Kiválóan cselezett, ha nála volt a labda, nem lehetett tőle elvenni. A mozgása,
a rúgótechnikája remek volt, tökéletes ritmusban tudott "igazítani" és lőni,
a megfelelő pillanatban és helyen úgy eltalálni a labdát, hogy a lövés védhetetlen
legyen. A tizenéves Hamar Zsoltról beszélek, akit a grundon ismertem meg. Tudtuk
róla, hogy muzsikusnak készül, azt azonban még nem sejtettük, hogy mekkora elhivatottsággal.
A muzsikálás könnyű dolog: csak a megfelelő mozdulatot kell tenni a megfelelő
időben és helyen - mondják tréfásan a zenészek. S ehhez - mint az elmúlt évtized
bizonyította - nemcsak a focista, hanem a muzsikus Hamar Zsoltnak is kimagasló
tehetsége van. Zeneszerzőként indult, s mára az új magyar karmesternemzedék
egyik legsikeresebb képviselője lett. 1998-tól ő a Nemzeti Filharmonikus Zenekar
(NFZ) első állandó karmestere, 1999-től pedig a Pécsi Szimfonikus Zenekar művészeti
igazgatója és vezető dirigense. Hamar Zsolttal eddigi pályájáról és mestersége
szépségeiről beszélgettünk.
- Miközben egy-egy délután a focié volt, mivel telt a többi?
- Tanulással és gyakorlással. Hatéves koromtól tanultam zongorázni. Tízéves
lehettem, amikor megírtam első önálló kompozíciómat, amely persze rendkívül
gyermeteg volt, de édesanyámék bátorítottak. A muzsikus pálya - tudjuk ezt valamennyien,
akik erre adtuk a fejünket - sok áldozattal jár. Sokszor le kellett mondani
a fociról, a játékról a gyakorlás kedvéért. Gyakran nehezen vettem rá magam
a munkára, de ha belefogtam, akkor mindig el tudtam mélyülni benne. Azt hiszem,
hogy az első - és talán legfontosabb - határkő egy zeneszerző pályáján az a
pillanat, amikor először veszi a fáradságot, és nem hagyja elrepülni a fejében
megfogalmazódó zenei gondolatokat, hanem leírja őket egy papírra. Amikor a hangszeren
improvizálgat, észben tartja a megszülető harmóniákat, és lekottázza őket. Így
szembesül az ügyetlenségeivel, és elkezdi javítgatni az ötleteit. Ezt talán
már valamiféle komponálásnak nevezhetjük. Úgy tizenkét éves koromtól már tudatosan
zeneszerzőnek készültem, és az általános iskola után a Bartók Béla Zeneművészeti
Szakközépiskolát végeztem el, Fekete Győr István növendékeként.
- Fel sem merült, hogy zongoristaként próbálj szerencsét?
- Nem voltam tehetségtelen, de a zongorázás sohasem jelentett számomra akkora
élményt, mint mondjuk egy mű megkomponálása. Érdekes ugyanakkor, hogy nem akartam
"hivatalosan" zeneszerző lenni, azaz sose gondoltam, hogy valaha is a komponálás
lesz a kenyerem. Úgy képzeltem, lesz egy "normális" polgári foglalkozásom, ami
azért valahogy a muzsikához kapcsolódik, és mellette majd komponálgatok. Az
az érzés kifejezetten taszított, hogy a műveimért valaha is pénzt fogadjak el.
Arról nem is beszélve, hogy minden egyes darabom fájdalmas vajúdások közepette
született, és a komponálásba gyakran valóságosan is belebetegedtem, az alkotófolyamat
vége felé menetrendszerűen jött az influenza, a megfázás. Állandóan ebben éltem,
és bevallom, ehhez képest az a hangmennyiség, amit leírtam, s amit ma is vállalok,
nem túl sok.
- A Liszt Ferenc Zeneakadémia nem változtatott ezen az "életmódon"?
- Csak lassan. Kemény évek voltak. Az a megtiszteltetés ért, hogy Petrovics
Emil osztályába kerültem, s neki nagyon sokat köszönhetek. Kérlelhetetlen
volt, és bizony könynyek, kínok, gyötrelmek árán, de megtanította a mesterséget.
Utólag én is pontosan látom, hogy előtte úgy közlekedtem a zene, a zeneszerzés
birodalmában, mint elefánt a porcelánboltban. Aztán harmadikos akadémista koromban
- talán nagyképűen hangzik - mély alkotói válságba kerültem, és úgy éreztem,
amit írok, túlságosan teoretikus, íróasztal ízű, alig van kapcsolata az élő
zenével. Ez volt az oka annak, hogy elkezdtem harsonázni, ütőhangszereket tanulni,
énekelni, és megpróbáltam "hadonászni"...
- ...Ami annyira jól ment, hogy hamarosan felvételiztél a karmester tanszakra
is.
- Egy év múltán, s fel is vettek Lukács Ervin osztályába. Akkor egyszer
csak helyükre kerültek bennem a dolgok. Rájöttem, a vezénylés az, ami leginkább
vonz, s ami iránt a leginkább elhivatottságot érzek. Persze sosem bántam meg,
hogy tanultam zeneszerzést, hangszereket, hiszen mindez csak előnyére válhat
egy karmesternek.
- A komponálás abbamaradt, mintha elvágták volna?
- Mondjuk. Ma nem jut rá időm. Persze a diplomát megszereztem, egy szimfonikus
balett volt a vizsgamunkám. De nem szívesen beszélek a műveimről. Hiszek benne,
hogy olyan zenét kell írni, amely hat az érzelmekre, amely nem tagadja meg a
hallgatóságot, de mégis korszerű, előre mutató, ha úgy tetszik: modern. Ám ennek
megvalósíthatóságában jelenleg kételkedem. Ha egyszer rájövök, mi a megoldás,
talán újra leülök a kottapapír elé.
- Kompozícióid közül mi az a "nem túl sok", amit ma is vállalsz, értékesnek
érzel?
- Leginkább azokat a darabjaimat vélem ilyennek, amelyekben énekhang is szerepel.
Például az Ad te levavi című a cappella-kórusomat, amely az 1996-os debreceni
kórusversenyen szerepelt a kötelező anyagban.
- Említetted, hogy karmesteri tanulmányaid kezdetekor "minden a helyére került
benned". Ezt úgy érted, hogy sínre kerültél?
- Azért nem volt ez ilyen egyszerű. Annak az élménynek a megszerzése sem, hogy
a karmesteri dobogón otthon érezzem magam. Lukács Ervintől rengeteget tanultam,
neki köszönhetem, hogy elsajátítottam azt a karmesteri eszköztárat, amely a
mesterséghez elengedhetetlen. De a holtponton csak később jutottam át. Jurij
Szimonov volt az, aki - egyik kurzusán - átlendített rajta. Kipattintott
belőlem egy szikrát, és attól kezdve másképp léptem egy-egy zenekar elé. Azzal
a tudattal, hogy elvileg képes vagyok elérni, hogy az eldirigálandó mű úgy szólaljon
meg, ahogyan azt én szeretném.
- A szakmai eszköztár ismerete kevés ahhoz, hogy valakiből jó karmester legyen.
A személyes kisugárzás legalább olyan fontos...
- Igen, és ez elsősorban adottság kérdése. De sok múlik a technikán, a tapasztalatokon.
Nem véletlen, hogy a karmesterség mint szakma egészen ötven évvel ezelőttig
egyértelműen a színházhoz kötődött. A nagy karmesterek valamennyien a színházi,
operaházi dirigensek közül kerültek ki. A "koncertkarmester" új keletű, az elmúlt
évtizedekben divatba jött fogalom. Úgy vélem, hogy az az igazi karmester, aki
az operában bármikor el tudja vezényelni Mozart Figaróját, a Toscát vagy A kékszakállú
herceg várát. Az a célom, hogy ilyen karmesterré váljak. Ezért is volt a megtiszteltetés
mellett óriási dolog számomra, hogy a Magyar Állami Operaház felkérésére februárban
Petrovics Emil tanár úr C'est la guerre-jének bemutatóját dirigálhattam.
- Milyen új tanulságokat hozott ez az operaházi munka?
- Fantasztikus élmény volt! Sok kiváló kollégával dolgozhattam együtt, egyet
közülük feltétlenül meg is szeretnék említeni: Kovács János segítsége
nélkül semmiképpen sem tudtam volna helytállni. Mégis - alkalmam volt észrevenni
anomáliákat is, épp ezért nagy érdeklődéssel várom az Operaház új vezetésének
kezdeményezéseit.
- Tudatosan építed a repertoárodat?
- Mindig figyeltem rá, hogy véletlenül se vezényeljek többször egy művet. Van,
aki azt vallja, hogy ha már megtanult egy darabot, minél többször el kell dirigálnia.
Én ezt másképpen gondolom, s ennek eredményeként elmondhatom, hogy 32 esztendősen
a szigorúan vett törzsrepertoárt végigvezényeltem. Ez több mint kétszáz darabot
jelent. Mindegyik hozott, rejtegetett valami újabb megtanulnivalót. Most kezdem
az újabb, bővített kört, s úgy vélem, három-négy kör szükséges ahhoz, hogy jó
karmester legyen belőlem.
- Pályád meglehetősen simán alakult. Úgy, ahogy arról minden fiatal dirigens
álmodik.
- Talán kicsit túl simán is... Szerencsésnek mondhatom magam. Kezdődött azzal,
hogy a Zeneakadémia növendékzenekara élén Mihály András asszisztense
lehettem. Sokáig nem tűrt meg segítőt maga mellett, de élete utolsó évében,
rossz egészségi állapota miatt mégis kénytelen volt elfogadni valakit, s nekem
jutott a megtiszteltetés. Óriási élmény volt vele dolgozni. Amikor meghalt,
a zenekar mellett maradhattam. Erdélyi Miklós, Medveczky Ádám, Kovács János
jött hozzánk dirigálni - a koncertjeikhez mindig én tanítottam be a műveket.
Majd Ligeti András került az együttes élére, s három szép évet csináltunk
végig. Meg kellett harcolnom a rokonszenvéért, de úgy érzem, igen jó szakmai
kapcsolat alakult ki közöttünk. Mindez azt jelentette, hogy a zeneakadémiai
éveim alatt rendszeresen dolgozhattam zenekarral, ami egy karmestertanoncnak
óriási lehetőség.
- Jöttek is az első komolyabb megbízások.
- Az 1995-ös év nagy lökést adott a pályámnak. Ekkor lettem a Sonora Hungarica
kamarazenekar művészeti vezetője, illetve egy évig a Magyar Rádió és Televízió
Ifjúsági Szimfonikus Zenekarának állandó karmestereként asszisztenskedhettem
Vásáry Tamás mellett. És - bár a karmester szak hivatalosan ötéves -
a sok vezénylésnek, gyakorlásnak köszönhetően Lukács Ervin professzor megengedte,
hogy egy évvel korábban diplomázzak. 1995 tavaszán, amikor még meg sem száradt
a tinta az oklevelemen, egy héttel a diplomakoncert után következett a budapesti
karmesterverseny.
- A Magyar Televízió 8. Nemzetközi Karmesterversenye, melyen második lettél,
és elnyerted a közönségdíjat, sőt a Bartók-mű legjobb előadásáért kiírt jutalmat
is. A sikereken és a népszerűség megszerzésén túl mi volt a verseny hozadéka?
- Számtalan koncerthez jutottam. Meghívott vezényelni az Állami Hangversenyzenekar,
s a megvalósult koncert újabb meghívást eredményezett, majd az 1996/97-es évadban
már hatszor dirigálhattam az együttest. Valószínűleg e fellépéseknek is köszönhetem,
hogy ma a Nemzeti Filharmonikusok karmestere vagyok. De a többi rangos magyar
- fővárosi és vidéki - zenekar is kínált a következő években hangversenyeket.
Sőt, nagy megtiszteltetés volt a számomra, hogy a Budapesti Filharmóniai Társaság
Zenekarának két évig, a Matáv Szimfonikus Zenekarának pedig egy évig állandó
karmestere lehettem. A verseny hozta meg az első külföldi fellépési lehetőséget
is a Dortmundi Filharmonikus Zenekarral. Olyan sok szép feladatot kaptam hirtelen,
hogy sokáig el sem akartam hinni, mindez megtörténhet velem - féltem, hogy felébredek,
s kiderül, csak álmodom. Azt mindenesetre már a karmesterverseny díjkiosztó
gálakoncertjén éreztem, hogy amit elértem, nem valaminek a vége, hanem a kezdet
lehetősége. Megszereztem a közönség, illetve a zsűri, a szakma bizalmát, amelyet
a továbbiakban maximálisan meg kell hálálnom. Ez az érzés, bevallom, nem bátortalanított
el, sőt inkább doppingolt, erőt adott a koncertekhez, a tanuláshoz, az újabb
versenyekhez.
- Melyek voltak ezek?
- Egy évvel később elindultam Spanyolországban a cadaquési versenyen, ahol második
lettem, majd következett a Portugál Rádió nemzetközi viadala, amelyet megnyertem.
1999-ben az Antonio Pedrotti emlékére meghirdetett trentói versenyen
is sikerült győznöm. De az igazi siker és kihívás az volt, hogy közben Kocsis
Zoltán meghívott a Nemzeti Filharmonikusokhoz.
- Mi volt ennek az előzménye? Korábban dolgoztatok együtt?
- Nem, sőt nem is ismertük egymást. Váratlanul ért a felkérés, az is, hogy Kocsis
Zoltán rám gondolt. Állítólag az én szerződtetésem volt az egyik feltétele,
hogy elvállalja a zenekar vezetését.
- Azonnal igent mondtál?
- Tudtam, hogy nagyon sokat tanulhatok a Nemzeti Filharmonikusok, illetve Kocsis
Zoltán mellett, és hogy sok előnyöm származik belőle, ha elvállalom a feladatot.
- Bekerültél a mély vízbe... Gondolom, nem könnyű egy fiatal karmester helyzete,
amikor odaáll egy nagy hagyományú és tekintélyű együttes élére...
- Bizony nem könnyű, hiszen az ember pontosan tudja, amikor a pódiumra áll és
elkezd egy művet próbálni, hogy a zenekarban legalább húsz-harminc olyan tapasztalt
kollégája ül, aki többet tud az adott darabról, mint ő. Mégis, a zenekar és
a karmester egymásra van utalva. Meg kell tehát próbálni közösen megoldani a
problémákat. Nem tagadom, küzdelmes volt a három év, amit eddig az NFZ-nél töltöttem.
Nem volt könnyű a zenekarral elfogadtatnom magam, legalább két esztendőbe telt.
De úgy érzem, sikerült, és ezt győzelemként élem meg.
- Miként tudja elfogadtatni magát az ember?
- A jó karmester legfontosabb tulajdonsága, hogy hiteles, amit csinál. A hitelesség
kulcsszó a mi szakmánkban, és nagyon sok munka, idő, tudás, tapasztalat, energiabefektetés
kell ahhoz, hogy az ember egy zenekar elé állva azt érezhesse, hiteles művészként
fogadják el. Ugyanazzal a mozdulattal jól és rosszul is el lehet indítani egy
darabot. Ugyanaz az instrukció hozhat megfelelő hangzást és maradhat csupán
üres szólam. Azaz nem a mozdulatok és a szavak számítanak, hanem mindaz, ami
mögöttük van. Egy életen át kell tanulni ahhoz, hogy az ember hitelesnek érezze
magát.
- Mi az, amit még meg kell tanulnod?
- Ezer és ezer apró dolgot. Például a Figaro házasságában a kergetőző Susanne
és Cherubino duettjét úgy elindítani, hogy a zene szinkronban legyen a színpadi
mozgással. Minden kompozíció újabb és újabb izgalmas tanulnivalókat rejt, és
ez adja a karmesterség szépségét. Persze vannak ennél sokkal "prózaibb" dolgok
is, amelyeket meg kell tanulnom. Még két-három idegen nyelvet. Vagy azt a képességet,
hogy ha szükséges, szemrebbenés nélkül oda tudjak állni egy muzsikus kolléga
elé, és meg tudjam neki mondani, hogy amit csinál, az nem jó. És persze el tudjam
magyarázni, hogy miért nem. Korosodnom kell, nagyobb tekintélyt kell szereznem
- minden karmesterrel így van ez, summázva: sokat kell vezényelnem.
- Annak idején az jelent meg a lapokban, hogy Kocsis Zoltán zeneigazgató
Hamar Zsoltnak szánja a munka dandárját. Ehhez képest viszonylag keveset dirigáltad
az elmúlt évben a Nemzeti Filharmonikusokat. Hogy osztjátok meg a munkát?
- Három év alatt kikristályosodott az a munkamódszer, amelyet én is a leghatékonyabbnak
érzek. Jól megvagyunk, segítjük egymást, meghallgatjuk egymás tanácsait, s kölcsönösen
meg is fogadjuk. Első állandó karmestere vagyok az együttesnek, ami meghatározott
számú koncertet jelent: négy zeneakadémiai bérletes hangversenyt évadonként.
Ehhez jönnek az alkalmi fellépések, az ifjúsági előadások, a nyári szabadtéri
koncertek. Ez körülbelül nyolc alkalom az NFZ-vel, amennyi elég is, hiszen szerencsére
máshol is vannak kötelezettségeim, és külföldre is hívnak. Az NFZ-nél az én
feladatom továbbá a zenekar általános karbantartása, az előkészítő próbák és
az úgynevezett korrekciópróbák megtartása. Focinyelven szólva én vagyok a csapat
pályaedzője.
- Milyen szerepet kaptál az NFZ átalakításában, a minőségfejlesztésben?
- Semmilyet. Kocsis Zoltán megkímélt tőle, hogy részt vegyek a kellemetlen,
nehéz döntésekben. De gyorsan hozzáteszem, nem is volt, nincs is olyan jogosítványom,
hogy beleszólhattam volna bármilyen személyi kérdésbe. Hozzászoktam, hogy azokkal
a muzsikusokkal dolgozzam együtt, akiket Kocsis Zoltán válogat össze és ültet
oda elém. Belőlük kell kihoznom a legjobbat. Márpedig gyűlöletben lehetetlen
dolgozni. Ezért is alakult úgy, hogy minden muzsikussal jó viszonyban vagyok.
A meghallgatásokon, a próbajátékokon persze részt vettem, de sohasem kellett
állást foglalnom valamilyen vitás kérdésben.
- És ha most megkérnélek, hogy utólag foglalj állást?
- Ha arra gondolsz, hogy mi a véleményem az NFZ átalakításáról, csak azt tudom
mondani: a megújítás szándékával tökéletesen egyetértek. Amikor Kocsis Zoltánnal
átvettük a zenekar vezetését, egy sok belső problémával küszködő, de jó zenekarhoz
kerültünk, amely azonban ellenállt mindenfajta megújítási szándéknak. Egy ideig
nem lehetett mást tenni, mint "rombolni" azokat a beidegződéseket, amelyekről
úgy véltük, gátjai lehetnek a szakmai megújhodásnak. Ezért megkockáztatom, hogy
az Állami Hangversenyzenekar 1997 őszén jobb volt, mint a belőle született NFZ
2000 tavaszán. Ám a "rombolás" előfeltétele volt a robbanásszerű javulásnak.
Kocsis Zoltán és a minisztérium úgy döntött, hogy a fejlődés érdekében drasztikusabb
lépésekre is szükség van. Ezek megtörténtek 2000 nyarán, s a mai NFZ játéka
Kocsis Zoltánt igazolja. Ma jobb a zenekar, mint három-négy évvel ezelőtt, és
végre megszülettek a fejlődés feltételei mind anyagi, mind pedig szakmai értelemben.
- Vagyis sikeresnek értékeled a reformokat?
- Az elmúlt hónapok hangversenyeiből erre lehet következtetni, de így látták
a kritikusok, muzsikusok is. Ám hangsúlyozni kell, most egy folyamat elején
járunk. A cél megvalósítása, melyre három évvel ezelőtt Kocsis Zoltánnal szövetkeztünk
- hogy világszínvonalú zenekart építünk egy általunk ideálisnak vélt, egységes
hangzással, játékstílussal -, csak most kezdődhetett el igazán. De végre megteremtődött
a lehetősége!
- Említetted, hogy külföldön is gyakran vezényelsz. A lista igen tekintélyes:
dirigáltad többek között a Wiener Kammerorchestert, a Szlovén, a Dél-Cseh Filharmonikusokat,
a román Enescu Zenekart, a Lengyel, a Belga Rádiózenekart, az Olasz Nemzeti
Zenekart, a dán Aalborgi és a Portugál Szimfonikusokat, a Padovai Szólistákat,
a finn Mikkeli és a dán Esbjergi Kamarazenekart, a bolzanói és trentói Haydn
Zenekart és nem utolsósorban a berlini Deutsche Symphonie Orchestert. Bőven
szereztél hát európai tapasztalatokat. Nem gondoltál rá, hogy külföldi zenekarhoz
szerződj?
- Dehogynem, hiszen "könnyű dolgunk" van: nemcsak a muzsika, a karmesteri jelrendszer
is nemzetközi. Ám akárki akármit gondol is, én azt mondom, most nem szabad elmenni.
Bár az Európai Unióhoz való csatlakozás feltétlen híve vagyok, látni kell, hogy
a komolyzene Európában is komoly válságba került. Még Németországban is sorra
zárnak be a kisebb vidéki színházak és koncerttermek, szélnek eresztenek együtteseket.
Veszélybe kerültek rádiózenekarok. Miközben tehát Európában meglehetősen szkeptikus
a zenésztársadalom, idehaza soha nem látott pezsgés mutatkozik a koncertéletben,
ráadásul igen magas színvonalú produkciók születnek. Nem igaz, hogy Európában
jobbak a zenekarok, mint nálunk. Nem szabad a nagy nevektől elájulnunk. Persze
vannak jobb együttesek - öt-hat biztosan: a Bécsi vagy a Berlini Filharmonikusok,
az amszterdami Concertgebouw, a sztárzenekarok -, de mi sem panaszkodhatunk.
Emiatt mondom azt, hogy egy magyar karmesternek ma nem érdemes Budapestről elmenni.
- Mégis "elmentél": Pécsre...
- Az más. A szívem vitt. Először 1997 januárjában vezényeltem a Pécsi Szimfonikus
Zenekart, és kölcsönösen "egymásba szerettünk". Előtte éppen Berlinben dirigáltam
egy számomra nagyon fontos koncerten a Deutsche Symphonie Orchestert - ez volt
az első hangversenyem Németországban. Jól sikerült a koncert, s nem hittem volna,
hogy rövid időn belül még kaphatok az élettől valamit, amire mindig emlékezni
fogok. Pedig ez lett a pécsi fellépésből. A koncert után Szkladányi Péter
igazgató azonnal megkeresett, és felajánlotta, legyek a zenekar állandó vendégkarmestere,
én pedig örömmel elfogadtam a felkérést. Mindenki tudta, hogy Howard Williams
2000 őszétől távozik az együttes éléről, és benne volt a levegőben, hogy először
engem kérdeznek meg, vállalom-e a művészeti igazgatói megbízást. A zenekartól
százszázalékos bizalmat kaptam, csakúgy, mint a fenntartó önkormányzattól, és
ami a legfontosabb, a közönségtől is, a mintegy ezer bérletvásárlótól, én pedig
egy remekül karbantartott, kiváló, fiatal tehetségekkel teli együttest vehettem
át az elődeimtől.
- Milyen célokat tűztél magad elé Pécsett?
- Szeretném felpörgetni a pécsi koncertéletet, és elérni, hogy a szimfonikus
zenekar még magasabb osztályba léphessen, igen markáns arculattal. Szeretnénk
nem csak a város, hanem az egész régió zenekara lenni, és "betörni" Budapestre
is, ennek már jelét is adtuk több sikeres fővárosi fellépéssel. Howard Williams
és elődje, Nicolas Pasquet gazdag angol és francia repertoárt épített.
Ez nagy érték, amit meg kell őrizni, de szeretném kibővíteni az alaprepertoárt
is. Többek között olyan magyar szerzők műveivel Szervánszkytól Durkóig, Sugár
Rezsőtől Bozayig, akiket ritkábban hallani. És persze jóleső kötelességemnek
tartom, hogy játsszunk Petrovics Emil-darabokat is. Szeretnénk olyan koncertprogramokat
összeállítani, melyek korszerűek, tetszetősek, értékesek, de eladhatók. Emellett
új próbastruktúrát vezettem be.
- A szép tervek megvalósulását egy vidéki önkormányzati zenekarnál nem gátolja
meg a pénzhiány?
- Hiszem, hogy lehet támogatókat találni, de ehhez előbb érdekessé kell tennünk
magunkat, és folyamatosan magas színvonalon kell muzsikálnunk. Senki sem hitte
el nekem, hogy ma Magyarországon meg lehet teremteni annak a feltételeit, hogy
egy vidéki zenekar önálló koncertsorozatot hozzon létre. A SUMMIT-koncertek
bizonyítják, hogy ez igenis lehetséges. Egyelőre úgy tűnik, megvan a szándék
az önkormányzat részéről is, hogy az eddigieknél komolyabban vegye az együttest,
jobban támogassa a működését. Amennyiben ez a szándék megváltozna, természetesen
el kell gondolkodnunk a folytatáson.
- Hogyan tudod összeegyeztetni pécsi feladataidat az NFZ-nél végzett munkával?
- Amikor a pécsiek felkértek, azonnal leültem Kocsis Zoltánnal megbeszélni a
dolgokat. Mindketten arra jutottunk, hogy ez a "kétlakiság" akár mindkét együttes
előnyére is válhat, hiszen a budapesti zenei életnek is nagy szüksége van rá,
hogy szakítson végre az egypólusú gondolkodással. Sikerült megállapodnunk. Az
az álmom, hogy Pécs városának két-három éven belül olyan zenekara és koncertélete
legyen, amely kész az európai csatlakozásra.
|