Muzsika 1999. január, 42. évfolyam, 1. szám, 43. oldal
Csengery Kristóf:
Hangverseny
 

Húsz éve magyar zenekarnak második otthona volt a stúdió. Vadkapitalizmusban (állami támogatás elapadó forrásánál, következetesen áldozatvállaló magánmecenatúrára mint Godot-ra várva) épp a nagy együtteseknek legnehezebb CD lehetőségéhez jutni. Hiába a mégoly igyekvő menedzsment: nem változtathat azon, hogy egy szimfonikus mű felvételi költsége más nagyságrendet képvisel, mint egy szólózongora- vagy kamarazenei programé. Érthető, hogy a NEMZETI FILHARMONIKUSOK igazgatója, Kovács Géza a Zeneakadémián büszkén mutatta fel a zenekar új kompaktlemezét.
Az est, melynek élén az ünnepség lezajlott, sajátos következtetést sugallt. Talán nem is baj, hogy megcsappant a lehetőségek száma - vélte a lemezbemutató koncert kritikusa. Ami ritka, megbecsülik: íme, milyen gondosan és igényesen játssza a volt ÁHZ Liszt négy szimfonikus költeményét! Amióta Kocsis Zoltán átvette az együttes vezetését, a közönség hallhatott néhány kiváló produkciót, néhány ígéreteset, felfigyelhetett találékonyan összeállított műsorokra, de akadtak bőséggel olyan hangversenyek is, melyek a régi rutint ismételték, kétséget ébresztve afelől, emelkedik-e belátható időn belül jelentősen a zenekar játékának színvonala. Ez a koncert biztató üzenetet közvetített: a Nemzeti Filharmonikusok muzsikusaiban tartalékok szunnyadnak - csak cél kell, amely kedvet ad, és energikus vezetés, amely mozgósít.
HAMAR ZSOLT energikus vezetése mozgósította a zenekar együttműködő kedvét. Igaz, ami igaz, a válogatás aládolgozott a sikernek, meditáció helyett akciót részesítve előnyben (Mazeppa, Prométheusz): emitt ló farkához kötözött kozák vezért vonszolnak sztyeppén, amott keselyű marcangol folyvást újranövő mítoszi májat. A négy megszólaltatott kompozíció közül apoteózis-végkifejletével a két szelídebb is (Les Préludes; Tasso) hatásosság és széles gesztusok reprezentatív pompája felé gravitál. Részben az egyetlen szerző egyetlen műfajából válogatva homogén tömböt alkotó műsor, részben az egyenletes színvonal bátorítja a kritikust arra, hogy a hangverseny egészéről összefoglalóan számoljon be. A karmester pontos mozdulatokkal, feszesen és célratörőn vezényelt, fordulatos értelmezéssel és éles kontrasztokkal, erőteljes hangsúlyokkal és markáns ritmusprofilokkal szolgálva a művek érvényesülését. A Nemzeti Filharmonikusokat csak Kocsis keze alatt, a tavaszi Gurre-dalok és Teremtés előadásakor hallottam ilyen kedvező kondícióban s ilyen összeszedetten játszani. A vonóskar a szokottnál tömörebben és intenzívebb tónussal szólalt meg, a fúvósok egyéni megmozdulásainak és kamarazenei együttműködésének személyes felelősségvállalás adott tartást, egy-egy emelkedő ívű liszti mondat csattanójaként pedig ütők és rézfúvók is minőséget nyújtottak. (November 5. - Zeneakadémia. Rendező: Nemzeti Filharmonikusok)

Tíz esztendeje rendezett utoljára országos zenei versenyt a Magyar Rádió. A Bartók Adófőszerkesztőség most felelevenítette a régi gyakorlatot: fiatal csellisták mérhették össze tudásukat. Harminchét jelentkező közül huszonhárman játszottak a válogató, tízen a középdöntő, hatan a döntő zsűrije előtt. A három forduló műsorának összeállítói (a döntőben szereplő versenyművek mellett) fontos szerepet szántak a kamarazenének. A szakma különlegesen magasra értékelte a verseny színvonalát, s ez a díjak elosztásában is kifejezésre jutott. Harmadik díjat a zsűri nem adott ki, megosztotta viszont a másodikat és az elsőt. Így a versenynek négy győztese lett - ők játszottak az eredményhirdetést követő gálaesten.
Mondandóm aligha csemege azok számára, akik a zenekritikában az előadásmód jellemzését a mérlegelés csipetnyi sója helyett szívesebben fogyasztják a kötelező elmarasztalás borsával és erős paprikájával. Egyetértek ugyanis a csellóverseny zsűrijével: magas színvonalúnak érzem a négy díjazott művész muzsikálását, s nehéz különbséget találnom előadásmódjuk szuggesztivitása vagy hangszeres felkészültségük között. Idővel nyilván feltárul ez a különbség, egyetlen koncert azonban kevés támponttal szolgált képességek, teljesítmények rangsorolásához.
A két második helyezett egy-egy kamaramű illetve szólóprodukció előadójaként lépett közönség elé. Cseh Dalma zongorakíséretével SOMODARI PÉTER tartalmas tónussal, hangulatosan játszotta Dvorzsák g-moll rondóját - nem maradva adós sem a szükséges rubatóval, sem a szlávos zamatokkal. Mesterdarabjaként Kodály Szólószonátájának 3. tételét nyújtotta át: lendületes és virtuóz, sőt robusztus csellózást hallottunk - a perfekt hangszeres kivitelezés lehetővé tette, hogy az előadó teljesen a kifejezésre összpontosítva azonosuljon a zene temperamentumával, lélegzetvételével. KÁNTOR BALÁZS fordított sorrendet választott: előbb mutatkozott be szólóhangszeres tételben, másodiknak hagyva a kamarazenét. Balassa Sándor darabja, Az utolsó pásztor alkalommal szolgált, hogy megmutathassa kortárs zene iránti érzékenységét. A darab, mely a csellistától kezdetben főként színárnyalatokat, változatos hangképzést és érzékeny gesztfikát vár, idővel "megmozdul", technikailag is igényes szakaszokat sorakoztatva fel. Kántor Balázs produkciója mindkét követelménynek eleget tett. Kitűnő formában szólaltatta meg (akárcsak Somodari Péter, ő is Cseh Dalma társaságában) Debussy szonátáját: a Prologue előadásából nem hiányzott a rapszodosz-hevület, a dallamok improvizáció képzetét sugalló, szabad kibontása; a Sérénade fojtott izgalommal teli notturno-atmoszférát teremtett, a finálé pedig a gátjaitól megszabadult energia örömét példázta Kántor Balázs vonója alatt.
A két első helyezett (az MRT Szimfonikusai élén, Kovács László vezényletével) egy-egy zenekari kíséretes kompozícióban adott számot tudásáról. Mivel a döntőben mindketten Sosztakovics 1. csellóversenyét játszották, egyiküknek a gálakoncerten más művet kellett választania. FENYŐ LÁSZLÓ, immár versenyen kívül, külön fair play-díjat érdemel, amiért gálánsan vállalta, hogy a kevésbé terjedelmes és nagyszabású, igaz, szintén sok lehetőséget kínáló s jóval barátságosabb hangvételű Csajkovszkij-opuszt, a Rokokó változatokat szólaltatja meg. A mű nem maradt hálátlan: teljes szépségében bontakozott ki a fiatal muzsikus áradó hangján, érzelemgazdag, felszabadult előadásában. Mint vérbeli variációsorozat, eltérő követelményeket megfogalmazó tételeivel a mű körüljárható önportré megmintázására, teljes egyéniség bemutatására ad lehetőséget. Fenyő László maradéktalanul kihasználta az alkalmat, egyensúlyt teremtve líra és virtuozitás között. A Sosztakovics-versenymű szólistája, MÉREI TAMÁS tökéletesen azonosult a mű fanyar-keserű dallamaival, szögletes ritmusaival és szúrós hangsúlyaival. A hangvételek közül a groteszk indulókaraktereket és a tragikus magatartást éreztem meghatározónak. Noha a kompozíció ezúttal örömteli alkalom ünneplését szolgálta, Mérei fölényes hangszeres tudásról árulkodó, magával ragadó értelmezése árnyalatnyit sem festette a szerzői elképzelésnél világosabbra az 1959-es keltezésű, Rosztropovicsnak dedikált concertót: a megrázó mű ezúttal is a legsötétebb kétségbeesés, vád és reménytelenség súlyos tartalmait hordozta. Ma, közel négy évtized távlatából hajlamosak vagyunk elfelejteni, milyen kockázatos vállalkozás lehetett annak idején - alighanem még Sosztakovics számára is - egy ilyen, a szocialista optimizmus követelményeivel hevesen szembeforduló művet írni. (November 7. - Zeneakadémia. Rendező: Magyar Rádió)

Bár minden jelentős külföldi muzsikus oly hamar visszatérne Magyarországra, mint amilyen rövid idő elteltével hallhattuk újra SIMON STANDAGE játékát a művész május végi hangversenye után! Budapesti bemutatkozásakor a barokkhegedű mestere versenyművek (köztük A négy évszak) szólistájaként lépett pódiumra tanítványai, az Orfeo Kamarazenekar tagjainak vendégeként, második ittjárta alkalmával kamaraszonátákat játszott PÉTERI JUDIT és PERTORINI REZSŐ társaságában, egyetlen szám (Bach: E-dúr partita, BWV 1006) idejére pedig kíséret nélküli kompozíció előadójaként is megismerhettük.
Mint a MATÁV kamaraestek előző hangversenyén (Helmut Wildhaber estjén), Péteri és Pertorini most is pódiumra lépett egy-egy szólószám előadójaként. A Vivaldit és Bachot váltogató műsorban frappánsan hatott Antonio és Johann Sebastian találkozása: a BWV 978-as, F-dúr (Vivaldi-Bach) concerto. Péteri Judit a nyitó Allegrót élénken ritmizálva, energikusan szólaltatta meg, a Largo középtételben a dallam lamentóként való értelmezése, a fináléban giusto és enyhe rubato kellemes keveredése határozta meg az összhatást. Pertorini Rezső improvizatív lendülettel közelített a C-dúr szólószvit (BWV 1009) Prélude-jéhez - széles gesztusú, szabadon lélegző játékát capriccioso karakterűnek éreztem. Tartalmas tónusával és életteli hangsúlyaival hatott az Allemande és a Courante; a Sarabande fontos elemeivé váltak a régizenei előadógyakorlatra jellemző, röviden és szárazon játszott hosszú ritmusértékek. Temperamentumos paraszttáncként lépdelt az első Bourrée, de a Gigue profilját is mindenekelőtt rusztikus vonások tették jellegzetessé.
Standage a műsor élén (c-moll, RV 6) és legvégén (D-dúr, RV 755) megszólaltatott Vivaldi-szonátával a Zeneakadémián májusban elejtett fonalat vette fel: Vivaldija a kamarazene műfajában sem kikent-kifent, még csak nem is elegáns - inkább eruptív és indulatgazdag.
A szárazon energikus előadásmódnak szinte iskolapéldáját kínálta a c-moll szonáta második tétele, a Corrente. Nonvibratós, rubatós megközelítésével vált jellegzetessé a Grave előadása, az Allemanda finálét pedig népiesnek érezhettük. Hangsúlyok, olykor kifejezetten nyers hangzás formájában a népiesség a D-dúr szonátában is jelen volt. Mellettem ülő (early musicban, gyakorlati zenélésben nálam otthonosabb) kollégám az első tételek után zavartan észrevételezte: Standage nem hegedül tisztán... Valóban, remek játékát a hangverseny kezdetén, de olykor később is megkísértette a disztonálás. Eltöprengtem: hogyan lehet ezt méltányosan megírni? A kép ugyanis összetett: Standage zenei lényét oly vonzó póztalanság hatja át; a virtuozitást s a játék temperamentumát ellenpontozó apróbb hangszeres gyarlóságokat a kivételes művész oly utánozhatatlan nonchalance-szal kezeli természetesként, hogy szeplőkről beszélve a kritikus óhatatlanul úgy érzi: kisszerűen méricskélt s tapintatlanul fogalmazott. Ez a játék mint egész: méltó - részeit bírálni felesleges.
Feltűnő a különbség a hegedűművész Vivaldi- és Bach-értelmezése között. Az A-dúr szonátát (BWV 1015) nyitó Andante kifejezetten lírai benyomást keltett - itt bizony voltak hosszú hangok, espressivóval fűszerezve. Az Allegro assaiban lendületet, frissességet, rugalmasságot érzékeltem, de ismét sokkal civilizáltabban, mint a felforgató Vivaldinál. Nyugodt és egyenes hangokon, de mégiscsak énekelt az Andante, ami pedig a Presto finálét illeti, ezt Standage mintha szándékosan nem játszotta volna igazán energikusan - részben talán a két stílus, a két személyiség közti különbség példájaképp. Ellentétben Pertorinival, ő nem folyamodott rubatóhoz a Partitát nyitó Preludióban: feszesen ritmizálta, erősen hajtotta előre a tételt. Ismét szikárságot tapasztaltam a Loure ritmusaiban - a jellegzetes pontozott képletet Standage nyilvánvaló célzatossággal nem "énekeltette meg". Hetyke kis staccatókat hallottunk a Gavotte en rondeau, hatásos ekhókat a Bourrée, s végül kifejezetten virtuóz, gyors és száraz hegedülést a művet záró Gigue előadásakor. (November 8. - Régi Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.)

Tűz és víz- az izgalmas barokk. Ezzel a címmel adtak hangversenyt a WEINER-SZÁSZ KAMARA-SZIMFONIKUSOK a Zeneakadémián. Ne hasson a zenekar iránti udvariatlanságként, ha a kritikus a műsor eredeti sorrendjétől eltérve azzal kezdi beszámolóját, amit az est legfontosabb eseményének vél - a szólista produkciójával. A Weiner-Szász Kamara-szimfonikusok, úgy látszik, szívesen dolgoznak együtt kiváló fiatal trombitásokkal: kellemes emlékem másfél évvel ezelőtti hangversenyük (1997. március 5., Pesti Vigadó) - akkor ismertem meg Velenczei Tamás kvalitásait. Most az 1997-es Maurice André Nemzetközi Trombitaverseny győztese, BOLDÓCZKI GÁBOR szólaltatta meg az együttes kíséretével Hertel Esz-dúr és Tartini D-dúr concertóját. Mindkét előadás remekül sikerült, a hangszeres és zenei teljesítmény egészével azt a megnyugtató érzést idézve, melyet akkor élünk át, mikor úgy találjuk: a világ egy pontján rend van. Boldóczki Gábor született trombitás: hangja salaktalan, fényes és karcsú, intonációja kristálytiszta, technikája mozgékony. Mint a legtöbb intelligens rézfúvós, ő is minduntalan visszafogja a hangerőt, nehogy nyers, közönséges legyen a hatás. Ennek köszönhetően egyrészt gyönyörű pianók sokaságát halljuk, másrészt amikor valóban megzendül hangszerén egy telivér forte, annak jelentősége lesz. Mindkét concerto nyitótételében tetszett a kedvvel-temperamentummal teli indulókarakter. Öröm volt megfigyelni, hogy a Hertel-versenymű középső tételében Boldóczki milyen óvatosan adagolta a vibratót (a Tartini-lassú talán elbírt volna valamivel meghittebb-bensőségesebb hangot - de becsülhető a szólista szemérmes visszafogottsága is). És persze élvezet volt hallgatni a finálékban a pattanó és pergő, feszes és rugalmas ritmusokat, tapasztalva, hogyan sugárzik át előadóról hallgatóra a virtuozitás zsigeri öröme.
A Weiner-Szász Kamara-szimfonikusok értékes tulajdonságai közül való a kísérletező kedv, mellyel karmesterek közt keresgél. PUSKER IMRE - az együttműködés eredménye ezt sugallja - szót ért az együttessel. Az általa betanított műsor, melyben a két versenyművön kívül három kompozíció (Purcell: Abdelazer- és Tündérkirálynő-szvit, Händel: Vízizene) hangzott el, sem rossz, sem jó értelemben nem szerzett meglepetést. A zenekar teljesítményét egyenletesen magas színvonalúnak, s főképp megnyugtatóan kiegyensúlyozottnak éreztem. A vonóshangzás kellemesen telített, a tempókarakterek hitelesek, a ritmusnak tartása, a zenei folyamatnak iránya van. Mind Purcell, mind Händel esetében megfigyeltem, hogy Pusker a lassú tételeket is jótékonyan megmozgatja, a ritmika ezekben sem válik nyúlóssá, a basszus nem ragad le. Nem titkolom, a Vízizene sokadik tétele után úgy éreztem: a mennyiségi gyarapodás ezúttal nem csap át minőségi változásba, sőt. Ez az észrevétel azonban nem a karmesteri vagy zenekari munka bírálata, hanem a helyzeté. Vannak barokk művek, melyeknek megfelelő közege nem a 20. század végi koncertterem intellektuális figyelme. Ezekből a zenékből a kevesebb: több. Leltári értelemben vett teljességre törekvő előadásuk pedig a mi világunkban talán soha nem kerülheti el az egyhangúság veszélyét - egyszerűen azért, mert másképp kezelik a zenei történés fogalmát, mint Beethoven, Schumann - vagy akár Haydn, Mozart. (November 10. - Zeneakadémia. Rendező: Weiner-Szász Kamarazenei Műhely Alapítvány)

A régi zene korhű előadógyakorlatát belülről ismerőkkel beszélgetve úgy figyeltem meg: PAUL BADURA-SKODA számára a szakma sajátos helyet jelöl ki - e pozíció egyszerre tudósít tiszteletről és tapintatos távolságtartásról. Ha az Aufführungspraxis ama fejezete kerül szóba, melyet a történeti hangszerek iránti érdeklődés fémjelez, mindenki méltányolja a zongoraművész érdemeit fortepianók gyűjtőjeként és ismerőjeként, s ami fontosabb: polgárjogi aktivistájaként a régizenei mozgalom korai szakaszában. Elismert tudományos és elméleti munkássága is: összkiadás-kötetek gondozása, tanulmányok a klasszikus billentyűs zene témakörében. Játékáról beszélve azonban még senkitől sem hallottam jelentős élményt említeni. Ha szintézis: történeti ismeretek és művészi kreativitás találkozása a téma, mindenki önkéntelenül egy másik muzsikusra, Malcolm Bilsonra hivatkozik. Nem lehet véletlen - mondom immár saját emlékeim közt tallózva -, hogy Paul Badura-Skodának soha olyan tolmácsolását nem hallottam, mely maradandó emléket hagyott volna bennem.
Kínos bevezető, kínos beszámoló élén. A fentiekkel próbálom magyarázni: miképp lehetséges, hogy a Francia Intézet-beli szólóesten hallottakat lehetetlen egyeztetni egy hírneves művész portréjával. A világért se túlozzuk el a hangszeres kivitelezés jelentőségét! Ha egy előadásból érdeklődés és találékonyság sugárzik; ha a művész elgondolkodott a darabról, legyen bár a megszólaltatás ügyetlen vagy az idő rombolásának nyomait hordozó, sebaj, hallgassuk figyelemmel és örömmel, megfordítva a sokat idézett mondat két felének sorrendjét: a test erőtlen, de a lélek kész. Baj akkor van, ha nemcsak a produkció teste esendő, de lelke is távolléttel tüntet.
A Bach-Haydn-Mozart-Beethoven-esten sem a botladozó zongorajáték kedvetlenített el. Elemző muzsikus tolmácsolásait vártam. Arra számítottam, Paul Badura-Skoda a modern szimfonikus zenekarokat vezénylő Harnoncourt szellemében megváltoztatva a megváltoztatandót, Steinway és Fiai játékosaként is számtalan olyan tapasztalatot tár elénk, melyet fortepiano mellett és régizenei kutatásai során gyűjtött: tempóvételekre, tagolásra, ritmusértékek értelmezésére, hangsúlyokra, díszítésekre gondoltam. Ez az út, tudjuk, járható: mai hangszeren sok minden lehetetlen, ami fortepianón lehetséges (és fordítva), vannak azonban kompatibilis módszerek és ötletek is. Paul Badura-Skoda ezúttal nem csak hogy nem kezdeményezett párbeszédet a kétféle előadógyakorlat között, de legtöbbször érdektelenül és szürkén, néha unottan zongorázott.
Konvencionális B-dúr partitáját (BWV 825) a csalódás rovatában tartom számon. Ennél is rosszabbnak: szellemtelennek és ridegnek éreztem előadásában Mozart Gyermekdal-variációit (Ah, vous dirai-je, maman, K. 265). Haydn-értelmezései közül csak az Asz-dúr szonáta (XVI:46) Adagio középtételének beszédessége hatott meggyőzően. Hasonló oldódást, közlékenyebb játékot hozott a második részben Mozart d-moll fantáziája (K. 397). Teljes értékűnek, élményt adónak és elgondolkodtatónak az egész est során csupán egyetlenegy tétel bizonyult: a Waldstein-szonáta (C-dúr, op. 53) Fináléja. Ez a Beethoven-interpretáció "ki volt találva", miközben tökéletesen természetesként hatott. Paul Badura-Skoda a lassú kibontakozás és felforrósodás, a lendület és energia fokozatos megszületésének elvét ábrázolta a finálé előadásakor, úgy játszva a tételt, hogy az előadásmód lényegét tekintve volt más, mint a modern zongora virtuózaié általában. A közönség igényesebb része ezt várta tőle az egész hangversenyen. Találgatva, mi állhat a kiábrándító est hátterében, egyetlen következtetés kínálkozik: a művész talán nem vette komolyan a budapesti közönséget. (November 13. - Francia Intézet. Rendező: Francia Intézet)

Hány arcát mutathatja egy hangnem egyetlen zeneszerző termésén belül? A LISZT FERENC KAMARAZENEKAR frappáns választ adott a kérdésre azon a koncerten, melynek első részében két Beethoven-opusz szólalt meg, keletkezés és karakter tekintetében egyaránt az életmű két szélső sávját képviselve. Az estet a Nagy fúga nyitotta (B-dúr), majd az első rész hátralévő idejét a szintén B-dúr hangnemű, op. 19-es zongoraverseny töltötte ki - utóbbiról köztudott: bár másodikként tartják számon, ez a zeneszerző billentyűs versenyműveinek tényleges elsőszülöttje. Arany a Toldiban egyhelyütt szörnyű gyermeknek nevezi a főhőst - érezzük: a jelzőt nem mai értelemben használva. Beethovennek ilyen szörnyű gyermeke a Nagy fúga, mely már életvitelével is rendet bont: felmondja eredeti lakását az op. 130-as kvartettben, s op. 133 alá költözve önállósul. ROLLA JÁNOS és muzsikustársai természetesen magában a műben mutatták fel a rendkívüliséget, nemcsak dallamformálásnak és ritmizálásnak a cím alatt olvasható francia utasítás szellemében olykor szabad, olykor kötött jellegével, de még inkább, sőt mindenekfelett a kérlelhetetlenül intenzív hangzásigénnyel. Ritkaság, ha egy előadás a maga területén olyan eszközt talál, mely a szerkesztés valamely eszközének már-már megfelelője: az az irgalmatlan tömörség, mellyel a Liszt Ferenc Kamarazenekar vonóskara megszólalt, tökéletes kifejezőjévé vált a végső gyürkőzést jelképező, csak lényeget ismerő fogalmazásmódnak, mely a Nagy fúga sajátja.
A szörnyű gyermek ellenpólusa mi más lehet: a játékos gyermek. RÁNKI DEZSŐ a B-dúr zongoraverseny saroktételeit az életteli humor ama fajtájával szólaltatta meg, mely nem mond ellent a komolyságnak (játszani csak komolyan lehet, a gyerekek ezt jobban tudják a felnőtteknél). Egyszerre keltette ugyanis játékosság és komolyság benyomását a végletes pontosságot célzó s ily módon sajátosan kihegyezetté váló ritmizálás, a minden egyes hang sorsát számon tartó, a mai magyar zongorázásban rendkívülinek számító hangzásigényű billentés, s általában véve a tökéletességre törekvésnek az a nem lankadó fajtája, mely a megszólalás minden lehetséges paraméterét: tempót és rubatót, dinamikát és színt, tagolást és hangsúlyokat tekintve egyaránt szüntelenül az egyetlen lehetséges megoldás kimunkálásán fáradozik (tudva, hogy az egyetlen lehetséges megoldás is mindig csak adott helyen és időben az). Az Adagióban persze Ránki keze alatt is meghittség vette át a humor szerepét, utóbbi azonban visszatért a Beethoven-ráadásban, az op. 79-es G-dúr szonáta fináléjában, melyben a daktilus mozgékonyságát, a hangszeres felrakás szellemességét Ránki olyan áttetsző könnyedséggel és stilárisan előremutató értelmezésben ábrázolta, mintha egy rövid Schumann-zongoradarabot játszana.
Első hallásra talán meglepő, de a második részt kitöltő Csajkovszkij-mű, az op. 70-es Souvenir de Florence ezúttal két szállal is kapcsolódott a műsort nyitó Beethoven-fúgához. Az első visszacsatolás formális: eredeti alakjában mindkét mű kamarazene, csupán koncerttermi szokásjog avat belőlük vonószenekari darabot. A második azonban lényeget érint: más okból és más céllal, de a Csajkovszkij-előadásban is a hangzás telítettsége vált meghatározó tényezővé. Beethovennél, mint jeleztem, a mű kérlelhetetlenségét nyomatékosította a megszólalás intenzitása. Csajkovszkij esetében a vonósszexten hangszerösszeállítása eleve elrendeli a sűrűbb-mélyebb zengést, de joggal állíthatjuk, a Liszt Ferenc Kamarazenekar ezt az adottságot szinte végletekig kiaknázta. Az élményeket-emlékeket nosztalgikusan felelevenítő mű érzelmessége vált érzékiséggé a telített, sőt túlcsorduló, buján gazdag textúrában, melynek hatását fokozta a leheletfinom kidolgozású dinamika, a kollektív rubatók hajszálpontos kivitelezése. (November 22. - Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.)

Egyazon koncerten két versenyművet is megszólaltatva PAUK GYÖRGY vált főszereplőjévé annak a műsornak, melyet szokás szerint két egymást követő hétvégi estén tárt közönsége elé a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR: Mendelssohn Hebridák-nyitánya és Olasz-szimfóniája által méltó keretbe foglalva Max Bruch g-moll és Johann Sebastian Bach a-moll concertóját hallottuk a hegedűművész előadásában.
Pauk évente legalább egyszer hazatér, így folyamatosan képet alkothatunk játékáról. Természetes, hogy a legutóbbi esztendők koncertjein intonációja vagy hangjának minősége olykor jeleket adott az idő múlásáról: az éneklés után minden zenei előadóművészet közül a hegedülés függ legközvetlenebbül az emberi szervezettől, s fejezi ki az életkort. Mindezt az olvasó figyelmébe ajánlom, írván: elámultam Bruch g-moll koncertjén - ennek az előadásnak minden hangját egy pályája csúcsán álló harmincas hegedüléseként hallgathattuk. Márpedig Pauk 62 éves - és a Ki kicsoda szerint 1952 óta: 46 esztendeje koncertezik. A versenyműben intonációja kristálytiszta volt, hangja salaktalan és gazdag, sokszínű és romantikusan szárnyaló. Ha valami mégis életkorról árulkodott, legfeljebb tapasztalat és tudatosság, mely úgy feszítette és lágyította a ritmusokat, úgy lélegzett együtt a művel s engedte akadálytalanul áradni az érzelmeket, hogy közben pillanatra sem veszítette el a kontrollt, nem esett túlzásba. Bruch esetében ez nem is könnyű: viszonylag szerény tartalmával a mű csábít a dőlt betűs, mindent nyomatékosító előadásmódra. Pauk György arányérzéke e tekintetben is tökéletesen működött.
Szépség és kiegyenlítettség eszményéhez igazodva szólalt meg Bach a-moll koncertje is. A Fesztiválzenekar körülbelül harminc főre redukált vonósegyüttesét maga a szólista irányította. A létszám persze meghatározta a mű hangzását s ezzel együtt a mozgékonyság mértékét is: olyan tolmácsolást hallottunk, mely nem szimfonikus fogantatású, de nem is a kamarazenekari frissesség képviselője. Ne feledjük, a historikus előadógyakorlatban a barokk versenyművek, köztük Bachéi is, tíz-tizenkét tagú, szólisztikusan áttetsző faktúrájú kísérettel is pompásan megélnek. Pauk nem ehhez a tapasztalathoz kapcsolódik: az ő ideálja az, amelyen nevelkedett, a századelő nagyjaitól örökölt tradíció - természetesen minden romantikus sallangtól, modorosságtól megtisztítva.
A koncert vendégkarmestere, az osztrák FRIEDEMANN LAYER a műsorfüzet tanúsága szerint másodízben áll a Fesztiválzenekar élén - magam először számolok be munkájáról. Egy héttel korábban Pinchas Steinberg vezényelte az együttest - az időpontok közelsége és a két karmester alkata közti különbség szinte kényszerít az összehasonlításra. Layer nem látszik olyan határozott személyiségnek, mint Steinberg, nem vezényel olyan feszesen. A Hebridák-nyitány néhány fúvós szólóját meglepően átlirizálta, lelassítva a zene pulzusát és szinte kamarazeneivé csendesítve a szimfonikus zene hangzását. Mindez nem baj, csupán jellegzetesség. Kevésbé lelkesítő, hogy a Fesztiválzenekar Layer keze alatt kivitelezés dolgában nem mutatkozott olyan igényesnek, mint Steinberg próbái után. Mendelssohn partitúráiban az egyéni zeneszerzői írásmód alkotóeleme a jellegzetes pezsgést eredményező, sok aprózó ritmusú töltőszólam - ezekből a Hebridák-nyitányban, de az Olasz szimfóniában is bőven akad. Hihetetlenül gyorsan tévedhet a slamposság vidékére az az előadás, melyben ezek feszes lüktetése, pontos kidolgozása nem a maximalizmus szellemében fogant. Ezúttal mind a nyitányban, mint a szimfóniában hol itt, hol ott kellett akaratlanul is felfigyelni olyan lazaságokra, melyek máskor épp a Fesztiválzenekarra nem jellemzők. Kivétel a szimfónia fináléja, melyet Layer, mint koncertzáró tételt, alaposan felpörgetett. A bíráló megjegyzés nem jelenti azt, hogy tempók és karakterek ne lettek volna műhöz illők - azt azonban igen, hogy a Budapesti Fesztiválzenekar a most hallottaknál többhöz-jobbhoz szoktatta közönségét. (November 27. - Zeneakadémia. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)


Simon Standage


Paul Badura-Skoda


Ránki Dezső
Felvégi Andrea felvételei