Muzsika 2005. február, 48. évfolyam, 2. szám, 39. oldal
Kelemen Anna:
Szupersztár és egyéniség?
 

Zenészek és kritikusok egyre többször panaszkodnak a művészi eredetiség, az egyéni játék hiányára. Arra, hogy bár manapság a legjobb előadók technikailag kiválóan képzettek, sokszor igen nehezen lehet őket egymástól megkülönböztetni. Játékukból hiányzik az a személyiségjegy, amelynek alapján a hallgató azonosíthatja: igen, ez Heifetz, ez Ojsztrah, ez Perlman. A fiatalok gyors sikerre vágynak, a menedzserek minél könnyebben eladható új sztárokat keresnek. Ráadásul ma megfelelő anyagi háttérrel, reklámkampánnyal szinte bárkit rivaldafénybe lehet állítani, legalábbis egy időre. Az ifjú felfedezettek pedig, miközben tökéletesen profivá nevelődnek, jellegtelenné válnak.

LALO:
SPANYOL SZIMFÓNIA, OP. 21
SAINT-SAËNS:
H-MOLL HEGEDŰVERSENY, OP.61
RAVEL: TZIGANE
Maxim Vengerov - hegedű
Philharmonia Zenekar
vezényel Antonio Pappano
EMI 5 57593 2

Szerencsére mindig akadnak kivételek: egyéni jellemvonásokkal bíró, teljes biztonsággal felismerhető, mással össze nem téveszthető hegedűsök. Ezek közé sorolom Maxim Vengerovot, akit a magyar közönség is jól ismer. Játékának fő jellemzői - a fiatalos lendület, a temperamentum, a virtuóz technika és a lírai, megkapóan hajlékony, érzékeny hang - kiemelik őt a mezőnyből. A szibériai születésű, harmincéves fiatalember legújabb lemezén francia zeneszerzők műveit játssza. Határozott egyéniségéhez remekül illenek a kiválasztott darabok, Lalo Spanyol szimfóniája és Saint-Saëns h-moll hegedűversenye, valamint Maurice Ravel Tzigane című kompozíciója.

A h-moll hegedűverseny, bár a szerző életében méltán aratott közönségsikert, napjainkra kiszorult a koncertpódiumról, és Lalo versenyműve is ritkán hallható. Annál gyakrabban játsszák viszont mindkettőt konzervatóriumi növendékek - e két mű mára a zeneművészeti szakközépiskolák tananyagának fontos részét képezi. Vengerov is igen korán, nyolcévesen ismerkedett meg velük, most pedig, hogy lemezre vette őket, némi nosztalgiával tekint vissza erre az időszakra, ezekre a hegedűversenyekre.

A lemezen megszólaló művek közös vonása a színgazdagság: kirobbanóan energikus indítás után változatos karakterű témák követik egymást. Lalo és Saint-Saëns versenyműve a 19. század nagy hegedűművésze, Pablo de Sarasate számára készült, aki híres volt virtuozitásáról, így nem hiányoznak a bravúros, nehéz futamok sem, amelyek lehetőséget nyújtanak a szólistának, hogy megmutathassa hangszeres képességeit.

Vengerov egyike napjaink legfelkészültebb, legragyogóbb technikával rendelkező művészeinek, ráadásul elragadó egyéniség. Igazi szólistatípus, aki uralkodik a zenekar fölött. Egyértelmű gesztusait könnyedén követi Antonio Pappano vezette Philharmonia Zenekar, még olyankor is, amikor teljesen szabadon kezeli a ritmust, például a Spanyol szimfónia első vagy harmadik tételében. A tempókat egyénien értelmezi, gyorsít és lassít, bizonyos hangokat időben közelebb hoz, másokat megvárat. Állandóan mozgásban tartja a zenét, nincs feszültségmentes pillanat. S a nagy szabadság mellett nagy kontrasztok jellemzik játékát. Szinte a másodperc tört része alatt vált arcot - hol behízelgően lágy, hol mindent elsöprőn szenvedélyes.

A Saint-Saëns-koncert is energikusan, bár Lalo hegedűversenyéhez képest kevésbé élménygazdagon szólal meg. Talán maga a mű sem tud olyan elevenséggel hatni, mint a Spanyol szimfónia. Akadnak benne jól sikerült ötletek, különösen az első tételben, de a harmadik tétel kicsit terjengős. Vengerov azonban biztos formaérzékkel, telt és erőteljes tónusú, megnyerően szép hangon játszik, s a művet egészében nagyon vonzóvá teszi a hallgató számára. A lassú tételben a zeneszerző is meglepetéssel szolgál: rövid cadenza után a szólóhegedűn a nyitótéma váratlanul egy távoli hangnemben szólal meg, magas regiszterben - szép pillanat, a szólista ki is emeli. A tételt záró üveghangos harmóniafelbontásokat pedig olyan puhán, fényesen szólaltatja meg, hogy még a CD-lejátszóról hallgatva is érezhető: létrejött az a bensőséges atmoszféra, amelyhez legtöbbször a közönség jelenléte szükséges, és amelynek megteremtése stúdiófelvételnél - az élő koncerthez képest - ritkán sikerül. Lélegzetvisszafojtva hallgatjuk, és nem tudunk mozdulni. A felvétel készítői is érezhették ezt, mert bár az egyik üveghang nem szólalt meg, a hibát nem javították ki.

Ugyanígy a Ravel-mű felvételében is benne maradtak a reccsenések egy-egy erőteljesebb vonóindításnál. Szerintem hitelesebb is így: itt nem "szépen" kell hegedülni: fontosabb, hogy érvényre jusson az a karakter, az a hangzáskép, amely a cigányzenészek játékmódját utánzó rapszódia lényege. A mű bővelkedik a bravúros zeneszerzői ötletekben, nehéz technikai feladat az előadónak. A G-húros, kadenciaszerű bevezetésben a hegedű sokáig egyedül játszik, szólama szinte improvizációként hat. Bár ebben a zenekarkíséretes formájában ez a mű is viszonylag ritkán hallható, a hegedű-zongora változat egyike a legnépszerűbb, gyakran műsorra tűzött virtuóz daraboknak.

Vengerov kicsit karcos hangon játszik, a sok glisszandós csúszás könnyen modorossá válhatna, de ide jól illik ez a fajta megszólalásmód, ami nála nem manír, hanem előadói habitusából következik. Szuggesztívan közvetít, ha kell, "nyekergeti" a hegedűt, humorral, hitelesen jeleníti meg a cigányzenészt, szinte látjuk magunk előtt. Előadása élvezetes, élettel teli.

FRANCK:
A-DÚR SZONÁTA
SAINT-SAËNS:
D-MOLL SZONÁTA, OP. 75
RAVEL: SZONÁTA
Sarah Chang - hegedű
Lars Vogt - zongora
EMI 5 57679 2

Egészen más hegedűs Sarah Chang. Az ember akaratlanul is összehasonlításokba bocsátkozik, ami talán nem helyes olyan esetben, amikor a két művészt teljesen különböző szerepben halljuk, az egyiket szólistaként, a másikat kamarazenészként. Chang lemezét hallgatva azonban - különösen Vengerov felvétele után - az embernek mégis furcsa hiányérzete támad. Zenetörténet-tanárom egyik megállapítása jutott eszembe: "azóta tapasztalható ez a steril játékmód, amióta koreai zongoristák léteznek". Ezt persze ugyanígy megfogalmazhatta volna a hegedűsökkel kapcsolatban is. Mi, európaiak sokszor azzal a prekoncepcióval hallgatjuk az ázsiai zenészeket, hogy bár nagyon szorgalmasan gyakorolnak és igen precízen játszanak, nem értik, nem érzik igazán a mi zenénket. Egészen másképpen fejezik ki az érzelmeiket mind az életben, mind pedig a hangszeren. És lehet, hogy a mi fülünknek ez kicsit merev, kicsit "steril". De azt mindenképpen pozitívumként kell értékelnünk, hogy ma a távol-keleti népek milyen rendkívüli módon érdeklődnek az európai kultúra iránt, néha sokkal inkább, mint maguk az európaiak. Tíz gyerekből nyolc tanul valamilyen hangszert. Egyre több japán és koreai hallgató - legtöbbször zongorista vagy hegedűs - iratkozik be az európai vagy amerikai zeneművészeti főiskolákra, egyetemekre, és a koncertéletben is egyre nő a számuk.

Sarah Chang talán kevésbé ismert a hazai közönség számára - bár 2004 áprilisában, a Tavaszi Fesztiválon alkalmunk nyílt őt személyesen is hallani, az Angol Kamarazenekar kíséretével. A koreai szülőktől származó amerikai hegedűművésznő csodagyerekként kezdte pályáját, nyolcéves kora óta koncertezik. Bár nagyon fiatal (1980-ban született), mára számos rangos elismerést tudhat magáénak, mostani lemeze pedig már a tizennyolcadik az EMI gondozásában megjelent albumok sorában. Ő is francia szerzőktől játszik, három szonátát választottak partnerével, Lars Vogttal, a szintén fiatal német zongoraművésszel.

César Franck A-dúr szonátája a romantikus kamarazeneirodalom alapműve, a szerző legismertebb és legtöbbet játszott darabja. Szinte nincs olyan hegedűművész, aki ne tartaná repertoárján. Ilyen esetben a legtöbb előadó kihívásnak érzi, hogy a megszokott, rögzült formától némiképp eltérően szólaltassa meg a művet, újat mondjon. Milyen ez a szonáta Sarah Chang és Lars Vogt előadásában? Tulajdonképpen megnyerően szép. Nincsenek nagy kontrasztok, nincs olyan érzelmi és dinamikai hullámzás, amit talán más felvételeken megszokhattunk, de nagyon érzékeny, nagyon beszédes a hang. Chang hegedűje úgy szól, mintha egy énekest hallgatnánk. Ez talán a legvonzóbb tulajdonsága. Lágyan suttog a fülünkbe, elandalít, soha nem harsány. De bágyatag. Hiányzik belőle az erő, ami gazdagabbá tehetné a játékát. A zongorista talán ezt próbálja ellensúlyozni, amikor néha keményebben játszik a kelleténél.

A hiányérzet egyre növekszik a felvételen található két másik művet, Saint-Saëns d-moll szonátáját és Ravel Szonátáját hallgatva. A d-moll szonáta, ha a hegedűs és a zongorista nem tartja a közönséget szuggesztív hatalmában, hamar unalmassá válik. Nem biztos azonban, hogy ez teljes mértékben az előadók számlájára írható. Saint-Saëns stílusa konzervatív, zenéje - tömör, világos kifejezésmódja ellenére - nem elég mély. A formai elegancia, a változatos harmóniai háttér fontosabb számára, mint az emocionális tartalom. Chang és Vogt sajnos nem hagy időt a hallgatónak, hogy megilletődjön egy-egy váratlan harmóniai fordulatnál (holott a mű bővelkedik effélékben) - szinte metronómszerű pontossággal mennek tovább. A keringő lejtésű harmadik és a skálamenetekben mozgó negyedik tételből pedig hiányzik az a lendület, amely az újra és újra ismételt témákat elevenné tehetné.

A Ravel-kompozíció is sokkal több temperamentumot kívánna. Ennek hallgatásakor volt leginkább hiányérzetem. A szonáta az 1920-as években született, abban az időszakban tehát, amikor Ravel érdeklődéssel fordult a jazz felé. A Blues feliratot viselő második tételében olyan ritmuselemeket, harmónia- és dallamkombinációkat találunk, amelyek a korabeli párizsi kávéházak és éjszakai bárok világát idézik. Ezt a hangulatot, életérzést nem sikerült az előadóknak megtalálniuk. Chang rácsúszik a hangokra, utánozza a jazz játékstílusát, de nincs mögötte igazi átélés, amely hitelesítené. Előadásmódja túl szabatos, nem inspiráló a zongorista számára sem.

Ha mérlegre teszem a két fiatal hegedűs produkcióját, számomra Vengerov játéka mélyebb, meggyőzőbb. Sarah Chang lemeze hibátlan, igényes. Szép, kiegyenlített, kellően árnyalt a hangzás, és számos további erényt lehetne még felsorolni, de előadása kicsit sablonos. Persze idővel ez is változhat, az élettapasztalatok megérlelhetik a muzsikálást. De az az érzésem, ilyen teljesítményre sokan képesek lehetnek. S hogy valóban olyan nagy művész-e, akinek játéka indokolja az eddigi díjakat és elismeréseket? Vagy a "szupersztár" igazi egyéniség nélkül eltűnik? Majd az idő eldönti.