Muzsika 2002. április, 45. évfolyam, 4. szám, 24. oldal
Katona Márta:
Balcsillagzat
A Budapesti Kamaraopera Monteverdi-produkciói
 

Budapesti Kamaraopera előadásainak a fővárosi zeneéletben betöltött szerepét meghatározza, hogy repertoárján olyan darabok szerepelnek, amelyeket mások idehaza nem tűznek műsorukra. A néző tudja, hogy elsősorban az élő előadás élményéért van itt: a produkció erényeit, esetlegességeit és gyengeségeit ennek tükrében szemléli. Ha a zenekari játék megbízható folytonossága, a rendezés jótékony észrevehetetlensége, egy-egy kiemelkedő énekes teljesítmény vagy egy-egy jelenet atmoszférateremtő ereje hozzásegíti ahhoz, hogy a művet valamiképpen felidézettnek tekinthesse, a hála érzése már el is tölti.
Ez a kényes egyensúly, amely mindig is nagymértékben függött a körülmények hatalmától, ezúttal nem valósult meg. A 2002. február 27-i előadás, amelynek műsorán két felújítás (Combattimento di Tancredi e Clorinda, Ballo delle ingrate) és egy új produkció (Lamento d'Arianna) szerepelt, kétségkívül baljós csillagzat alatt született. Arianna panaszát és a Ballóban az első lélek szólamát González Mónika énekelte volna, ám betegsége miatt a Lamentóban Horváth Mária ugrott be helyette. A Lamento Monteverdi egy 1608-ban keletkezett Arianna című operájának egyetlen fennmaradt részlete. A mű mint a monódia és az európai zenetörténet panaszhangjának ősképe, emblematikus kultúrtörténeti tárggyá vált. Erről nem utolsósorban maga Monteverdi gondoskodott a Lamento nyomtatott kiadásával, ötszólamú adaptációjával és kontrafaktúrájával. Kétségesnek tűnik, hogy e különösen koncentrált, nagyjából tízpercnyi monológ színpadi "megkoreografálása" indokolt-e. Mindenesetre azok a tornagyakorlatok, amelyeket a rendező (Moldován Domokos) álmodott a színpadra, sem a beugró énekesnő dolgát, sem a közönség - Monteverdi által oly fontosnak tartott - átélését nem könnyítették meg. Horváth Mária lelkiismeretesen segítette ki a társulatot; inkább az őt kísérő continuo-együttes tűnt időnként beugró szereplőnek. Anélkül, hogy a continuo-játék gyakorlatának kérdéseiben különösebben elmélyednénk, talán érdemes annyit megállapítani, hogy e praxis lényege, mint neve is mutatja, a folytonos harmóniai alapzat biztosítása. A zenészek fantáziája, a darab karaktere eldöntheti, milyen hangszereken, milyen felrakásban és milyen intenzitással szólal meg a harmóniai váz, hol hallható teljes akkord, hol csak az alaphang. A döntés joga mindezen kérdésekben az előadót illeti meg, de semmi esetre sem - mint ahogy sajnos ezen az estén tapasztalhattuk - a véletlent.
A continuo-játék ügyetlenségeit Tankréd és Klorinda párviadalában a karmester (Fabio Pirona) által karakteresen irányított Savaria Barokk Együttes vonósai helyenként jótékonyan takarták, s az énekesek teljesítménye is meggyőzőbbnek tűnt. Mindenekelőtt a Testo szerepét alakító Mario Cecchetti színpadi játéka és drámai, tudatos szövegformálása vált a kompozíció megbízható alappillérévé, de Fekete Attila (Tankréd) és az üde hangú Jónás Krisztina (Klorinda) rövid megszólalásai is betöltötték az előadáshoz fűzött várakozásokat. Egy zavaró esemény mégis minduntalan kizökkenthette a hallgatót a szerelmi tragédia folyamatából. Ez pedig egy minden bizonnyal alaposan átgondolt rendezői koncepció sután megvalósított formája: egy színpadon elhelyezett gépezet halk zúgással alig látható képeket vetített a szereplők mögé, amelyek dramaturgiai funkciója így nem is válhatott világossá. Talán egy város körvonalai rajzolódtak ki elsőként háttér gyanánt, majd nemsokára egy villám, ősi fa vagy szerteágazó folyó, amelynek a szöveghez való direkt kapcsolatát nem sikerült kiderítenem. Végül egy erős perspektívájú, végtelenbe vezető fa- vagy oszlopsor megjelenését sejthettük Klorinda halálának pillanataiban. Mindezen látványok azonban csak a néző kreatív fantáziájának erős igénybevételén keresztül valósulhattak meg, és jelentésük, felbukkanásuk idejének oka és létezésük célja is rejtve maradt.
A Könyörtelen lelkek tánca sem lepte meg a közönséget kiemelkedő rendezői ötletekkel, s ezúttal a máskor oly szuggesztív művészeknek (Németh Judit - Venus, Fried Péter - Pluto, Károly Edit - Amor) sem sikerült feledhetetlen alakításokat létrehozniuk. Mind a zenekar játékát, mind pedig az énekesek produkcióját kínos pontatlanságok, tétovaság tarkította. Annak ellenére, hogy a beteg helyett éneklő Jónás Krisztina (1. lélek) és a Company Canario Historikus Táncegyüttes mindent megtett a zökkenőmentes előadás érdekében, úgy tűnt, a balszerencse mégsem távozott.


Fekete Attila, Jónás Krisztina
és Mario Cecchetti

Ilovszky Béla felvétele