Muzsika 2005. március, 48. évfolyam, 3. szám, 29. oldal
Molnár Szabolcs:
Emelkedőben
17. Mini Fesztivál 20-21. századi művekből, 2005
 

Kezdjük az összefoglalással! Az idei Mini Fesztivál nem adott okot panaszra. Az előadások általános színvonalát és a műsorszerkezetet egyaránt igen jónak nevezhetjük. A szervezést is elismerés illeti: a Jogi Egyetem díszterme három napon át népes közönséget vonzott, vasárnap pedig megtelt a nézőtér. Az utolsó nap két koncertjével egyidejűleg az egyetem előtti téren és a környező utcákban - ezer wattokban mérhető világítás mellett - egy Londonban játszódó filmecskét forgattak, mesterséges esővel, műfüvön hempergő leányzóval, emeletes piros busszal és londoni taxikkal, mindezt annak reményében, hogy a bemutatandó mű újabb ügyfeleket szerez majd valamelyik banknak. A reklámfilm-forgatás azonban - csodával határos módon - nem zavarta meg a koncerteket.

A Mini Fesztivál szerkesztési hagyományaihoz tartozik, hogy a magyar szerzők mellett egy-egy nemzet kortárs zenéjéből is mintát ad. Játsszunk el a gondolattal: mit tennénk, ha a magyar kortárs zene átfogó bemutatása céljából három magyar művet kellene delegálnunk az örmény Mini Fesztiválra? Lehetetlen feladatra vállalkoznánk, természetes tehát, hogy a budapesti fesztiválra érkező örmény kompozíciók is csak mintavételként értékelhetők. E mintavétel korábban esetlegesnek tűnt, ezúttal azonban szerencsés módon a kiválasztott három örmény darab - függetlenül az alábbi értékeléstől - egy rendkívül sokszínű és érdekes zenekultúráról adott hírt. Elsőként ARNO BABADZSANJAN műve, a Három kép hangzott el Gajane Dzsagatszpanjan előadásában. Azt hiszem, elszoktunk ettől a fajta zongorázástól: a vehemens testbeszéd, az erőteljes és látványos színpadi jelenlét néha olyan hatást keltett, mintha egy látványra koncentráló rendező beállításában egy zongorázni nem tudó filmszínésznő játszaná el a nagy előadóművészt. A billentés nyersesége és a hosszan zúgatott pedál pedig vagy a darabból követezett, vagy nem - nehéz eldönteni. Mindenesetre Gajane Dzsagatszpanjan jó zongoristának tűnik, ám szokatlan, hogy egyetlen darab előadása - az intenzív fizikai azonosulás következtében - szemmel láthatóan rengeteg energiát vett ki belőle. A mű 1964-ben keletkezett, harmadik tételét (Toccatina) hallgatva kezdtem el gyanakodni: vajon a toccata sodrását felfüggesztő megállások az előadói szabadosságot vagy a szerzői szándékot tükrözik-e?

SUREN ZAKARJAN-tól jól hallgatható, önmagát feltáró kompozíciót ismerhettünk meg (Legenda), melyet Drahos Béla fuvolán, Láng Zénó ütőhangszereken szólaltatott meg. A 2001-ben keletkezett lírai, filozofikus darab szemérmes, de mégis közlékeny tónusával, hangszerelési megoldásaival első hallásra vonzó volt. A szerző közreműködésével szólalt meg VACSE SARAFJAN műve, a Felsejlő kemancsa. A zongorára, gordonkára (Onczay Csaba) és dudukra (Gevorg Dabaghjan) komponált trió igen biztatóan kezdődött. Utolsó szakaszában azonban - különösen a zongoraszólamban - a szentimentális szalonérzelmek váltak uralkodóvá, s ezekkel szemben eleinte jelentős ellenállást tanúsítottam. Később azonban kénytelen voltam árnyalni mind a Sarafjan-darabról, mind a teljes örmény műsorról kialakult véleményemet. Erről egy kicsit később. A címben "felsejlő", azaz valamiféle nemes nosztalgiával megidézett kemancsa - ez a tradicionális örmény vonós-húros hangszer - és a valóságosan megszólaló duduk (valamint egy epizód idejére a zurna) számomra jelképekként kezdtek el működni. Olyanokká váltak, mintha önmagukba zárnák egy nép lelkét, és a belőlük kiszabaduló hangok, dallamok e lélek megelevenedésével volnának egyenértékűek. A ráadásként eljátszott, egyetlen tartott csellóhanggal kísért örmény népdal-improvizáció pedig a felismerés erejével hatott. A rendkívüli erőfeszítéssel és préseléssel megszólaltatott duduk, melynek felépítése és hangja az oboához hasonló, már puszta hangjával megidézett egy tájat, egy szenvedésekkel teli történelmet - mindazt, amit pontatlanul lelkületnek lehetne nevezni. Ehhez a lelkülethez tartozónak éreztem a földöntúli fájdalmat, az érzelmek parttalan áradását, a remény és a reményvesztettség felfoghatatlan összemosódását. Leírhatók-e ezek után olyan szavak, mint "szentimentális szalonérzelem", "vehemencia" vagy "nyerseség" abban az értelemben, ahogyan a közbeszédben megszoktuk? Lehet, hogy ezúttal az ellentmondással terhes "szemérmes közlékenység" szókapcsolat is valami kivételes művészi minőséget fejez ki. Az est ráadásszáma után úgy érzem, a "rendkívül sokszínű és érdekes zenekultúra" félmondat puszta zsurnalizmus, amit csak azért nem húzok ki, hogy érzékeltethessem: az örmény program szerencsés szerkesztői csillagzat alatt született. Nem az örmény kortárs zenét hozta közelebb, többet adott: az örményeket tette hallhatóvá.

Visszafogottabb jelzőkkel, szolidabb rajongással kell szólnom az első nap magyar műveiről. (Kedvesünkhöz közelebb hajolva láthatóvá válnak az apró bőrhibák…) Bár bizonyára lett volna rá mód, FARKAS FERENC 1972-ben befejezett Vonósnégyesét, melyet 1974-ben - talán ősbemutatóként - a Tátrai Vonósnégyes is műsorára tűzött, az elmúlt három évtizedben nem hallottam. Úgy éreztem, ez a kvartett Farkas életművének második vonalába tartozik. A Somogyi Vonósnégyes jól, de csekély átvilágító erővel szólaltatta meg. Az est másik kvartettjét, DECSÉNYI JÁNOS ősbemutatóként elhangzott művét már élénkebben, nagyobb odaadással játszották. Az elmúlt években elsősorban Decsényi vokális kompozícióival találkoztam, e művekért egyetlen esetben sem tudtam igazán lelkesedni. A Vonósnégyes viszont őszintén meglepett fellazított szerkezetével, keresetlenségével, természetességével. Jó érzés volt megismerkedni ezzel a hanggal, mely a jelek szerint szintén Decsényi sajátja.

KÓSA GYÖRGY hosszadalmas, olykor körülményes dalciklusát, az Őszikéket Jekl László énekelte, zongorán Kósa Gábor kísérte. Jekl az elmúlt években a kortárs zene biztos beugrójává vált. Ezúttal is helyettesként állta a sarat, most azonban teljesen azonosult a szereppel. Úgy tűnt, régóta készül erre a fellépésre. Kósa Gábor árnyaltan és színesen zongorázott, a három Arany János-vers megzenésítését ennek ellenére sikerületlennek tartom. SUGÁR MIKLÓS cimbalomra (Szakály Ágnes) és elektronikára (Horváth István) írt darabja (Vihar után) a közelmúltban CD-n is megjelent. A művel szemben mély ellenszenvet táplálok. Programzenének naiv és félreértést tükrözően egyoldalú. Hangképként földhözragadtan naturális. A készen kapott szintetizátorhangzások egyszerűen csúnyák. Az erősített és manipulált cimbalomhang kétségessé teszi, hogy érdemes-e ezt a zenét élőben játszani. A koncerten hallható hangzásképet talán még digitalizált cimbalommal is elő lehetne állítani. (Január 28.)

A fesztivál második estje ősbemutatóval, HOLLÓS MÁTÉ Trió öt hangszerre című darabjával kezdődött. Farkas Rózsa cimbalmozott, Kollár Béla (oboa, angolkürt) és Kiss Gy. László (klarinét, basszusklarinét) fúvós hangszereken játszott. Szokásához híven Hollós rendkívül arányosan építette fel a három tételt, e kompozíciójában is magabiztosan jelölve ki azt a keretet, amely segít tájékozódni a zenei anyagban. E keretek között váltak érzékelhetővé a kisebb érzelmi kilengések, és a karakterváltások is világosan kirajzolódtak. Hollós vezeti hallgatóját, mindezt kiváltképp tisztán figyelhettük meg a mű befejező tételében. Egyértelműen határolt sorokból építkezik, tisztában van az ismétlés jelentőségével és dramaturgiai funkciójával, mindig csak annyival jár hallgatója előtt, hogy az ne adja fel követését. Úgy érzem, a közönség elbambulhatott - vagy, mint az Hollós művei esetében gyakran megesik: hallgatta volna még tovább is a darabot -, mert a zene értékeihez képest meglehetősen csendes tetszésnyilvánításban részesítette a szerzőt, akinek így a színpadon meghajolni sem volt alkalma.

Nemrég egy koppenhágai harmonikás, James Crabb előadásában hallhattam harmonikára komponált kortárs zenét. Akkor Per Norgard és Bent Lorentzen művei arról győztek meg, hogy az instrumentum valóban rengeteg lehetőséget rejt magában. Norgard már a '60-as évek második felében a hangszer adottságainak legteljesebb kiaknázására törekedett, arra azonban nem emlékszem, hogy a hanghajlítást és a vibrátót "felfedezte" volna. Nem tudom, kié az elsőség, de BÁNKÖVI GYULA ősbemutatóként megszólalt Lebegés című szólódarabjában Ernyei László játéka ezeket a lehetőségeket is megismertette velem, ráadásul a mű is tetszett. A hármas osztású dramaturgiát (megszülető zene - kiteljesedő zene - elhaló zene) Bánkövi fegyelmezetten és világosan követte, nem engedett a kitérések csábításának.

Szakály Ágnes és Szakály Orsolya érzékeny előadásban mutatta fel VÁNTUS ISTVÁN 1989-es cimbalomduójának (Meditatio) legvonzóbb oldalát. Bennem a mű késő őszi táj képét idézte: a folyóról lassan elemelkedő pára mögött halványan feldereng a gyengülő nap fénye. Mire a pára elillanhatna, leszáll az alkony, és a köd visszaereszkedik a víz színére. Kellemes meglepetést szerzett OLSVAY ENDRE Szavak című kompozíciója. Szécsi Edit énekét nyolctagú kamaraegyüttes kísérte Sugár Miklós vezényletével. A darab "szövege" mindössze tíz szóból állt - ez a tíz szó Kosztolányi Dezső szerint a magyar nyelv tíz legszebb szava. Olsvay a kompozícióban e szavakhoz fűzött zenei kommentárokat. Hányféleképpen lehet mondani azt, hogy "ősz", "kard"? Menynyi árnyalata van a "vér"-nek, a "gyöngy"-nek? Olsvay ízlelgette e szavakat: hol indulattal, hol gyengédséggel mondatta ki őket énekesével. Az első benyomás alapján úgy tetszik, a mű érzelmi, hangulati és festői sokszínűsége mögött szigorú, már-már személytelen rend uralkodik. Körülbelül a darab közepén kíséret nélkül hangzik el a tíz szó, mely tíz hangot határoz meg (illetve fordítva: a tíz hang tíz szóval egyenértékű). Az volt az érzésem, Olsvay egy pillanatra a kompozíció rejtett zenei magját tette evidenssé. Nagyon tetszett, hogy mindez nem tolakodóan és nem is okoskodva történt. A darab hatásosan a "sír" szó drámai szorításában ért véget.

PAPP LAJOS 1959-ben keletkezett Variazioni című munkájának modellje Beethoven E-dúr szonátájának (op. 109) utolsó tétele lehetett. Körmendi Klára biztos kézzel és hűvös lélekkel játszotta a művet. Utóbbit egy kicsi sajnálom, mert a Variazioni élvezeti értékének jót tett volna, ha az említett Beethoven-tétel érzelmi töltéséből valamelyest részesedik. Kiáltások címmel 1963-ban három József Attila-verset rendezett ciklussá BOZAY ATTILA. Néhány évvel ezelőtt Bozay 1966-os Pilinszky-kantátájával (Trapéz és korlát) foglalatoskodva lettem "rajongója" a fiatal Bozay zenéjének. A Kiáltások egyenetlenebb mű, de ugyanaz a forró szenvedély, átütő tehetség jellemzi, mint a három évvel későbbi darabot. Az előadást dicséret illeti (tenorszóló: Honinger László), az öttagú együttes és az ismét színpadra lépő Sugár Miklós remekül oldotta meg a nehéz feladatot. A nap zárásaként az Intermoduláció Kamaraegyüttes élén saját művét (Back from the Embankment) vezényelte TIHANYI LÁSZLÓ. Az általam hallott Tihanyi-művekétől eltérő, oldott-olvadékony hangzás jellemzi ezt a remek ensemble-darabot. A hangszerelés üde természetessége - feltételezem - a karmesteri rutinnal is összefügg. (Január 29.)

Az utolsó napra szokás szerint két koncert jutott: késő délután bő órányi kórusprogram, este nagyzenekari est. Igazi újdonsággal a kórusválogatás nem szolgált. Nem újdonság ugyanis, hogy a Cantate Női Kar és a Jubilate Leánykar (GYÖNGYÖSI LEVENTE: Missa Lux et Origo) valamint a Cantemus Leánykar az élvonalba tartozik (vezényelt ifj. Sapszon Ferenc és Szabó Dénes). Utóbbi sokszínű műsorral érkezett. SZOKOLAY SÁNDOR két kórusa közül hozzám az Áprily Lajos szövegére komponált Hol járt a dal? című állt közelebb. A másik (Juhász Ferenc: Himnusz-töredék) kifejezetten zavart. A szerző Juhász tömör sorait "a magyar sors esszenciájának" érezte, ennek ellenére (vagy éppen ezért?) a versben vissza-visszatérő "Emeld fel" felszólítás mozgalmi stílusú megzenésítést kapott. KOCSÁR MIKLÓS utóbbi időkben komponált kórusművei kétségessé teszik, hogy kettőnknek érdemes volna "kötetlen eszmecserét folytatni a kortárs irodalom aktuális kérdéseiről". Jókai Anna Ima Magyarországért című verse áthatolhatatlan falként ékelődik a kompozíció és az olyan "csöbörből-vödörbe magyarok" (idézet a versből) közé, mint én. DURKÓ PÉTER Két Berzsenyi-kórusa túlságosan is gazdag részletekben, heterogén (műhely)kompozíció, amelyet nagyon szépen (szépelgőn) lehet előadni.

Az említett Gyöngyösi-mise a szerző historizáló hajlamát példázza. A gregorián intonációkkal tagolt mű a szerző szándéka szerint "adott esetben akár liturgikus célokat is szolgálhat." Magam elhagynám a megengedő "is" szócskát, liturgikus keretek között ugyanis Gyöngyösi Missa brevisét valószínűleg nem érezném hosszúnak. A délután krónikájához tartozik a Gemma Énekegyüttes és az Ewald Rézfúvós Kvintett fellépése. Előbbi SZŐNYI ERZSÉBET három darabját adta elő. A Valami hívott az éj közepén a madrigál műfajával rokon, az Újra itthon tónusán érződött leginkább a kodályi hatás, a Mint forró csontok a máglyán szerkezete pedig a motettahagyomány továbbélését példázta. Az Ewald Rézfúvós Kvintett HIDAS FRIGYES Quintetto d'ottoni című esztrád-divertimentóját játszotta - ha a szerkesztők a mű előadását intermezzónak szánták, nincs mit bánkódni miatta. (Január 30. - délután)

Nagyszerű ötletnek tartom, hogy az esti zenekari koncertre a Danubia Szimfonikus Zenekart és Héja Domonkost kérték fel, a hangverseny színvonala ugyanis alapos és lelkiismeretes próbafolyamatról tanúskodott. A karmester elsősorban a nagy ívek megformálására, a formai tömbök "kitalálására" fordított jelentősebb figyelmet, nem veszve el a részletekben. E megközelítés más művek esetében talán hiányérzetet szült volna, a vasárnap elhangzott három műnek azonban javára vált. Héja Domonkos munkamódszerének létjogosultságát REMÉNYI ATTILA I. kantátájának hatásos előadása igazolta leginkább (a Monteverdi Kórus közreműködésével): a Prédikátor könyve alcímet viselő darabot hatalmas monolitként jelenítette meg, a dinamikai szinteket mesterien rétegezte egymásra. A bibliai szöveg tónusa és lelkülete mintha a kórust is magával ragadta volna. Reményi kommunikációs nyíltsága kipróbált zenei eszközökben nyilvánult meg és hiteles volt - ami ez esetben azt is jelentette, hogy sem a hamis próféták, sem az ostort pattogtató erkölcsprédikátorok gúnyáját nem vette fel.

A zenekari est ősbemutatója, DUBROVAY LÁSZLÓ Versenymű ütőhangszerekre és zenekarra című darabja Varga Zoltán Mihály szólójával hangzott el. E könnyed concertino a szólista virtuozitására irányítja a hallgató figyelmét, de az áttetsző zenekari fogalmazás a hangszerelés virtuozitását is előtérbe állítja. Dubrovaynál mindig megcsodálom a céltudatos és biztos formálást - ezúttal is ez jellemezte mindhárom tételt. Egyedül a középső tétel direkt népdal-intonációját éreztem keresettnek, különösen a Kodályra és (részben) Bartókra utaló tetőpont kialakítását tartottam problematikusnak. A fináléban egyetlen apró, de észrevehető koordinációs hiba történt, emiatt Héja Domonkos az utolsó tételt még egyszer eljátszatta. Nem vagyok biztos abban, hogy a művészi alázatot és a lelkiismeretességet ebben a formában kell demonstrálni (félek, divatot teremt az efféle "újra megpróbáljuk" mentalitás). A karmester döntését menti, hogy Dubrovay versenyművének utolsó tétele valóban sziporkázóan szellemes, így újbóli meghallgatása senkinek sem okozott fejfájást.

Egészen másképp értelmezi a versenymű szólistájának szerepét DURKÓ ZSOLT. A Hegedűversenyben Szecsődi Ferenc nem a virtuóz anyag reprezentatív bemutatásának feladatát kapta, hanem egy monológ összetett - drámai, lírai, bizakodó, emelkedett - és átélhető interpretációjáét. Míg Dubrovaynál az alkotói életnedvek a forma fogaskerekeit olajozzák, Durkónál a lelket, szellemet frissítik rafináltan kevert illó olajaikkal.

Ha az egyetem jéghideg folyosóján forralt borral vendégelnek meg, nem csak a zenei színvonal, hanem a hangulat emelkedését is regisztrálhattam volna. (Január 30. - este. Valamennyi hangverseny helyszíne az ELTE Jogi Karának díszterme volt. A Mini Fesztivál rendezője a Magyar Zeneművészeti Társaság)


Gajane Dzsagatszpanjan


Sugár Miklós és Decsényi János


Somogyi Péter


Kiss Gy. László


Tihanyi László


Szabó Dénes, a Cantemus Leánykar karnagya


Varga Zoltán Mihály, Héja Domonkos és a Danubia Szimfonikus Zenekar
Felvégi Andrea felvételei