Muzsika 2005. május, 48. évfolyam, 5. szám, 20. oldal
Németh G. István:
Kis estélyi szatíra posztmodern szabással
Bűvölet - Orbán György kisoperájának ősbemutatója
 

A Bűvölet Orbán György második operája. Az első, a Pikkó hertzeg annak idején vegyes fogadtatásban részesült: 2003-as kolozsvári bemutatója nagyobb sikert hozott, mint a Budapesti Kamaraopera ősbemutatója három évvel azelőtt. A vándorszínészet hőskorából Orbán most egy hanyatló korba, a végnapjait élő Rómába helyezi a szüzsét (a mű perszonálunióban keletkezett: komponista és librettista személye egy és ugyanaz). Olyan válságos időszakba, amelyben már minden metanarratíva érvényét vesztette, amelyben a (köz)erkölcsök látványosan és félelmetesen erodálódtak, és a radikális kételkedés vált alapvető életfunkcióvá. A Bűvölet azon túl, hogy jelenkorunk allegorikus korrajzát, illetve kórképét adja, a szövegíró és zeneszerző vitriolos kiszólásaival tűzdelt társadalmi szatíraként is értendő.

A Bűvölet ugyanakkor egy nyilván szándékosan kontaminált Orfeusz-történet, mely azonban ebben a torzított formájában is a zenész céh egzisztenciális mítosza marad. Az operának van egy következetesen végigvezetett szimbólumrendszere: Rómában a zene megszűnt létezni, formálisan pedig illegalitásba süllyedt. A zene kipusztulásának éppenséggel történeti alapja is lehetne (elég csak az i. sz. 2. században élt, a zene konkrét létezését kétségbe vonó Sextus Empiricus szkeptikus nihilizmusára gondolni), mégis inkább a legújabb kori válságjelenségek persziflázsaként kell értelmeznünk. A Birodalmi Himnusz pályázatának hajmeresztő története, és hogy az adóbevallás zenévé átkódolva dodekafon szériát ad… az egyfelvonásos első és harmadik jelenetének késő ókori zsánerképét elárasztják az ilyen ötletek, melyek természetesen a stilisztikai pluralizmus nagyon is aktuális hitvitájába való szarkasztikus hozzászólásokként működnek. A zene persze mindig, még ilyen körülmények közt is lenyűgöző. A bűvölet, az incantatio azonban nem csak a zenének az Orfeusz-mítoszban megmutatkozó hatalmára utal, a szépirodalmi igényességgel megírt és tetszetősen megzenésített élcelődések hallatán felsejlik a muzsika manipulációvá, demagógiává történő lefokozásának réme.

Már a Pikkó hertzegben is jelen voltak a szatíra csírái. A kortársi magatartásmodellek, attitűdök leleplezése azonban bármilyen kíméletlen volt, csak a második felvonásban vált gyakoribbá, a dramaturgia egészének járulékos elemeként. Az új műben a szatíra a központba került. Orbán dramaturgiáját a szélső jelenetek humoros felszíne ellenére a fokozatosan elhatalmasodó fatalizmus jellemzi. Különösen az Orfeusz és kedvese, Flavia jelenetébe iktatott horrorisztikus, valószerűtlenségével szappanoperákat is megszégyenítő előtörténetre igaz ez. Ellensúlyként a darab végén mintegy varázsütésre feloldódik minden feszültség, anélkül, hogy a konfliktusok megoldódnának.

Orbán "kisoperája" nem egy nagyopera miniatűrizált mása. Nyelvezete ekletikusnak tűnhet: vannak neobarokk modorban megírt ál-tragikus szakaszai, minduntalan viszszatér egy kifejezetten és nyilván szándékosan vézna Bach-invenció töredéke, váratlan fordulatként táncok is előbukkannak, mint az ötvenes évek stílusát idéző valsetto vagy a lehengerlően ironikus Tsardas: A komoly és könnyű zenés színpadi műfajok, intonációk közötti lavírozás már a Pikkóból is ismert, a Bűvölet pedig zenei koncepcióját tekintve az előző opera folytatása. Olyannyira, hogy szándékosan vagy öntudatlanul önidézetszerű momentumok is felbukkannak: Flavia rezignált búcsúja Rómától à la Puccini erősen emlékeztet a Pikkó dallamvilágára.

A késő római zsáner három szereplője (Meláth Andrea mint Bordélyosné; Palerdi András mint Víziorgonás és Gábor Géza mint Szenátor) a koncertszerű előadás sivár körülményein túlmutató operai hangulatot varázsolt a Fesztivál Színház színpadára. Az ő érdemük is, hogy a műfaj történetileg szentesített megszólalástípusai, mint például az első jelenetet záró bosszútercett, ebben a posztmodern semiseria kivitelben is képesek voltak életre kelteni az egykor bevettként működő hatásmechanizmust. Flaviát (Cserna Ildikó) és Orfeuszt (Mukk József) az opera magvát kitevő lírai jelenetben technikailag is nagyigényű feladat elé állította a partitúra. A művet megrendelő Baross Gábor érdemei elévülhetetlenek. Az általa irányított ELTE Bartók Béla Énekkar és az Egyetemi Koncertzenekar lelkes amatőrként igyekezett helytállni, az eredmény azonban a legnagyobb jóakarattal sem mondható elfogadhatónak. A fafúvós kvartettel és ütős szólamokkal kiegészített, bágyadt vonóskar alig győzte technikával, együttjátékkal és intonációval Orbán minden könnyedsége ellenére mégiscsak igényes partitúráját. A bűvölet-zenét a szereplők énekével egyidejűleg megszólaltató kórus többnyire sikeresen hozta a produkció egészére nézve oly fontos, titokzatos-nosztalgikus karaktert.