Régóta nem láttam annyi zeneszerzőt együtt, mint Soproni József Széchenyi Akadémia-i
székfoglaló szerzői estjén, február 19-én az MTA Kongresszusi termében.
A magyar komponisták - ez a szomorú valóság - nem járnak el egymás bemutatóira.
Legfeljebb a közeli barátok, közös gittegyletbe tartozók ülik végig az efféle
eseményeket. De ők is sokszor csak azért, mert szünet után saját művükre kerül
sor, s azt mégis szégyellik, hogy csak arra a röpke negyedórára foglaljanak helyet
a nézőtéren. Ha valaha volt kíváncsiság a kolléga munkássága iránt, mára kioltotta
politikai áskálódás, kenyérharc, irigység.
A Soproni-est előtt viszont már a várbuszon zeneszerzők tülekedtek. Gyakorlatilag
minden hazai irányzat képviseltette magát. Régi, kérlelhetetlen ellenségek biccentettek
hűvösen vagy nyújtottak kezet ál-nyájasan, s csiholtak ki magukból udvarias közhelyeket.
Mindez, úgy hiszem, sokat mond arról a szerepről, amelyet Soproni József tölt
be a mai magyar zenei életben. Soproni soha nem volt vezéregyéniség, és soha nem
volt falkatag. Nem védett elfogultan semmiféle ideológiát. Mint muzsikus, nagyjából
egyenlő távolságot tartott mindegyik csoporttól. Járta a maga külön útját. Egy
darabig úgy, hogy kevesen figyeltek rá. Egy idő óta viszont úgy, hogy egyre többen
tartják megismerésre érdemesnek műveit.
Talán a hatodik vonósnégyestől számíthatjuk ezt a fordulatot. Aligha véletlen,
hogy a komponista ennek utolsó tételét választotta a szerzői est zárószómául is.
A hatodik kvartett óta Soproni feltűnően sokat dolgozik, s csaknem minden új művével
sikert arat.
Azazhogy: "siker". Ez esetben talán nem a legszerencsésebb kifejezés. A Soproni
opuszok premierjeit nem szokta ütemes taps, hangos ováció kísérni. Ezeknek a kompozícióknak
nincsenek vérpezsdítő, a publikumot extázisba hozó és az azonnali ismétlés hangos
követelésére késztető fináléi. Egyetlen részükben sincs sláger-idézet, harsány
derűt fakasztó poén. Még azt is ki merem mondani: Soproni zenéje nem attraktív.
Olyan szellemi táplálék, amelyből csaknem teljesen hiányzik az édes íz vagy az
erőteljes fűszer. Nincs benne posztmodern játékosság, nincs aszketikus szigorúság,
de nincs expresszív gesztfika és lírai kitárulkozás, látványos nemzetieskedés
sem. És mégis úgy érzi a hallgató (talán nem rögtön a művek elhangzása után, inkább
hazafelé bandukolva), hogy kapott valamit. Hogy tartalmas, igaz zenélés tanúja
lehetett.
Mi a titok nyitja? Nem először bajlódom azzal, hogy választ fogalmazzak erre a
kérdésre. Eddig nem sikerült - az újabb kísérlet sem kecsegtet megnyugtató eredménnyel.
Abban bizonyos vagyok, hogy a lényeg Soproni fentebb jelzett muzsikusi "pártatlanságában"
keresendő. Nem középutasságról, elvtársi álkompromisszumról, egyrészt-másrészt
típusú óvatoskodásról van szó, de mégis arról, hogy a komponista semmitől sem
zárkózik eleve el. Innen is, onnan is merít inspirációt - valószínűleg azért,
mert nagyon határozottan tudja, mit akar.
Legújabb, immár nyolcadik zongoraszonátáját hallgatva minduntalan az az érzésünk
támad: a muzsika régi (klasszikus-romantikus, barokk vagy éppenséggel kora huszadik
századi) modelleket követ, jóllehet semmiféle sablonos megoldás vagy korábbi stílusfordulatokra
való félreérthetetlen hivatkozás nincs benne. Az első tétel (Andante sostenuto)
zenei anyaga a próza szabadságával gördül. Berg zongoraszonátájának beszédesen
aszimmetrikus frázisai juthatnának eszünkbe, ha a harmónia- és motívumvilág nem
volna nagyon másféle. Eleinte azt hihetnénk, motivikus szervezés - "fejlesztés"
- egyáltalán nincs is. Aztán mégis kiemelkedni látszik egy kvartokból álló dallamsejt.
Utóbb jellegzetes ritmusfigurák ismételgetése teremti meg a rend érzetét (például
a pontozott ritmusoké); akadnak ütemek, ahol szinte álcázott dalnak hangzik a
darab - folyamatos dallamvonal áll szemben ritmikus kísérettel. A második tételben
(Andante moderato) a formai rendező elv egyszerűbb. Hangvételét tekintve ugyan
a darab a megelőző szerves folytatásának tűnik (aki nem nézi a kottát, zavarba
is jöhet, vajon volt-e egyáltalán kettősvonal), felépítése viszont jellegzetesen
más: ugyanaz a kezdőgondolat újra és újra megjelenik, a zenei szövet ezáltal nagyjából
arányos terjedelmű, azonosan kezdődő "bekezdésekre" tagolódik. A harmadik tétel
(Allegro con spirito) egyszerre szentivánéji scherzo-zene (kezdete E-dúr!) és
neobarokk (igen távolról Schoenberg szvitjére is emlékeztető) Gigue, amely a végén
úgy enyészik el, mint Debussy tűzijáték-prelűdje. Ha akarom, "posztmodern" darab,
de a legkevésbé sem a régi, rosszabb időkben mélyhűtött, s most megint elővett
leves felmelegítése. Végül a negyedik ismét lassú (Andante tranquillo, maestoso),
mint Bartók op.14-ének zárótétele - dallam- és harmóniavilágában is van valami
bartóki vonás. Kezdete korálszerű, a folytatásban egy jellegzetes kisterces képlet
sokszori feltűnése bonyolultan szőtt imitációs hálót sejtet - pontos megfelelésekről
azonban nincs szó. Soproni nem következetes, s éppen ez a legnagyobb erénye. Zenéje
nem rideg "fizikai" törvényeknek engedelmeskedik, hanem "biológiaiaknak". Úgy
alakul, mint a vegetáció. Kiszámíthatatlanul, elemezhetetlenül, s mégis "szabályosan".
A X. vonósnégyesre, a koncert másik újdonságára alapjában véve ugyanúgy érvényes
az előbbi megállapítás. Igaz, ennek a kompozíciónak a horizontja tágasabb. Nagyobbak
a kontrasztok. Akad leplezetlenül ironikus részlet (a második tételben). A rövid
harmadik tétel meglepően egyszerű és áttetsző - ütemeken át voltaképp "egyszólamú",
unisono-zene. A negyedikben pedig feltűnik egy ismert korálmelódia - Bach 60.
kantátája zárókoráljának dallama ("Es ist genug... "), amelyet Alban Berg is idézett
Hegedűversenyében. Felesleges itt most az "üzenet" verbális megfejtésével bajlódnunk.
Érdekessé és tartalmassá éppenséggel az teszi az idézetet, hogy sokféle asszociációt
teremt. Számomra azonban mind közül a zárótétel a legkülönösebb és legeredetibb.
Vibrálóan gyors és szűkre szabott; sűrű imitációs szövése Berg Lírikus szvitjének
harmadik tételére, az Allegro misteriosóra emlékeztet. Soproni mintha azt vallaná:
a végső megoldás nem gyász és belenyugvás, mint a Berg-hegedűversenyben, ahol
a korál a záró rész alaptémája, s nem is "vigasztalan" ének, mint a Lírikus szvit
utolsó - hatodik - tétele. Az igazi misztérium az Es ist genug után következik.
Ahogy azt Chopin gyászindulós b-moll szonátájának hasonlóan száguldó, meghökkentően
kurta fináléja sugallja.
Ami az előadások színvonalát illeti, Soproni József nem panaszkodhat. Zenéjét
megértették és híven szolgálták a muzsikusok. Várjon Dénes úgy zongorázta
el a neki ajánlott szonátát, hogy időnként megszülethetett az a fojtott csend,
amely minden tapsnál hívebben jelzi egy produkció hatásosságát. A Bartók Vonósnégyes
a tőle megszokott magas színvonalon szerepelt. Ugyanezt írhatjuk Meláth
Andreáról is, akit szerencsére mostanában gyakran hallani. Soproni korábban
már bemutatott Rilke-dalait ismét nagyszerűen énekelte, ezúttal Pátkai Imre
érzékeny zongorakíséretével.
|