Sokat ígérő kezdet után bágyasztó folytatás - így lehetne röviden jellemezni
SZIGETI ISTVÁN egyfelvonásos vígoperáját, a május 2-án bemutatott Gábrielt.
Előző művei alapján sejteni lehetett, Szigeti is megpróbálkozik előbb-utóbb
a "neotonális", posztmodern, neonormális vagy ki tudja hogyan definiálható stílussal.
Hogy egy Boccaccio-novellára épülő darabban reneszánsz ízeket idéz, az ellen
semmi ellenvetésünk sem lehet. Elvégre Boccaccio ebben a korban élt. Igaz, nem
a cinque-, s még csak nem is a quattrocentóban, hanem egy évszázaddal annál
is korábban: Giotto és Landini vagy Machaut kortársaként. Ám kétségkívül ez
az időszak hozta meg a szemléletváltást, a "hajnalt" a középkori "sötétség"
után, ahogy valaha tanultuk (most ne menjünk bele abba, mennyire jogos "sötétnek"
nevezni, mondjuk, Szent István vagy a gregorián ének korát - szemben a dicsőséges
Lucrezia Borgia és VI. Sándor pápa "felvilágosult" tevékenységének időszakával).
Szigeti tájékozott muzsikus, tudja, Boccaccio idejében melyek voltak a legdivatosabb
műfajok: a trecento-madrigál módján teremt hangszerkíséret nélküli énekduetteket,
vagy caccia-szerűen, fúvós alsó szólam felett imitáltatja a vokális szólamokat
- és így tovább. Gondosan kidolgozott polifon zenét alkot, változatos hangszereléssel.
Negyedóra, talán húsz perc elteltével azonban sajnos kifogynak az ötletek. A
darab viszont tart, makacsul, majd' egy órán át. Újból és újból ugyanazt a faktúrát,
hangszerelést halljuk - anélkül, hogy a visszatérések drámailag indokolhatók
volnának. Fárad az anyag, fáradnak az előadók. Nemigen értjük, miért kell szegény
énekesnőnek oly sokat kínlódnia orgánuma legfelső harmadában. Kővári Eszter
Sára bírja, bírja, ám az utolsó percekben már hallhatóan nehezére esik örökké
a kétvonalas a körül - s főleg: felett - visítoznia (Szécsi Máté e
tekintetben hálásabb szólamot kapott: nemigen kell se túl mélyre, se túl magasra
merészkednie). A magát Gábriel arkangyalnak kiadó részeges, ám nem fantáziátlan
Alberto atya és a kikapós, de vallásos Lisetta története sem kínál különösebb
izgalmakat. Bár a végén akad egy kis "csavar", a poén sejthető, s az egész a
túl hosszan elmesélt viccre emlékeztet. Az ember nevet, göcög, mosolyog - s
aztán izomlázat kap a szája, mikor még mindig nincs vége, szövegként pedig sorozatosan
töltelékszavakat hall ("hát", "nahát", "akkor hát", ismételgetve - ha jól hallottam,
még "hát akkor hát" is akadt).
A május 29-i koncertre eredetileg HEINER GOEBBELS Surrogate Cities című
sorozatának nem kevesebb mint tíz darabját hirdette a program. Végül kettő maradt
a tízből, s DMITRIJ SOSZTAKOVICS három kompozíciója után szólaltak meg attacca
a német komponista tételei. Nem tudom felmérni a veszteséget, hisz nem ismerem
az elhagyott nyolc darabot. Csak annyit mondhatok nyugodt lelkiismerettel, hogy
a Sosztakoviccsal való párosítás szerencsés szerkesztői ötletnek tűnt. Sosztakovics
Szentimentális románca, frivol Polkája és Galoppja szorongatóan
nyomorúságos, nyomorúsága elől az erőltetett vidámságba menekülő, "csakazértis-szórakozó"
város képét juttathatta eszünkbe. Goebbels pedig ugyanezt a várost ostrom után,
romokkal, felborult villamosokkal, rongyokba bújt, fázós, lótetemekre vadászó
túlélőkkel. Kafka Josef K.-jának közelebbről meg nem nevezett lakóhelye juthatott
eszünkbe, vagy Déry Tibor "X"-e. És a Wozzeck. A c és d hangok
ugyanis éppoly idegesítően vannak jelen Goebbels C és D című tételében,
mint a baljós h Alban Berg operájának gyilkosságjelenetében. A másik
darab, a Városok és halottak ugyanezt a nyomasztó hangulatot közvetítette,
konok anapesztikus ostinato-ritmussal (furcsa mód a schuberti daktilikus "halálritmus"
ellenpárjával). Az igazat megvallva nem hiszem, hogy Heiner Goebbels korunk
legnagyobb mesterei közé tartozna. De kétségkívül felkészült, felelősségteljes
alkotó - mint általában a mai német művészek. Külön tanulmányt érdemelne, mi
a magyarázata annak, hogy a németek nem adják alább a tisztes színvonalnál -
miközben más országok művészei közt hódít a gátlástalan, pökhendi "önmegvalósítás"
(kínálkozó példa e tekintetben a legújabb francia zene néhány képviselője -
de Isten ments, hogy általánosításokba bocsátkozzam, mélységes tisztelettel
adózom máris a kivételeknek).
BÁNKÖVI GYULA Accord(ion) concertóját (szólista: Ernyei László)
ugyancsak nem sorolnám az "önmegvalósító" művészet körébe. Rendesen megírt,
vonzó, bár felkavarónak nem nevezhető kompozíció. Az alapgondolat érdekes: a
harmonika akkordlehetőségeit használja ki a komponista, de úgy, hogy a maguk
leplezetlen egyszerűségében a hármas- és négyeshangzatok azért nem (vagy alig
észrevehetően) szerepelnek. A zenekari szövet finoman kidolgozott, a ritmikusabb,
ostinato jellegű elemeket és a foltszerű anyagokat jó érzékkel váltogatja, szegezi
szembe, vegyíti a szerző. Különösen szép a kompozíció befejezése. Mintha a magasból
szemlélnénk egy várost. Párás ködből bontakozik ki a kép, s aztán fokozatosan
eltűnik a szemünk elől. Köddé válik, álommá.
IANNIS XENAKIS művével, a Horosszal fejeződött be a Lázár Eszter szerkesztette
sorozat ötödik hangversenye. Hogy a tavaly 79 évesen elhunyt görög építész,
matematikus és komponista a 20. század legnagyobbjai közé tartozik, aligha kell
hosszasan bizonygatni. Köszönettel tartozunk a Magyar Rádió Szimfonikus Zenekarának
és a karmester Vajda Gergelynek, hogy a roppant nehéz, ám vitathatatlanul
hatásos partitúrát megszólaltatta.
A június 5-i hangverseny az Áthallások címet viselte. Alternatív zenei
irányzatokról, a jazz és a tradicionális komolyzene határmezsgyéjén ingadozó
darabokról kaphatott ezúttal képet a 6-os stúdió közönsége. Hogy pontosan mi
is számít alternatívnak, hol az a bizonyos határsáv - nos, ismét kiderülhetett:
a kérdésre roppant nehéz feleletet adni. Hiszen hova lehet például sorolni egy
Telemann-kánont, amelyet szaxofonnal és elektronikus eszközökkel keltenek életre?
Aki mai zongorán játszik Bachot, az, ugye, nem "alternatív" - holott az általa
előidézett hangzás éppoly távol van az "eredetitől", mint a szaxofonos Telemann
(s alkalmasint éppoly lenyűgözően szól, mint a Vázsonyi János-féle trükkös
előadás). PEJTSIK PÉTER és WINKLER BALÁZS darabjainál ugyancsak kétségesnek
érzem az "alternatív" jelző jogosságát. Pejtsik Invenció Nr 0-ja jazzes
ízei ellenére bőven belefér a kortárs komolyzene kategóriájába. Olyan, mintha
Poulenc és Samuel Barber műveit keverte volna össze egy ügyes mixer egy kupica
Satie-val, sok hígító szódával - és sajnálatra méltóan kevés jéggel. A Kepler
világa voltaképp nem más, mint hangköztanulmány kvintekre, illetve kvartokra.
Nem ügyetlen - de hát a tercharmóniáktól való elszakadás, a kvartakkordokkal
való kísérletezés közel száz esztendeje volt aktuális, s akkor is csak igen
rövid időre. Winkler tételeiben ugyancsak tagadhatatlan az alkotói tehetség
- ám mindez bosz- szantó óvatlansággal párosul. Winkler ugyanis Játékok című
sorozatot ír (nem hallott volna róla, hogy egy "kollégája" ebben megelőzte?),
Hajnal című darabjában Bartók Csónakázását utánozza, meg Satie-t, a Bolgár
képekben pedig ismét Bartókot, immár egészen leplezetlenül és szemtelenül.
Zeneszerzésórán elmegy az ilyesmi, a növendék még dicséretet is érdemel az ügyes
stílusgyakorlatért. A széles nyilvánosság elé azonban efféle iskolai műhelymunkát
nem illik tárni... Vagy ha igen, tessék megfizetni a megfelelő jogdíjakat mások
felhasznált ötleteiért.
ERDÉLYI PÉTER Kompozíció című kompozíciójával (sokat töprenghetett a
szerző a feliraton) más a bajom. Ez ugyanis semmilyen módon nem lépi át ama
bizonyos határt. Megmarad a túloldalon, jazznek. Annak persze jó, elismerem.
Akárcsak GRENCSÓ ISTVÁN "szerzeménye", vagy WINAND GÁBOR és OLÁH KÁLMÁN improvizációja.
Illetve az az ugyancsak Kompozíció című tízpercnyi zene, amelyet FEKETE
KOVÁCS KORNÉL és a Budapest Jazz Orchestra adott elő. Ez ráadásul még
csak nem is a jazz komolyabb ágát képviseli. Napfelkelteszerű kezdet, sejtelmesen
búgó háttér, zenébe dünnyögött mély értelmű s természetesen angol nyelvű szavak,
elhalkuló vég... mindez a könnyű műfajnál otthonos.
BABITS ANTAL műveiben (Meditáció és Mediawave express) már éreztem
némi nyomát a kortárs komolyzene (minimalizmus, Reich stb.) hatásának. DAVID
YENGIBARIAN Lilioma arról győzött meg, hogy bizonyos toposzok mennyire
időtállóak, s mennyire függetlenek műfajtól: lám, a reneszánsztól ismerős jó
öreg, négyhangú, lépegető basszusra mindenfélét lehet ma is rögtönözni, akár
"alternatívat" is. Kiemelkedően a legjobbnak azonban SZAKCSI LAKATOS BÉLA és
KATHY HORVÁTH LAJOS improvizációját éreztem. Ez a két muzsikus elképesztően
uralja hangszerét. Nem üres frázis, amikor Szakcsiék Kurtágnak, Eötvös Péternek,
Ligeti Györgynek és Bouleznak ajánlják zenéjüket. Valóban megidézik a mai zene
eme nagyjait, utánzás és kölcsönvett ötletek nélkül. Bámulatos, hogyan lehet
egy zenemű egyszerre "kurtágos" és mégis jazzes. Tíz percig tartott ezen az
estén a csoda - de ezért a tízért valóban érdemes volt bekapcsolni a rádiót.
A hangversenyciklus utolsó eseménye az Olasz Kultúrintézetben olasz muzsikával,
LUCIANO BERIO majd' húszéves zenekari darabjával, a Formazionival kezdődött.
Szép darab, jó darab, - de aligha fogják száz év múlva zenetörténet-órákon tanítani.
Hiába nagy név Berio, bevallom, a névtelen svéd, JAN SANDSTRÖM alkotása (Wahlberg-variációk)
a dán Jesper Juul Sörensen harsonaszólójával ezúttal sokkal jobban lekötött.
A szó legjobb értelmében szórakoztató ez a muzsika. Nagyon ügyesen vegyíti a
jazzes, könnyűzenés, idézetszerű elemeket újfajta hangzásokkal, erőteljes ritmusokkal,
fanyar harmóniákkal. Különösen nagyszerű a harmadik (középső) rész, amely gregoriános
dallamvilágot szegez szembe csúszkáló-disszonáns motívumokkal (a komponista
által fogalmazott ismertetés szerint a Notre Dame szoborszörnyeit és apácák
kórusát idézi ez a tétel - a leírás vitathatatlanul találó).
DUBROVAY LÁSZLÓ új műve, a Hangszín-szimfónia egy kora 20. századi elképzelést
elevenít fel és tölt meg újszerű tartalommal. Idestova száz esztendeje sokakat
izgatott a kérdés, vajon a hangszín váltakoztatása éppoly fontos eleme lehet-e
a komponálásnak, mint a hangmagasság vagy a ritmus. Schönberg roppant érdekes
fejtegetéseket írt Összhangzattana végén a Klangfarbenmelodie-ról. Túl
messze azonban maga ezen a téren nem jutott (az Öt zenekari darab Farben című
tételét tévesen emlegetik, mint a teória megvalósítását). Dubrovayval kapcsolatban
sokszor leírtam már a szót: elképesztő. Elképesztő, hogy ez a komponista mennyit
tud a hangzások természetéről, az akusztikáról, fizikáról, összhangzattanról.
Hat tételből álló darabja akár iskolai mintapéldatára is lehetne (persze csak
legfelső, zeneakadémiai szinten) a hangszínekkel való komponálás különféle lehetőségeinek.
Tanulmányozhatná a növendék az ütők hangzásából kiinduló, fokozatosan színt
váltó zenei anyagot (a szerző ismertetője szerint a második tétel a fekete színtől
a sárgáig ível), a harmadik tétel hangszivárványát (a kifejezés ismét a szerzői
leírásból való), a Pastorale (5. tétel) "felhőfüggönyét", a zárózene népies,
ám flageolet-val elidegenített-idealizált körtáncát.
Az amerikai CARTER PANN Slalom című szerzeménye zárta a Magyar Rádió
Szimfonikus Zenekara június 12-i koncertjét és egyben az egész hangversenyciklust.
Kovács László szokott biztonságával dirigálta a lendületes, alapjában
véve élvezetes, de nem túl jelentős kompozíciót. Carter Pann az ismertető szerint
Sosztakovics és Rachmaninov szellemét igyekezett e műben megidézni. A kristálygömb
ezúttal, úgy tűnik, nem működött. Egyik szellem sem jelent meg. Helyettük hallottunk
D-dúr akkordokat, skálát fel és le, aztán C-dúrt, E-dúrt, majd visszatérést.
Mindezt némi bájjal, s tagadhatatlanul friss ritmusokkal. Lehetett a végén tapsolni,
és elgondolkodni, hová jutott a 21. század. Mennyire távolra Sosztakovicstól
- hogy most mások nevét ne is említsem.
|