyi György


Kalló Zsolt vezetésével próbál a Capella Savaria


Csalog Benedek és Barthold Kuijken


Az Amsterdam Loeki Stardust Quartet
Felvégi Andrea felvételei