Muzsika 2006. június, 49. évfolyam, 6. szám, 40. oldal
Csengery Kristóf - Bozó Péter:
Hangverseny
 

A Wohltemperiertes Klavier részleteit egy műsorban szólaltatni meg Sosztakovics prelúdiumaival és fúgáival: érzékeny gondolkodású muzsikusra valló termékeny gondolat, mely plasztikusan állítja elénk Bach stílusok felettiségét, miközben Sosztakovics zenéjének nagyságrendjével is szembesít - mellékesen pedig sokat elárul egy műfaj lehetőségeiről. OLLI MUSTONEN nevéhez fűződik az ötlet: ő játszott el budapesti szólóestjén huszonnégy prelúdiumot és fúgát, Bachot és Sosztakovicsot vegyesen. Valóban vegyesen: nem elkülönítve a két szerzőt, hanem váltogatva zenéjüket egy jól felépített rend szerint, amely koncertjének mindkét részét meghatározta. Egy Sosztakovicsot három Bach-tételpár követett, majd három Sosztakovics- és újabb három Bach-prelúdium és fúga, hogy végül a válogatást két Sosztakovics-darab zárja.

Mustonent Magyarországon A zongora ünnepe keleten című tiszadobi koncertsorozat közönsége ismerte meg először, itt lépett fel a közelmúltban az 1967-es születésű, finn zongoraművész. Budapesti műsorának értékeit a bevezetőben azért is ecseteltem, hogy világossá váljék: elfogulatlanul és bizalommal készültem az általam eddig nem hallott előadó koncertjére. (A zongoraművésszel a Muzsika felkérésére J. Győri László interjút készített: a beszélgetést következő számunkban olvashatják - a szerk.) Aki ilyen műsorral rukkol elő, azt előlegezett rokonszenvvel hallgatom, jót várok tőle. Nos, ha a koncerten tapasztaltakat egyetlen szóval kellene jellemeznem, talán az elborzasztó volna erre a legalkalmasabb.

Hol is kezdjem? Szeretnék nem beszámolni az egyszemélyes színházról (arcjáték, fej-, kéz- és törzsmozdulatok), amellyel Mustonen a zenét kíséri és kommentálja. Úgy helyes, ha egy zenekritikus a hallottakat, s nem a látottakat értékeli. A mustoneni show-ról azért kell mégis szólnom, mert a zenekritika nem bennfentes műfaj; tájékoztatni hivatott azokat is, akik a koncerten nem lehettek jelen, márpedig a pantomim az est egyik legfőbb eseménye volt - ha hallgatok róla, eltitkoltam valami fontosat. Az emberi személyiség koherens, megnyilvánulásai szervesen összefüggenek egymással. Mindaz, amit a finn zongorista mimikában és mozdulatokban a művekhez társított, a vizualitás síkján ugyanazt képviseli, amit a zenei értelmezés: szélsőségesen maníros tünetcsoport, mely teljességgel idegen a tételek belső logikájától. "Őrült beszéd: de van benne rendszer" - mondja Polonius Hamletet hallgatva. Mustonen játéka őrült zenei beszéd - és nincs benne rendszer. A prelúdiumok és fúgák történésétől független, azoknak ellentmondó dinamikai hullámzást hallunk váratlan csúcs- és mélypontokkal, s hasonlóképpen önállósult hangsúlyokat. Az előadó szándékolt keménységgel, kalapálósan billent, de még ezen a feltűnően túlfűtött és agresszív alaptónuson belül is sűrűn megszurkál, kibökdös bizonyos hangokat. Az összhatás betegségre emlékeztet - zenei személyiségtorzulásra.

Nem beszéltem még a technikai kivitelezésről. Olli Mustonen nyomatékosan a nagy virtuóz pózában adja elő műsorát, túlhajtott tempókkal lerohanva a tételeket - a csiszoltabb hallású közönség figyelmét azonban nem kerüli el, hogy ez a játék maszatos, sok benne a melléütés. A legszomorúbban önleleplező talán éppen a ráadás volt: Bach Jesu, meiner Seelen Wonne korálelőjátéka, Myra Hess átdolgozásában. Mustonen, úgy látszik, nem ismeri a kontemplatív nyugalmat, a szélesen kibontott éneklő dallam lágyságát, ezt a tételt is feleslegesen felpörgetett tempóban, mereven és keményen játszotta. Az effajta zongorázás aligha érdemelne részletes jellemzést. Menedzserei azonban a finn muzsikust a legnagyobbak egyikeként kínálják a közönségnek. A budapesti bemutatkozó koncert műsorfüzetében közölt életrajz első mondata nem kevesebbet állít, mint a következőket: Olli Mustonent korunk legizgalmasabb zongoristájaként tartják számon. Kár volna bevenni ezt a maszlagot: amit hallottunk, sem zenei teljesítményként, sem zongorázásként nem volt izgalmas - még csak jelentős sem. (Április 7. - Zeneakadémia. Rendező: Arts and Artists Management Budapest)

Csengery Kristóf

Igazi ünnepi esemény fültanúi lehettünk virágvasárnap, a parlamenti választások első fordulójának estéjén. A Máté-passió előadásának felemelő élményéért VASHEGYI GYÖRGY, valamint az általa irányított két együttes, az ORFEO ZENEKAR és a PURCELL KÓRUS érdemel köszönetet.

Azt persze megszokhattuk már, hogy Vashegyiék minden hangversenye az újdonság erejével hat - akár azért, mert zenetörténeti kuriózumokat ásnak elő, akár mert a koncertrepertoár részét képező, kanonizált remekművekről tisztítják le az idők során rájuk rakódott port. Ami az előbbi kategóriát illeti: soha nem fogom elfelejteni Michael Haydn Requiemjének tolmácsolását, amelyet a 2002-es Haydn-fesztiválon volt alkalmam hallani tőlük. Ami az utóbbit: szintén maradandó élményeim közé tartozik Bach h-moll miséje az ő egyik előadásukban. És örömmel nyugtázhatom, hogy a lista újabb emlékezetes interpretációval bővült, hiszen a Máté-passió - Johann Sebastian Bach e magnum opusa, mely mind terjedelménél, mind kétkórusos apparátusánál fogva köztudottan nehéz, zenészpróbáló alkotás - ezen a hangversenyen olyan pompában tündökölt, amilyennek eddig ritkán volt alkalmam hallani, lemezélményeimet is beleértve. Vashegyi Györgynek és két együttesének sikerült mindvégig olyannyira koncentráltan tolmácsolnia a művet, hogy a Wir setzen uns kórus végén szinte az az érzésem támadt, annyi energia van bennük, hogy akár képesek volnának még egyszer végigjátszani a monumentális kompozíciót. Kisebb szépséghibák persze mindig akadnak - ezúttal a fúvósok tájékán tapasztalhattunk apróbb kellemetlenségeket, ám ezek soha nem voltak bántóak.

A sikerben persze a jól bevált szólistagárda is jelentős szerepet játszott. Valahányszor NÉMETH JUDIT lép fel oratóriumban, mindig meglep és csodálattal tölt el, hogyan lehet ilyen fegyelmezetten és szépen barokk muzsikát énekelni alapvetően wagneri szerepekre predesztinált hanggal. (Ilyenkor mindig Vivaldi oratóriumának címe ötlik emlékezetembe: Juditha triumphans.) ZÁDORI MÁRIA személye hasonlóképpen aranyfedezete a jó előadásnak. Sokaknak feltűnhetett, hogy a Jézus szerepét megformáló KOVÁCS ISTVÁN, az est kiváló basszus szólistája kotta nélkül énekelte végig szólamát. Valójában nem egyszerűen énekelt, hanem szerepet formált, nagy átéléssel, prófétai hevülettel. Ezt annál inkább tehette, mivel hangszínében eleve van valami felkavaróan drámai - egészen más ez a basszus, mint HÁMORI SZABOLCS bársonyosabb, finomabb karakterű hangja, amely a maga módján szintén rászolgált az elismerésre.

Úgy tudom, JULIAN PODGER sokoldalú művész, nemcsak vokális előadóként, hanem karmesterként is tevékenykedik, ami interpretációján is érezhető. Tenorját mindazonáltal inkább jellegzetesnek, mint szépnek mondanám. Nagy érdeme azonban, hogy ezt az adottságot drámaisággal és dinamikai árnyalással kitűnően tudja ellensúlyozni. Az evangéliumi elbeszélő egész este intenzív figyelmet és erőnlétet kívánó szólamát magabiztosan és szemlátomást élvezettel formálta meg. Általában véve elmondhatjuk, hogy a passióelőadás megrendítő és ünnepélyes volta ellenére sokszor - ha furcsán hangzik is - örömzenélésnek hatott; több olyan pillanatra is emlékszem, amikor Podger és Hámori önfeledten csatlakozott a kórus megszólalásaihoz.

Bármennyire kiválóan szerepeltek is a szólisták, az est igazi főszereplői számomra azonban mégsem ők, hanem Jeruzsálem leányai (és fiai) voltak. A Purcell Kórus tolmácsolásában a Máté-passió együttesei olyan örök ragyogást sugároztak, amelyet pusztán szépnek nevezni vétek; helyesebben tesszük, ha a "katartikus" jelzőt használjuk. Ami Vashegyi vezénylését, passiókoncepcióját illeti, a nagyszabású alkotás elejétől végéig arányosan felépített tolmácsolásban hangzott el, átgondolt tempó- és karakterválasztásokkal, gondosan kiemelve az olyan csúcs- vagy súlypontokat, mint a nyitó- és zárókórus, vagy az első részt lezáró O Mensch bewein tétel. Méltón illeszkedett mindehhez a korálok dinamikai árnyalása és színgazdagsága. Mindegyik szám egy kicsit más volt; varietas delectat - a mondás egyaránt illik Bach művészetére, valamint Vashegyi György, a Purcell Kórus és az Orfeo Zenekar interpretációjára. (Április 9. - Művészetek Palotája. Rendező: Sysart Kft.)

Bozó Péter

A bécsi klasszika korában a négykezes repertoár jelentős része még egyértelműen a házi muzsikálás céljait szolgálta, azt az előadói gyakorlatot, melynek során a polgári otthonokban vagy főúri szalonokban szerényebb technikai és zenei igényű kompozíciók: táncok, indulók, könnyű szonáták - olykor zenekari darabok kivonatai - kerültek a műkedvelő játékosok kottatartójára. Csak a 19. században, a romantikus stílus formálódásának idején önállósult s vált egyéni művészi célokat szolgáló, immár nagyszabású formákat és súlyosabb tartalmakat (vagy azokat is) befogadó és közvetítő hangszeres fogalmazásmóddá a négykezes.

KLUKON EDIT és RÁNKI DEZSŐ közös koncertje - amely a nagy érdeklődéssel fogadott Raiffeisen Beethoven-Schubert-bérlet részeként hangzott el - mintha éppen az említett két fejlődési fázist és formátumot állította volna szembe egymással. A műsor első részében csupa Beethoven-kompozíció szerepelt (D-dúr szonáta, op. 6; Három induló, op. 45; D-dúr variációk, WoO 74; Nyolc variáció Waldstein gróf témájára, WoO 67) - csupa ritkán felbukkanó apróság, csekélyebb jelentőségű, elvétve megszólaló darabok az 1790-es évtizedből és az 1800-as évek elejéről. Aztán jött a szünet, amelyben jelképesen eltelt harminc év, és a második részben egy másik világba léptünk: Klukon és Ránki most Schubert Grand duo elnevezésű C-dúr szonátáját adta elő (D 812): egy művet, amelyet a szerző az 1824-es év nyarán, az Esterházy grófok zselizi birtokán alkotott meg. Valóban: ez már nem kompozíció, inkább alkotás, a szó rangot és dimenziót jelölő, romantikus értelmében. Széles távlatok, transzcendens régiók, egyetemes érvény.

A két művész muzsikálása is erről a kettősségről szólt. Beethoven tételeit kezük alatt feszes tempók és izgatott ritmusok jellemezték - felajzottság, markáns ellentétek, csattanókra kihegyezett játék, nemegyszer a szimfonikus eszköztárat utánzó színekkel: üstdob és trombita. Fordulatos és szellemes zenélést hallottunk, melynek során Klukon Edit és Ránki Dezső mintha igyekezett volna koncertképessé élezni műveket, melyek eredendően inkább a magánjellegű kommunikáció lekerekítettebb nyelvét beszélik. Ez kölcsönzött sajátos intellektuális-érzéki vibrálást a koncert Beethoven-fejezetének: a tételekből hiányzott a szokott beethoveni nagyságrend és az individuum parancsoló tekintélye, s az űrt a játékosok az előadás jellegzetességeivel igyekeztek kitölteni. Schubert szonátája azután - hogy paradoxonokban fogalmazzunk - végre felmutatta a Beethovenhez illő jelentőséget, s ez felszabadítólag hatott a muzsikusokra: ebbe a műbe nem kellett beleplántálniuk a tartalmat, erőt, méltóságot - benne volt az maradéktalanul. De talán épp azért, mert most a zene kevesebb interpretációs hozzátételt igényelt, ezúttal a produkció sem hordozta magában a kockázatot, amelytől minden művészet a varázsát kapja. Mély volt az előadás, tiszta, személyes, sőt jelentős is - de nem volt izgalmas, nem borzongatta meg a jelenlévőt úgy, mint Schubert szokta, kiváltképp ezekben a kései, különleges atmoszférájú darabokban. (Április 12. - Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.)

Leonard Bernstein 3. szimfóniája, az 1963-ban komponált, majd 1977-ben átdolgozott Kaddish először 1985-ben hangzott fel magyar közönség előtt, a szerző vezényletével, az azóta megsemmisült Budapest Sportcsarnok falai között. Az aktualitást akkor a hirosimai atomtámadás 40. évfordulója adta, amelynek alkalmából Bernstein úgynevezett béketurnén vett részt, a hangversenykörút mind a megszólaló művek, mind az előadók kiválasztásával a történelmi kiengesztelődés célját igyekezett szolgálni. Nemrég huszonegy év után újra hallottuk a Kaddisht, ezúttal a NEMZETI FILHARMONIKUSOK jóvoltából, amerikai karmester, LAWRENCE FOSTER betanításában.

Azok számára, akik szívesen dúdolják a West Side Story dallamait, talán meglepő a Kaddish témájának komolysága, holott Bernstein életművében gyakoriak a filozofikus, bibliai tárgyú vagy szakrális tartalmú kompozíciók. A kérdés inkább az, hogy az európai hagyományon nevelkedett zenehallgató érvényesként tudja-e elfogadni azt a megszólalásmódot, amelyet az amerikai szerző ezekhez a gondolatokhoz társít. A legcsekélyebb ellenérzést talán éppen a stílus okozza. Bernstein, mint máskor, most is egy szivárványszínű és szinte korlátlanul befogadóképes eklektika nyelvét beszéli, amelyben megfér egymással Mahler és Copland hatása, a modern könnyűzene ritmikája és Schoenberg hangzásvilága - mindezt azonban virtuóz szerkesztés, briliáns hangszerelés és a zenei beszédmód mindvégig természetes hatású gördülékenysége foglalja egységbe. A Kaddish népes előadógárdát vonultat fel, a nagy létszámú szimfonikus zenekar mellett szerepel benne vegyeskar, gyermekkórus, szopránszólista és narrátor. A mamut-apparátusban mindig ott a bombasztikus hatások veszélye, s ezt ennek a partitúrának sem sikerül elkerülnie. Hasonló csapdát rejt - tegyük hozzá: a zenetörténetben szinte hagyományosan - a zenekarkíséretes beszéd:a melodráma műfajára mindig leselkedő szentimentalizmus és pátosz csapdáját. Ez a Kaddish egyik legnagyobb tehertétele, amelyet ezúttal csak súlyosbított az amerikai színész, MERVON MEHTA hollywoodias felhangoktól sem idegenkedő, széles gesztusú ágálása. A legnagyobb baj azonban a librettóval, Leonard Bernstein saját gyártmányú, de héber liturgikus betéteket is tartalmazó angol szövegével van. Az elmagányosodott és hitét vesztett Istent pártfogásába vevő, bátorító és újraszülő Ember alakja, s ezen keresztül a hierarchikus isten-ember kapcsolat megfordítása a 19. század óta oly elhasználtnak és közhelyesnek tetszik, a szöveg pedig oly plakátszerűen didaktikusnak, hogy az összhatás menthetetlenül a magas színvonalon kidolgozott kommersz benyomását kelti. A Nemzeti Filharmonikusok muzsikusai tudásuk legjavával szolgálták a kompozíció sikerét, az ANTAL MÁTYÁS igazgatta NEMZETI ÉNEKKAR biztosan igazodott el a darab ritmikai és metrikai buktatói között. Kitűnő hangminőséggel járult hozzá a produkció értékeihez SZABÓKI TÜNDE szopránja, és THÉSZ GABRIELLA betanításában, mint mindig, ezúttal is fegyelmezetten, tisztán és lelkesen énekelt A MAGYAR RÁDIÓ GYERMEKKÓRUSA.

Úgy látszik, ez az este az újbóli találkozások jegyében telt, hiszen nemcsak Bernstein Kaddishát tehettük mérlegre ismét huszonegy év után, hanem viszontláthattuk és-hallhattuk a még mindig igen fiatal, de már széles körben sikereket arató argentin zongoraművésznőt, INGRID FLITER-t is, akit 2000 februárja óta ismer a budapesti közönség. Kétszer hallottam őt eddig, először egy Prokofjev-, majd egy Chopin-zongoraversenyben, s harmadik látogatása után, Beethoven C-dúr versenyművének előadásáról is szívesen számolnék be ugyanazzal a lelkesedéssel, mint előző két produkciójáról, de úgy látszik, a klasszikus alkotás csekélyebb mozgásteret kínált a művésznő számára, mint a mutatós-fanyar 20. századi opusz a maga technikai tűzijátékával, vagy a romantikus darab a maga érzelmességével és elegáns mozdulataival. Kétségtelen, hogy Beethoven C-dúr zongoraversenyében sok a markáns hangsúly, élénk a dinamizmus, és ezekkel a lehetőségekkel Ingrid Fliter vitathatatlanul élt is. Ám a klasszika keretei mégiscsak zártak, itt befelé kell terjeszkedni, és ez nem mindenkinek sikerül egyformán. Ingrid Fliter tökéletesen kidolgozott, kifogástalan teljesítményt nyújtott, és még csak azt sem állíthatnám, hogy zongorázása szűkölködött a személyes tartalmakban - csak éppen ezek a személyes tartalmak nem voltak jelentősek, nem sugározták egy valóban figyelemreméltó egyéniség jelenlétét. Így a teljesítmény summáját megfogalmazva elsősorban az abszolút professzionizmusra hivatkozhatom - és ez persze korántsem kevés.

A beszámoló végére hagytam az est karmesterét. Furcsa módon a pontos és tárgyilagos mozdulatokkal dolgozó Lawrence Fostert is ugyanazzal jellemezhetem, amivel Ingrid Flitert: a megfellebbezhetetlen szakmaiság, a kisiklásoktól mentes ízlés meghatározó szerepével. A művészet igazságtalan: ugyanaz a professzionizmus, amely egy Beethoven-zongoraverseny magánszólamában kevésnek bizonyul, elegendő lehet Rossini Semiramis-nyitányának élénk temperamentumú, feszes, pontosan elhelyezett poénokban bővelkedő előadásához, és ahhoz is, hogy a karmester jó kalauzként összetartsa, eligazítsa és segítse balesetmentesen közlekedni az oratorikus Bernstein-szimfónia előadógárdájának népes csoportjait. A Nemzeti Filharmonikusokkal könynyedén kommunikáló Lawrence Fosternek ez maradéktalanul sikerült, s az együttműködés eredményeképpen a kitűnő együttes mindhárom kompozícióban magas színvonalú teljesítményt nyújtott. (Április 13. - Művészetek Palotája, Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikus Zenekar)

Utalások finom hálója jelezte az összefüggést a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR Mihály-Kurtág-Bruckner-estjének műsorszámai között. Valóban csupán utalásokról volt szó, s a hálót valóban finoman szőtték: az effajta koncertek műsorában az az elegáns, hogy nem rágnak szájba, a zenetörténeti tények nem nyomasztják tananyagként a befogadót. A viszonyítási pontot Kurtág György szimfonikus tételsora, az 1994-ben keletkezett Sztélé képviselte ez alkalommal: harmadik tétele a Mihály András in memoriam című 1993-as zongoradarab meghangszerelt változata, a nyitótétel kezdőgesztusa pedig oktávtornyával Brucknerre hivatkozik (a hatalmas apparátussal nemkülönben). Ínyencekre számító érzékenyválasztás a három művet egy koncerten megszólaltatni, s mindez persze nem kockázatmentes, hiszen az ínyencek minden korban kevesen vannak - a Fesztiválzenekar koncertjein máskor zsúfolt nézőtéren most bőven mutatkoztak foghíjas széksorok.

A zeneszerző és karmester Mihály András (1917-1993) életművét halála óta csend övezi, s munkásságáról szólva a tapintatos emlékezők elsősorban a Weiner Leót követő nemzedékek nagy kamarazene-tanárát említik, hallgatva Mihály szerepéről az ötvenes évek "Bartók-perében". Szerencsére azonban a műveknek megvan az a jó tulajdonságuk, hogy alkotójuk tetteitől függetlenül lehet és kell megítélni őket - sőt alkalmasint a művek számítanak egy alkotó legfontosabb tetteinek. FISCHER IVÁN vezényletével Mihály Csellóversenye (1953), a Rákosi-korszak kötelezőn életigenlő concerto-irodalmának ez az iskoladarabja abszolút jó cselekedetként állt előttünk ezen az estén.A mű vitathatatlan értékei mellett szerepet játszott ebben az előadás is: Fischer és zenekara színgazdagon és rugalmasan terítette elénk a nagyformává egybefűzött három zsánertétel nemzeti-romantikus szőttesét, a szólista, PERÉNYI MIKLÓS klasszikus repertoárdarabhoz méltó, nagy zenéléssel érvelt a Poéma, a Ballada és a Capriccio kvalitásai mellett. Soktónusú, kommunikatív hangja kristályosan csengett, dallamformálása mögött minduntalan felsejlett az emberi beszéd természetes lejtése, ami pedig a stiláris tájékozódást illeti, értelmezése a művel kapcsolatosan előszeretettel emlegetett Bartók-hatások mellett nyomatékkal figyelmeztetett Kodály hanghordozásának és gesztusainak jelenlétére is.

Kurtág Sztéléjében Fischer Iván és a Fesztiválzenekar imponáló érzékenységgel fedezte fel és mutatta meg mindazt, ami újdonságként hat a hallgatóra: a különös-álomszerű karaktereket, a hangszerelés számos meghökkentő effektusát, a szokatlan színkombinációkat és mozgástípusokat. Fischer vezénylése ily módon, a kreatívan együttműködő muzsikusgárda segítségével egyensúlyt teremtett a mű két alapvonása: a hagyományban gyökerező posztmodern kompozíció történeti utalásrendszere és a sosem hallottat kereső felfedezőkedv között. Bruckner háromtételes 9. szimfóniájának előadásában pedig frappáns módon mintha éppen az iméntiek fordítottja történt volna: a tolmácsolás nem arra helyezte a súlyt, ami a műben szokatlan, hanem a maga természetes zeneiségében, romantikus kifejezésmódjának telt erejében mutatta fel a művet. Így a 9. szimfóniáról elmondhattuk, hogy úgy hatott, ahogyan Bruckner a maga hallgatói türelmet próbáló széles hangsíkjaival, motívumismétléseivel és több mint takarékos témagazdálkodásával ritkán szokott hatni: magától értődőn. (Április 14. - Művészetek Palotája, Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)

Az elmúlt néhány évben több orosz zenekar koncertjére is jegyet válthatott a budapesti közönség: 2004 márciusában hallhattuk az Odesszai Filharmonikus Zenekart (karmester: Hobart Earle); a 2005-ös Tavaszi Fesztivál vendége volt Vlagyimir Fedoszejev vezényletével a Moszkvai Csajkovszkij Zenekar; tavaly novemberben Pavel Kogannal az élén a Nemzeti Hangversenyteremben lépett fel a Moszkvai Állami Szimfonikus Zenekar. Nemrég a SZENTPÉTERVÁRI FILHARMONIKUS ZENEKAR látogatott a magyar fővárosba. A korábban megismert vagy viszontlátott együttesek produkcióit figyelve vegyes élményeket szerezhetett a közönség: találkoztunk megőrzött értékekkel, de tanúja lehettünk annak a megkopottságnak, sőt olykor ziláltságnak is, amely a Szovjetunió felbomlását követő átalakulás zavaros éveiben sok zenei műhely munkájának színvonalát rontotta. JURIJ TYEMIRKANOV vezényletével a Szentpéterváriak gárdája (a hajdani Leningrádi Filharmonikusok, Jevgenyij Mravinszkij egykori zenekara) egy nagy hagyományú, európai szimfonikus együttes kultúrájának hiteles képviselőjeként szólaltatta meg orosz műsorát.

Az eredetileg meghirdetett program még három művet tartalmazott: Rahmanyinov 3., d-moll zongoraversenyét (op. 30, 1909) és Sosztakovics 5., d-moll szimfóniáját (op. 47, 1937) a tervek szerint könnyed bevezetőként megelőzte volna Prokofjev Klasszikus szimfóniája. Az utóbbi előadása elmaradt, így a hangverseny mindkét részét egy-egy nagy opusz töltötte ki. Nem emlékszem arra, hogy korábban valaha is hallottam volna az 1990 óta Nagy-Britanniában élő, egykori Baskirov-növendék, NIKOLAI DEMIDENKO játékát. Hatalmas ország - sok ember, sok tehetség: megszoktuk már, hogy az orosz zongoraiskola szinte futószalagon termeli a kivételes állóképességű virtuózokat, s a nagy számok törvényének megfelelően mindig akad közöttük valaki, aki nemcsak hangszeres fenomén, de jelentős muzsikus is. Hogy Demidenko jelentős muzsikus-e, azt egyetlen Rahmanyinov-versenymű alapján talán túlzott magabiztosság volna megmondani, annyi azonban kijelenthető, hogy kifogástalan technikával, árnyalt dinamikával és érzékeny hangon játszotta Rahmanyinov versenyművét, akcentusok és karakterek dolgában pedig olyan művésznek bizonyult, aki ismeri és tartja a mértéket. Szólamát erőteljesen, de túlzásoktól mentesen formálva, mindvégig alkalmazkodott ahhoz a sajátos szimfonikus egymásrautaltsághoz, amelynek szellemében a zongora és a zenekar viszonyát Rahmanyinov e versenyművében meghatározza.

Demidenko játékának összhatását nevezhettem volna elegánsnak is - ám ez a jelző ebben a kritikában Jurij Tyemirkanové. Önmagában ez a minősítés kevés, hozzá kell tenni, hogy az orosz karmester eleganciája szellemi természetű. Mravinszkij egykori asszisztense pálca nélkül, humánusan lekerekített mozdulatokkal vezényel, kommunikációs rendszere éppúgy mentes a parancsoló elemtől, mint a közönségnek szánt parádézás szándékától. Kevés jelzéssel él, s azokkal is inkább nagyobb folyamatokat vázol föl és szélesebb íveket fog össze. Megengedheti magának az eszköztelenség luxusát: zenekarának játéka oly kimunkált, a nagy kultúrájú együttes oly tökéletesen tudja s oly kifogástalanul teszi a dolgát, hogy ilyen körülmények között valóban lehet a lényegre összpontosítani. A Szentpéterváriak vonós tónusa makulátlan, a fúvós szólók rajzolata individuális igényű, a kamarazenei fogantatású szakaszokban egymásra figyelés és lélegző rugalmasság uralkodik. Tyemirkanov Sosztakovicsát egyrészt kivételes tömörség és erő jellemezte, másrészt a karmester szinte meghökkentő intenzitással kapcsolta a művet (minden Mahler-hatás ellenére) az orosz hagyomány áramába - a nyitótétel némely súlyos-sötét vonós menetét figyelve akadtak pillanatok, mikor azt hihettük volna, Muszorgszkijt hallunk...), harmadrészt pedig a szokottnál is élesebb-erősebb drámaiság tagolta a művet és fokozta annak hatásosságát. Gyönyörű este volt pompás produkciókkal és hatásosan válogatott ráadásokkal: Demidenko Rahmanyinov után Scarlattit pergetett ki ujjai alól, Tyemirkanov Sosztakovicsot követően előbb Elgar Enigma-változatainak Nimród-tételében emelt impozáns tornyot pátoszból és zengésből, majd Prokofjev Rómeó és Júliájának egy részletében szegezte székhez közönségét ökölcsapásszerű fortissimo akkordokkal. (Április 22. - Művészetek Palotája, Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Művészetek Palotája)

Különleges - sőt különös - műsorral lepte meg közönségét második áprilisi koncertjén a NEMZETI FILHARMONIKUS ZENEKAR: először Bachot hallottunk Schoenberg hangszerelésében, majd Leonard Bernsteint, ezután Mozart következett, végül egy kortárs mexikói szerző, Gabriela Ortiz - oda-vissza cikáztunk tehát múlt és jelen között. Egyetlen rendezőelvet mégis sikerült felfedeznem a látszatra esetleges válogatásban: a nyitószám kivételével az est összes kompozíciója - bár műfajmegjelölése szerint egyik sem számít versenyműnek - egy, két vagy több szólista számára nyújtott jutalomjátékkal felérő alkalmat képességei megcsillogtatására.

Johann Sebastian Bach bevezetőül felhangzott orgonaműve, az Arnold Schoenberg által 1928-ban zenekarra hangszerelt Esz-dúr prelúdium és fúga (BWV 552) KOCSIS ZOLTÁN vezényletével megmutatta, ami ebben a feldolgozásban leginkább feltűnő és figyelemre méltó. Schoenberg wagneri méretű szimfonikus apparátusra dolgozza át Bach kompozícióját, s ez a műnek kétségkívül romantikus tartást és pátoszt ad - ez az egyik vonás, amely ebben a betanításban nyomatékosan érvényesült. A másik a "fordított alaphelyzet", amely a schoenbergi gondolkodásmódot jellemzi: Bach az Esz-dúr prelúdium és fúga grandiózus formájához társuló gazdag hangzásban minduntalan zenekari hanghatásokat idéz meg - Schoenberget viszont a maga zenekari verziójának megalkotásakor újra és újra azon kapjuk, hogy "regisztrál", különféle orgonahangzások vonósokon és főként fúvósokon történő kikeverésén fáradozik. Kocsis Zoltán nagy lendülettel és a koncepció alapvetően 19. századi gyökereit feltárva vezényelte a művet, a zenekar pedig egyes imitációs szakaszok kisebb elnagyoltságait leszámítva virtuózan követte karmestere utasításait.

Leonard Bernstein noktürnje, a Halil (1981) egy tehetséges izraeli fuvolásnak állít emléket: a fiatal zenészt tank gázolta halálra a Szuezi-csatornánál, az 1973-as háborúban. Az egytételes, versenyműszerű kompozí-ció (címe héberül fuvolát jelent) a Nemzeti Filharmonikusok szólófuvolása, BÁLINTJÁNOS számára kínált remek lehetőséget. A műben nemcsak tonalitás és atonalitás vív harcot egymással, de sűrűn váltakoznak a karakterek is, s ez alkalmat adott Bálintnak arra, hogy fordulatosan, érzelmekben és indulatokban gazdagon dolgozza ki szólamát. Nagy vivőerejű, tartalmas hangja, magabiztos technikája, élénk muzikalitása hatásosan szolgálta a kompozíció érdekeit. A Halil partitúrája hat concertáló ütős szólamot is felvonultat: a színesen játszó Nemzeti Filharmonikusok muzsikusai mellett itt léptek először pódiumra az AMADINDA ÜTŐEGYÜTTES tagjai közül hárman: Holló Aurél, Rácz Zoltán és Váczi Zoltán.

Mozart K. 364-es Esz-dúr sinfonia concertantéjának brácsaszólamát KOKAS KATALIN játszotta. A gyakorlott koncertlátogató nyilván folytatná is: ...a hegedűszólamot pedig Kelemen Barnabás. Ezúttal azonban nem így történt, a magyar muzsikus partnereként fiatal finn kollégája, PEKKA KUUSISTO lépett pódiumra. Kettejük szólisztikus kamarazenélése mindvégig szellemes volt, és rendkívüli mértékben felerősítette a műben a teatralitást: a két szólam jellemként, egymással párbeszédet folytató, egymással harcot vívó, egymás elől bujkáló, egymással incselkedő szereplőként való értelmezésének lehetőségét. A tulajdonságok érdekes keresztállását hozta létre, hogy a hölgy által játszott szólam bizonyult maszkulinnak, és az úr által játszott szólam ezúttal feminin vonásait mutatta fel: Kokas Katalin hangja erőteljesen, dúsan szólt, gesztusai markánsan és kezdeményezőn hatottak, Pekka Kuusisto pedig, noha partneréhez hasonlóan ő is kristályos intonációval és kifogástalan technikával játszott, karcsú hangon hegedült, inkább megszólalásainak eleganciájára és kidolgozottságára, mint volumenére helyezve a súlyt. Feszült és pezsgő, minden tekintetben emlékezetes előadást hallottunk.

Az Amadinda tagjai már Bernstein Haliljában is a tőlük megszokott magas színvonalon működtek közre. Az ő tudásuk és rátermettségük került középpontba a második részt kitöltő mű, Gabriela Ortiz (1964) Altar de piedra (Sziklaoltár) című darabjában is. A szimfonikus zenekart, valamint három játékos által megszólaltatott, minden elképzelhető (és elképzelhetetlen) fajta ütőhangszert foglalkoztató, háromtételes mű, akárcsak a Mozarté, szintén nevezhető volna sinfonia concertanténak, hiszen szimfonikus alkotás, és a három ütős valóban szólisztikus szerepet játszik benne. A zenei magatartás és atmoszféra azonban ezúttal nem versengő, hanem az ősit és kultikusat idézi meg. Az effektusok sokaságát felvonultató mű hatásos, de nem mély, nem jelentős zene - és túlságosan is nyilvánvaló, hogy szerzője a gombhoz kereste a kabátot: az ütőegyüttesek repertoárját igyekezett gazdagítani egy nagyszabású, zenekarkíséretes darabbal, s ehhez a szín- és ritmusvilághoz társított azután tartalmat, szimbolikát, zenei gesztusokat. Az Altar de piedra nem gazdagította a magyar közönség kortárs zenei horizontját - az viszont kétségtelen, hogy előadása révén az Amadinda három tagjának alkalma nyílhatott arra, hogy egyszer szimfonikus zenekar kíséretével is megmutassa tudását. (Április 27. Művészetek Palotája - Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Nemzeti Filharmonikus Zenekar)

Az izraeli születésű, világjáró opera- és hangverseny-dirigens, PINCHAS STEINBERG lassan már családtagnak minősül a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR muzsikusközössége számára: áprilisban ötödször vendégszerepelt Fischer Iván együttesének élén. Budapesti fellépéseinek többségét módom volt meghallgatni, így például kellemes emlékeket őrzök 1997 áprilisában vezényelt Brahms-Mendelssohn-estjéről. Most Wagnert, Korngoldot és Sosztakovicsot hallottunk betanításában.

Ha egy kritikus beszámol egy művész koncertjéről, mindenekelőtt illik átfogó képet adnia a jelenségről, s ehhez először néhány lépést hátrálnia kell, hogy a muzsikus teljesítményére távlatból pillantva, általános érvényű mondatokat fogalmazhasson. Nem szeretném Pinchas Steinberg értékeit kétségbe vonni, de többszöri találkozás után talán meg merhetem kockáztatni, hogy ő aligha tartozik az úgynevezett nagy egyéniségek közé, produkcióival nem a csillagos órák számát szaporítja. A középmezőny tisztes tudású és nagy gyakorlatú képviselői között azonban előkelő helyet foglal el. A Fesztiválzenekarral való együttműködése arra enged következtetni, hogy biztos pedagógiai érzékű zenekarnevelő, aki könnyen szót ért a muzsikusokkal, és instrukciói a hangszereken valóban tempókká, valőrökké, karakterekké válnak. Ütéstechnikája határozott, vezénylése feszes és célratörő, muzsikálásának alapeleme, úgy tetszik, nem a líra, hanem - és ezzel talán az operakarmesteri tapasztalatokat kamatoztatja a hangversenydobogón - a tételek drámai kontrasztokban gazdag, fordulatos értelmezése.

Az első szám, Wagner ritkán hallható Rienzi-nyitánya eleinte nehezen talált magára, kissé darabos hangzással kezdett formálódni, de a Fesztiválzenekar vonósai hamarosan kikeverték azt a sűrű, telt tónust, amely a tételhez illik, a fúvósok pedig megjelenítették azt a büszke tartást, reprezentatív eleganciát, sőt pompát, amelyet a korai Wagner olasz bel canto és francia nagyoperai hatásokat feldolgozó: Bellini és Meyerbeer inspirációjából merítő zenéje az előadóktól megkövetel. A műsor második részét egyetlen nagyszabású alkotás töltötte ki: Sosztakovics 5. szimfóniája. Áttkintve a mű utóbbi hetekbeli előadásait, úgy éreztem, Pinchas Steinberg és a Budapesti Fesztiválzenekar szép és hatásos részletekben gazdag muzsikálása valahol a londoni Royal Philharmonic Orchestra feledhető produkciója és a Szentpétervári Filharmonikusok remeklése között foglal helyet az interpretációs értékskálán, s ez, azt hiszem, hízelgő vélemény. Steinberg vezénylése érzékeltette a nyitótétel kivételes formátumát és rétegezettségét, a scherzo és a Largo primer Mahler-hatásait, valamint a finálé zenéjének felemelően küzdelmes profilját, ritmikájának és hangsúlyainak makacsságát, a Fesztiválzenekar tagjai pedig pontos és kidolgozott játékkal, egyénien megformált szólókkal, érzékeny kamarazenei részletekkel és sodró erejű tuttikkal szolgálták a szimfónia sikerét.

A két zenekari mű között egy igazi kuriózum hangzott fel: Erich Wolfgang Korngold D-dúr hegedűversenye, amelyet Jascha Heifetz mutatott be Amerikában, 1947-ben. Korngold Bécs szülötte: 1897-ben látta meg a napvilágot Mahler és Schoenberg városában, és rövid, mindössze fél évszázadnyi életútját Hollywoodban fejezte be tizenkét évvel a 2. világháború után. A mű előadóját is hallottuk már korábban: a lengyel és izraeli szülőktől származó fiatal hegedűs, NIKOLAI ZNAIDER 2000-ben egyszer már fellépett a Fesztiválzenekar vendégeként, akkor éppen azzal a Lawrence Fosterrel, akinek betanításában nemrég Bernstein 3. szimfóniája hangzott fel a Nemzeti Filharmonikusok koncertjén. Znaider boszorkányosan hegedül: könnyedén, lágyan és nehézséget nem ismerve, s mivel hangja karcsú és csekély vivőerejű, ő maga pedig vonzódik a glissandós fekvésváltásokhoz, nem esett nehezére hitelesen ábrázolni az érzékiséget, amely Korngold túlcsorduló dallamaiból árad. Kiemelkedő színvonalú előadást hallottunk egy rendkívül ígéretes tehetségű virtuóztól, Korngold telített-fülledt zenéjének egy egész korszaktól búcsúzó, önmagában gyönyörködő szépsége azonban nem az a zenei terep, amelyen egy szólista a maga művészi jelentőségéről is kellő súllyal adhatna számot. Talán ezért is, az érzékiség és a gondolat egyensúlyának helyreállítása kedvéért választotta az általam hallott koncerten Nikolai Znaider ráadásnak Bachot. "Most valamit a lélek számára" - mondta angolul a közönségnek, mielőtt búcsúzóul belekezdett a d-moll partita Sarabande-tételébe. (Április 30. - Művészetek Palotája, Nemzeti Hangversenyterem. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)

Nem vagyok feltétlen híve az úgynevezett tematikus koncerteknek és sorozatoknak, mivel hangversenylátogatói tapasztalataimból azt a tanulságot szűrtem le, hogy ezek a válogatások többnyire zenétől idegen logika érvényesülését erőltetik ott, ahol csak a zene törvényeinek volna szabad uralkodniuk. A WEINER-SZÁSZ KAMARA-SZIMFONIKUSOK az utóbbi években kiváltképp rákaptak a tematikus sorozatokra, s ezt csendes szomorúsággal figyeltem, ám az együttes legutóbbi, Muzsikáló Európa címet viselő ciklusa pozitív kivétel. Itt egyetlen rendező elv a meghatározó: minden egyes koncert más-más ország zenéjéből válogat, s ez lehetőséget ad arra, hogy egy műsor egy nemzeti iskolára irányítsa a figyelmet. (Persze a nemzeti iskolák szerepe, sőt puszta léte koronként vitatható, s az is nyilvánvalónak látszik, hogy ezek mára, a korstílus fogalmával együtt eltűnni látszanak a zenetörténet színpadáról. Meggondolkodtató ugyanakkor, hogy akadnak olyan külföldi muzsikusok, akik szerint nemcsak Liszt, Kodály, Bartók, hanem Ligeti, Kurtág, Eötvös zenéjében is felfedezhető valami speciálisan "magyar"...)

A Muzsikáló Európa koncertjein örömmel üdvözöltem a szerkesztés egy további szempontját: a műsorokban többé-kevésbé következetesen érvényesül a felfedező szándék, a ritkaságok előtérbe állításának koncepciója. Az áprilisi francia est például túlnyomórészt a nagyközönség által alig ismert darabokat sorakoztatott fel. Hasonló megállapítás érvényes a legutóbbi alkalomra, a nyolcrészes sorozat hetedik tagjaként közönség elé került svájci összeállításra, amelyben TIHANYI LÁSZLÓ vezényletével Frank Martin, Ernest Bloch, Othmar Schoeck és Arthur Honegger egy-egy alkotása szólalt meg. A Muzsikáló Európa műfaja szerint rádióhangverseny, az alábbi beszámoló tárgyául szolgáló koncertet tehát magam is úgy hallgattam, ahogyan a közönség legnagyobb része: a készülék előtt.

Frank Martin (1890-1974) Passacaille című kompozícióját Tihanyi vezényletével mindenekelőtt a vonóshangzás sűrűsége, a ritmika tartása és sodra jellemezte. A Weiner-Szász Kamara-szimfonikusok megszólalásmódjában a sötét alaptónus volt és maradt meghatározó - erre rakódott a deklamáló hegedűk világosabb színe. Az előadás meggyőzően érvényesítette a zenei beszéd megszakítatlan folyamatosságát, s azt a tendenciát, amelyhez igazodva a kezdetben csendes, magába mélyedő tétel fokozatosan felszárnyalt, átforrósodott, s mindinkább telítődött szenvedéllyel. Ernest Bloch (1880-1959) 1. concerto grossójában a karmesteri értelmezés éppoly természetesen kamatoztatta a húszas évek neobarokk divatját követő tételek ritmikájának élénk motorizmusát, mint amilyen üdén közvetítette a műben megnyilvánuló folklórhatásokat. A darab zongoraszólama nem szólisztikus, inkább a textúrát dúsító színelem - RÉTI BALÁZS korrekt játéka harmonikusan illeszkedett a kamarazenekar hangzásképébe.

A második részben először Othmar Schoeck (1886-1957) kapott szót: a Nyári éj című intermezzo pastorale, amelyet a szerző Gottfried Keller verse nyomán 1945-ben írt. Tihanyi vezényletével a Weiner-Szász Kamara-szimfonikusok produkciója a posztromantikus idill minden fontos tulajdonságát magába foglalta: felfigyelhettünk a vonós hangzás finom, derűs színeire, az áttört textúra csipkeszerű karakterére, a légiességre és a zenéből sugárzó enyhe dekadenciára. A befejezés, Arthur Honegger (1892-1955) 2. szimfóniája (1941) nemcsak a háborús alkotás keménységével és sötét hangvételével, de az általa képviselt nagyságrenddel is egymagában állt a műsor többi száma között. Tihanyi vezényletével a kamarazenekar sűrű, erőteljes előadása hitelesen jelenítette meg az ostinato-motivikájú nyitótétel karaktereinek kíméletlenségét, a középpontba helyezett passacaglia variációinak meditatív alámerülését és a finálé kontrapunktikus küzdelmeit - a szimfónia végén a reményteli korállal, amely tisztán és határozottan énekelt KOMLÓSSY GÁBOR trombitáján. (Május 2. - a Magyar Rádió 22-es stúdiója. Rendező: Magyar Rádió)

Csengery Kristóf


Olli Mustonen


Vashegyi György, Zádori Mária és Németh Judit a Máté-passió előadásán


Ránki Dezső és Klukon Edit
Felvégi Andrea felvételei


Ingrid Fliter


Lawrence Foster
Csibi Szilvia felvételei


Perényi Miklós, Fischer Iván és a Fesztiválzenekar
Felvégi Andrea felvétele


Nikolai Demidenko


Jurij Tyemirkanov
Pető Zsuzsa felvételei


Kocsis Zoltán, Pekka Kuusisto és Kokas Katalin
Felvégi Andrea felvétele


Nikolai Znaider és Pinchas Steinberg
Pető Zsuzsa felvétele