Muzsika 2006. január, 49. évfolyam, 1. szám, 27. oldal
Vidovszky László:
Még egyszer a Halotti szertartásról
 

Szitha Tünde recenziójának publikálása után (2005. december) a Muzsika szívesen fogadta Vidovszky László írását, de közlésével csakis a Halotti szertartás jelentősége miatt tér el korábbi gyakorlatától, mely szerint egy kortárs zeneművet egyetlen írás értékel a lap hasábjain. Ezt az elvet a jövőben is követni kívánja. - A szerkesztőség

(Mentegetőzés helyett) Az alábbi írásban igyekszem beszámolni a Nemzeti Filharmonikusok október 22-i hangversenyén történtekről (Jeney Zoltán: Halotti szertartás, ea.: Nemzeti Filharmonikus Zenekar, Nemzeti Énekkar, Amadinda Ütőegyüttes, Kolonits Klára, Károlyi Katalin, Timothy Bentch, Rezsnyák Róbert, Fried Péter, vezényel Kocsis Zoltán; Nemzeti Hangversenyterem, Budapesti Őszi Fesztivál). Kivételes eseményről van szó - amit a lelkes, ám kis számú visszhang csak megerősít -, és épp kivételessége teszi lehetővé, hogy a hangversenyélet megszokott rutinjaiban és rítusaiban ismeretlen vagy észrevétlen jelenségeket is megfigyelhessünk. Ezért tényszerű közlésekre szorítkozom, mellőzve a szubjektív szempontokat és kérdésfelvetéseket mind a tárgy, mind a módszer tekintetében. Nem lévén zenekritikus vagy zenetörténész, nem kívánok hangversenykritikát írni, sem a mű zenetörténeti szerepéről értekezni, sokkal inkább egy esemény néhány, a muzsikusok és talán mindannyiónk számára is levonható tanulságait szeretném megfogalmazni.

Egyesek bizonyára kifogásolják majd, hogy olyan műről kívánok beszámolni, aminek szerzője negyvenhárom éve legközelebbi barátom. Nos, úgy gondolom, hogy éppen ez a tény, egy évtizedek óta tartó folyamatos szakmai diskurzus, az ez idő alatt kölcsönösen alakult és módosult tudás, szemlélet és tapasztalat teszi igazán lehetővé, hogy a dolgot magát vizsgáljam, a pillanatban rejlő szubjektivitást a lehető legkisebbre csökkentve.

(Az esemény) Mindenekelőtt tényként kívánom leszögezni, hogy a Halotti szertartás bemutatója a 2005. év legjelentősebb hazai zenei eseménye. Ez a kijelentés önmagában egyébként teljesen érdektelen, szokásosan semmitmondó. Nyilván minden koncertlátogatónak megvan a maga saját katartikus élménye, pusztán egy hangversenyt bajos volna a fenti jelzővel illetni. Sem egy új mű értékeinek felfedezése, sem egy előadás kivételes teljesítménye, sem a közönség értő reakciója vagy az intézmények kívánatos jó működése külön-külön nem volna elegendő mindehhez, ám ezt az estét kell és lehet a magyar zenei élet egésze szempontjából is mérlegelni.

A mai magyar zeneélet egyik már-már végzetes betegsége a nagyközönség számára meghatározónak, mértékadónak tartott hagyományos koncertélet és a kortárs zene szinte véglegesnek tűnő kettéválása. A mai zene részesedése a nagy országos kulturális intézményekben és projektekben minimális, a vezető zenekarok e téren való aktivitása nem is hasonlítható a világ vezető zenei intézményeinek ilyen tevékenységéhez, az Operaház "kétéjszakás kalandjairól" pedig szó se essék. A Berlini Filharmonikusok az idei szezonban 9 kortárs nagyzenekari művet adnak elő, közülük 7 bemutató. Ezzel szemben itthon a valóban világhírű magyar zeneszerzőknek is legfeljebb megkésett magyarországi bemutatókra futja csak, az pedig teljességgel elképzelhetetlen, hogy magyar zenekar magyar pénzből vezető külföldi szerzők első megjelenését támogassa. Pedig a zenekultúra valahol itt kezdődik. A kortárs zenének a nagy hangversenytermekből történt kiszorulását ráadásul még az underground mítosza is körüllengi - elfedve és elfeledve azt az egyszerű tényt, hogy teremtő jelenlét nélkül nem lehetséges élő zenei gondolat. Kétségtelen, hogy ennek a helyzetnek történelmi okai is vannak, de az elmúlt tizenöt esztendő bénultságát csak ez már nem magyarázza, és legfőképpen nem menti. Azzal az érdektelenséggel, amivel a magyar zenei élet saját korát kezeli, valójában önmagát törli ki a jövő emlékezetéből. Így ha fordulatnak nem is, de mindenképpen jelentős tettnek tekinthető, hogy ez alkalommal az ország első koncerttermében, vezető zenekar vezető karmesterének irányításával, ünnepi keretek között hangzott el egy nagy mű bemutatója, amihez az este valamennyi résztvevője (beleértve a hangversenytermet is!) méltóan járult hozzá.

(A mű) A szemlélő számára az első és a legnyilvánvalóbb kérdés a darab terjedelme. Látszólag mindegy, hogy egy mű hány óráig tart és hányan vesznek benne részt, de valójában ekkora idő- és anyagmennyiséghez csak abszolút felkészületlen vagy csak abszolút felkészült komponista merészkedhet közel. A felkészültségnek nemcsak az ihlet és a szakmai tudás terén kell hiánytalannak lenni, hanem a fizikai kondíció terén is! Aligha lehet vitás, hogy ebben az esetben minden tekintetben hibátlan és példaszerű megoldással van dolgunk. Az apparátus megválasztása és annak kezelése teljes mértékben egyezik a mű dimenzióival, hajlékony, differenciált és mégis mindvégig egységes, az alapjaiban tradicionális összeállítás ugyanakkor képes magába foglalni és megszólaltatni a XX. század zenekarkezelésének legfontosabb eszközeit.

A magyar zene irodalma - talán Liszt monumentális és magányos Krisztusát leszámítva - nem ismer ilyen léptékű művet még elképzelés szintjén sem; ebből a szempontból tehát a Halotti szertartás mindenekelőtt gondolati áttörést jelent azzal az általánosan elterjedt nézettel szemben, amely az extremitással való bátor szembenállásnak tekinti a kis formák gyakran csak kényelmességből származó kultuszát, a bensőségesség és a kiegyensúlyozottság szinonímájának a szélsőségektől vagy a nagy méretektől való idegenkedést. Ezeket a mondvacsinált aggályokat félretéve a Halotti szertartás egyszer s mindenkorra megteremtette a totális mű hazai modelljét.

(Az idő) Ugyancsak kérdéses a komponálási folyamat hossza: kevés művet ismerünk, ami egyetlen estébe (mindössze két ülésbe) ilyen hosszú - majd két évtizednyi -, ám folyamatosan működő és változó alkotói életszakaszt kíván és tud sűríteni. (A több estés operaciklusokat, mint a Ring vagy a Licht, semmi esetre sem sorolnám ide.) Ennyi idő alatt a zeneszerzői gondolkodás oly mértékben alakul és változik, hogy bármily erős egyéni elképzelés is óhatatlanul átváltozik.A Halotti szertartás esetében azonban az egyéni nyelv és a közösségi téma kiegészíti egymást: az eredeti liturgia egy minden szempontból időtálló szerkezetet és dramaturgiát biztosít, miközben az önálló zeneszerzői munka mégiscsak a szerző élettörténetével együtt alakul és változik.

Az előadás időtartama ugyancsak elemeli a művet a hagyományos hangversenyzenei formáktól. A több órát meghaladó műfolyamokra találunk ugyan példákat a kortárs zenében is, de inkább a kamarazenei összeállítások terén, ahol az előadó és közönség viszonya sokkal közvetlenebb, egészen másfajta kontaktust teremt, más időérzékelést és pulzációt tesz lehetővé. A nagy együttes szerepeltetése ugyancsak rendkívüli nehézségeket okoz, gyakorlatilag egyetlen figyelemmel kell előadónak és közönségnek végig követni a művet, miközben annak szerkezete, az összeállítások, az alkalmazott műformák egymásmellettisége más műveknél alig tapasztalható, szinte enciklopedikus változatosságot mutatnak (monódiától a legbonyolultabb kontrapunktig, kíséret nélküli énekhangtól a modern nagyzenekar teljes erejéig, klasszikus hangszerösszeállításoktól a századvég ütőhangszeres hangzásáig stb.). A barokk oratóriumokkal való - első pillantásra nagyon is kézenfekvőnek tűnő - összehasonlítást csak részben tartom indokoltnak, mindenekelőtt a XVIII. század és a XXI. időérzékelése és időfogalma közötti különbség miatt; ám abszolút értelemben sem igaz: a barokk oratóriumok lineáris szerkezete, "történésük" eleve egyszerűbb artikulációt teremt, a recitativók szerepe, a narráció állandó jelenléte lazábbá, "követhetőbbé" teszi a zenei folyamatot. A reprezentációhoz kialakított személytelenebb forma eleve másképp artikulálódik, mint a személyes gyászhoz kapcsolódó. Ráadásul Jeney művében nemcsak az önálló tételek többnyire attacca sorozata, hanem a váltakozó nyelvek (latin, héber, görög, magyar, német, olasz, orosz) új és új köreinek koncentrikusan táguló jelentéstartománya is állandóan újraértelmezi helyünket a mű folyamában.

Akik a mű részleteinek korábbi bemutatását figyelemmel kísérték, talán osztják azt a tapasztalatomat, miszerint az egyre növekvő opus egyre kiteljesedő, azaz egyre jobban érzékelhető (paradox, de természetes módon egyre rövidebbnek - valójában belső idejét tekintve egyre egységesebbnek - tűnő) formát jelenített meg, a növekvő terjedelem éppen az átláthatóságot, a mind világosabb értelmezést segítette. Az elkészült mű előadása igazolta ezt az érzetet: az újabb és újabb tételek - saját többleteik mellett - a korábbiaknak is teljesebb jelentést adnak, az egymástól olykor órányi időközökkel elválasztott ismétlések biztonságosan jelölik ki időérzékelésünk léptékét és határait.

(A műfaj) A klasszikus értelemben vett oratorikus műfajok a kortárs zenében majd' mindig nehezen megválaszolható kérdéseket vetnek föl. A hangversenyrepertoárban elfogadott műtípusok (misék, passiók) remake-jei akarva-akaratlanul a közvetlenül megelőző és általánosan ismert példákra rímelnek. (Talán meggyőző adalék a kortárs zenei nyelv és a liturgia igényeinek ellentmondásosságára, hogy Messiaen, a XX. század legkatolikusabb zeneszerzője soha nem írt liturgikus művet.) Az a tény, hogy a Halotti szertartás egy, a nagyközönség számára gyakorlatilag ismeretlen liturgikus eseményt értelmez zeneileg újra, sokkal közelebb áll a zeneszerzés eredeti funkciójához, elkerüli a kommentár bármily derék és fontos, de mégiscsak másodlagos jellegét.

(Nagyság) A nagyság nem azonos a monumentalitással, de a monumentalitás sem azonos pusztán a nagy méretekkel. Az igazi monumentalitásnak sajátos, sehol máshol föl nem lelhető tulajdonságai vannak, más szempontok szerint mér és ítél. Más a gazdagsága és más a színessége; ez nem egy karácsonyi kirakat változatossága, hanem a Csomolungmáé vagy - igenis - a Szaharáé: kimeríthetetlen, mert az örökből és annak adekvát megjelenési formájából, a változatlanból táplálkozik. Nem kíméli, és főképp nem "szórakoztatja", hanem épp ellenkezőleg, komoly, olykor embertelenül kemény próbára teszi az utazót, cserébe viszont kiragadja kisszerűségéből, és semmi máshoz nem fogható világba vezeti.

(Hagyomány és újítás) Az egyik legkézenfekvőbb tanulság a hagyomány és az experimentum viszonya. Ismét bebizonyosodott: csak az nyúlhat eredményesen a hagyományhoz, aki új tájakról közelít hozzá. Jeney vitathatatlanul az utóbbi fél évszázad legradikálisabb és legkonzekvensebb magyar zeneszerzője, és ez a tulajdonsága a Halotti szertartásban is maradéktalanul érvényesül - miközben a legteljesebb alázattal követi végig a tradicionális rítust. Mindez csakis azért lehetséges, mert az általa újraélesztett és újraértelmezett tradíció mentes minden kortársi hiúságtól, nem terhelik a napi sikerekre építő zenei praxis történeti-stiláris ballasztjai, univerzalitása hasonló a népzenééhez, s így minden törés és disszonancia nélkül illeszkedik a legszokatlanabb hangzási körülmények közé. Tegyük hozzá: a darabban oly fontos szerephez jutó gregorián Európa zenei anyanyelve, így ez a mű az első nagy szellemi hozománya az Európába visszatagozódó Magyarországnak.

Ennél a pontnál elengedhetetlen, hogy ne szóljunk a Schola Hungarica és Dobszay László szerepéről. Az ő munkájuk és sok esetben odaadó, tevékeny részvételük nélkül ez a mű feltehetően meg sem születik. A gregorián - és annak a Schola gyakorlatában megjelenő olvasata - valóságos őssejtje ennek a műnek. Példája annak, milyen szárnyakat kaphat a személyiség, ha igazi közösséggel találkozik. Mert ahogy Ottlik írja: nagy művek csakis forró szeretetben születhetnek.

(Opus Magnum) Vannak nagy életművek főmű nélkül, vannak menthetetlenül egyműves szerzők, akiknek unos-untig játszott darabjai mégsem mutatják a főmű jegyeit. Az életmű és a főmű olykor kifejezetten egymás ellen hat, viszonyuk legalábbis kényes. Számos, korábban már különböző formában megismert tétele révén a Halotti szertartás feloldani látszik ezt a kérdést, bár vitathatatlan, hogy több tétel most nyerte el végleges helyét, vagy legalábbis környezete révén eddig nem mutatott értékei jelentek meg. Legalább ennyire fontos a darabnak egy rejtett tulajdonsága: szerkesztésmódja, koncepciója és tágassága révén képes magában őrizni és sejtetni Jeney korábbi nagyszabású, ám megvalósulatlan terveit is.

(Az előadás) Ez az előadás teljességében Kocsis Zoltáné. Felvállalta a művet, felismerte annak rendkívüli nehézségeit, és ezeket nem megkerülve vitte végig az előadást. A próbafeltételek semmiképpen sem voltak ideálisnak nevezhetők: 8 próba, mindössze két helyszíni próbával. Hol van már A fából faragott…bemutatójának 30 próbája - hogy ne csak külföldi példákat emlegessünk, ám az eredmény hozta azt, amit minden bemutatótól el lehet és el is kell várni: a mű megmutatását és lehetőségeinek felmutatását. Az előadóktól a rendkívüli helytállást még a legakadékoskodóbb kritika sem vitathatja el; ebben az esetben ez viszont nem csak egyszerű dicséret. Szólhatnánk itt még az előadás egyes fogyatékosságairól is. Fölösleges.

(A közönség) Közönség nélkül nincs zene, és ez az egyszerű tény sok zenemű dolgát megnehezíti egy olyan korban, ahol az emberek semmitől sem félnek jobban, mint az áldozattól. A közönség feladatának nagyságrendje egy ilyen helyzetben csak az előadók nehézségeiéhez hasonlítható. Fel kell venniök egy ismeretlen léptéket, nem használhatják a szokványos koncerteken kialakított és begyakorolt figyelmüket és hallásukat - ennek nehézségeiről már szóltam.A Nemzeti Hangversenyterem talán nem telt meg "zsúfolásig", de éppen eléggé ahhoz, hogy a közönség betölthesse a vox Dei szerepét. Természetesen nem sebtében verbuválódott népség volt jelen: akik sokat járnak kortárs zenei hangversenyekre, sok ismerőssel találkozhattak. Az ilyenkor szokásos fanyalgás rendre a közönség hiányáról szokott szólni ("mindig ugyanazok az arcok"), de azért megálljunk!, az értőknek is joguk van hangversenyre járni. Ez a körülmény egy másik szempontból is kiemelendő: megakadályozta azt, hogy a bemutató "szenzáció" legyen, a ma egyedül lehetségesnek tartott sikerforma helyett újra lehetővé téve a bensőségesség megjelenését. Itt kell szólnunk a szervezőkről is. A Budapesti Őszi Fesztivál a legtöbbet tette, amit ilyen esetben tehet: a kötelességét. Bebizonyosodott, hogy a jól bevált recept követése lehet ugyan megnyugtató, biztos siker, de a művészetben az ünnep mindig a felfedezésé.

(Végezetül) Ha van most közös feladat, akkor mindenekelőtt ennek a produkciónak a rögzítése. A fentiekből talán kiderült, hogy nemcsak a magyar zenetörténetnek, hanem a hazai interpretáció históriájának is kivételes pillanatát éltük meg, ennek megfelelő színvonalú dokumentálása minden érintettnek kutya kötelessége.

A legtöbb mű a bemutatását követően rövidebb-hosszabb, de mindig bizonytalan, kiszámíthatatlan útra kel. Elfelejtődik, beépül a repertoárba, netán kasszadarabbá válik - vagy akár évszázadokat vár türelemmel a felfedezésére. Egy bemutató mindenesetre jó alkalom arra, hogy az új élményt besoroljuk többi tapasztalataink közé, és immár hátunk mögött az új művel, figyelmünket újabb kompozíciókra, új meghódítandó területekre fordíthassuk.

Bemutatása után a Halotti szertartás sokkal inkább előttünk áll, mint valaha.