Szabolcsi Bence egyénisége, világszemlélete, indulása számára meghatározó volt
a család. Ennek története teszi számunkra érzékelhetővé a nagy tudós szellemi
gyökereit.
A Szabolcsi felvett név, viselőinek szülőföldjére utal. A nagyapa Nyírturán
volt kisbérlő, felesgazda. Ő is, legidősebb fia is a szabolcsi őrsereg önkénteseként
harcolt az 1848-49-es szabadságharcban. A legfiatalabb fiú, Miksa, Szabolcsi
Bence édesapja rabbinak készült, és újságíró lett belőle. Szabolcsi Bence tőle
örökölte tüneményes bibliaismeretét, mélységes istenhitét és kettősen egy, egymástól
elválaszthatatlan zsidó-magyar öntudatát. Ahhoz a nagy nemzedékhez tartozott,
amelyben - mint Szabolcsi Bence 1935-ben megfogalmazta - "csodálatos harmóniává
egyesült magyarság és zsidóság, akikben a külső és belső habitus legapróbb részletéig,
mákszemnyi hazugság nélkül egy volt a két világ". Apjától örökölte írói készségét
is. Az édesapa három nyelven írt anyanyelvi szinten: héberül, németül és magyarul.
Szabolcsi Miksát egy közismert antiszemita koncepciós per indította el újságírói
és közéleti pályáján: az 1882-s tiszaeszlári vérvád. Ő volt 17 éves fejjel az
egyik debreceni újság, majd a per idején a frissen alapított Egyenlőség című
magyar nyelvű zsidó felekezeti lap helyszíni tudósítója. Ő bírta rá a per egyik
koronatanúját hamis vallomása megváltoztatására; ez fordulatot hozott, és Eötvös
Károly, a védelem vezetője erre a fordulatra támaszkodva csikarhatta ki a bíróságtól
az ártatlanul letartóztatottak felmentését. Szabolcsi Miksát személyében is
üldözték a per idején: börtönnel fenyegették, kitiltották a tárgyalásról, egyszer
meg is késelték. Eötvös Károly később azt írta róla, hogy "tele volt magyar
érzéssel és hitsorsosai iránti buzgó ragaszkodással".
Ismert az a mondás, hogy "az idő szüksége mindig megtermi a maga emberét". Nos,
Szabolcsi Miksa 1886 novemberében megszerezte az Egyenlőséget, és mint
annak szerkesztője a lapot országos, sőt nemzetközi áttekintéssel rendelkező
társadalmi-politikai hetilappá fejlesztette a liberális polgári eszmék jegyében.
Mint lapszerkesztő válhatott Szabolcsi Miksa a magyar zsidóság teljes emancipációjáért
folytatott több évtizedes küzdelem egyik irányító szellemévé; ő vezette az úgynevezett
recepcióért folytatott küzdelmet, amely végül 1985-ben oda vezetett, hogy a
zsidó hivatalos, bevett vallás lett Magyarországon. Szabolcsi Miksa politikai
álláspontjának az volt az alapja, hogy a zsidóság nem faj, nem etnikum, hanem
vallás, abban hitt, hogy a zsidóság új nemzeti öntudatának elnyeréséhez az asszimiláció
vezet.
Ez az asszimiláció, tehát a magyarosodás nem kerülhetett azonban szembe sem
a zsidó szellemű neveléssel, sem az általános művelődés programjával. Ugyanakkor
ez az asszimiláció a cionizmust esküdt ellenségének tekintette. Mint egy ízben
megfogalmazta: "a hazát és más hazával soha, semmi körülmények között felcserélni
nem fogjuk". A recepció történelmi pillanatában úgy ünnepelte a magyar nemzetet,
mint a felvilágosodás legújabb kori hősét. Ez alkalommal vezércikket írt az
Egyenlőségbe. Ennek a hangja úgy szól ma hozzánk, mintha egy 19 századi opera,
egy risorgimento opera baritonáriáját hallgatnánk: "Kiválasztott népe
van ím a szabadság örökké való Istenének, imádott magyar nemzetem. Nagyságod
előtt térdet hajt ma a haladás minden küzdője, híve; vezér lettél a lelki szabadság
térein, példa vagy és fáklyavivő, Istennek kiválasztotta a népek között".
Íme, ebben a családban nevelkedett Szabolcsi Bence, és erre a kettős gyökérre
utalt 70. születésnapján a rádió mikrofonja előtt elmondott szavaival is, amikor
első mondatával édesapjának mondott köszönetet, aki: "közel 60 esztendővel
ezelőtt elvitt az ő nyírségi szülőföldjére, hogy lássam, merről jöttem. Ott
történt, hogy egy öreg parasztasszony és egy zsidó kántor olyan megrázó keleti
siratódallamokkal leptek meg, hogy máig nem tudom őket elfeledni".
Nyilvános iskolába a 3. elemitől kezdve járt. Addig és azután is rendszeresen
tanult bibliát olvasni, értelmezni, fordítani, és tanult zenét, zongorát majd
zeneszerzést. Ez utóbbiban vezérfonala a menüett volt. Egy gyermekkori kottáskönyvében
több tucat különböző karakterhez társuló menüettkompozíciója maradt fenn. A
17. és kora 18. század már tizenéves korában más vonatkozásban is lebilincselte.
Kis noteszokba jegyezte be irodalmi kísérleteit: barokk, rokokó jeleneteket
írt, kastélyokat és parkokat képzelt el, játszott a század atmoszférájával és
stílusával. Ebben is életének és tudós személyiségének egy jellegzetes, tartós
vonása nyilvánult meg. A hangok és színek eleven kapcsolata iránti fogékonysága
vezeti majd ösztönösen tovább, hogy felfedezze és vallja zene, táj és korszak
szoros egységét. 14 éves sincs még, amikor egyszer csak felébred, vagy megszületik
benne a történész. Évszámok megszállottja lesz, korszakok búvára, szenvedélyes
periodizáló; a háborúk története éppúgy érdekli mint a művészettörténet nagy
korszakai és persze mindenekelőtt a zenetörténet. Lírikus alkata, a személyiség
költészettel való eljegyzettsége azonban már ekkor félreérthetetlen. "Ha
szobrász lennék - olvassuk az egyik notesz lapjain - elkészíteném a zenészek
szobrait. Bach szobrát bazaltból formálnám és fajansszal vonnám be. Mozartét
hófehér porcelánból képzelem, Beethovenét szomorú márványból." Majd így
folytatja: "Sorba állítom a kis figurákat egy fényes teremben, és ők beszélni
fognak hozzám és én hozzájuk." A kis figurák (csupa óriás!) később valóban beszéltek
hozzá. Azt hiszem őszintébben és mélyebbről, mint sok száz más muzikológusnak.
A húszéves Szabolcsi Bence első könyvének Mozart lesz a hőse, és egyik legszebb,
alig későbbi diákkori élménye egy salzburgi hangverseny, amelyet Molnár Antallal
hallott. Egy 1921. augusztus 31-én kelt levelét tartom kezemben: "A rezidencia
udvarán fantasztikus apparátussal gyertyafény, gyermekcsoport, lampionok, körös-körül
mély sötétség, játszották a Haffner-szerenádot. Később pedig négy apróbb zenekarra
szétoszolva egy notturnót. Én elfogultan beszélek, de Molnár Antal is tanúsítja,
hogy a mély sötétben nem a lámpák, hanem a hangok kezdtek világítani, mihelyt
a zenekar megszólalt a folyton elalvó gyertyák között. Itt tanultam meg, hogy
semmiféle partitúra nem pótolhatja a valóság hangzását. Azt hiszem, minden másképp
van lényegében, és amit eddig tudtam csak valami virtuális tükör, csalódás."
A gimnázium első öt osztályát az Evangélikus Főgimnáziumban, Lukács György,
Neumann János, Wigner Jenő iskolájában végezte. Itt magyar-latin tanára, Serédi
Lajos állt hozzá a legközelebb. Az V. kerületi Állami főgimnáziumban fejezte
be a középiskolai tanulmányokat, itt lett életre szóló híve magyartanárának,
Benedek Marcellnek. Színjelesen érettségizett 1917. március 3-án. A háború évei
és a háborút követő forradalmi, ellenforradalmi periódusok érzelmileg és intellektuálisan
is megérlelték a kamaszfiút. Már 1914-ben szinte atavisztikusan felmerült benne
a menekülés szükségszerűségének tudata. Álom című versének jellemző sora vall
erről: "más időben ébredni, nem a magunkéban". Történelmi kételyeiről
különböző noteszbejegyzések adnak hírt. Bakanóta a nemrég még felfordult városból:
"Ferenc József azt üzente" - olvassuk az egyik oldalon, és Szabolcsi
hozzáfűzi: "Mikor Kossuth hadai Ferencz József ellen mentek. Változnak az
idők."
Filozófia, vallás, zene egyet jelent számára. Ebben az időben valamennyi a végtelenbe
való törekvés lehetősége, kifejezése. A tömegmozgalmakért először lelkesedik,
azután kiábrándul belőlük, és egyre magányosabb. A forradalom betiltja a családi
lapot, az Egyenlőséget, melyet az apa halála óta 1915-től Szabolcsi Lajos vezet.
Egy ízben cionisták törnek be a szerkesztőségbe. Az ellenforradalom a numerus
clausussal, a népfajok országos arányszáma szerinti egyetemi felvételi keretszámmal
figyelmezteti arra, hogy nem teljes jogú állampolgár. Ekkor már két sikeres
alapvizsgán is túl van a Jog- és Államtudományi Karon, egyidejűleg a Bölcsészkarra
is jár, amott Alexander Bernátban és Marcali Henrikben, emitt Riedl Frigyesben
talál kiváló professzorokra. A Bölcsészkaron valamicske zenetörténetet is hallgat:
Haraszti Emil előadásainak egyik témája a vezérmotívum, a másik az impresszionizmus.
Versfordításokkal próbálkozik. 18. születésnapja előtt egy sor bibliai, apokrif,
középkori, klasszikus és kelet-ázsiai vers műfordításának szerzője.
Hadd olvasok fel ezek közül egy Isikava-költeményt, amelyet Kosztolányi is lefordított.
A HOLD
Most száll a hold a fellegek fölé.
Arcát ezüstös fátyolokba rejti,
A tó vizére kék köpenyt borít,
És mágikus fényében lenn a parton
A száz kavics szikrázik, mint a gyémánt.
Semmi kétség, a fiatalember nagyon tehetséges. 1918-ban ismét mással, zenetörténeti
tanulmánnyal lép a nyilvánosság elé. Az Egyenlőségben jelenik meg folytatásokban,
Zsidó zene, zsidó zenészek címmel. Mindez azonban egyelőre csak tapogatózás.
Mint ahogy a Vasárnapi Társaság és elsősorban Mannheim Károly vagy a fiatal
Lukács György esztétikai előadásainak, cikkeinek hatása sem épülhet be még szervesen
a fiatal Szabolcsi gondolatvilágába. Ehhez nevelői ideál, etikai modell, az
elvesztett édesapa helyébe lépő megfellebbezhetetlen tekintély kell. Központ,
amely vagy akik körül elrendezhetőek a dolgok.
A megoldást egyetlen ember jelenti - vele 1917. szeptember 5-én köt életre szóló
szövetséget, amikor a tanítványa lesz, zeneszerző növendéke a Zeneakadémián.
A tanár neve Kodály Zoltán. Két évig az iskolába jár Kodályhoz. Harmadikban
és negyedikben Siklós Albert, illetve Weiner Leó lesznek hivatalos tanárai.
Kodályt ez időben a Tanácsköztársaság alatt vállalt kulturális funkciója miatt
felfüggesztették. Szabolcsi persze az ő növendéke marad, a Rózsadombra jár fel
hozzá, az Áldás utcába. Kapcsolatuk legkezdetétől bámulatba ejtette Kodály klasszikus
műveltsége, a német és francia irodalomban való rendkívüli jártassága, enciklopédikus
tájékozottsága, Magyarországon senkiével sem összemérhető zenetörténeti tudása,
és meghatározóvá lett számára a Kodály tudatában már akkor jelenlévő felismerése
a zenetörténet és a népzenetudomány elválaszthatatlanságának. Nem túlzás azt
állítani ebben a vonatkozásban, hogy Szabolcsinak majd a '20-as évek közepén
meginduló magyar zenetörténeti kutatásai olyan koncepcióra épülnek, amelyet
Kodály tanítása nyomán dolgozott ki. De nemcsak a zenetörténész ideálképe alakult
ki Szabolcsiban Kodály személyiségmodellje nyomán; ő testesítette meg számára
a humanista nevelő eszményét is, akinek légköre van, és aki levegőt teremt mások
számára. Írásaiban gyakran visszatér Kodállyal kapcsolatban a magas hegyek képe.
"Az a hegy, ahonnan ez a kiáltás jött, annyira tele van reggeli napfénnyel
- írja egy Kodálytól frissen kapott levelezőlap fölötti örömében -, hogy
idáig megérezni, és én épp úgy kapok ezután a sugárzás után, mint a fuldokló
a levegőért."
Egész életében visszavágyik Kodály egykori rózsadombi lakásának kertjébe,
ahol diákként tanyázott, és ahol, mint írja: "minden nyári délután tele volt
valami meg nem szűnő prosperói zenével a fák és a virágok és érő gyümölcsök
között." "Leipzig alázattal kéri Budapestet - írja másutt mesterének Hermann
Albert osztályából, Bach és Mozart szemináriumok idején -, hogy ha végtelen
türelme el nem hagyja, tanítsa őt, tanítsa mindig tudásra, zenére, világra,
türelemre, hitre, életre, bölcsességre, mindenre." Összefűzte a mestert
és a tanítványt mindkettőjük mély istenhite és az a meggyőződés, hogy az igazi
teremtés feltétele az élet és mű etikus azonossága. Ebben az értelemben Kodály
zenéje mint a 20. század nouve musichéje, új zenéje, hitvallást, világnézetet
is magába foglal. "Ez az új művészet etikus - írja Szabolcsi 1923 novemberében
egyik első, Kodályról szóló cikkében, melyet utóbb Bónis Ferenc fordított németből.
- Nemcsak abban az értelemben etikus, hogy állásfoglalást jelent az ember
életével szemben, hanem azáltal is, hogy az emberi megújhodást hirdeti, hogy
küldetése van, hogy vallásos, és hogy mindenkihez fordul. Az új művészetnek
szeretnie kell az embert, s meg kell mutatnia neki a két megváltó megoldást,
amely lényegében egy: a Földet és az Istent."
Kodály környezetében, személyének, zeneszerzői irányvonalának és zenéje kisugárzásának
hatására lesz képes a 20-21 éves Szabolcsi túllépni azon a rossz közérzeten
is, amely a fiatal Lukács és Mannheim Károly esztétikai fejtegetéseit és esszéit
jellemzi, és amelynek oka - Mannheim Károly megfogalmazásában -, hogy "a
formák és mondanivalók egymástól való lényegi eltérése mind világosabbá válik,
és előtérbe lép az elváltság érzése." Ezt a történelmi periódust nevezi
ő is az esztétikai kultúra korának, és Lukács mint hangulat- és életművészet-kultúrára
utal rá. Szabolcsi első könyvének hősévé éppen azért választja Mozartot, hogy
egy olyan művet, olyan művészt, olyan teremtő folyamatot mutasson fel az esztétikai
kultúrák korában, amely a lélek és a formák harmóniájának, egybeesésének, azonosságának
példája.
De Szabolcsi nemcsak visszafelé lép a művészettörténelemben, hanem előre is,
a másik irányba. Ő is, mint Mannheim, történetileg fogja fel a kultúrák elidegenedettségét,
de - szemben Mannheimmel - ő, a zenész, már bizonyos lehet abban, hogy az esztétikai
kultúrák szakaszát követő korszak megszüntetheti ezt az elidegenedést. És Szabolcsi
éppen Kodály alkotásaiban ismeri fel az új tartalmat, méghozzá egy új forma
világosságában. Szabolcsi számára Kodály zenéje jelenti azt az új kultúrkiindulást
vagy megújhodást, amelyről Mannheim Károly beszél. "A mi kelet-ázsiai nyarunk
ez" - írja majd a Mozartkönyv megjelenése idején egyik lipcsei levelében.
Ezekben a Kodálynak és a családnak írott levelekben többször is említésre kerül
egy trió, egy vonóstrió, amelyre a művek műveként hivatkozik. Az olvasó számára
kiderül, hogy voltaképen nem egy, hanem két műről van szó, két kompozíció egymásba
olvadó ideálképéről. Ez az eszmény megtestesíti a K. 563-as jegyzékszámú Esz-dúr
divertimento tökéletességét, amelyről Kodály oly szívszorító költészettel beszélt
óráin növendékének és növendékeinek, de megtestesíti a Tanár úr Triószerenádját
is. Szabolcsi számára a Kodály-kompozíciók őstényként hatottak. Egész valójával
megérezte, hogy - a kor kifejezésével élve - bennük a lélek van jelen. Innen
a Kodály-művek iránti szinte vallásos rajongása.
Amikor a Mozart-esszét fogalmazta 1920 táján, ő már tudta, hogy a 18. század
csillagképe a 20. század elején a magyar zene egén jelent meg, és első, Kodályról
írott cikkében, 1922 egyik novemberi éjszakáján Kodály új klasszicizmusáról
szólván mint legfontosabbat éppen ezt mondja majd ki - Bónis Ferenc fordításában
idézem -: "Ez a klasszicizmus belső hatalomként és valóságként éli át, és
a priori hódítja meg a formát, ellentétben minden romantikával, melynek a forma
csak külső, még szintézis által is örökre elérhetetlen lehetőség marad. Az új
klasszicizmus hallani sem akar többé világ és ember nagy, romantikus kettészakítottságáról;
öntudatlanul - helyesebben szólva: újra átélve - teljes eggyé válást akarja
Istennel és a világgal; azt az éteri magányt, amely mégis az emberiség egyesítő
erejévé válik; a teljességet akarja, és meg is teremti. Kétségtelen, hogy ez
újfajta teljesség; ez a művészet azonban, amint Busoni írja egy helyütt, képes
rá, hogy egyszerre legyen régi és új - és ezt meg is teszi. A forma, melyet
szinte egy időben keletkezett komponensekből teremt, teljességgel egyszeri,
mint valamely öntvény: e művészet annak lehetőségét hordja magában, hogy ne
közeledjék többé a formához, hanem maga legyen a forma." (folytatjuk)
Elhangzott 1989. augusztus 2-án a Kossuth Rádióban.
_____________
Száz éve, 1899. augusztus 2-án született Szabolcsi Bence, a magyar zenetudomány
meghatározó alakja. Kroó György háromrészes megemlékező rádióelőadása a 90.
évforduló tiszteletére, 1989-ben hangzott el - tartalma Kroó 1994-ben napvilágot
látott Szabolcsi-monográfiájának alapvetése. A szöveg mindeddig nem jelent meg
nyomtatásban.
|