Muzsika 2006. március, 49. évfolyam, 3. szám, 37. oldal
Várkonyi Tamás:
Emlék- és dallamfoszlányok
A Magyar Zeneművészeti Társaság 18. Mini Fesztiváljáról
 

Ne áltassuk magunkat és az olvasót! Tegyük félre jegyzeteinket, a mesterségesen megörökített pillanatokat, és szegezzük magunknak a kérdést: mi maradt meg bennünk az idei Mini Fesztiválból? Meg kell mondanom: nem sok, és ezt elsősorban az elhibázott műsorszerkesztés számlájára írom. Kiszámíthatatlanul következtek egymás után a művek: sem műfajilag, sem időben nem rendeződtek, és más összefüggést sem sikerült felfedeznem közöttük. A felhangzott kompozíciók között nem alakult ki párbeszéd, a hallgató fejében azok utólag nem interferáltak egymással. A friss élménynek köszönhetően azonban néhány produkció még így, egymástól elszigetelten is felidézhető emléket hagyott.

A január 27-i szlovák-magyar esten LÁNG ISTVÁN Affetti című, 1986-ban keletkezett kvartettje után három, ezredforduló körül íródott darab szólalt meg, a szünet után egy szlovák szerző 1977-ben komponált fúvósötöse, majd ismét egy mű 1995-ből, illetve kettő 2001-ből. Utóbbi két alkotás ugyan nem csak keletkezési évében egyezett, hanem előadó-apparátusában is, de még ez is kevés volt ahhoz, hogy a koncert töredezettségében legalább egy időre rendet teremtsen. Láng István egytételes darabja nehéz feladat elé állította a hallgatót, pedig címe alapján (a szerző Érzelmeknek fordította a műismertetőket tartalmazó füzetben) azt vártam, olyan kompozíciót fogunk hallani, amely valamennyire kapcsolatban áll a romantikus vagy barokk hagyománnyal. Az emfatikus gesztusok inkább a mű mélyrétegeiben húzódtak meg és szervültek egymással - a klarinét, hegedű, cselló és hárfa dallamfoszlányaiból létrejött hangulatváltozásokat kevésbé lehetett érzelmileg megragadni.

A TALLÉR ZSÓFIA dalciklusából (Égi gondok - földi örömök) kiválasztott tételeknek bizonyára előnyére vált volna, ha Boross Csilla egyszerűbb és a szöveghez jobban illeszkedő hangvételt választ Pátkai Imre zongorakísérete mellett. Artikulációját mesterkéltnek éreztem; a furcsán formált hangzókból nehezen lehetett kihallani Nagy László, Ferencz Győző és Tóth Árpád sorait. A versek hangulatát érdekesen fűszerezte, hogy a zeneszerző mindegyikhez más stílust rendelt hozzá. A fado, ez a portugál népzenében gyökerező, melankolikus stílus, a kuplé vagy a romantikus hagyományból táplálkozó dal mégis erős alkotóegyéniség kézjegyét viseli magán, ami által egységet képeznek.

Dratsay Ákos viszont éppen természetes játékmódjával ragadott meg HORVÁTHBALÁZS fuvola-zongora-duójában. Ennek azért örültem különösen, mert sokszor megfigyelhetjük, hogy nem csak az énekeseknél gyakori a túlzott, rossz ízlésre valló vibrato, a forszírozott hang, hanem a fuvolások körében is. Az pedig ritka, hogy egy előadó ilyen kitűnően alkalmazkodjon a mű által kívánt hangvételhez, márpedig ez történt a fiatal zeneszerző És a jég is zajlik körülötted című művében. Egyszerű gesztussal, lassú ingamozgással kezdődik a darab, a téma egyre több hangot jár be, a zene pedig fokozatosan akkordikussá változik. Nem tudom, melyik tekinthető a mű bevezetésének, illetve fő szakaszának - ez talán mindegy is -, de a kettő közötti átmenetet kissé kimódoltnak éreztem; a második rész Steve Reich Desert Music-jából ismerős akkordtömbjei idegenül hatottak a nyitány után, de a darab címének eredetét, okát sem tudtam megfejteni.

A kiadott füzet tájékoztatása szerint a nyitóesten összesen négy ősbemutatót hallhattunk, azonban valószínűleg magyarországi bemutatókról volt szó, hiszen ILJA ZELJENKA I. fúvósötöse három évtizede íródott. Ez egyébként azokhoz a művekhez tartozik, amelyeknek avantgardizmusa ma már erőtlen próbálkozásnak tűnik - megmosolyogtatott legalábbis, ahogyan a Magyar Rádió Fúvósötösének tagjai felváltva szólaltatták meg hangszereiket és a melléjük elhelyezett dobokat.

Lehet, hogy DANIEL MATEJ szép hangzású és érdekes hangszer-összeállítású (klarinét, zongora, két cselló, harmonika) Két altatódala ugyanilyen reakciót vált majd ki húsz év múlva, nekem mindenesetre tetszett ez a tonális hangzatokba burkolt, tompa muzsika. Matej ott követte el a kézenfekvő dramaturgiai hibát, hogy két azonos műfajú-hangvételű tételt helyezett egymás után, így amilyen figyelemfelkeltő volt az első, olyan érdektelen maradt a második. VOJTECH DIDI cimbalomdarabja (Canzonetta) és PETER KOLMAN - ő személyesen is megtisztelte a fesztivált - Take over című, csellóegyüttesre írott műve egyéni hang nélküli kompozíciók, kétségtelenül slágergyanús azonban TÓTH PÉTER Balkán Expressz című darabja, amelyet a Budapesti Csellóegyüttes adott elő, noha a szerző - az én arányérzékem szerint - túl hosszú ideig engedte zakatolni a hétnyolcados lüktetést.

A második koncert (január 28. - magyar est) műsorának zavarossága semmiben nem tért el az előző napiétól, noha ezúttal nagyobb koncentráltságban követték egymást a kompozíciók. KURTÁG GYÖRGY Nyolc zongoradarabjának előadására a fiatal, végzős zeneakadémista Lajkó István vállalkozott. Kívülről játszotta ezeket a higanysűrűségű bagatelleket, ami elismerésre méltó teljesítmény, ha arra gondolunk, milyen rendkívüli technikai nehézségekkel kell megbirkóznia az előadónak a több oktávos, villámgyors "halálugrásoktól" két tempó egyszerre történő realizálásáig. A fiatal művész kitűnően elsajátította a kottát, adós maradt viszont a kurtági gesztusok nyersebb, erőteljesebb megformálásával. Megnyugtat az érzés, hogy még van rá ideje.../p>

Ezen az estén hangzott el a Mini Fesztivál két magyar szerzőhöz kötődő ősbemutatója: KIRÁLY LÁSZLÓ Istenes énekek című kórusciklusa és JENEY ZOLTÁN két zongorára írt Hérakleitosz-transzformációk című darabja. Király mintegy tízperces kompozíciója Keresztury Dezső négy versére íródott, és a szerző - leírása szerint - arra törekedett bennük, hogy "visszaadja a költemények sugallta áhítatos hangulatot." Az első két kórusmű szövegét nem értettem anélkül, hogy ne néztem volna a füzetből, a második kettő - Imádkoznék, illetve Esti imádság - viszont kifejező dallamokba és a szöveget hatni engedő zenei szövetbe foglalta az öregkori verseket. A harmadik középrészében ("Én Istenem, jó Istenem, / három angyalt küldjél nekem...") a háromszólamú női kari szakasz a ciklus legszebb pillanataival ajándékozott meg; a Török Ágnes vezette Debreceni Kodály Kórus itt plasztikusan, éteri hangzással szólalt meg.

Jeney sorozatát két fiatal zenész, Fülei Balázs és Fejérvári Zoltán szólaltatta meg, érzésem szerint közel kerülve a szerző elképzeléseihez. Az öt tétel közül az első három a nyolcvanas években írt darabok újrafogalmazása, kettő pedig 1997-ben született. Tandori Dezső Hérakleitosz-versei arra inspirálták a szerzőt, hogy azok kompozíciós elveinek megfelel(tethet)ő zenei eljárásokat dolgozzon ki. Az efféle "eleve elrendelés" könnyen érdektelenné válhat, ha a hangzás nem győz meg annak szükségszerűségéről. Erről azonban itt szó sem volt; Jeneynek ugyanakkor sikerült elterelnie figyelmünket kompozíciós módszeréről, sőt még arra is futotta, hogy az egyik tételből Kurtág egyik zongoradarabjának hangjait csendítse ki.

A koncert zárószámaként SZOKOLAY SÁNDOR 1966-ban keletkezett Révélation című kórusműve hangzott el, ezúttal orgonakíséret nélkül. Nem tudom, a zeneszerző miért adott Alfred de Musset Tristesse (Szomorúság) című versének más címet, de tény, hogy ez a francia nyelvű "motetta" rendkívül hatásos, sodró erejű kompozíció. Egyes részleteiben bonyolult és a szólamok élesen összeütköző kromatikája teszi nehézzé a darabot, de a kórus kitűnő előadásán ebből semmi nem érződött. Tulajdonképpen egy újabb Déploration, egy siratóének ez, amelynek gisz-mollban megnyugvó végkifejlete szinte a mélybe húzza a hallgatót. "Dieu parle. Il faut, qu'on lui réponde. / Le seul bien qui me reste au monde / Est d'avoir quel-ques fois pleuré." (Isten szól. Válaszolni kell neki. Egyetlen javam, mi marad, hogy néha sírtam.)

Ez a mű már előlegezte a következő hangverseny (január 27., délután) hagyományosan kórusműveknek szentelt műsorát, noha ezúttal két kamaramű - SÁRY BÁNK két klarinétra írt népdal-feldolgozása, illetve MADARÁSZ IVÁN Seol című, vonósnégyesre, hárfára és fuvolára írt kompozíciója - is helyet kapott. Amióta figyelemmel kísérem a Mini Fesztivált, mindig ezt találtam a legkevésbé eredeti és a legkevésbé gondolatébresztő koncertnek, és ez most sem volt másképp. Pedig a Magnificat Gyermekkar és az Aurin Leánykar - Szebellédi Valéria, illetve Durányik László vezetésével - gyönyörűen és érezhetően kimunkált hangzással szólalt meg, de műsorukat a megszokott énekkari repertoár - Petrovics, Kocsár, Bárdos, Bartók, Kodály... - ismertebb darabjai alkották. Márpedig egy ilyen megkülönböztetett alkalommal mégiscsak különlegességet - ősbemutatót, vagy legalább egy-két ritkán hallható művet - vár a magamfajta hallgató.

Ezen a koncerten szembesülhettünk leginkább a rendezvény konzervativizmusával: az, hogy az idén 18. alkalommal megrendezett fesztivál alcíme "XX-XXI. századi művekből", az idő múlásával egyre inkább olyan értelmet nyer, mintha egy Brahms-est plakátján olvashatnánk a szenzációs bejelentést: "az utóbbi kétszáz év zenei terméséből". Szerintem ez a megjelölés 2006-ban nem csak semmitmondó, hanem a szerkesztők dolgát is megnehezíti, hiszen négy koncert műsorát kell aránytalanul nagy időszakból összeválogatni, ennek eredménye a már említett rendezetlenség. Úgy gondolom, hogy a Mini Fesztivál markánsabb arculatú rendezvény lehetne, ha egy szűkebben meghatározott időszakra koncentrálna.

A záróesten - a hagyományoknak hódolva - zenekari koncerten vehettünk részt az ELTE Jogi Karának dísztermében. Ezúttal a WEINER-SZÁSZ KAMARASZIMFONIKUSOK játszottak Pál Tamás vezényletével, s erről a koncertről egyetlen szép - az egész Mini Fesztiválra visszatekintve is kiemelkedő - emléket őrzök: Dargay Marcell zongorajátékát. Nemigen lehet szavakkal körülírni azt, amikor egy ilyen finom intelligenciájú muzsikus életre kelti a leírt hangokat. Nagy nyeresége volt BOZAY ATTILA Improvizációk no. 3 című művének, hogy ilyen értő fülű muzsikus szólaltatta meg a mű szívét jelentő, rögtönzés-jellegű szólamot. Bámulatra méltó, amit ez a fiatalember művel: különleges gonddal és világos elképzeléssel nyúl minden egyes hangért, legyen az akár egy zongorahúr-pendítés vagy egy cluster megszólaltatása. Talán nem tart telhetetlennek az olvasó, ha azt mondom: az egész zárókoncertet ennek a művészi hozzáállásnak kellett volna jellemeznie. Ezzel szemben azonban éppen a zenekari szövet kidolgozatlansága tűnt fel; elsősorban a formák felépítésében, de a szólamarányok beállítását, valamint a karakterek erőteljes megragadását is hiányoltam. LENDVAY KAMILLÓ 1974-ben keletkezett, Kifejezések című opusza a Mini Fesztivál nyitódarabjára rímelt. Láng István kompozíciójához hasonlóan itt is a dallammagok kicsírázása, majd összefonódása alkotta a sűrű zenei anyagot. Leghatásosabb szakasza az egy hangon repetáló-doboló óriási fokozás, de a szintén nagyszabású zárást már nem találtam ennyire drámainak.

A zenekari játék egysíkúságát leginkább SOPRONI JÓZSEF 2001-ben írt Oboa-versenye sínylette meg (szólista: Kiss József).A három, hagyományos formákat követő tétel hangzása némileg ellentétben állt a szerző elgondolásaival: az áttetsző vonószenekari faktúra helyett zsúfolt és áttekinthetetlen polifónia született, mely nem egyszer maga alá gyűrte az oboa szólamát is. DURKÓ ZSOLT Kamarazene című opuszának előadásából is a legapróbb részletekig hatoló, a partitúrát átvilágító értelmezést hiányoltam a leginkább. Nem érvényesült a szólamok rajzossága, de a koncerten általában véve nem éreztem a leírt és megszólaltatott hangok iránti szeretetet; azt, hogy a karmester és a Weiner-Szász Kamaraszimfonikusok azért játsszák ezeket a darabokat, mert szeretnék szépségeikre felhívni a közönség figyelmét. Pedig a Mini Fesztivál négy koncertje - mint az ezt megelőző tizenhét évben - most is nyilvánvalóan ezzel a szándékkal tűzött műsorára harmincegy kompozíciót. Szép teljesítmény, a szándék is nemes, de úgy érzem, eljött az idő, hogy a rendezvény lépést tartson a korral, és - akár alapkoncepcióját félretéve is - megújuljon, megfiatalodjon.


Az Aurin Leánykar


Lendvay Kamilló és Pál Tamás


Soproni József és Devich Sándor
Felvégi Andrea felvételei