Az alábbi írásmű elkészítésébe szabódva fogtam bele: a Hungaroton Classic
hanglemezeiről van benne szó ugyanis, közelebbről ún. régi zenét tartalmazó
lemezekről; s lévén, hogy magam is készítek Hungaroton-CD-ket az együttesemmel,
ráadásul a szemügyre vettek között egyáltalán nincs olyan felvétel, amelyen
ne szerepelne olyasvalaki, akivel valaha együtt zenéltem, zenélek vagy zenélni
fogok, tulajdonképpen összeférhetetlen vagyok (a feladattal). Másfelől viszont
jólesett a megtisztelő felkérés, meg azután meg is jelent egy-két CD mostanában,
amelyről - mit cifrázzam - élvezet írni. Így hát igent mondtam - örömmel persze,
de némileg háborgó lelkiismerettel. Utóbbi lecsillapításáért pedig nem tehetek
sokkal többet, mint hogy kérem az olvasót: szemlémet ne objektív kritikaként,
hanem az érdekelt és - így vagy úgy - elfogult kolléga hozzászólásaként olvassa.
Mostanában elkényeztet minket régi zenei kiadványaival a Hungaroton Classic.
Összefoglaló mérleget valamilyen nevezetes évforduló kapcsán szokás megvonni,
s a bevezetőben elmondott okokból erre a feladatra amúgy sem én volnék a legalkalmasabb.
Az azonban bizonyos, hogy szaporodnak a lemezkiadó régi zenei felvételei között
az olyanok, amelyek kifejezetten izgalmas repertoárt kínálnak elsőrangú művészek
kiváló előadásában. Három, vagy mondjuk három és fél felvételcsoportról szeretnék
az alábbiakban írni; közülük az első egy, a második két, a "három és feledik"
pedig három CD-t tartalmaz. Kezdjük talán mindjárt a végén.
Másfél csoportnak a Capella Savaria, illetve Németh Pál által
jegyzett Michael Haydn-lemezeket neveztem: ebből a remélhetően sorozattá
szélesedő felvételcsoportból eddig két CD-nyi szimfónia és egy mise jelent meg.
Nyilván a szerző és műve többszörös magyarországi vonatkozásaira tekintettel
a misén és az első szimfónialemezen a számomra eddig ismeretlen Discotheca
Danubiana embléma is megjelent (vajon a második szimfónia-CD-ről miért hiányzik?
és az elsőn miért lett, nyilván aprólékos, fáradságos munkával, tökéletesen
olvashatatlan módon megjelenítve?), tehát valamiféle sorozatról, ha tágabbról
is, valóban szó van. Jó lenne, ha ez a sorozat folytatni tudná majd a kezdés
lendületét, és minél több ilyen jó zenét tartalmazna tenne majd közkinccsé ilyen
jó előadásban. S közöttük, igen, minél több Michael Haydnt. Hiszen ha időtlen
idők óta tartozunk magunknak egy hazai Joseph Haydn-kultusz létrehozásával -
ami most talán-talán elindulóban van a megvalósulás tengelytöréssel is fenyegető,
rögös útján -, akkor az már csak kézenfekvő volna, hogy a két Haydn művének
párhuzamos felidézésével valami egészen eredetit hozzunk létre: olyasmit, ami
- a bonyolult köcsönhatások miatt - valóban izgalmas és tanulságos, amihez megvan
a jogcímünk és megvannak az adottságaink: a források és a jó zenészek; s ami
láthatólag mindeddig még az osztrákoknak sem jutott az eszébe. Más szóval: egy
ilyen sorozatban olyan Eszterházán (vagy akár Kismarton számára) komponált Joseph
Haydn-kompozícióknak is helyet kell majd kapniuk, amelyeknek az újrafelfedezése
érdeklődésre tarthat számot.
A három Michael Haydn-felvételre visszatérve: a szimfónialemezek - különösen
a szerző életművén belül késeinek számító szimfóniákat tartalmazó második CD
- arról tanúskodnak, hogy az ifjabb Haydn életműve nem csupán szerves, hanem
értékét tekintve is csaknem a legnagyobbakéval egyenrangú része a bécsi - teljesebb
nevén a salzburgi-bécsi-eszterházi - klasszikus repertoárnak. Egyáltalán: azt
példázzák, hogy a "nagymesterek" és a "kismesterek" (nem beszélve a középnagyságú
és egyéb mesterekről) nem külön bolygón, hanem egyazon koordinátarendszerben
éltek, egyetlen kontinuumot alkottak. "Népesebb" zenetörténeti korszakok
- például a barokk - esetében jobban megszoktuk a gondolatot, hogy a legeslegnagyobbak
- a Monteverdik, a Bachok - után következő második, sőt harmadik vonal is olyan
nagyszerű zeneszerzőkből áll - gondoljunk csak Corellire vagy Biberre -, akik
szerves részei a korszakról alkotott képünknek, akiknek a művei mindennapos
zenei táplálékunk részét alkotják. Csak a bécsi klasszika esetében tekintjük
úgy, mintha a három istenség az űrben lebegne, s körülöttük nem lennének - ha
nem is nagy számban - félistenek.
Michael Haydn félistenné avatásán ma szerencsére többen is fáradoznak Magyarországon,
s közéjük tartozik Németh Pál és a lemezek ismertetőszövegét jegyző kitűnő zenetörténész,
Gyenge Enikő. Válogatásukból különösen a második lemez középpontjában
álló két szimfónia, az 1785-ös reprezentatív Artaria-féle szimfónia-kiadványt
nyitó B-dúr darab és a Mozart által nagy elismeréssel emlegetett Esz-dúr szimfónia
remekmű-gyanús, első hallásra is lebilincselő szépségű kompozíció.
Németh Pál és a Capella Savaria interpretációja világos és áttetsző, hajlékony
és differenciált; megítélésem szerint pályafutásuk egyik csúcspontja. A zeneszerző
megkapó hangszerelési megoldásait - így a B-dúr szimfónia lassú bevezetőjének
fojtott színeit vagy a d-moll szimfónia nyitótételének izgalmas gordonka-figurációit
szuggesztív erővel szólaltatják meg. Ugyan a hangzás szépségét az első lemezen
itt-ott beárnyékolja még a hegedűk karcosabb összjátéka, ez a kevés gyarlóság
is teljesen eltűnik a másodikon. Igaz, itt a hangszerelés is dúsabb: megjelennek
a trombiták és az üstdobok, s egyáltalán, a zenekarban előtérbe kerülnek a fúvós
hangszerek (és remek játékosaik). Németh Pál mértéktartó zenei egyéniségétől
távol áll bármifajta túlzás vagy éppen személyes kitárulkozás; ennek megfelelően
előadása eléggé visszafogott, kerüli a nagyon erős eszközök használatát. Jómagam
alkalomadtán el tudnék képzelni erőteljesebb, poentírozottabb effektusokat is,
de ez az érzés nem válik csalódássá, mert Németh zenélése olyasvalami, mint
Starker János csellózása: viszonylag szűk a dinamikai és expresszivitási rádiusza,
a választott körön belül azonban maximálisan differenciált, arányos és fegyelmezett.
Összevéve: izgalmas és szép ez az előadás.
A valóban gyönyörű C-dúr mise (Missa Hispanica, 1786) azért is külonösen
érdekes, mert - egyházzenei kompozícióról lévén szó - Michael Haydn itt "hazai
pályán" indul. Ma már világos ugyanis, hogy ezen a téren ő éppúgy fő mintakép
és kiindulási pont a bécsi klasszika számára, mint bátyja a vonósnégyes műfajában.
Joseph Haydn - bizonyos fokig a londoni szimfóniák ívét is folytató - kései
kismartoni miséiben persze mást, ha tetszik, többet is mond a salzburgi mintánál,
de ez éppen úgy nem von le semmit a Michael Haydn-i mű értékéből, mint a Beethoven-vonósnégyes
a Joseph Haydnéból. Mert a Michael Haydn-mise invenciózus és kifejező, ihletett,
egyéni, biztosan megformált - egyszóval a szó teljes értelmében klasszikus
- alkotás, semmiképpen sem a halvány előképe valami másnak. Ennek
a konkrét kompozíciónak a négy énekszólista és a kettős énekkar kezelése, új
és új összefüggésekben való megmutatása ás a kifejezés szolgálatába állítása
adja a sajátos zenei problematikáját.
A zenei anyag monumentális természetének köszönhetően Németh Pál vezénylése
itt kimondott erőteljességgel gazdagodik, miközben nem veszíti el a részletek
finom megvalósítása és a nagy formafelületek egyensúlya iránti érzékét sem.
Szerencsés módon így éppen Michael Haydn legsajátabb oldalát mutatja meg a legnagyobb
szuggesztivitással. Az eredmény egy egészen kitűnő előadás, amelynek főszereplője,
még a tudása legjavát adó zenekar mellett is, a lélegzetelállítóan szépen éneklő
szólista-kvartett (Zádori Mária, Németh Judit, Drucker Péter és Kovács
István). Szólista-szerepben hangszépség tekintetében a tenorista talán nem
üti meg a többiek mértékét, de teljesen egyenrangú partner az együttesekben,
melyek vérbeli énekszólistáktól szokatlan módon, hasító tisztaságukkal és egységességükkel
okoznak különleges élvezetet, már-már a kiváló egyéni teljesítményeket is feledtetve.
Korrekt módon helytáll a debreceni Kodály-kórus is, még ha hajlékonyságban,
expresszivitásban, a szólamok individuálisabb megformálásában nem felel is meg
teljesen a 18. századi mise kívánalmainak.
Majdnem egykorú, de egészen másfajta zene csendül fel a középső csoportot
alkotó két lemezen. Ezek borítóját ugyancsak sorozatembléma - "Tangent piano
collection" - díszíti (ezúttal jól látható, sőt igen tetszetős kivitelben).
A tangenszongora megszólaltatója mindkét esetben Spányi Miklós, és aligha
kockáztatunk sokat azzal a feltételezéssel, hogy ez a sorozat további felvételeinek
esetében is így lesz. Két lemez után egyébként a sorozat ugyanolyan joggal viselhetné
a "Kíséretes billentyűs szonáták az 1760-as és '70-es évekből" megjelölést is:
a már korábban kiadott első CD ugyanis Johann Christian Bach egy opuszát, az
újabban megjelent második pedig Johann Schobert három darabját tartalmazza,
melyek mind ehhez a több szempontból különösnek, vagy legalább szokatlannak
mondható, jellegzetesen 18. századi és polgári műfajhoz tartoznak, sőt annak
tetőpontját és legkiválóbb művelőit képiselik. A J. Chr. Bach-szonáták esetében
a korabeli nyomtatott kiadás szerinti második választható kísérő hangszeren,
fuvolán működik közre Csalog Benedek; a másik lemezen Spányi partnere
a hegedűs Szűts Péter (jó lett volna a nevét a lemezen helyesen leírva
látni - fontos szereplője ő ma már a magyar zenei életnek).
Beszámolónk tulajdonképpeni tárgya az újabban megjelent CD, egy pillanatra azonban
maradjunk még magánál a kezdődő sorozatnál. Le kell ugyanis szögeznünk, hogy
a hangszerkíséretes szonáta mint műfaj nem áll semmiféle különleges viszonyban
a tangenszongorával, a korai zongorák eme sajátos válfajával. Spányi Miklós
két különböző érdeklődése kapcsolódik össze bennük - valószínűleg alkalmilag,
hiszen a tangenszongorát jó néhány más műfajban is kipróbálta már a művész.
Ami a hangszert illeti, ezeket a felvételeket meghallgatva értettem meg valójában,
hogy Spányi miért foglalkozik évek óta szinte megszállottan (más megszállottságai
mellett) a tangenszongorával. Azt hiszem, azért, mert ez az instrumentum egyesíti
a hang megszólalásának a csembalóra jellemző egzaktságát, a hang dús, kristályos
csengését a billentésnek a zongorafélékre jellemző érzékenységével és modulálhatóságával.
(Minden bizonnyal ugyanezt kereste-keresi a klavichordban is - sőt valószínűleg
meg is találta, csak hát a klavichord gyakorlati használhatóságát erősen korlátozza
rendkívül kicsiny hangereje.) Úgy fest, hogy jelenleg Spányi számára egy bizonyos
eléggé tág időszak jó néhány műfajában a tangenszongora a lehetséges billentyűs
hangszerek legjobbika.
Ámde mi a történeti megalapozottsága mindennek? Erre a hangszerre íródtak-e
mindazok a kompozíciók (többek között Carl Philipp Emanuel Bach billentyűs versenyművei),
amelyeket Spányi ma tangenszongorán játszik? Ismerhették-e egyáltalán
az érintett komponisták? - tehetné fel a kérdést valaki. Spányi mindkét lemez
kísérőszövegében hangszertörténeti adatokkal érvel amellett, hogy az utolsó
kérdésre igenlő a válasz. Az igazi, mélyebb válasz azonban nem filológiai természetű.
Arról van szó, hogy ez a hangszer a 18. században, sőt a 19. század elején is
létezett, konstrukciója válasz volt a korabeli zenei fejlődés által felvetett
igényekre. Ezért a korabeli zeneművek tangenszongorán való előadásának kipróbálása
tökéletesen értelmes aktus még akkor is, ha számos korabeli zenészről nem tudhatjuk,
hogy személyesen volt-e kapcsolata ezzel a hangszerrel. Ehhez természetesen
mindenkinek joga van, hiszen ki tilthatná meg és milyen alapon, hogy bármivel
kísérletezzen. Ha viszont ez a megoldás választ ad egy Spányi nagyságrendű művészt
foglalkoztató számos kérdésre, akkor ez mindannyiunk számára rendkívül tanulságos
lehet. Márpedig választ ad, hiszen - mint a kísérőfüzetben Spányi megfogalmazza
- "... ezen a hangszeren számos olyan zene »talál haza«, melyek
sem csembalón, sem a későbbi fortepianón nem szólnak teljesen meggyőzően. Ilyenek
leginkább az 1760-70 körüli szerzők művei."
A "Tangent piano collection" című sorozat tehát mindenképpen érdekesnek és tanulságosnak
ígérkezik. A megjelent két lemez közül pedig már az első is figyelemre méltó:
érdekes darabokat hallunk kiváló előadásban, s a hangszerkíséretes szonáta keretein
belül viszonylag önálló kísérőszólamot játszó Csalog Benedek a tőle megszokott
igen magas színvonalon és Spányival tökéletes összhangban játszik. A másik,
a Schobert-műveket tartalmazó, valósággal felvillanyozó CD azonban még emennek
a fényét is elhalványítja. Az első számú főszereplő ezen a lemezen nem
a hangszer, nem a műfaj, még csak nem is az előadók, hanem a zeneszerző, Johann
(Jean) Schobert. Ez a rejtélyekkel övezett német művész 1760 táján bukkant fel
Párizsban - addigi életéről jóformán semmit sem tudunk -, és 1767-ben, valószínűleg
schuberti korban, már meg is halt. Virtuóz billentyűshangszer-játékos volt és
jószerével csakis billentyűs zenét komponált, mint Chopin háromnegyed évszázaddal
később. Művein belül a kíséretes zongoraszonáták alkotják a legnépesebb csoportot.
Ami miatt ez a Schobert-felvétel revelációszámba megy, az Schobert máig hatóan
izgalmas hangja, zenei személyisége - ezzel kapcsolatban a kísérőfüzetben Dolinszky
Miklós, a rendkívül okos és alapos ismertető szöveg jó részének szerzője
a többé nem racionalizálható nagy szenvedélyek megjelenéséről, Spányi pedig
állandó és feltatóztathatatlan dinamizmusról, sötét drámaiságról beszél. (Kár,
hogy Dolinszky ugyanolyan ügyességgel szövi bele mindkét CD ismertetőjébe a
posztmodern fogalmát, mint amilyennel néhány évtizeddel ezelőtt más írástudók
tetszőleges tárgyú cikkben vagy előszóban el tudtak helyezni valamiféle tiszteletkör
jellegű utalást az élenjáró, nagy Szovjetunióra, Sztálinra vagy a Magyar Dolgozók
Pártja legutóbbi kongresszusára.) Mint erre Dolinszky rámutat, Schobert művészetének
leglényegesebb ellentmondása, korai halálával pedig tragédiája éppen az volt,
hogy ez az izzó individuális szenvedély elsősorban egy olyan konvencionális
és a szereplőknek csupán korlátozott kölcsönhatását lehetővé tevő műfajban keresett
magának kifejezést, mint a hangszerkíséretes szonáta. A hanglemezről mindenesetre
az egyéniség és a szenvedély szólal meg rendkívül szuggesztíven, bizonyítva,
hogy a Schobertet jellemző fenti szavak nem tekinthetők túlzónak. A helyzetből
következően az előadók közül elsősorban Spányi határozza meg az interpretáció
kvalitását, az ő virtuozitása és különleges szuggesztivitása jeleníti meg számunkra
teljes életnagyságban a schoberti szenvedélyt és dinamizmust. Az imént vázolt
központi dilemma ezzel szemben Szűts dolgát nehezíti meg rendkívüli mértékben,
s ő ebben a hallatlanul nehéz szituációban ragyogóan vizsgázik. Legtöbbször
töltelékszólam jellegű játszanivalóját ugyanis kivételes fegyelemmel, precizitással,
érzékenységgel és hangszínkontrollal szólaltatja meg, s ily módon (az ördög
a részletekben rejlik!) minden hangja anélkül válik nélkülözhetetlenné, hogy
egy pillanatig is megpróbálná strukturálisan alárendelt szerepét valamiféle
egyénieskedéssel felülbírálni. Teljesítménye a Spányiéval egyenrangú, és azzal
együtt rendkívüli.
Nincs szó (újra)felfedezendő szerzőről, műfajról vagy hangszerről a hátralévő,
magában álló felvétel esetében. Az A.N.S. Kórus (a név, mint sokan bizonyára
emlékeznek rá, az Ars Nova Secunda megnevezés rövidítését foglalja magába)
Bali János vezényletével Jacob Obrecht két miséjét és két Mária-motettáját
rögzítette hanglemezre. Obrecht az európai zenetörténet egyik legjelentősebb
tetőpontjának a 15. század végén alkotó reprezentatív zeneszerzője, művei azonban,
kiváltképp nálunk, rendkívül ritkán hallhatók, de máshol sem mindennaposak,
különösen nem teljes értékű, professzionista előadásban. Az Obrecht-lemezfelvételek
száma is rendkívül csekély.
Bali és kórusa varázslatosan szép lemezt készített. Ezt két alapvető körülmény
tette lehetővé. Az egyik: Bali adottságai, amelyek arra predesztinálják, hogy
a németalföldi vokálpolifónia legelképesztőbb bonyolultságú zenei struktúrái
közé tartozó Obrecht-kompozíciókat, amelyekről a felületes, rutinszerű megközelítés
úgy pattan le, mint Ned Land szigonya a Nautilus acéltestéről, a maguk
teljes összetettségében megismerje, mielőtt az első hangot elkezdené próbálni.
Ez azonban csak az első, előzetes követelmény, amelynek teljesülése még a szükséges
sokoldalú technikai tudás maradéktalan meglétével és a kórussal szembeni kérlelhetetlen
és a legapróbb részletekig hatoló igényességgel együtt - márpedig Bali rendelkezik
mindezzel - sem volna elegendő ahhoz, hogy Obrecht művészetét megmutassa
a hallgatónak. Ehhez a lehető legmélyebb affinitás szükségeltetik egy olyan
stílushoz, amely a művészi kifejezéshez azt az esetenként meglehetősen
aszkétikus és "kimódolt" fejlett polifóniát használja vivőanyagnak, amely a
legtöbb zenész számára sem jelent mást, mint a magasrendű mesterségbeli tudás
akrobatikus erőpróbáját. A Missa "Malheur me bat" hatalmas ívű konstrukciójában
a színeket, a karaktereket, az érzelmi kontrasztokat, esetenként a zeneszerző
kitárulkozát meglátni és megszólaltatni - ez a keveseknek szóló feladat, amely
a fő kihívást jelenti Bali és kórusa számára. Ezt a kihívást pedig valószínűleg
csak úgy lehet elfogadni, ha valaki a gregorián zenével való bensőséges és hosszantartó
kapcsolatban edződött. A gregorián kollektivizmusának "vérré válása" adhat csak
alapot annak a teljes megértésére, hogy a nagy polifónia - minden más zenekultúra
számára elképzelhetetlen mértékben - mennyire az individualizmus áttörése és
teljes diadala a zenében, hogy tehát - a gregoriánnal ellentétben - milyen tökéletes
eszköz és érzékeny a pillanat megragadására és az egyéniség érvényre juttatására.
Tökéletes eszköz - csak éppen egészen másmilyen, mint a későbbi korok hozzánk
közelebb álló stílusainak tökéletes eszközei.
A másik körülmény, ami a varázslatos felvétel megszületését lehetővé tette,
az az, hogy jelenleg Budapesten rendelkezésre áll a gregoriánumon és a polifon
énekkultúrán iskolázott, magas kultúrájú és kiváló adottságú énekeseknek egy
maroknyi csapata, amelynek magja - ahogy az már mindenütt lenni szokott - több
együttesben és kamarakórusban is felbukkan. Az A.N.S. Kórusban mindenesetre
tökéletesen egységes hangzásban és előadói stílusban olvad össze minden énekes,
miközben a szólószakaszokban nagyszerű egyéni teljesítményekkel is találkozik
a hallgató. Nem beszélve az igazán tisztán intonált hangközök kiváltotta mámorító
érzésről, ami nélkül vajmi kevés fogalmat alkothatunk az egész polifon kor zenéjéről,
s amelynek hiánya a legalapvetőbb problémája szinte minden amatőr előadásnak.
Ha ma visszagondolunk, alig hihető a fejlődés, ami mondjuk a 70-es évek, a neves
angol énekegyüttesek első magyarországi fellépései óta ezen a téren végbement.
A kodályi gyökerű itthoni kórusmozgalom hagyományaira építve, a Schola Hungarica
és holdudvara, továbbá a külföldi példák hatására olyan (nem csupán az A.N.S.
Kórus által reprezentált) polifon előadói kultúrát mondhatunk magáénak, amit
az a tény is fémjelez, hogy Baliék Obrecht-CD-jét egy internetes CD-ajánló folyóirat
a kóruspolifónia műfajában az év legkiválóbb néhány felvétele közé sorolta.
Egyetlen pontban azért további megfontolást ajánlanék a lemez karmesterének:
a mise kétarcú (mert a liturgikus használat során bekövetkező több részre szakadást
alázattal vállaló, ám mégis szerves ciklikus forma kialakítására törekvő) műfajában,
a liturgikus kereteken kívül, helyes-e úgyszólván attacca egymáshoz kapcsolni
a litirgiai környezetben egymástól távol kerülő tételeket?
Erre a kérdésre persze sokféle válasz adható. Ez a felvétel adott rá egy lehetséges
választ - s a válasz gyönyörűségünkre szolgál.
|