Muzsika 2006. július, 49. évfolyam, 7. szám, 19. oldal
J. Győri László:
"Úgy éreztem, kulcsot kaptam a kincsesládához"
 

- Emlékszem, a nyolcvanas évek derekán külföldön láttam egy tévés dokumentumfilmet, amely a kamaszkor végén járó Olli Mustonen nevű csodagyerekről szólt, saját zenéjéről és előadói munkásságáról beszélt. Hogyan fedezték föl önt?

- Nagyon szerencsésnek mondhatom magam, hálás lehetek a sorsnak azokért a lehetőségekért, amelyekhez különböző életszakaszaimban egytől-egyig nagyon természetes úton jutottam hozzá. Fiatal zenészekkel gyakran megesik, hogy egyik napról a másikra szárnyára kapja nevüket a hír, teljesen megváltoztatva addigi életüket. Egyik nap még diákok, másnap pedig már világszerte ünneplik őket. Persze akadnak, akiknek ez nem árt meg, de az esetek többségében e változás nagy veszélyekkel jár, sok stresszel és nehézséggel. Örülök annak, hogy bár velem is minden nagyon gyorsan történt, mindig úgy éreztem, hogy az életem természetes módon alakul. Bölcs és érzékeny emberek vettek körül.

- Zenészcsaládban nőtt föl?

- Nem, apám matematikus, statisztikaprofesszor Helsinkiben, de sok pályatársához hasonlóan ő is nagyon muzikális és szereti a zenét. Anyám nem kevésbé. A nővérem csembalista. Azzal együtt, hogy gyerekkortól kezdve tanultunk zenélni, mindig adott volt az a lehetőség is, hogy ugyanúgy éljünk, mint más gyerekek. A zene meghatározó szerepet játszott az életünkben, de mellette sok más dolog lehetett ugyanolyan fontos. Környezetem megvédett a rám leselkedő veszélyektől, és elősegítette harmonikus fejlődésemet.

- Otthon milyen zene vette körül?

- A szüleim imádták a régi zenét, például a csembalót, már a hatvanas években volt csembalójuk, pedig akkoriban nem sok ilyen hangszer akadt Finnországban. Először egy kis spinétet vásároltak, azután vették meg a csembalót, a nővérem játszott rajta. Ötéves koromban először a spinéten tanultam, ami szerintem csodálatos hangszer egy zene iránt érdeklődő gyereknek, akinek még nagyon kicsi a keze. A hangszernek könnyű a billentése, a billentyűk keskenyek, a hangzás pedig nagyon inspiráló, ráadásul a hang nem zavarja a szomszédokat. Sokat rögtönöztem. Aztán csembalózni tanultam. Amikor hét esztendős lettem, a szüleim úgy találták, egy családban elég egy csembalista, tanuljak inkább zongorázni.

- És mikor kezdett zenét szerezni?

- Hat évesen. De pontosan emlékszem arra a korábbi pillanatra, amikor eldöntöttem, hogy zenész leszek. Ötéves koromban történt, hogy rájöttem, tudok zenét olvasni. Azelőtt is tudtam már, mire valók azok a kis fekete pöttyök a papíron, mit kell tenniük az ujjaimnak, és milyen hangot fogok hallani a billentyűk lenyomása után. Ám egyszer csak minden összeállt: háromdimenziós képet láttam. Alighanem az volt a lényeges, hogy ötéves gyerekként nem volt szükségem külső segítségre ahhoz, hogy olvassak. Kinyitottam a kottát, és megvolt a rendszerhez a kódom. Úgy éreztem, kulcsot kaptam a kincsesládához. Hihetetlenül fontos és inspiráló élmény volt. Kimentem a szobámból a szüleimhez, és elmondtam, hogy tudok zenét olvasni. Aznap este végigjátszottam Bach Anna Magdalena számára írt Notenbüchleinjét.

- Az ember azt gondolná, egy gyerek zenei érdeklődését valamiféle akusztikus élmény kelti fel. Ön pedig egy vizuális élményt tart meghatározónak...

- Az én szememben a kottaírás a legnagyobb találmánya az emberiségnek. Azt hiszem, a notációnak köszönhető, hogy az európai zene az utóbbi évszázadokban ilyen csúcsokra jutott. Másutt is léteznek nagyon jó zenék, például szájról szájra hagyományozott népzene, de a nyugati zene nagy titka a notáció rendszere, amely lehetővé teszi, hogy a szerzők nagyon pontosan lejegyezzék műveiket, ugyanakkor elegendő teret hagyjanak az előadónak saját elképzelései megvalósítására, hogy elmondja, mit képzel a kottasorok közé. A notáció egyszersmind nagyon praktikus, általa az egyik zenész üzenhet a másiknak. A zene nagy alakjai Bachtól Brahmsig ugyanazokat a jeleket használták. A kottaolvasás ráadásul arra is képessé teszi az embert, hogy analizálja a zenét, vagyis az időben történő zenei folyamatokat megállítsa és úgy vizsgálja. Ez óriási felismerés volt.

- Azért gyerekként bizonyára hallgatta is a zenét. Gondolom, szülei koncertekre vitték, otthon pedig kamarazenéltek vagy forgott a lemezjátszó. Milyen művekre emlékszik vissza?

- Említettem, az akkoriban megtalálható kevés csembaló közül az egyik a miénk volt, úgyhogy sok finn művész járt hozzánk, én pedig hallgattam, ahogy gyakoroltak. Apám hegedült, például a Bach-szólószonátákat és -partitákat játszotta. Ezeken túl az élmények kimeríthetetlen forrását jelentették az apám gyűjteményében található lemezek. Például állandóan hallgattam a Beethoven- és Bartók-vonósnégyeseket, utóbbiakat a Magyar Vonósnégyessel. Apámnak megvolt a kvartettek kottája is. Emlékszem, hét-nyolc éves koromban hazamentem az iskolából, és egy ültő helyemben, kezemben kottával meghallgattam mind a hat kvartettet. A Beethoven-vonósnégyeseket az Amadeus Kvartett előadásában hallgattam, szintén kottával. Ezekből sokat tanultam.

- Ami a zenét illeti, ma Finnország minden jel szerint Európa egyik legizgalmasabb helye, ahol nagyon sokan tanulnak és hallgatnak zenét, egy sor jó finn karmestert, énekest és hangszeres művészt ismerünk. Ez az utolsó évtizedek fejleménye.

- Jó száz évvel ezelőtt már volt egy aranykora a finn művészetnek, de a zenében ez a fellendülés nem volt olyan általános, mint a többi művészeti ágban, egyedül Sibelius nevét említhetjük a sok-sok csodálatos író, költő, festő, szobrász és építész neve mellett. Most valóban valamiféle aranykorát éljük a finn zenének, rengeteg nagyszerű zenészünk van ahhoz képest, hogy milyen kis nép vagyunk.

- Ez a zeneoktatásnak volna köszönhető?

- Annak is. Másfelől azonban annak is, hogy a zene és a többi művészet általában kimagasló szerepet játszik az életünkben. Hogy miért, arra nagyon sok érvényes választ el tudok képzelni. De van két dolog, amiről nem sok szó esik. Az egyik a nyelv. Biztos vagyok benne, hogy nyelvünknek nagy szerepe van abban, hogy a finnek közül nagyon sokan muzikálisak. Ugyanez a helyzet egyébként a magyar nyelvvel is, szerintem erre is visszavezethető a magyarok kivételes zenei tehetsége. A finn nagyon ritmikus nyelv, azonnal feltűnik a magánhangzók sajátos, világos színe. Persze ahány finn zenész, annyiféle ízlés, alkat és ember, de az az érzésem, hogy közös bennünk a világosságra törekvés, és ez az, ami a nyelvünkből is fakadhat.

- Kell tudnunk finnül, hogy jobban értsük a finn zenét? Sokan úgy gondolják, hogy például Bartók tolmácsolásához a népzenén kívül a magyar nyelv sajátosságait is ismerni kell.

- Én nem tudok magyarul, de rengeteg hasonlóságot érzek, ami a beszéd ritmusát, a hangsúlyokat és a hangzást illeti. És felismerni vélem a magyar zene hangsúlyai és a magyar nyelv hangsúlyai közötti hasonlóságot is.

Visszatérve az előbb említett két fontos dologra: a másik közülük az az ősi énekmondó hagyomány, amely még száz évvel ezelőtt is élt. Régi-régi meséket mondtak az emberek egymásnak, ezek megőrződtek, és szájról szájra, nemzedékről nemzedékre hagyományozódtak tovább, különösen Kelet-Finnországban. Ezeknek a verses meséknek dallamuk is volt, amelyek így szintén fennmaradtak. A vadászó és halászó életet élő emberek fárasztó napjuk után tábortűzhöz ültek, és miután közösen elfogyasztották vacsorájukat, megfogták egymás kezét, és ringatózva énekelni kezdték ősi költeményeiket. Ezeket gyűjtötte össze Elias Lönnrot, ebből a népdalkincsből állt össze a Kalevala. Sibelius találkozott ilyen hagyományőrző emberekkel, akik óriási hatással voltak rá. Nemigen beszélt erről, de a zenéje egyértelműen erről árulkodik. Korai zongoratriója a legjobb indulattal sem mondható nagy műnek, sőt - köztünk szólva - borzasztóan érdektelen szerzemény. Ám nem sokkal ezután megírta Kullervo című szimfonikus költeményét, amely már igazi mestermű. A két darab keletkezése között találkozott az énekmondókkal! Voltaképpen maga Sibelius is énekmondó volt, egy régi hagyomány éltetője és folytatója. A többi énekmondóhoz hasonlóan nem csupán reprodukálta az ősi dalokat, de hozzá is tette a magáét a régihez. Zenéje azonban egyetemes, hegedűversenyét például óriási előadásban hallottam egy görög hegedűstől, és nem hiszem, hogy ehhez tudnia kellett volna finnül. Egyébként ha bárkinek megértési gondjai támadnának Sibelius zenéjével, azt javaslom, próbálja megközelíteni azt a nyelv, a kultúra és az énekmondó hagyomány felől. Ugyanezt javasolnám Bartók esetében is.

- Érdekes, hallottam már ugyanezt Smetanáról, Dvoŕákról és Janáçekről is, de vajon azt miért nem hallani soha senkitől, hogy Beethoven, Mozart és Haydn megértéséhez tanuljunk németül? Amelyik zene a népzenéből táplálkozik, annál kell tudni a nyelvet, az egyetemes idiómát beszélő zenéknél nem?

- Ez jó kérdés, de nem tudok rá válaszolni. Általában igaz, hogy a nagy zene nem ismer határokat, jó előadásban mindenkihez eljut, ugyanakkor sokat segít, ha ismerjük a zene kulturális és nyelvi hátterét. Sibeliusról például azt gondolom, nem értheti meg őt senki, aki nem ismeri valamelyest Finnországot.

- Messzire elkanyarodtunk az ön pályájától. Történetében ott tartottunk, hogy az otthoni közeg kedvezett a zenetanulásnak. Kik voltak a tanárai?

- Ralf Gothoni, majd Eero Heinonen volt a zongoratanárom, zeneszerzést pedig Einojuhani Rautavaarától tanultam. Ők voltak tanulóéveim meghatározó alakjai. Ralf Gothonihoz hétéves koromban kezdtem járni, vele nagyon sokat négykezeseztünk. Beethoven-szimfóniák, Haydn-kvartettek és hasonlók négykezes átiratait játszottuk. Szerintem annál jobb nem történhet egy gyerekkel, mint hogy így vezetik be a zenébe. Finnországban régi hagyománya volt a faúsztatásnak. A fatörzseket egymáshoz erősítették, és mindegyik tutajon ott állt egy nagyon bátor ember, aki ismerte a víz áramlását és irányította az úszó fákat. Zenélés közben úgy éreztem magam, mintha egy ilyen bátor, idősebb ember vállára ültem volna fel, biztonságban tudhattam magam, és eközben megismerkedtem azzal az érzéssel, hogy milyen ott állni, milyen dolog tutajt vezetni, és megtanultam, hogyan kell irányítani a rönköket. Csodálatos módja ez a tanulásnak. Aztán rengeteget lehetett tanulni például olyan partnerektől, mint Steven Isserlis, vagy különböző nagy karmesterektől. Még részem lehetett abban a kiváltságban, hogy Végh Sándorral játszhattam Mozart-zongoraversenyeket, és szó esett még további közös munkáról, amire már nem kerülhetett sor. Nagyon sokat beszélgettünk, és nagyon sokat tanultam tőle. Részt vettem mesterkurzusain is. Számomra ő volt a legnagyobb mester, akihez szerencsém lehetett.

- Említette tanárát, Rautavaarát, és megosztotta velem Sibelius iránti rajongását. Hadd kérdezzem most önt saját kompozícióiról, ugyanis abban a kényelmetlen helyzetben vagyok, hogy nem ismerem a műveit. Magyarországon tudtommal nem játszották őket, lemezről sem hallottam, csak az interneten olvashattam zenéjéről.

- Természetesen nagyon félreviheti a dolgot, ha egy szerző saját maga kénytelen beszélni darabjairól, de azért van, amit objektíven elmondhatok. Szeretem a kamarazenét, és főként vonósokra írok, jóllehet magam nem játszom egyetlen vonós hangszeren sem. Valószínűleg azok az élmények befolyásolhattak ebben, amelyekről említést tettem: a vonósnégyesek, amelyeket gyermekfejjel hallgattam. Két nonettet írtam két vonósnégyesre és nagybőgőre, ez a műfaj valahol már a kamarazenei és a zenekari terület között foglal helyet. Kilenc szólam, mindegyik nagyon flexibilis. Aztán írtam egy versenyművet három hegedűre és zenekarra. Most fejeztem be csellószonátámat, amelyet Hamburg városa számára írtam, a jövő héten mutatjuk be. Az ARD Nemzetközi Zenei Versenyének megbízásából írtam szóló oboára egy darabot, ez lett a kötelező mű. A felkérésnek azért is tettem különösen szívesen eleget, mert a feleségem oboaművész.

- Azt hinné az ember, hogy egy virtuóz zongoraművész előszeretettel ír saját magának. Hogy akárcsak Liszt vagy Chopin, ül a zongoránál, és megpróbál olyan darabokat írni, amelyeket már ő is csak alig tud előadni. Zongorára nem komponál?

- Nemrég írtam egy gitárdarabot, amelyet aztán átírtam zongorára is. Ez a mű a nagy énekmondók hagyományának jegyében született. Az én zeném általában absztrakt, nem köthető valamely irodalmi alkotáshoz vagy szóban megfogalmazható gondolathoz. Nem írok programzenét. Ez a gitárra, illetve zongorára komponált mű kivétel. Ihletője egy 1911-ben elhunyt nagy énekmondó, Ivana Semejka. Darabomban nem használok zenei idézeteket, nincsenek benne népzenei allúziók, de az ő történetei inspiráltak. Sőt, a műnek valami programfélesége is van. A Semejkáról szóló életrajzban leírják, hogy látogatók keresték fel egyszerű faházában, ahol hangszerét pengetve ősi énekeket adott elő, és a látogatókat egyszer csak annyira magával ragadta az élmény, hogy a sámán énekének hallatán egy másik világba kerültek. Szerintem a jó koncert is valami ilyesmit nyújthat. A hangversenyek nagy része persze nem adja ezt az élményt, de vannak esték, amelyek megváltoztatják az ember életét. Amikor kijössz a koncertteremből, úgy érzed, egy másik világban jártál. Számomra ez a nagy koncertek jellemzője. A nagy művészek és a nagy énekmondó sámánok voltaképpen ugyanazt teszik. A művész itt él velünk, de összeköttetésben áll egy másik világgal. Ez az alapgondolata gitárdarabomnak is. A hallgató elkerül egy másik világba, aztán hirtelen visszatér az énekmondó viskójába, de az élmény hatására már nem ugyanaz az ember, aki volt. Sokszor gondolok rá, hogy voltaképpen mi is valami nagyon hasonló dolgot művelünk. Az énekmondók sok ezer éves történeteket meséltek, és úgy is éltek kunyhóikban, ugyanúgy vadásztak, halásztak, mint azok, akiket megénekeltek. Kapcsolatban álltak azoknak a szellemével, akiket megidéztek. Mi is részei vagyunk egy nagyon régi világnak, de amit csinálunk, az nem múzeumba való. Bach a kortársunk. Zenéje ma is él, amit leírt, ugyanúgy csoda, mint megírásakor volt.

- Ön budapesti koncertjén és egyik lemezén is vegyítve játssza Bach és Sosztakovics prelúdiumait és fúgáit. Az ember azon tűnődik, hogy egy ilyen műsor összeállítása már-már a kompozíciós munka kategóriájába tartozik.

- Az alapötlet az, hogy hogyan hozhatnánk létre valamilyen átjárást a két világ között, miként bírhatnánk valamiféle zenei konverzációra a két világot. Sosztakovics huszonnégy prelúdiuma és fúgája már önmagában tisztelgés Bach előtt. Sosztakovicsról tudjuk, mennyire fontos volt számára Bach zenéje, tudjuk, mennyire tisztelte, de hatása amúgy nemigen érződik zenéjén. Ez az életmű egészétől elütő sorozat az én szememben Sosztakovics legjelentősebb zongoraműve. A két sorozat összeillesztése bizonyos tekintetben matematikai-numerológiai feladat volt. Mindkettő huszonnégy hangnemben íródott, Baché kromatikus rendben, Sosztakovicsé pedig a kvintkörben halad. Úgy gondoltam, két programot kell egymásba illesztenem, egy Bach modulációs rendje szerint szervezettet, illetve egy Sosztakovics modulációs rendje szerint szervezett programot. A kettő ragyogóan kiegészíti egymást. Amikor kísérleteztem a darabokkal, egy belső hang azt súgta, hogy ez így nagyon jó. A két szerző darabjai között persze van bizonyos kontraszt, de köztük megvan az út, nem is fontos, hogy az előadó éppen melyikük zenéjét játssza. És persze az emberek figyelmét is szeretném ráirányítani a hasonlóságokra, az időtlenségre. Mindegy, hogy egy 18. századi német zeneszerző darabját hallják-e, vagy egy 20. századi oroszét.A lényeg az, hogy amit hallanak, nagy zene.



Felvégi Andrea felvétele