Muzsika 1999. április, 42. évfolyam, 4. szám, 32. oldal
Porrectus:
Szellemi táplálék
Soproni József szerzői estje
 

Régóta nem láttam annyi zeneszerzőt együtt, mint Soproni József Széchenyi Akadémia-i székfoglaló szerzői estjén, február 19-én az MTA Kongresszusi termében.
A magyar komponisták - ez a szomorú valóság - nem járnak el egymás bemutatóira. Legfeljebb a közeli barátok, közös gittegyletbe tartozók ülik végig az efféle eseményeket. De ők is sokszor csak azért, mert szünet után saját művükre kerül sor, s azt mégis szégyellik, hogy csak arra a röpke negyedórára foglaljanak helyet a nézőtéren. Ha valaha volt kíváncsiság a kolléga munkássága iránt, mára kioltotta politikai áskálódás, kenyérharc, irigység.
A Soproni-est előtt viszont már a várbuszon zeneszerzők tülekedtek. Gyakorlatilag minden hazai irányzat képviseltette magát. Régi, kérlelhetetlen ellenségek biccentettek hűvösen vagy nyújtottak kezet ál-nyájasan, s csiholtak ki magukból udvarias közhelyeket.
Mindez, úgy hiszem, sokat mond arról a szerepről, amelyet Soproni József tölt be a mai magyar zenei életben. Soproni soha nem volt vezéregyéniség, és soha nem volt falkatag. Nem védett elfogultan semmiféle ideológiát. Mint muzsikus, nagyjából egyenlő távolságot tartott mindegyik csoporttól. Járta a maga külön útját. Egy darabig úgy, hogy kevesen figyeltek rá. Egy idő óta viszont úgy, hogy egyre többen tartják megismerésre érdemesnek műveit.
Talán a hatodik vonósnégyestől számíthatjuk ezt a fordulatot. Aligha véletlen, hogy a komponista ennek utolsó tételét választotta a szerzői est zárószómául is. A hatodik kvartett óta Soproni feltűnően sokat dolgozik, s csaknem minden új művével sikert arat.
Azazhogy: "siker". Ez esetben talán nem a legszerencsésebb kifejezés. A Soproni opuszok premierjeit nem szokta ütemes taps, hangos ováció kísérni. Ezeknek a kompozícióknak nincsenek vérpezsdítő, a publikumot extázisba hozó és az azonnali ismétlés hangos követelésére késztető fináléi. Egyetlen részükben sincs sláger-idézet, harsány derűt fakasztó poén. Még azt is ki merem mondani: Soproni zenéje nem attraktív. Olyan szellemi táplálék, amelyből csaknem teljesen hiányzik az édes íz vagy az erőteljes fűszer. Nincs benne posztmodern játékosság, nincs aszketikus szigorúság, de nincs expresszív gesztfika és lírai kitárulkozás, látványos nemzetieskedés sem. És mégis úgy érzi a hallgató (talán nem rögtön a művek elhangzása után, inkább hazafelé bandukolva), hogy kapott valamit. Hogy tartalmas, igaz zenélés tanúja lehetett.
Mi a titok nyitja? Nem először bajlódom azzal, hogy választ fogalmazzak erre a kérdésre. Eddig nem sikerült - az újabb kísérlet sem kecsegtet megnyugtató eredménnyel.
Abban bizonyos vagyok, hogy a lényeg Soproni fentebb jelzett muzsikusi "pártatlanságában" keresendő. Nem középutasságról, elvtársi álkompromisszumról, egyrészt-másrészt típusú óvatoskodásról van szó, de mégis arról, hogy a komponista semmitől sem zárkózik eleve el. Innen is, onnan is merít inspirációt - valószínűleg azért, mert nagyon határozottan tudja, mit akar.
Legújabb, immár nyolcadik zongoraszonátáját hallgatva minduntalan az az érzésünk támad: a muzsika régi (klasszikus-romantikus, barokk vagy éppenséggel kora huszadik századi) modelleket követ, jóllehet semmiféle sablonos megoldás vagy korábbi stílusfordulatokra való félreérthetetlen hivatkozás nincs benne. Az első tétel (Andante sostenuto) zenei anyaga a próza szabadságával gördül. Berg zongoraszonátájának beszédesen aszimmetrikus frázisai juthatnának eszünkbe, ha a harmónia- és motívumvilág nem volna nagyon másféle. Eleinte azt hihetnénk, motivikus szervezés - "fejlesztés" - egyáltalán nincs is. Aztán mégis kiemelkedni látszik egy kvartokból álló dallamsejt. Utóbb jellegzetes ritmusfigurák ismételgetése teremti meg a rend érzetét (például a pontozott ritmusoké); akadnak ütemek, ahol szinte álcázott dalnak hangzik a darab - folyamatos dallamvonal áll szemben ritmikus kísérettel. A második tételben (Andante moderato) a formai rendező elv egyszerűbb. Hangvételét tekintve ugyan a darab a megelőző szerves folytatásának tűnik (aki nem nézi a kottát, zavarba is jöhet, vajon volt-e egyáltalán kettősvonal), felépítése viszont jellegzetesen más: ugyanaz a kezdőgondolat újra és újra megjelenik, a zenei szövet ezáltal nagyjából arányos terjedelmű, azonosan kezdődő "bekezdésekre" tagolódik. A harmadik tétel (Allegro con spirito) egyszerre szentivánéji scherzo-zene (kezdete E-dúr!) és neobarokk (igen távolról Schoenberg szvitjére is emlékeztető) Gigue, amely a végén úgy enyészik el, mint Debussy tűzijáték-prelűdje. Ha akarom, "posztmodern" darab, de a legkevésbé sem a régi, rosszabb időkben mélyhűtött, s most megint elővett leves felmelegítése. Végül a negyedik ismét lassú (Andante tranquillo, maestoso), mint Bartók op.14-ének zárótétele - dallam- és harmóniavilágában is van valami bartóki vonás. Kezdete korálszerű, a folytatásban egy jellegzetes kisterces képlet sokszori feltűnése bonyolultan szőtt imitációs hálót sejtet - pontos megfelelésekről azonban nincs szó. Soproni nem következetes, s éppen ez a legnagyobb erénye. Zenéje nem rideg "fizikai" törvényeknek engedelmeskedik, hanem "biológiaiaknak". Úgy alakul, mint a vegetáció. Kiszámíthatatlanul, elemezhetetlenül, s mégis "szabályosan".
A X. vonósnégyesre, a koncert másik újdonságára alapjában véve ugyanúgy érvényes az előbbi megállapítás. Igaz, ennek a kompozíciónak a horizontja tágasabb. Nagyobbak a kontrasztok. Akad leplezetlenül ironikus részlet (a második tételben). A rövid harmadik tétel meglepően egyszerű és áttetsző - ütemeken át voltaképp "egyszólamú", unisono-zene. A negyedikben pedig feltűnik egy ismert korálmelódia - Bach 60. kantátája zárókoráljának dallama ("Es ist genug... "), amelyet Alban Berg is idézett Hegedűversenyében. Felesleges itt most az "üzenet" verbális megfejtésével bajlódnunk. Érdekessé és tartalmassá éppenséggel az teszi az idézetet, hogy sokféle asszociációt teremt. Számomra azonban mind közül a zárótétel a legkülönösebb és legeredetibb. Vibrálóan gyors és szűkre szabott; sűrű imitációs szövése Berg Lírikus szvitjének harmadik tételére, az Allegro misteriosóra emlékeztet. Soproni mintha azt vallaná: a végső megoldás nem gyász és belenyugvás, mint a Berg-hegedűversenyben, ahol a korál a záró rész alaptémája, s nem is "vigasztalan" ének, mint a Lírikus szvit utolsó - hatodik - tétele. Az igazi misztérium az Es ist genug után következik. Ahogy azt Chopin gyászindulós b-moll szonátájának hasonlóan száguldó, meghökkentően kurta fináléja sugallja.
Ami az előadások színvonalát illeti, Soproni József nem panaszkodhat. Zenéjét megértették és híven szolgálták a muzsikusok. Várjon Dénes úgy zongorázta el a neki ajánlott szonátát, hogy időnként megszülethetett az a fojtott csend, amely minden tapsnál hívebben jelzi egy produkció hatásosságát. A Bartók Vonósnégyes a tőle megszokott magas színvonalon szerepelt. Ugyanezt írhatjuk Meláth Andreáról is, akit szerencsére mostanában gyakran hallani. Soproni korábban már bemutatott Rilke-dalait ismét nagyszerűen énekelte, ezúttal Pátkai Imre érzékeny zongorakíséretével.



Felvégi Andrea felvétele