Muzsika 1999. október, 42. évfolyam, 10. szám, 39. oldal
Malina János:
Obrecht, Michael Haydn - és ami köztük van
A Hungaroton Classic régi zenei lemezeiről
 

Az alábbi írásmű elkészítésébe szabódva fogtam bele: a Hungaroton Classic hanglemezeiről van benne szó ugyanis, közelebbről ún. régi zenét tartalmazó lemezekről; s lévén, hogy magam is készítek Hungaroton-CD-ket az együttesemmel, ráadásul a szemügyre vettek között egyáltalán nincs olyan felvétel, amelyen ne szerepelne olyasvalaki, akivel valaha együtt zenéltem, zenélek vagy zenélni fogok, tulajdonképpen összeférhetetlen vagyok (a feladattal). Másfelől viszont jólesett a megtisztelő felkérés, meg azután meg is jelent egy-két CD mostanában, amelyről - mit cifrázzam - élvezet írni. Így hát igent mondtam - örömmel persze, de némileg háborgó lelkiismerettel. Utóbbi lecsillapításáért pedig nem tehetek sokkal többet, mint hogy kérem az olvasót: szemlémet ne objektív kritikaként, hanem az érdekelt és - így vagy úgy - elfogult kolléga hozzászólásaként olvassa.

Mostanában elkényeztet minket régi zenei kiadványaival a Hungaroton Classic. Összefoglaló mérleget valamilyen nevezetes évforduló kapcsán szokás megvonni, s a bevezetőben elmondott okokból erre a feladatra amúgy sem én volnék a legalkalmasabb. Az azonban bizonyos, hogy szaporodnak a lemezkiadó régi zenei felvételei között az olyanok, amelyek kifejezetten izgalmas repertoárt kínálnak elsőrangú művészek kiváló előadásában. Három, vagy mondjuk három és fél felvételcsoportról szeretnék az alábbiakban írni; közülük az első egy, a második két, a "három és feledik" pedig három CD-t tartalmaz. Kezdjük talán mindjárt a végén.
Másfél csoportnak a Capella Savaria, illetve Németh Pál által jegyzett Michael Haydn-lemezeket neveztem: ebből a remélhetően sorozattá szélesedő felvételcsoportból eddig két CD-nyi szimfónia és egy mise jelent meg. Nyilván a szerző és műve többszörös magyarországi vonatkozásaira tekintettel a misén és az első szimfónialemezen a számomra eddig ismeretlen Discotheca Danubiana embléma is megjelent (vajon a második szimfónia-CD-ről miért hiányzik? és az elsőn miért lett, nyilván aprólékos, fáradságos munkával, tökéletesen olvashatatlan módon megjelenítve?), tehát valamiféle sorozatról, ha tágabbról is, valóban szó van. Jó lenne, ha ez a sorozat folytatni tudná majd a kezdés lendületét, és minél több ilyen jó zenét tartalmazna tenne majd közkinccsé ilyen jó előadásban. S közöttük, igen, minél több Michael Haydnt. Hiszen ha időtlen idők óta tartozunk magunknak egy hazai Joseph Haydn-kultusz létrehozásával - ami most talán-talán elindulóban van a megvalósulás tengelytöréssel is fenyegető, rögös útján -, akkor az már csak kézenfekvő volna, hogy a két Haydn művének párhuzamos felidézésével valami egészen eredetit hozzunk létre: olyasmit, ami - a bonyolult köcsönhatások miatt - valóban izgalmas és tanulságos, amihez megvan a jogcímünk és megvannak az adottságaink: a források és a jó zenészek; s ami láthatólag mindeddig még az osztrákoknak sem jutott az eszébe. Más szóval: egy ilyen sorozatban olyan Eszterházán (vagy akár Kismarton számára) komponált Joseph Haydn-kompozícióknak is helyet kell majd kapniuk, amelyeknek az újrafelfedezése érdeklődésre tarthat számot.
A három Michael Haydn-felvételre visszatérve: a szimfónialemezek - különösen a szerző életművén belül késeinek számító szimfóniákat tartalmazó második CD - arról tanúskodnak, hogy az ifjabb Haydn életműve nem csupán szerves, hanem értékét tekintve is csaknem a legnagyobbakéval egyenrangú része a bécsi - teljesebb nevén a salzburgi-bécsi-eszterházi - klasszikus repertoárnak. Egyáltalán: azt példázzák, hogy a "nagymesterek" és a "kismesterek" (nem beszélve a középnagyságú és egyéb mesterekről) nem külön bolygón, hanem egyazon koordinátarendszerben éltek, egyetlen kontinuumot alkottak. "Népesebb" zenetörténeti korszakok - például a barokk - esetében jobban megszoktuk a gondolatot, hogy a legeslegnagyobbak - a Monteverdik, a Bachok - után következő második, sőt harmadik vonal is olyan nagyszerű zeneszerzőkből áll - gondoljunk csak Corellire vagy Biberre -, akik szerves részei a korszakról alkotott képünknek, akiknek a művei mindennapos zenei táplálékunk részét alkotják. Csak a bécsi klasszika esetében tekintjük úgy, mintha a három istenség az űrben lebegne, s körülöttük nem lennének - ha nem is nagy számban - félistenek.
Michael Haydn félistenné avatásán ma szerencsére többen is fáradoznak Magyarországon, s közéjük tartozik Németh Pál és a lemezek ismertetőszövegét jegyző kitűnő zenetörténész, Gyenge Enikő. Válogatásukból különösen a második lemez középpontjában álló két szimfónia, az 1785-ös reprezentatív Artaria-féle szimfónia-kiadványt nyitó B-dúr darab és a Mozart által nagy elismeréssel emlegetett Esz-dúr szimfónia remekmű-gyanús, első hallásra is lebilincselő szépségű kompozíció.
Németh Pál és a Capella Savaria interpretációja világos és áttetsző, hajlékony és differenciált; megítélésem szerint pályafutásuk egyik csúcspontja. A zeneszerző megkapó hangszerelési megoldásait - így a B-dúr szimfónia lassú bevezetőjének fojtott színeit vagy a d-moll szimfónia nyitótételének izgalmas gordonka-figurációit szuggesztív erővel szólaltatják meg. Ugyan a hangzás szépségét az első lemezen itt-ott beárnyékolja még a hegedűk karcosabb összjátéka, ez a kevés gyarlóság is teljesen eltűnik a másodikon. Igaz, itt a hangszerelés is dúsabb: megjelennek a trombiták és az üstdobok, s egyáltalán, a zenekarban előtérbe kerülnek a fúvós hangszerek (és remek játékosaik). Németh Pál mértéktartó zenei egyéniségétől távol áll bármifajta túlzás vagy éppen személyes kitárulkozás; ennek megfelelően előadása eléggé visszafogott, kerüli a nagyon erős eszközök használatát. Jómagam alkalomadtán el tudnék képzelni erőteljesebb, poentírozottabb effektusokat is, de ez az érzés nem válik csalódássá, mert Németh zenélése olyasvalami, mint Starker János csellózása: viszonylag szűk a dinamikai és expresszivitási rádiusza, a választott körön belül azonban maximálisan differenciált, arányos és fegyelmezett. Összevéve: izgalmas és szép ez az előadás.
A valóban gyönyörű C-dúr mise (Missa Hispanica, 1786) azért is külonösen érdekes, mert - egyházzenei kompozícióról lévén szó - Michael Haydn itt "hazai pályán" indul. Ma már világos ugyanis, hogy ezen a téren ő éppúgy fő mintakép és kiindulási pont a bécsi klasszika számára, mint bátyja a vonósnégyes műfajában. Joseph Haydn - bizonyos fokig a londoni szimfóniák ívét is folytató - kései kismartoni miséiben persze mást, ha tetszik, többet is mond a salzburgi mintánál, de ez éppen úgy nem von le semmit a Michael Haydn-i mű értékéből, mint a Beethoven-vonósnégyes a Joseph Haydnéból. Mert a Michael Haydn-mise invenciózus és kifejező, ihletett, egyéni, biztosan megformált - egyszóval a szó teljes értelmében klasszikus - alkotás, semmiképpen sem a halvány előképe valami másnak. Ennek a konkrét kompozíciónak a négy énekszólista és a kettős énekkar kezelése, új és új összefüggésekben való megmutatása ás a kifejezés szolgálatába állítása adja a sajátos zenei problematikáját.
A zenei anyag monumentális természetének köszönhetően Németh Pál vezénylése itt kimondott erőteljességgel gazdagodik, miközben nem veszíti el a részletek finom megvalósítása és a nagy formafelületek egyensúlya iránti érzékét sem. Szerencsés módon így éppen Michael Haydn legsajátabb oldalát mutatja meg a legnagyobb szuggesztivitással. Az eredmény egy egészen kitűnő előadás, amelynek főszereplője, még a tudása legjavát adó zenekar mellett is, a lélegzetelállítóan szépen éneklő szólista-kvartett (Zádori Mária, Németh Judit, Drucker Péter és Kovács István). Szólista-szerepben hangszépség tekintetében a tenorista talán nem üti meg a többiek mértékét, de teljesen egyenrangú partner az együttesekben, melyek vérbeli énekszólistáktól szokatlan módon, hasító tisztaságukkal és egységességükkel okoznak különleges élvezetet, már-már a kiváló egyéni teljesítményeket is feledtetve. Korrekt módon helytáll a debreceni Kodály-kórus is, még ha hajlékonyságban, expresszivitásban, a szólamok individuálisabb megformálásában nem felel is meg teljesen a 18. századi mise kívánalmainak.

Majdnem egykorú, de egészen másfajta zene csendül fel a középső csoportot alkotó két lemezen. Ezek borítóját ugyancsak sorozatembléma - "Tangent piano collection" - díszíti (ezúttal jól látható, sőt igen tetszetős kivitelben). A tangenszongora megszólaltatója mindkét esetben Spányi Miklós, és aligha kockáztatunk sokat azzal a feltételezéssel, hogy ez a sorozat további felvételeinek esetében is így lesz. Két lemez után egyébként a sorozat ugyanolyan joggal viselhetné a "Kíséretes billentyűs szonáták az 1760-as és '70-es évekből" megjelölést is: a már korábban kiadott első CD ugyanis Johann Christian Bach egy opuszát, az újabban megjelent második pedig Johann Schobert három darabját tartalmazza, melyek mind ehhez a több szempontból különösnek, vagy legalább szokatlannak mondható, jellegzetesen 18. századi és polgári műfajhoz tartoznak, sőt annak tetőpontját és legkiválóbb művelőit képiselik. A J. Chr. Bach-szonáták esetében a korabeli nyomtatott kiadás szerinti második választható kísérő hangszeren, fuvolán működik közre Csalog Benedek; a másik lemezen Spányi partnere a hegedűs Szűts Péter (jó lett volna a nevét a lemezen helyesen leírva látni - fontos szereplője ő ma már a magyar zenei életnek).
Beszámolónk tulajdonképpeni tárgya az újabban megjelent CD, egy pillanatra azonban maradjunk még magánál a kezdődő sorozatnál. Le kell ugyanis szögeznünk, hogy a hangszerkíséretes szonáta mint műfaj nem áll semmiféle különleges viszonyban a tangenszongorával, a korai zongorák eme sajátos válfajával. Spányi Miklós két különböző érdeklődése kapcsolódik össze bennük - valószínűleg alkalmilag, hiszen a tangenszongorát jó néhány más műfajban is kipróbálta már a művész. Ami a hangszert illeti, ezeket a felvételeket meghallgatva értettem meg valójában, hogy Spányi miért foglalkozik évek óta szinte megszállottan (más megszállottságai mellett) a tangenszongorával. Azt hiszem, azért, mert ez az instrumentum egyesíti a hang megszólalásának a csembalóra jellemző egzaktságát, a hang dús, kristályos csengését a billentésnek a zongorafélékre jellemző érzékenységével és modulálhatóságával. (Minden bizonnyal ugyanezt kereste-keresi a klavichordban is - sőt valószínűleg meg is találta, csak hát a klavichord gyakorlati használhatóságát erősen korlátozza rendkívül kicsiny hangereje.) Úgy fest, hogy jelenleg Spányi számára egy bizonyos eléggé tág időszak jó néhány műfajában a tangenszongora a lehetséges billentyűs hangszerek legjobbika.
Ámde mi a történeti megalapozottsága mindennek? Erre a hangszerre íródtak-e mindazok a kompozíciók (többek között Carl Philipp Emanuel Bach billentyűs versenyművei), amelyeket Spányi ma tangenszongorán játszik? Ismerhették-e egyáltalán az érintett komponisták? - tehetné fel a kérdést valaki. Spányi mindkét lemez kísérőszövegében hangszertörténeti adatokkal érvel amellett, hogy az utolsó kérdésre igenlő a válasz. Az igazi, mélyebb válasz azonban nem filológiai természetű. Arról van szó, hogy ez a hangszer a 18. században, sőt a 19. század elején is létezett, konstrukciója válasz volt a korabeli zenei fejlődés által felvetett igényekre. Ezért a korabeli zeneművek tangenszongorán való előadásának kipróbálása tökéletesen értelmes aktus még akkor is, ha számos korabeli zenészről nem tudhatjuk, hogy személyesen volt-e kapcsolata ezzel a hangszerrel. Ehhez természetesen mindenkinek joga van, hiszen ki tilthatná meg és milyen alapon, hogy bármivel kísérletezzen. Ha viszont ez a megoldás választ ad egy Spányi nagyságrendű művészt foglalkoztató számos kérdésre, akkor ez mindannyiunk számára rendkívül tanulságos lehet. Márpedig választ ad, hiszen - mint a kísérőfüzetben Spányi megfogalmazza - "... ezen a hangszeren számos olyan zene »talál haza«, melyek sem csembalón, sem a későbbi fortepianón nem szólnak teljesen meggyőzően. Ilyenek leginkább az 1760-70 körüli szerzők művei."
A "Tangent piano collection" című sorozat tehát mindenképpen érdekesnek és tanulságosnak ígérkezik. A megjelent két lemez közül pedig már az első is figyelemre méltó: érdekes darabokat hallunk kiváló előadásban, s a hangszerkíséretes szonáta keretein belül viszonylag önálló kísérőszólamot játszó Csalog Benedek a tőle megszokott igen magas színvonalon és Spányival tökéletes összhangban játszik. A másik, a Schobert-műveket tartalmazó, valósággal felvillanyozó CD azonban még emennek a fényét is elhalványítja. Az első számú főszereplő ezen a lemezen nem a hangszer, nem a műfaj, még csak nem is az előadók, hanem a zeneszerző, Johann (Jean) Schobert. Ez a rejtélyekkel övezett német művész 1760 táján bukkant fel Párizsban - addigi életéről jóformán semmit sem tudunk -, és 1767-ben, valószínűleg schuberti korban, már meg is halt. Virtuóz billentyűshangszer-játékos volt és jószerével csakis billentyűs zenét komponált, mint Chopin háromnegyed évszázaddal később. Művein belül a kíséretes zongoraszonáták alkotják a legnépesebb csoportot. Ami miatt ez a Schobert-felvétel revelációszámba megy, az Schobert máig hatóan izgalmas hangja, zenei személyisége - ezzel kapcsolatban a kísérőfüzetben Dolinszky Miklós, a rendkívül okos és alapos ismertető szöveg jó részének szerzője a többé nem racionalizálható nagy szenvedélyek megjelenéséről, Spányi pedig állandó és feltatóztathatatlan dinamizmusról, sötét drámaiságról beszél. (Kár, hogy Dolinszky ugyanolyan ügyességgel szövi bele mindkét CD ismertetőjébe a posztmodern fogalmát, mint amilyennel néhány évtizeddel ezelőtt más írástudók tetszőleges tárgyú cikkben vagy előszóban el tudtak helyezni valamiféle tiszteletkör jellegű utalást az élenjáró, nagy Szovjetunióra, Sztálinra vagy a Magyar Dolgozók Pártja legutóbbi kongresszusára.) Mint erre Dolinszky rámutat, Schobert művészetének leglényegesebb ellentmondása, korai halálával pedig tragédiája éppen az volt, hogy ez az izzó individuális szenvedély elsősorban egy olyan konvencionális és a szereplőknek csupán korlátozott kölcsönhatását lehetővé tevő műfajban keresett magának kifejezést, mint a hangszerkíséretes szonáta. A hanglemezről mindenesetre az egyéniség és a szenvedély szólal meg rendkívül szuggesztíven, bizonyítva, hogy a Schobertet jellemző fenti szavak nem tekinthetők túlzónak. A helyzetből következően az előadók közül elsősorban Spányi határozza meg az interpretáció kvalitását, az ő virtuozitása és különleges szuggesztivitása jeleníti meg számunkra teljes életnagyságban a schoberti szenvedélyt és dinamizmust. Az imént vázolt központi dilemma ezzel szemben Szűts dolgát nehezíti meg rendkívüli mértékben, s ő ebben a hallatlanul nehéz szituációban ragyogóan vizsgázik. Legtöbbször töltelékszólam jellegű játszanivalóját ugyanis kivételes fegyelemmel, precizitással, érzékenységgel és hangszínkontrollal szólaltatja meg, s ily módon (az ördög a részletekben rejlik!) minden hangja anélkül válik nélkülözhetetlenné, hogy egy pillanatig is megpróbálná strukturálisan alárendelt szerepét valamiféle egyénieskedéssel felülbírálni. Teljesítménye a Spányiéval egyenrangú, és azzal együtt rendkívüli.

Nincs szó (újra)felfedezendő szerzőről, műfajról vagy hangszerről a hátralévő, magában álló felvétel esetében. Az A.N.S. Kórus (a név, mint sokan bizonyára emlékeznek rá, az Ars Nova Secunda megnevezés rövidítését foglalja magába) Bali János vezényletével Jacob Obrecht két miséjét és két Mária-motettáját rögzítette hanglemezre. Obrecht az európai zenetörténet egyik legjelentősebb tetőpontjának a 15. század végén alkotó reprezentatív zeneszerzője, művei azonban, kiváltképp nálunk, rendkívül ritkán hallhatók, de máshol sem mindennaposak, különösen nem teljes értékű, professzionista előadásban. Az Obrecht-lemezfelvételek száma is rendkívül csekély.
Bali és kórusa varázslatosan szép lemezt készített. Ezt két alapvető körülmény tette lehetővé. Az egyik: Bali adottságai, amelyek arra predesztinálják, hogy a németalföldi vokálpolifónia legelképesztőbb bonyolultságú zenei struktúrái közé tartozó Obrecht-kompozíciókat, amelyekről a felületes, rutinszerű megközelítés úgy pattan le, mint Ned Land szigonya a Nautilus acéltestéről, a maguk teljes összetettségében megismerje, mielőtt az első hangot elkezdené próbálni. Ez azonban csak az első, előzetes követelmény, amelynek teljesülése még a szükséges sokoldalú technikai tudás maradéktalan meglétével és a kórussal szembeni kérlelhetetlen és a legapróbb részletekig hatoló igényességgel együtt - márpedig Bali rendelkezik mindezzel - sem volna elegendő ahhoz, hogy Obrecht művészetét megmutassa a hallgatónak. Ehhez a lehető legmélyebb affinitás szükségeltetik egy olyan stílushoz, amely a művészi kifejezéshez azt az esetenként meglehetősen aszkétikus és "kimódolt" fejlett polifóniát használja vivőanyagnak, amely a legtöbb zenész számára sem jelent mást, mint a magasrendű mesterségbeli tudás akrobatikus erőpróbáját. A Missa "Malheur me bat" hatalmas ívű konstrukciójában a színeket, a karaktereket, az érzelmi kontrasztokat, esetenként a zeneszerző kitárulkozát meglátni és megszólaltatni - ez a keveseknek szóló feladat, amely a fő kihívást jelenti Bali és kórusa számára. Ezt a kihívást pedig valószínűleg csak úgy lehet elfogadni, ha valaki a gregorián zenével való bensőséges és hosszantartó kapcsolatban edződött. A gregorián kollektivizmusának "vérré válása" adhat csak alapot annak a teljes megértésére, hogy a nagy polifónia - minden más zenekultúra számára elképzelhetetlen mértékben - mennyire az individualizmus áttörése és teljes diadala a zenében, hogy tehát - a gregoriánnal ellentétben - milyen tökéletes eszköz és érzékeny a pillanat megragadására és az egyéniség érvényre juttatására. Tökéletes eszköz - csak éppen egészen másmilyen, mint a későbbi korok hozzánk közelebb álló stílusainak tökéletes eszközei.
A másik körülmény, ami a varázslatos felvétel megszületését lehetővé tette, az az, hogy jelenleg Budapesten rendelkezésre áll a gregoriánumon és a polifon énekkultúrán iskolázott, magas kultúrájú és kiváló adottságú énekeseknek egy maroknyi csapata, amelynek magja - ahogy az már mindenütt lenni szokott - több együttesben és kamarakórusban is felbukkan. Az A.N.S. Kórusban mindenesetre tökéletesen egységes hangzásban és előadói stílusban olvad össze minden énekes, miközben a szólószakaszokban nagyszerű egyéni teljesítményekkel is találkozik a hallgató. Nem beszélve az igazán tisztán intonált hangközök kiváltotta mámorító érzésről, ami nélkül vajmi kevés fogalmat alkothatunk az egész polifon kor zenéjéről, s amelynek hiánya a legalapvetőbb problémája szinte minden amatőr előadásnak. Ha ma visszagondolunk, alig hihető a fejlődés, ami mondjuk a 70-es évek, a neves angol énekegyüttesek első magyarországi fellépései óta ezen a téren végbement. A kodályi gyökerű itthoni kórusmozgalom hagyományaira építve, a Schola Hungarica és holdudvara, továbbá a külföldi példák hatására olyan (nem csupán az A.N.S. Kórus által reprezentált) polifon előadói kultúrát mondhatunk magáénak, amit az a tény is fémjelez, hogy Baliék Obrecht-CD-jét egy internetes CD-ajánló folyóirat a kóruspolifónia műfajában az év legkiválóbb néhány felvétele közé sorolta.
Egyetlen pontban azért további megfontolást ajánlanék a lemez karmesterének: a mise kétarcú (mert a liturgikus használat során bekövetkező több részre szakadást alázattal vállaló, ám mégis szerves ciklikus forma kialakítására törekvő) műfajában, a liturgikus kereteken kívül, helyes-e úgyszólván attacca egymáshoz kapcsolni a litirgiai környezetben egymástól távol kerülő tételeket?
Erre a kérdésre persze sokféle válasz adható. Ez a felvétel adott rá egy lehetséges választ - s a válasz gyönyörűségünkre szolgál.