Muzsika 2006. március, 49. évfolyam, 3. szám, 43. oldal
Péteri Lóránt:
Kár
Jonathan Carr: Az igazi Mahler
 

Magyarul 1984-ben jelent meg utoljára Mahlerről szóló könyv: Németh Amadé főként adatközlésre szorítkozó biográfiája a néhai "Napról napra" sorozat keretében. Ennek idestova huszonkét éve. És ami azelőtt történt, az sem túl sok. 1973-ban fordíttatta le a Gondolat Kiadó Kurt Blaukopf Mahler-monográfiáját, mely akkor kétségkívül kurrens irodalomnak számított; és 1965-ben jelent meg Gedeon Tibor és Máthé Miklós Mahler-életrajza, amelynek vitathatatlan erénye, hogy igen részletesen ismerteti a komponista budapesti éveit. Ezekhez a kötetekhez csatlakozik most a Financial Times és az Economist újságírójának (információ a fülszövegből) Mahler-opusza, The Real Mahler.

Jonathan Carr
Az igazi Mahler
fordította Borbás Mária
Életek & Művek sorozat
Budapest: Európa, 2005
309 oldal, 3200 Ft

Mahlerről könyvtárnyi, vagy inkább két könyvtárnyi, úgyszólván naponta bővülő irodalom szól, amely - a fent vázolt helyzet következményeként - szűz területként áll azok előtt, akik magyar fordításhoz keresnek alapanyagot. Ebből a szinte kimeríthetetlen választékból most a Mahler-életrajzok újabb nemzedékéhez tartozó, népszerűsítő kiadvány landolt a magyar könyvkiadásban. Adatok és idézetek bőséges merítésben, bennfentes információk a zeneszerző pénztárcájával és ágyával kapcsolatban, mindez szigorúan a források pontos feltüntetése nélkül; nagyvonalú helytörténeti összefoglalók és magabiztos jellemrajzok; az életrajz kronologikus elbeszélésébe iktatott leíró bekezdések a művekről; a közkézen forgó Mahler-történetek és bonmot-k felvonultatása; könnyed társalgási modor, magakellető földhözragadtság. Emellett kétségkívül dicséretes kétely a művek direkt életrajzi magyarázataival szemben; érthető élvezet a tendenciózusan emlékező hitves, Alma csúsztatásainak leleplezésében. A könyv erénye, hogy a Mahler-életrajz profi kutatóinak újabb eredményeit továbbadva tagadja a "halálra készülő" Mahler mítoszát; okosan vitatja a legendát, hogy Mahler az 1907-es év "három sorscsapása" alatt végleg megtört volna, ami pedig oly tetszetős biográfiai kulcsot adott elemző eleink kezébe az úgynevezett kései művekhez (Das Lied von der Erde, 9, 10).

Magánügy, hogy az Európa Kiadó miért éppen Carr művét szemelte ki fordításra. Miután a könyvben semmilyen információ nem utal arra, hogy kiadásához állami támogatást vagy alapítványi hozzájárulást vettek volna igénybe, a választás megítélésekor amúgy is indokolt mellőznünk a morális felhangokat és a népművelői hevületet. Csupán mellesleg érdemes megjegyezni, hogy a kiadvány fájdalmasan keveset érzékeltet az olvasóval abból: miért, mi által, milyen összefüggésben, milyen kérdésfelvetések révén vált Gustav Mahler az egyik középponti figurájává az elmúlt néhány évtized kultúr- és zenetörténeti, zeneesztétikai diskurzusainak. A hiányérzet már a műfajból is következhet, hiszen nem az életrajz az adekvát formája a művészeti jelenségekről (akár teljes zeneszerzői életműről) alkotott releváns mondandó közlésének. De ha már a biográfiáknál maradunk, s rögtön illúzióként vetjük el annak lehetőségét, hogy egyszer lefordítsák magyarra Henry-Louis de La Grange több kötetes, monumentális Mahler-életrajzát, akkor is ott van például Peter Franklin Mahler-könyve (The Life of Mahler) a Cambridge University Press sorozatában, mely egy évben jelent meg Carr művével (1997). Kottamentes, olvasmányos kiadványról van szó, melyben mégis csak a mai Mahler-kutatás egyik elismert figurája meséli el a zeneszerző életét. Gyarapodhatott volna éppen ezzel is a magyar nyelvű Mahler-könyvtár, hogy a nagy számú levelezés- és dokumentumkötetet vagy a kortársak (például a szinte minden Mahlerről szóló írásban előszeretettel idézett koronatanú, Natalie Bauer-Lechner) annotált kiadásokban elérhető visszaemlékezéseit már ne is említsük. Utóbbiak, de különösképpen a levélkiadások aligha riasztották volna el a Mahler iránt általánosságban érdeklődő közönséget, mely így maradandó értékű könyvhöz juthatott volna. S akad ezek közt is szenzációs újdonság. Két évvel Carr könyve előtt jelent meg például az Almához intézett levelek első teljes és özvegyi cenzúrától mentes gyűjteménye, La Grange, Günther Weiss és Knud Martner szerkesztésében. A bezzegek még sokáig folytatható sorát azzal zárom, hogy egyáltalán nem tűnne reménytelen vállalkozásnak elkészíteni Adorno rövid, ám félelmetesen velős Mahler-könyvének (Eine musikalische Physiognomik, 1960) magyar változatát sem. E mű a Mahler-zene ontológiájáról és jelentéstanáról olyan imponáló hipotézist állít fel, amely magában áll a Mahler-irodalomban, miközben gondolkodás- és érvelésmódja magától értődően integrálja a Mahler-zenét egy szélesebb kulturális diskurzusba. Aktualitását idehaza aligha kell azzal indokolni, hogy az első angol fordítás még 1992-ben sem bizonyult elkésettnek, sőt.

A Carr-könyv magyar változatának mindazonáltal botorság volna felróni, hogy nem Theodor W. Adorno írta. Annál inkább sajnálatos viszont, hogy a magyar fordítás kevéssé élvezetes, és korántsem mentes a magyartalanságoktól. Nehézkesnek tűnik a szórend abban a mondatban, amely szerint Mahler "egy Kalischt [...] nevű, nagyjából félúton Prága és Bécs között fekvő szegény cseh faluban" látta meg a napvilágot. (18.) Az Alma Schindler édesapjának halálára vonatkozó mondatot pedig komikussá teszi a szórend: "Alig ötvenesztendősen vitték el 1892-ben bélbántalmai, amikor családjával az északi-tengeri Sylt szigetén vakációzott." (133.) Azt hiszem, Schopenhauer aligha tanulmányozta a "keleti vallást", hiszen olyan nincs, viszont tanulmányozhatta a keleti vallásokat (41.). Amikor azt olvassuk Mahlerről, hogy ő "a német hagyományban mártakozó közép-európai zsidó" (55.), akkor valószínűleg a német hagyományban megmártózó zeneszerzőre kell inkább gondolnunk. Némileg költőietlennek tűnik a kifejezés, melyet a Hamburgban tartózkodó, Bécs után vágyakozó Mahler szájába ad a fordító, jelesül, hogy "[m]egjött a behívó a déli zónák istenétől." (100.) Az égöv talán helyénvalóbb szóválasztás lenne. Hogy a fiatal Mahler mentora és barátja, Siegfried Lipiner "fura figura" volt, azt elhihetjük Jonathan Carrnak, de hogy szabatos jellemzést ad-e róla a "csökött kis gnóm" minősítés, arról nem feltétlenül győz meg minket (38.).

A könyvet adattár: szakirodalmi és diszkográfiai tájékoztató, kronológia és műjegyzék egészíti ki. A lemezfelvételek kapcsán, ki tudja miért, azt a képtelenséget olvashatjuk, hogy "Leonard Bernstein gyakran lenyűgöző előadásai nem találhatók CD-n, hanem videón - kis híján valamennyi a Bécsi Filharmonikusokkal" (278.). Bernstein ezzel szemben két ciklust is LP-re vett a Mahler-szimfóniákból, s ezek mára kivétel nélkül elérhetők CD-n, bár a korábbi sorozat új hanghordozón való kiadására kétségkívül már Carr könyvének eredeti, angol kiadása után került sor. A "kis híján valamennyi"-nek sincs semmi alapja.

A műjegyzékben számos pontatlanságot, hibát és esetlenséget találunk. A 291-292. oldalon összesen ötször szerepel lábjegyzetben az a mondat, hogy "[e]bben a hangnemben kezdődik a mű" - arra utalva, hogy a szóban forgó szimfóniák kezdő és záró tonalitása nem azonos. E jegyzet azonban feleslegesen kapcsolódik bizonyos szimfóniákhoz, s indokolatlanul marad el mások mellől. Hasznos lett volna megadni e kiadványban a Kindertotenlieder bevett magyar címét (Gyermekgyászdalok), ám ha a művet a jegyzékben csupán "[Öt] Kindertotenlied" (szögletes zárójel az eredetiben!) címmel említjük, úgy annak sem az eredeti, sem pedig a magyar nevét nem közöltük korrekten. "B minor" magyarul h-mollra, nem pedig b-mollra fordítandó (291). Az már máskérdés, hogy van-e értelme, Carr elhatározását követve, h-moll szimfóniára keresztelni a sokhangnemű Hetediket, melyet a szakirodalom s a közhasználat konszenzussale-moll szimfóniaként azonosít. A 10. szimfónia kerethangneme pedig nem F-dúr, hanem Fisz-dúr (292). És még valami, de igazán csak kiragadva: Beethoven és Schubert vonósnégyeseit idehaza nem sorszámmal, hanem opusz-, illetve jegyzékszámmal azonosítjuk (293.).

Nem született tehát referenciaként ajánlható új, magyar nyelvű Mahler-könyv - ami nem bűn, de kár.