Muzsika 1999. augusztus, 42. évfolyam, 8. szám, 3. oldal
Kroó György:
Szabolcsi Bence indulása
Első rész
 

Szabolcsi Bence egyénisége, világszemlélete, indulása számára meghatározó volt a család. Ennek története teszi számunkra érzékelhetővé a nagy tudós szellemi gyökereit.
A Szabolcsi felvett név, viselőinek szülőföldjére utal. A nagyapa Nyírturán volt kisbérlő, felesgazda. Ő is, legidősebb fia is a szabolcsi őrsereg önkénteseként harcolt az 1848-49-es szabadságharcban. A legfiatalabb fiú, Miksa, Szabolcsi Bence édesapja rabbinak készült, és újságíró lett belőle. Szabolcsi Bence tőle örökölte tüneményes bibliaismeretét, mélységes istenhitét és kettősen egy, egymástól elválaszthatatlan zsidó-magyar öntudatát. Ahhoz a nagy nemzedékhez tartozott, amelyben - mint Szabolcsi Bence 1935-ben megfogalmazta - "csodálatos harmóniává egyesült magyarság és zsidóság, akikben a külső és belső habitus legapróbb részletéig, mákszemnyi hazugság nélkül egy volt a két világ". Apjától örökölte írói készségét is. Az édesapa három nyelven írt anyanyelvi szinten: héberül, németül és magyarul. Szabolcsi Miksát egy közismert antiszemita koncepciós per indította el újságírói és közéleti pályáján: az 1882-s tiszaeszlári vérvád. Ő volt 17 éves fejjel az egyik debreceni újság, majd a per idején a frissen alapított Egyenlőség című magyar nyelvű zsidó felekezeti lap helyszíni tudósítója. Ő bírta rá a per egyik koronatanúját hamis vallomása megváltoztatására; ez fordulatot hozott, és Eötvös Károly, a védelem vezetője erre a fordulatra támaszkodva csikarhatta ki a bíróságtól az ártatlanul letartóztatottak felmentését. Szabolcsi Miksát személyében is üldözték a per idején: börtönnel fenyegették, kitiltották a tárgyalásról, egyszer meg is késelték. Eötvös Károly később azt írta róla, hogy "tele volt magyar érzéssel és hitsorsosai iránti buzgó ragaszkodással".
Ismert az a mondás, hogy "az idő szüksége mindig megtermi a maga emberét". Nos, Szabolcsi Miksa 1886 novemberében megszerezte az Egyenlőséget, és mint annak szerkesztője a lapot országos, sőt nemzetközi áttekintéssel rendelkező társadalmi-politikai hetilappá fejlesztette a liberális polgári eszmék jegyében. Mint lapszerkesztő válhatott Szabolcsi Miksa a magyar zsidóság teljes emancipációjáért folytatott több évtizedes küzdelem egyik irányító szellemévé; ő vezette az úgynevezett recepcióért folytatott küzdelmet, amely végül 1985-ben oda vezetett, hogy a zsidó hivatalos, bevett vallás lett Magyarországon. Szabolcsi Miksa politikai álláspontjának az volt az alapja, hogy a zsidóság nem faj, nem etnikum, hanem vallás, abban hitt, hogy a zsidóság új nemzeti öntudatának elnyeréséhez az asszimiláció vezet.
Ez az asszimiláció, tehát a magyarosodás nem kerülhetett azonban szembe sem a zsidó szellemű neveléssel, sem az általános művelődés programjával. Ugyanakkor ez az asszimiláció a cionizmust esküdt ellenségének tekintette. Mint egy ízben megfogalmazta: "a hazát és más hazával soha, semmi körülmények között felcserélni nem fogjuk". A recepció történelmi pillanatában úgy ünnepelte a magyar nemzetet, mint a felvilágosodás legújabb kori hősét. Ez alkalommal vezércikket írt az Egyenlőségbe. Ennek a hangja úgy szól ma hozzánk, mintha egy 19 századi opera, egy risorgimento opera baritonáriáját hallgatnánk: "Kiválasztott népe van ím a szabadság örökké való Istenének, imádott magyar nemzetem. Nagyságod előtt térdet hajt ma a haladás minden küzdője, híve; vezér lettél a lelki szabadság térein, példa vagy és fáklyavivő, Istennek kiválasztotta a népek között". Íme, ebben a családban nevelkedett Szabolcsi Bence, és erre a kettős gyökérre utalt 70. születésnapján a rádió mikrofonja előtt elmondott szavaival is, amikor első mondatával édesapjának mondott köszönetet, aki: "közel 60 esztendővel ezelőtt elvitt az ő nyírségi szülőföldjére, hogy lássam, merről jöttem. Ott történt, hogy egy öreg parasztasszony és egy zsidó kántor olyan megrázó keleti siratódallamokkal leptek meg, hogy máig nem tudom őket elfeledni".
Nyilvános iskolába a 3. elemitől kezdve járt. Addig és azután is rendszeresen tanult bibliát olvasni, értelmezni, fordítani, és tanult zenét, zongorát majd zeneszerzést. Ez utóbbiban vezérfonala a menüett volt. Egy gyermekkori kottáskönyvében több tucat különböző karakterhez társuló menüettkompozíciója maradt fenn. A 17. és kora 18. század már tizenéves korában más vonatkozásban is lebilincselte. Kis noteszokba jegyezte be irodalmi kísérleteit: barokk, rokokó jeleneteket írt, kastélyokat és parkokat képzelt el, játszott a század atmoszférájával és stílusával. Ebben is életének és tudós személyiségének egy jellegzetes, tartós vonása nyilvánult meg. A hangok és színek eleven kapcsolata iránti fogékonysága vezeti majd ösztönösen tovább, hogy felfedezze és vallja zene, táj és korszak szoros egységét. 14 éves sincs még, amikor egyszer csak felébred, vagy megszületik benne a történész. Évszámok megszállottja lesz, korszakok búvára, szenvedélyes periodizáló; a háborúk története éppúgy érdekli mint a művészettörténet nagy korszakai és persze mindenekelőtt a zenetörténet. Lírikus alkata, a személyiség költészettel való eljegyzettsége azonban már ekkor félreérthetetlen. "Ha szobrász lennék - olvassuk az egyik notesz lapjain - elkészíteném a zenészek szobrait. Bach szobrát bazaltból formálnám és fajansszal vonnám be. Mozartét hófehér porcelánból képzelem, Beethovenét szomorú márványból." Majd így folytatja: "Sorba állítom a kis figurákat egy fényes teremben, és ők beszélni fognak hozzám és én hozzájuk." A kis figurák (csupa óriás!) később valóban beszéltek hozzá. Azt hiszem őszintébben és mélyebbről, mint sok száz más muzikológusnak.
A húszéves Szabolcsi Bence első könyvének Mozart lesz a hőse, és egyik legszebb, alig későbbi diákkori élménye egy salzburgi hangverseny, amelyet Molnár Antallal hallott. Egy 1921. augusztus 31-én kelt levelét tartom kezemben: "A rezidencia udvarán fantasztikus apparátussal gyertyafény, gyermekcsoport, lampionok, körös-körül mély sötétség, játszották a Haffner-szerenádot. Később pedig négy apróbb zenekarra szétoszolva egy notturnót. Én elfogultan beszélek, de Molnár Antal is tanúsítja, hogy a mély sötétben nem a lámpák, hanem a hangok kezdtek világítani, mihelyt a zenekar megszólalt a folyton elalvó gyertyák között. Itt tanultam meg, hogy semmiféle partitúra nem pótolhatja a valóság hangzását. Azt hiszem, minden másképp van lényegében, és amit eddig tudtam csak valami virtuális tükör, csalódás."
A gimnázium első öt osztályát az Evangélikus Főgimnáziumban, Lukács György, Neumann János, Wigner Jenő iskolájában végezte. Itt magyar-latin tanára, Serédi Lajos állt hozzá a legközelebb. Az V. kerületi Állami főgimnáziumban fejezte be a középiskolai tanulmányokat, itt lett életre szóló híve magyartanárának, Benedek Marcellnek. Színjelesen érettségizett 1917. március 3-án. A háború évei és a háborút követő forradalmi, ellenforradalmi periódusok érzelmileg és intellektuálisan is megérlelték a kamaszfiút. Már 1914-ben szinte atavisztikusan felmerült benne a menekülés szükségszerűségének tudata. Álom című versének jellemző sora vall erről: "más időben ébredni, nem a magunkéban". Történelmi kételyeiről különböző noteszbejegyzések adnak hírt. Bakanóta a nemrég még felfordult városból: "Ferenc József azt üzente" - olvassuk az egyik oldalon, és Szabolcsi hozzáfűzi: "Mikor Kossuth hadai Ferencz József ellen mentek. Változnak az idők."
Filozófia, vallás, zene egyet jelent számára. Ebben az időben valamennyi a végtelenbe való törekvés lehetősége, kifejezése. A tömegmozgalmakért először lelkesedik, azután kiábrándul belőlük, és egyre magányosabb. A forradalom betiltja a családi lapot, az Egyenlőséget, melyet az apa halála óta 1915-től Szabolcsi Lajos vezet. Egy ízben cionisták törnek be a szerkesztőségbe. Az ellenforradalom a numerus clausussal, a népfajok országos arányszáma szerinti egyetemi felvételi keretszámmal figyelmezteti arra, hogy nem teljes jogú állampolgár. Ekkor már két sikeres alapvizsgán is túl van a Jog- és Államtudományi Karon, egyidejűleg a Bölcsészkarra is jár, amott Alexander Bernátban és Marcali Henrikben, emitt Riedl Frigyesben talál kiváló professzorokra. A Bölcsészkaron valamicske zenetörténetet is hallgat: Haraszti Emil előadásainak egyik témája a vezérmotívum, a másik az impresszionizmus. Versfordításokkal próbálkozik. 18. születésnapja előtt egy sor bibliai, apokrif, középkori, klasszikus és kelet-ázsiai vers műfordításának szerzője.
Hadd olvasok fel ezek közül egy Isikava-költeményt, amelyet Kosztolányi is lefordított.

A HOLD

Most száll a hold a fellegek fölé.
Arcát ezüstös fátyolokba rejti,
A tó vizére kék köpenyt borít,
És mágikus fényében lenn a parton
A száz kavics szikrázik, mint a gyémánt.

Semmi kétség, a fiatalember nagyon tehetséges. 1918-ban ismét mással, zenetörténeti tanulmánnyal lép a nyilvánosság elé. Az Egyenlőségben jelenik meg folytatásokban, Zsidó zene, zsidó zenészek címmel. Mindez azonban egyelőre csak tapogatózás. Mint ahogy a Vasárnapi Társaság és elsősorban Mannheim Károly vagy a fiatal Lukács György esztétikai előadásainak, cikkeinek hatása sem épülhet be még szervesen a fiatal Szabolcsi gondolatvilágába. Ehhez nevelői ideál, etikai modell, az elvesztett édesapa helyébe lépő megfellebbezhetetlen tekintély kell. Központ, amely vagy akik körül elrendezhetőek a dolgok.
A megoldást egyetlen ember jelenti - vele 1917. szeptember 5-én köt életre szóló szövetséget, amikor a tanítványa lesz, zeneszerző növendéke a Zeneakadémián. A tanár neve Kodály Zoltán. Két évig az iskolába jár Kodályhoz. Harmadikban és negyedikben Siklós Albert, illetve Weiner Leó lesznek hivatalos tanárai. Kodályt ez időben a Tanácsköztársaság alatt vállalt kulturális funkciója miatt felfüggesztették. Szabolcsi persze az ő növendéke marad, a Rózsadombra jár fel hozzá, az Áldás utcába. Kapcsolatuk legkezdetétől bámulatba ejtette Kodály klasszikus műveltsége, a német és francia irodalomban való rendkívüli jártassága, enciklopédikus tájékozottsága, Magyarországon senkiével sem összemérhető zenetörténeti tudása, és meghatározóvá lett számára a Kodály tudatában már akkor jelenlévő felismerése a zenetörténet és a népzenetudomány elválaszthatatlanságának. Nem túlzás azt állítani ebben a vonatkozásban, hogy Szabolcsinak majd a '20-as évek közepén meginduló magyar zenetörténeti kutatásai olyan koncepcióra épülnek, amelyet Kodály tanítása nyomán dolgozott ki. De nemcsak a zenetörténész ideálképe alakult ki Szabolcsiban Kodály személyiségmodellje nyomán; ő testesítette meg számára a humanista nevelő eszményét is, akinek légköre van, és aki levegőt teremt mások számára. Írásaiban gyakran visszatér Kodállyal kapcsolatban a magas hegyek képe.
"Az a hegy, ahonnan ez a kiáltás jött, annyira tele van reggeli napfénnyel - írja egy Kodálytól frissen kapott levelezőlap fölötti örömében -, hogy idáig megérezni, és én épp úgy kapok ezután a sugárzás után, mint a fuldokló a levegőért."
Egész életében visszavágyik Kodály egykori rózsadombi lakásának kertjébe, ahol diákként tanyázott, és ahol, mint írja: "minden nyári délután tele volt valami meg nem szűnő prosperói zenével a fák és a virágok és érő gyümölcsök között." "Leipzig alázattal kéri Budapestet - írja másutt mesterének Hermann Albert osztályából, Bach és Mozart szemináriumok idején -, hogy ha végtelen türelme el nem hagyja, tanítsa őt, tanítsa mindig tudásra, zenére, világra, türelemre, hitre, életre, bölcsességre, mindenre." Összefűzte a mestert és a tanítványt mindkettőjük mély istenhite és az a meggyőződés, hogy az igazi teremtés feltétele az élet és mű etikus azonossága. Ebben az értelemben Kodály zenéje mint a 20. század nouve musichéje, új zenéje, hitvallást, világnézetet is magába foglal. "Ez az új művészet etikus - írja Szabolcsi 1923 novemberében egyik első, Kodályról szóló cikkében, melyet utóbb Bónis Ferenc fordított németből. - Nemcsak abban az értelemben etikus, hogy állásfoglalást jelent az ember életével szemben, hanem azáltal is, hogy az emberi megújhodást hirdeti, hogy küldetése van, hogy vallásos, és hogy mindenkihez fordul. Az új művészetnek szeretnie kell az embert, s meg kell mutatnia neki a két megváltó megoldást, amely lényegében egy: a Földet és az Istent."
Kodály környezetében, személyének, zeneszerzői irányvonalának és zenéje kisugárzásának hatására lesz képes a 20-21 éves Szabolcsi túllépni azon a rossz közérzeten is, amely a fiatal Lukács és Mannheim Károly esztétikai fejtegetéseit és esszéit jellemzi, és amelynek oka - Mannheim Károly megfogalmazásában -, hogy "a formák és mondanivalók egymástól való lényegi eltérése mind világosabbá válik, és előtérbe lép az elváltság érzése." Ezt a történelmi periódust nevezi ő is az esztétikai kultúra korának, és Lukács mint hangulat- és életművészet-kultúrára utal rá. Szabolcsi első könyvének hősévé éppen azért választja Mozartot, hogy egy olyan művet, olyan művészt, olyan teremtő folyamatot mutasson fel az esztétikai kultúrák korában, amely a lélek és a formák harmóniájának, egybeesésének, azonosságának példája.
De Szabolcsi nemcsak visszafelé lép a művészettörténelemben, hanem előre is, a másik irányba. Ő is, mint Mannheim, történetileg fogja fel a kultúrák elidegenedettségét, de - szemben Mannheimmel - ő, a zenész, már bizonyos lehet abban, hogy az esztétikai kultúrák szakaszát követő korszak megszüntetheti ezt az elidegenedést. És Szabolcsi éppen Kodály alkotásaiban ismeri fel az új tartalmat, méghozzá egy új forma világosságában. Szabolcsi számára Kodály zenéje jelenti azt az új kultúrkiindulást vagy megújhodást, amelyről Mannheim Károly beszél. "A mi kelet-ázsiai nyarunk ez" - írja majd a Mozartkönyv megjelenése idején egyik lipcsei levelében. Ezekben a Kodálynak és a családnak írott levelekben többször is említésre kerül egy trió, egy vonóstrió, amelyre a művek műveként hivatkozik. Az olvasó számára kiderül, hogy voltaképen nem egy, hanem két műről van szó, két kompozíció egymásba olvadó ideálképéről. Ez az eszmény megtestesíti a K. 563-as jegyzékszámú Esz-dúr divertimento tökéletességét, amelyről Kodály oly szívszorító költészettel beszélt óráin növendékének és növendékeinek, de megtestesíti a Tanár úr Triószerenádját is. Szabolcsi számára a Kodály-kompozíciók őstényként hatottak. Egész valójával megérezte, hogy - a kor kifejezésével élve - bennük a lélek van jelen. Innen a Kodály-művek iránti szinte vallásos rajongása.
Amikor a Mozart-esszét fogalmazta 1920 táján, ő már tudta, hogy a 18. század csillagképe a 20. század elején a magyar zene egén jelent meg, és első, Kodályról írott cikkében, 1922 egyik novemberi éjszakáján Kodály új klasszicizmusáról szólván mint legfontosabbat éppen ezt mondja majd ki - Bónis Ferenc fordításában idézem -: "Ez a klasszicizmus belső hatalomként és valóságként éli át, és a priori hódítja meg a formát, ellentétben minden romantikával, melynek a forma csak külső, még szintézis által is örökre elérhetetlen lehetőség marad. Az új klasszicizmus hallani sem akar többé világ és ember nagy, romantikus kettészakítottságáról; öntudatlanul - helyesebben szólva: újra átélve - teljes eggyé válást akarja Istennel és a világgal; azt az éteri magányt, amely mégis az emberiség egyesítő erejévé válik; a teljességet akarja, és meg is teremti. Kétségtelen, hogy ez újfajta teljesség; ez a művészet azonban, amint Busoni írja egy helyütt, képes rá, hogy egyszerre legyen régi és új - és ezt meg is teszi. A forma, melyet szinte egy időben keletkezett komponensekből teremt, teljességgel egyszeri, mint valamely öntvény: e művészet annak lehetőségét hordja magában, hogy ne közeledjék többé a formához, hanem maga legyen a forma." (folytatjuk)
Elhangzott 1989. augusztus 2-án a Kossuth Rádióban.

_____________
Száz éve, 1899. augusztus 2-án született Szabolcsi Bence, a magyar zenetudomány meghatározó alakja. Kroó György háromrészes megemlékező rádióelőadása a 90. évforduló tiszteletére, 1989-ben hangzott el - tartalma Kroó 1994-ben napvilágot látott Szabolcsi-monográfiájának alapvetése. A szöveg mindeddig nem jelent meg nyomtatásban.



Kodály, Szabolcsi, Tóth Aladár és Szabó Ferenc
Harmath István felvétele