Muzsika 2006. március, 49. évfolyam, 3. szám, 16. oldal
Dobszay László:
Brahms és Csík megye
 

A pedagógia és az ismeretterjesztő irodalom szereti a jelenségeket, eseményeket, szereplőket egyszerű szkémák alapján beilleszteni az összképbe. Bartók esetében több okból is kínálkozik egy ilyen szkéma: Bartók (és Kodály) felfedezte a magyar népzenét, s ebből nagyszerű műzenét fejlesztett. Bartók megértéséhez tehát a népzene ismeretén át vezet az út. Bartók nyilatkozatai igazolni látszanak ezt az értelmezést. Műveiről szólva legtöbbször azok népzenei gyökereit emlegette, rövid elemzéseket is adott arról, hogyan fejleszthető ki egy korszerű zene hangnem- és harmóniavilága a népzenei adottságokból. Persze ne feledjük, egy szerző nem objektív szemlélője saját művének és saját pályájának. Nyilatkozataiban tükröződik az, ami őt intellektuálisan foglalkoztatja, az, ami számára a legtöbbet mond, amit valamely okból kifelé hangsúlyozni akar, amivel környezetére hatni akar, vagy amivel válaszol a róla szóló véleményekre. Ami nem azt jelenti, hogy nyilatkozatai nem igazak, csupán azt, hogy nem feltétlenül a teljes igazságot mondják.

Bartók megértése lehetetlen akkor, ha nem beszélünk zenéjének és zenei látásának-hallásának másik "gyökeréről". Bármily lehetetlen kívánalomnak tűnik, a Bartók-hallgató fülében - legalábbis bizonyos mértékig - ott kell lennie annak a zenének, amely az ő fülében is ott volt.

Tipikus közép-európai zenei nevelésen ment keresztül: zenei anyanyelve a klasszika (Beethovennel mint királlyal); erre szinte kortárs zene gyanánt épült rá Brahmsék repertoárja; s tudjuk azt is, hogy amikor a fiatal zenész éhes energiája fel akar fedezni, meg akar hódítani magának valami újat, akkor ez az új számára Richard Strauss. Kiinduló zenei hang-, forma-, harmónia-, hangzás-, hangszerelésvilága a német későromantika. Az a zene, melyből a 20. század egyik, sőt elmondhatjuk, legkonzisztensebb zenei iránya kinőtt. A népzene nélkül Bartók is ezen az úton ment volna tovább, s valószínűleg ő is a második bécsi iskola nagyjai közé sorolódott volna. De ezt az örökséget akkor is megtartotta és továbbfejlesztette magában, amikor útját már másfelé vette. Ami Bartókot mindentudó zenésszé teszi, azt ennek a német örökségnek köszönheti.

Mi az a különbség, mely a német nagyromantikából kinőtt új zenét Bartókétól megkülönbözteti? Ha egyetlen, nem zenei, de zeneileg értelmezhető ellentétpárt akarok felállítani, azt mondhatnám, hogy míg amaz a határok feloldása felé vonzódik, Bartók zenéjét minden tekintetben a részek és egészek szilárd körvonalai határozzák meg. A német romantikában a hangnemek, hangzatok olyan közel kerülnek egymáshoz, annyi szállal kapcsolódik mindegyik mindegyikhez, hogy a zene a köztük való állandó átmenetek terepévé válik. Formailag is: a kor trendjeinek annál megfelelőbb egy mű, minél inkább elmossák a bővítések, fejlesztések a periodicitás éles körvonalait. A pregnáns képleteket ellenpontozó, ellensúlyozó "átmosó" triolaképletek, átkötések, nagyszinkópák, egyidejűleg megszólaló, egymást gyengítő ritmuselemek (gondoljunk Bruckner, Mahler műveire), a ritmikát és metrikát átfolyóbbá teszik. És mind-ezt érzékletesen tálalja a soktagú óriáslényként működő, nagy ellentéteiben koordinált zenekar, vagy a hangszeresség határait közelítő zongorahasználat. Az egyszerű zenehallgatónak meg kell értenie, hogy itt nem egy komplikálni vágyó akarat működik, nem a szakmai tudására büszke zeneszerző akarja kizárni a műélvezetből a kívülállókat, hanem az előző korok szilárd alapjain vált kényszerítővé a zene e nagy lélegzetvétele.

Ez az út nem záródott be Bartók számára sem, de alapvetően módosult. Miközben csodálatos munkabírásával egy-egy embernek magában is elegendő munkát végzett a népzenegyűjtés, -lejegyzés, -elemzés terén, töretlen maradt a "nagy zenével" való napi kapcsolata. Ezt a kapcsolatot építette zongorista pályafutása is. Repertoárjában Beethoven, Brahms, Liszt mellett most nagyobb szerepet kapott Bach és a többi barokk szerző, s ez - egyidejűleg a külföldi zeneszerzés "neoklasszicista" hullámával - Bartók képzeletét is a körvonalazottabb ritmusképletek, jól artikulált motívumanyag, a szigorúbb kontrapunkttal megfegyelmezett szólamviszonyok felé irányította. De már ez előtt, s éppen a népzene adott igazi indításokat arra, hogy a nagy műzene parttalan összefüggésrendszerét erős organizáló tényezőkkel zárja szűkebb keretek közé.

A tizenkét hang közötti szabad közlekedésben egyes kitüntetett, minősített hangközök biztos tájékozódási pontokként kapnak szerepet. Ismétlődésük és stíluselemmé válásuk által ismerősként segítik az új helyzetek felmérését. A témákká szerveződő, artikulált motívumanyag (mely persze visszamegy a beethoveni formaképzés hagyományaira is) jól követhető, az előrehaladást tagoló faktorokat visz a konkrét mű formájába. A népzene tényleges ritmusképletei, de még inkább a ritmikus szerkezetek állandósága (vö. Bartók népzenei ritmusrendjével!) az időbeli kibontakozás szilárd építőköveit ihletik. Általában: olyan sztereotípiák kerülnek a műbe, melyek stíluselemként működve biztos alapra helyezik a harmonikus, tonális, kontrapunktikus szerkezetet.

Működésük módját egy paradoxonban tudnám meghatározni: statikus dinamizmus. Ezzel azt akarom mondani, hogy a művet előrehajtó dinamizmus nem egy folyamatos sodrás alakjában jelentkezik, hanem - mondhatni - kvantumosan. Megjelenik egy tézis, egy állítás: egy motívum, egy hangközszerkezet, ritmus. Megvan a maga elhatároltsága, bizonyos fokú zártsága; clear-cut, ahogy az angol mondja. Ám a hangok közt, vagy az ellenszólamokban el van helyezve egy olyan gyúanyag, mely támadja a zártságot, tovább mozdítja, egy következő "helyzetbe" hozza a zenei folyamatot. Még egy-egy látszólag homofonikus menetben is szinte minden akkordban jelen van legalább egyetlen hang, mely ellentétes az akkord statikájával, tovább, szélesebb körű összefüggések felé mutat és hajt. Ez a dinamizmus nem áradatszerű, vagy más hasonlattal élve: nem repül. Ez a zene mindig a földön jár. De jár.

Egy ilyen szintézis feltétele természetesen az a teremtő erő, mely Bartók legkorábbi műveiben is felismerhető. De ugyanilyen fontos feltétel a tapasztalat gazdagsága és szervezettsége, a tanultság és megmunkáltság. Ilyen értelemben benne van a klasszicizmus strukturáltsága, a barokk tagoltsága, s természetesen az archaikus népzene kemény józansága, mely egyben a megszilárdítás eszközeit is a szerző kezébe adta. Bartók műzenéje nem a népzenéből nőtt ki. De a népzene segítségével emelkedett ki a kortárs szerzők stílusából. És természetesen - amiről itt már nincs idő beszélni - a népzene ihletésére (is) kapta meg morális tartalmát.


Népdalgyűjtő úton. Gyergyószentmiklós, 1907
Kováts István felvétele


Bartók 1902-ben, a Zarathustra-élmény évében
Uher-felvétel