Húsz éve magyar zenekarnak második otthona volt a stúdió. Vadkapitalizmusban
(állami támogatás elapadó forrásánál, következetesen áldozatvállaló magánmecenatúrára
mint Godot-ra várva) épp a nagy együtteseknek legnehezebb CD lehetőségéhez jutni.
Hiába a mégoly igyekvő menedzsment: nem változtathat azon, hogy egy szimfonikus
mű felvételi költsége más nagyságrendet képvisel, mint egy szólózongora- vagy
kamarazenei programé. Érthető, hogy a NEMZETI FILHARMONIKUSOK igazgatója, Kovács
Géza a Zeneakadémián büszkén mutatta fel a zenekar új kompaktlemezét.
Az est, melynek élén az ünnepség lezajlott, sajátos következtetést sugallt.
Talán nem is baj, hogy megcsappant a lehetőségek száma - vélte a lemezbemutató
koncert kritikusa. Ami ritka, megbecsülik: íme, milyen gondosan és igényesen
játssza a volt ÁHZ Liszt négy szimfonikus költeményét! Amióta Kocsis Zoltán
átvette az együttes vezetését, a közönség hallhatott néhány kiváló produkciót,
néhány ígéreteset, felfigyelhetett találékonyan összeállított műsorokra, de
akadtak bőséggel olyan hangversenyek is, melyek a régi rutint ismételték, kétséget
ébresztve afelől, emelkedik-e belátható időn belül jelentősen a zenekar játékának
színvonala. Ez a koncert biztató üzenetet közvetített: a Nemzeti Filharmonikusok
muzsikusaiban tartalékok szunnyadnak - csak cél kell, amely kedvet ad, és energikus
vezetés, amely mozgósít.
HAMAR ZSOLT energikus vezetése mozgósította a zenekar együttműködő kedvét. Igaz,
ami igaz, a válogatás aládolgozott a sikernek, meditáció helyett akciót részesítve
előnyben (Mazeppa, Prométheusz): emitt ló farkához kötözött kozák vezért vonszolnak
sztyeppén, amott keselyű marcangol folyvást újranövő mítoszi májat. A négy megszólaltatott
kompozíció közül apoteózis-végkifejletével a két szelídebb is (Les Préludes;
Tasso) hatásosság és széles gesztusok reprezentatív pompája felé gravitál. Részben
az egyetlen szerző egyetlen műfajából válogatva homogén tömböt alkotó műsor,
részben az egyenletes színvonal bátorítja a kritikust arra, hogy a hangverseny
egészéről összefoglalóan számoljon be. A karmester pontos mozdulatokkal, feszesen
és célratörőn vezényelt, fordulatos értelmezéssel és éles kontrasztokkal, erőteljes
hangsúlyokkal és markáns ritmusprofilokkal szolgálva a művek érvényesülését.
A Nemzeti Filharmonikusokat csak Kocsis keze alatt, a tavaszi Gurre-dalok és
Teremtés előadásakor hallottam ilyen kedvező kondícióban s ilyen összeszedetten
játszani. A vonóskar a szokottnál tömörebben és intenzívebb tónussal szólalt
meg, a fúvósok egyéni megmozdulásainak és kamarazenei együttműködésének személyes
felelősségvállalás adott tartást, egy-egy emelkedő ívű liszti mondat csattanójaként
pedig ütők és rézfúvók is minőséget nyújtottak. (November 5. - Zeneakadémia.
Rendező: Nemzeti Filharmonikusok)
Tíz esztendeje rendezett utoljára országos zenei versenyt a Magyar Rádió.
A Bartók Adófőszerkesztőség most felelevenítette a régi gyakorlatot: fiatal
csellisták mérhették össze tudásukat. Harminchét jelentkező közül huszonhárman
játszottak a válogató, tízen a középdöntő, hatan a döntő zsűrije előtt. A három
forduló műsorának összeállítói (a döntőben szereplő versenyművek mellett) fontos
szerepet szántak a kamarazenének. A szakma különlegesen magasra értékelte a
verseny színvonalát, s ez a díjak elosztásában is kifejezésre jutott. Harmadik
díjat a zsűri nem adott ki, megosztotta viszont a másodikat és az elsőt. Így
a versenynek négy győztese lett - ők játszottak az eredményhirdetést követő
gálaesten.
Mondandóm aligha csemege azok számára, akik a zenekritikában az előadásmód jellemzését
a mérlegelés csipetnyi sója helyett szívesebben fogyasztják a kötelező elmarasztalás
borsával és erős paprikájával. Egyetértek ugyanis a csellóverseny zsűrijével:
magas színvonalúnak érzem a négy díjazott művész muzsikálását, s nehéz különbséget
találnom előadásmódjuk szuggesztivitása vagy hangszeres felkészültségük között.
Idővel nyilván feltárul ez a különbség, egyetlen koncert azonban kevés támponttal
szolgált képességek, teljesítmények rangsorolásához.
A két második helyezett egy-egy kamaramű illetve szólóprodukció előadójaként
lépett közönség elé. Cseh Dalma zongorakíséretével SOMODARI PÉTER tartalmas
tónussal, hangulatosan játszotta Dvorzsák g-moll rondóját - nem maradva adós
sem a szükséges rubatóval, sem a szlávos zamatokkal. Mesterdarabjaként Kodály
Szólószonátájának 3. tételét nyújtotta át: lendületes és virtuóz, sőt robusztus
csellózást hallottunk - a perfekt hangszeres kivitelezés lehetővé tette, hogy
az előadó teljesen a kifejezésre összpontosítva azonosuljon a zene temperamentumával,
lélegzetvételével. KÁNTOR BALÁZS fordított sorrendet választott: előbb mutatkozott
be szólóhangszeres tételben, másodiknak hagyva a kamarazenét. Balassa Sándor
darabja, Az utolsó pásztor alkalommal szolgált, hogy megmutathassa kortárs zene
iránti érzékenységét. A darab, mely a csellistától kezdetben főként színárnyalatokat,
változatos hangképzést és érzékeny gesztfikát vár, idővel "megmozdul", technikailag
is igényes szakaszokat sorakoztatva fel. Kántor Balázs produkciója mindkét követelménynek
eleget tett. Kitűnő formában szólaltatta meg (akárcsak Somodari Péter, ő is
Cseh Dalma társaságában) Debussy szonátáját: a Prologue előadásából nem
hiányzott a rapszodosz-hevület, a dallamok improvizáció képzetét sugalló, szabad
kibontása; a Sérénade fojtott izgalommal teli notturno-atmoszférát teremtett,
a finálé pedig a gátjaitól megszabadult energia örömét példázta Kántor Balázs
vonója alatt.
A két első helyezett (az MRT Szimfonikusai élén, Kovács László vezényletével)
egy-egy zenekari kíséretes kompozícióban adott számot tudásáról. Mivel a döntőben
mindketten Sosztakovics 1. csellóversenyét játszották, egyiküknek a gálakoncerten
más művet kellett választania. FENYŐ LÁSZLÓ, immár versenyen kívül, külön fair
play-díjat érdemel, amiért gálánsan vállalta, hogy a kevésbé terjedelmes és
nagyszabású, igaz, szintén sok lehetőséget kínáló s jóval barátságosabb hangvételű
Csajkovszkij-opuszt, a Rokokó változatokat szólaltatja meg. A mű nem maradt
hálátlan: teljes szépségében bontakozott ki a fiatal muzsikus áradó hangján,
érzelemgazdag, felszabadult előadásában. Mint vérbeli variációsorozat, eltérő
követelményeket megfogalmazó tételeivel a mű körüljárható önportré megmintázására,
teljes egyéniség bemutatására ad lehetőséget. Fenyő László maradéktalanul kihasználta
az alkalmat, egyensúlyt teremtve líra és virtuozitás között. A Sosztakovics-versenymű
szólistája, MÉREI TAMÁS tökéletesen azonosult a mű fanyar-keserű dallamaival,
szögletes ritmusaival és szúrós hangsúlyaival. A hangvételek közül a groteszk
indulókaraktereket és a tragikus magatartást éreztem meghatározónak. Noha a
kompozíció ezúttal örömteli alkalom ünneplését szolgálta, Mérei fölényes hangszeres
tudásról árulkodó, magával ragadó értelmezése árnyalatnyit sem festette a szerzői
elképzelésnél világosabbra az 1959-es keltezésű, Rosztropovicsnak dedikált concertót:
a megrázó mű ezúttal is a legsötétebb kétségbeesés, vád és reménytelenség súlyos
tartalmait hordozta. Ma, közel négy évtized távlatából hajlamosak vagyunk elfelejteni,
milyen kockázatos vállalkozás lehetett annak idején - alighanem még Sosztakovics
számára is - egy ilyen, a szocialista optimizmus követelményeivel hevesen szembeforduló
művet írni. (November 7. - Zeneakadémia. Rendező: Magyar Rádió)
Bár minden jelentős külföldi muzsikus oly hamar visszatérne Magyarországra,
mint amilyen rövid idő elteltével hallhattuk újra SIMON STANDAGE játékát a művész
május végi hangversenye után! Budapesti bemutatkozásakor a barokkhegedű mestere
versenyművek (köztük A négy évszak) szólistájaként lépett pódiumra tanítványai,
az Orfeo Kamarazenekar tagjainak vendégeként, második ittjárta alkalmával kamaraszonátákat
játszott PÉTERI JUDIT és PERTORINI REZSŐ társaságában, egyetlen szám (Bach:
E-dúr partita, BWV 1006) idejére pedig kíséret nélküli kompozíció előadójaként
is megismerhettük.
Mint a MATÁV kamaraestek előző hangversenyén (Helmut Wildhaber estjén), Péteri
és Pertorini most is pódiumra lépett egy-egy szólószám előadójaként. A Vivaldit
és Bachot váltogató műsorban frappánsan hatott Antonio és Johann Sebastian találkozása:
a BWV 978-as, F-dúr (Vivaldi-Bach) concerto. Péteri Judit a nyitó Allegrót élénken
ritmizálva, energikusan szólaltatta meg, a Largo középtételben a dallam lamentóként
való értelmezése, a fináléban giusto és enyhe rubato kellemes keveredése határozta
meg az összhatást. Pertorini Rezső improvizatív lendülettel közelített a C-dúr
szólószvit (BWV 1009) Prélude-jéhez - széles gesztusú, szabadon lélegző játékát
capriccioso karakterűnek éreztem. Tartalmas tónusával és életteli hangsúlyaival
hatott az Allemande és a Courante; a Sarabande fontos elemeivé váltak a régizenei
előadógyakorlatra jellemző, röviden és szárazon játszott hosszú ritmusértékek.
Temperamentumos paraszttáncként lépdelt az első Bourrée, de a Gigue profilját
is mindenekelőtt rusztikus vonások tették jellegzetessé.
Standage a műsor élén (c-moll, RV 6) és legvégén (D-dúr, RV 755) megszólaltatott
Vivaldi-szonátával a Zeneakadémián májusban elejtett fonalat vette fel: Vivaldija
a kamarazene műfajában sem kikent-kifent, még csak nem is elegáns - inkább eruptív
és indulatgazdag.
A szárazon energikus előadásmódnak szinte iskolapéldáját kínálta a c-moll
szonáta második tétele, a Corrente. Nonvibratós, rubatós megközelítésével vált
jellegzetessé a Grave előadása, az Allemanda finálét pedig népiesnek érezhettük.
Hangsúlyok, olykor kifejezetten nyers hangzás formájában a népiesség a D-dúr
szonátában is jelen volt. Mellettem ülő (early musicban, gyakorlati zenélésben
nálam otthonosabb) kollégám az első tételek után zavartan észrevételezte: Standage
nem hegedül tisztán... Valóban, remek játékát a hangverseny kezdetén,
de olykor később is megkísértette a disztonálás. Eltöprengtem: hogyan lehet
ezt méltányosan megírni? A kép ugyanis összetett: Standage zenei lényét oly
vonzó póztalanság hatja át; a virtuozitást s a játék temperamentumát ellenpontozó
apróbb hangszeres gyarlóságokat a kivételes művész oly utánozhatatlan nonchalance-szal
kezeli természetesként, hogy szeplőkről beszélve a kritikus óhatatlanul úgy
érzi: kisszerűen méricskélt s tapintatlanul fogalmazott. Ez a játék mint egész:
méltó - részeit bírálni felesleges.
Feltűnő a különbség a hegedűművész Vivaldi- és Bach-értelmezése között. Az A-dúr
szonátát (BWV 1015) nyitó Andante kifejezetten lírai benyomást keltett - itt
bizony voltak hosszú hangok, espressivóval fűszerezve. Az Allegro assaiban
lendületet, frissességet, rugalmasságot érzékeltem, de ismét sokkal civilizáltabban,
mint a felforgató Vivaldinál. Nyugodt és egyenes hangokon, de mégiscsak énekelt
az Andante, ami pedig a Presto finálét illeti, ezt Standage mintha szándékosan
nem játszotta volna igazán energikusan - részben talán a két stílus, a két személyiség
közti különbség példájaképp. Ellentétben Pertorinival, ő nem folyamodott rubatóhoz
a Partitát nyitó Preludióban: feszesen ritmizálta, erősen hajtotta előre a tételt.
Ismét szikárságot tapasztaltam a Loure ritmusaiban - a jellegzetes pontozott
képletet Standage nyilvánvaló célzatossággal nem "énekeltette meg". Hetyke kis
staccatókat hallottunk a Gavotte en rondeau, hatásos ekhókat a Bourrée, s végül
kifejezetten virtuóz, gyors és száraz hegedülést a művet záró Gigue előadásakor.
(November 8. - Régi Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.)
Tűz és víz- az izgalmas barokk. Ezzel a címmel adtak hangversenyt a
WEINER-SZÁSZ KAMARA-SZIMFONIKUSOK a Zeneakadémián. Ne hasson a zenekar iránti
udvariatlanságként, ha a kritikus a műsor eredeti sorrendjétől eltérve azzal
kezdi beszámolóját, amit az est legfontosabb eseményének vél - a szólista produkciójával.
A Weiner-Szász Kamara-szimfonikusok, úgy látszik, szívesen dolgoznak együtt
kiváló fiatal trombitásokkal: kellemes emlékem másfél évvel ezelőtti hangversenyük
(1997. március 5., Pesti Vigadó) - akkor ismertem meg Velenczei Tamás
kvalitásait. Most az 1997-es Maurice André Nemzetközi Trombitaverseny győztese,
BOLDÓCZKI GÁBOR szólaltatta meg az együttes kíséretével Hertel Esz-dúr és Tartini
D-dúr concertóját. Mindkét előadás remekül sikerült, a hangszeres és zenei teljesítmény
egészével azt a megnyugtató érzést idézve, melyet akkor élünk át, mikor úgy
találjuk: a világ egy pontján rend van. Boldóczki Gábor született trombitás:
hangja salaktalan, fényes és karcsú, intonációja kristálytiszta, technikája
mozgékony. Mint a legtöbb intelligens rézfúvós, ő is minduntalan visszafogja
a hangerőt, nehogy nyers, közönséges legyen a hatás. Ennek köszönhetően egyrészt
gyönyörű pianók sokaságát halljuk, másrészt amikor valóban megzendül hangszerén
egy telivér forte, annak jelentősége lesz. Mindkét concerto nyitótételében tetszett
a kedvvel-temperamentummal teli indulókarakter. Öröm volt megfigyelni, hogy
a Hertel-versenymű középső tételében Boldóczki milyen óvatosan adagolta a vibratót
(a Tartini-lassú talán elbírt volna valamivel meghittebb-bensőségesebb hangot
- de becsülhető a szólista szemérmes visszafogottsága is). És persze élvezet
volt hallgatni a finálékban a pattanó és pergő, feszes és rugalmas ritmusokat,
tapasztalva, hogyan sugárzik át előadóról hallgatóra a virtuozitás zsigeri öröme.
A Weiner-Szász Kamara-szimfonikusok értékes tulajdonságai közül való a kísérletező
kedv, mellyel karmesterek közt keresgél. PUSKER IMRE - az együttműködés eredménye
ezt sugallja - szót ért az együttessel. Az általa betanított műsor, melyben
a két versenyművön kívül három kompozíció (Purcell: Abdelazer- és Tündérkirálynő-szvit,
Händel: Vízizene) hangzott el, sem rossz, sem jó értelemben nem szerzett meglepetést.
A zenekar teljesítményét egyenletesen magas színvonalúnak, s főképp megnyugtatóan
kiegyensúlyozottnak éreztem. A vonóshangzás kellemesen telített, a tempókarakterek
hitelesek, a ritmusnak tartása, a zenei folyamatnak iránya van. Mind Purcell,
mind Händel esetében megfigyeltem, hogy Pusker a lassú tételeket is jótékonyan
megmozgatja, a ritmika ezekben sem válik nyúlóssá, a basszus nem ragad le. Nem
titkolom, a Vízizene sokadik tétele után úgy éreztem: a mennyiségi gyarapodás
ezúttal nem csap át minőségi változásba, sőt. Ez az észrevétel azonban nem a
karmesteri vagy zenekari munka bírálata, hanem a helyzeté. Vannak barokk művek,
melyeknek megfelelő közege nem a 20. század végi koncertterem intellektuális
figyelme. Ezekből a zenékből a kevesebb: több. Leltári értelemben vett teljességre
törekvő előadásuk pedig a mi világunkban talán soha nem kerülheti el az egyhangúság
veszélyét - egyszerűen azért, mert másképp kezelik a zenei történés fogalmát,
mint Beethoven, Schumann - vagy akár Haydn, Mozart. (November 10. - Zeneakadémia.
Rendező: Weiner-Szász Kamarazenei Műhely Alapítvány)
A régi zene korhű előadógyakorlatát belülről ismerőkkel beszélgetve úgy figyeltem
meg: PAUL BADURA-SKODA számára a szakma sajátos helyet jelöl ki - e pozíció
egyszerre tudósít tiszteletről és tapintatos távolságtartásról. Ha az Aufführungspraxis
ama fejezete kerül szóba, melyet a történeti hangszerek iránti érdeklődés
fémjelez, mindenki méltányolja a zongoraművész érdemeit fortepianók gyűjtőjeként
és ismerőjeként, s ami fontosabb: polgárjogi aktivistájaként a régizenei mozgalom
korai szakaszában. Elismert tudományos és elméleti munkássága is: összkiadás-kötetek
gondozása, tanulmányok a klasszikus billentyűs zene témakörében. Játékáról beszélve
azonban még senkitől sem hallottam jelentős élményt említeni. Ha szintézis:
történeti ismeretek és művészi kreativitás találkozása a téma, mindenki önkéntelenül
egy másik muzsikusra, Malcolm Bilsonra hivatkozik. Nem lehet véletlen
- mondom immár saját emlékeim közt tallózva -, hogy Paul Badura-Skodának soha
olyan tolmácsolását nem hallottam, mely maradandó emléket hagyott volna bennem.
Kínos bevezető, kínos beszámoló élén. A fentiekkel próbálom magyarázni: miképp
lehetséges, hogy a Francia Intézet-beli szólóesten hallottakat lehetetlen egyeztetni
egy hírneves művész portréjával. A világért se túlozzuk el a hangszeres kivitelezés
jelentőségét! Ha egy előadásból érdeklődés és találékonyság sugárzik; ha a művész
elgondolkodott a darabról, legyen bár a megszólaltatás ügyetlen vagy az idő
rombolásának nyomait hordozó, sebaj, hallgassuk figyelemmel és örömmel, megfordítva
a sokat idézett mondat két felének sorrendjét: a test erőtlen, de a lélek kész.
Baj akkor van, ha nemcsak a produkció teste esendő, de lelke is távolléttel
tüntet.
A Bach-Haydn-Mozart-Beethoven-esten sem a botladozó zongorajáték kedvetlenített
el. Elemző muzsikus tolmácsolásait vártam. Arra számítottam, Paul Badura-Skoda
a modern szimfonikus zenekarokat vezénylő Harnoncourt szellemében megváltoztatva
a megváltoztatandót, Steinway és Fiai játékosaként is számtalan olyan tapasztalatot
tár elénk, melyet fortepiano mellett és régizenei kutatásai során gyűjtött:
tempóvételekre, tagolásra, ritmusértékek értelmezésére, hangsúlyokra, díszítésekre
gondoltam. Ez az út, tudjuk, járható: mai hangszeren sok minden lehetetlen,
ami fortepianón lehetséges (és fordítva), vannak azonban kompatibilis módszerek
és ötletek is. Paul Badura-Skoda ezúttal nem csak hogy nem kezdeményezett párbeszédet
a kétféle előadógyakorlat között, de legtöbbször érdektelenül és szürkén, néha
unottan zongorázott.
Konvencionális B-dúr partitáját (BWV 825) a csalódás rovatában tartom számon.
Ennél is rosszabbnak: szellemtelennek és ridegnek éreztem előadásában Mozart
Gyermekdal-variációit (Ah, vous dirai-je, maman, K. 265). Haydn-értelmezései
közül csak az Asz-dúr szonáta (XVI:46) Adagio középtételének beszédessége hatott
meggyőzően. Hasonló oldódást, közlékenyebb játékot hozott a második részben
Mozart d-moll fantáziája (K. 397). Teljes értékűnek, élményt adónak és elgondolkodtatónak
az egész est során csupán egyetlenegy tétel bizonyult: a Waldstein-szonáta (C-dúr,
op. 53) Fináléja. Ez a Beethoven-interpretáció "ki volt találva", miközben tökéletesen
természetesként hatott. Paul Badura-Skoda a lassú kibontakozás és felforrósodás,
a lendület és energia fokozatos megszületésének elvét ábrázolta a finálé előadásakor,
úgy játszva a tételt, hogy az előadásmód lényegét tekintve volt más,
mint a modern zongora virtuózaié általában. A közönség igényesebb része ezt
várta tőle az egész hangversenyen. Találgatva, mi állhat a kiábrándító est hátterében,
egyetlen következtetés kínálkozik: a művész talán nem vette komolyan a budapesti
közönséget. (November 13. - Francia Intézet. Rendező: Francia Intézet)
Hány arcát mutathatja egy hangnem egyetlen zeneszerző termésén belül? A LISZT
FERENC KAMARAZENEKAR frappáns választ adott a kérdésre azon a koncerten, melynek
első részében két Beethoven-opusz szólalt meg, keletkezés és karakter tekintetében
egyaránt az életmű két szélső sávját képviselve. Az estet a Nagy fúga nyitotta
(B-dúr), majd az első rész hátralévő idejét a szintén B-dúr hangnemű, op. 19-es
zongoraverseny töltötte ki - utóbbiról köztudott: bár másodikként tartják számon,
ez a zeneszerző billentyűs versenyműveinek tényleges elsőszülöttje. Arany a
Toldiban egyhelyütt szörnyű gyermeknek nevezi a főhőst - érezzük: a jelzőt
nem mai értelemben használva. Beethovennek ilyen szörnyű gyermeke a Nagy fúga,
mely már életvitelével is rendet bont: felmondja eredeti lakását az op. 130-as
kvartettben, s op. 133 alá költözve önállósul. ROLLA JÁNOS és muzsikustársai
természetesen magában a műben mutatták fel a rendkívüliséget, nemcsak dallamformálásnak
és ritmizálásnak a cím alatt olvasható francia utasítás szellemében olykor
szabad, olykor kötött jellegével, de még inkább, sőt mindenekfelett a kérlelhetetlenül
intenzív hangzásigénnyel. Ritkaság, ha egy előadás a maga területén olyan
eszközt talál, mely a szerkesztés valamely eszközének már-már megfelelője:
az az irgalmatlan tömörség, mellyel a Liszt Ferenc Kamarazenekar vonóskara megszólalt,
tökéletes kifejezőjévé vált a végső gyürkőzést jelképező, csak lényeget ismerő
fogalmazásmódnak, mely a Nagy fúga sajátja.
A szörnyű gyermek ellenpólusa mi más lehet: a játékos gyermek. RÁNKI DEZSŐ a
B-dúr zongoraverseny saroktételeit az életteli humor ama fajtájával szólaltatta
meg, mely nem mond ellent a komolyságnak (játszani csak komolyan lehet, a gyerekek
ezt jobban tudják a felnőtteknél). Egyszerre keltette ugyanis játékosság és
komolyság benyomását a végletes pontosságot célzó s ily módon sajátosan kihegyezetté
váló ritmizálás, a minden egyes hang sorsát számon tartó, a mai magyar zongorázásban
rendkívülinek számító hangzásigényű billentés, s általában véve a tökéletességre
törekvésnek az a nem lankadó fajtája, mely a megszólalás minden lehetséges paraméterét:
tempót és rubatót, dinamikát és színt, tagolást és hangsúlyokat tekintve egyaránt
szüntelenül az egyetlen lehetséges megoldás kimunkálásán fáradozik (tudva,
hogy az egyetlen lehetséges megoldás is mindig csak adott helyen és időben az).
Az Adagióban persze Ránki keze alatt is meghittség vette át a humor szerepét,
utóbbi azonban visszatért a Beethoven-ráadásban, az op. 79-es G-dúr szonáta
fináléjában, melyben a daktilus mozgékonyságát, a hangszeres felrakás szellemességét
Ránki olyan áttetsző könnyedséggel és stilárisan előremutató értelmezésben ábrázolta,
mintha egy rövid Schumann-zongoradarabot játszana.
Első hallásra talán meglepő, de a második részt kitöltő Csajkovszkij-mű, az
op. 70-es Souvenir de Florence ezúttal két szállal is kapcsolódott a
műsort nyitó Beethoven-fúgához. Az első visszacsatolás formális: eredeti alakjában
mindkét mű kamarazene, csupán koncerttermi szokásjog avat belőlük vonószenekari
darabot. A második azonban lényeget érint: más okból és más céllal, de a Csajkovszkij-előadásban
is a hangzás telítettsége vált meghatározó tényezővé. Beethovennél, mint jeleztem,
a mű kérlelhetetlenségét nyomatékosította a megszólalás intenzitása. Csajkovszkij
esetében a vonósszexten hangszerösszeállítása eleve elrendeli a sűrűbb-mélyebb
zengést, de joggal állíthatjuk, a Liszt Ferenc Kamarazenekar ezt az adottságot
szinte végletekig kiaknázta. Az élményeket-emlékeket nosztalgikusan felelevenítő
mű érzelmessége vált érzékiséggé a telített, sőt túlcsorduló, buján gazdag textúrában,
melynek hatását fokozta a leheletfinom kidolgozású dinamika, a kollektív rubatók
hajszálpontos kivitelezése. (November 22. - Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia
Budapest Kht.)
Egyazon koncerten két versenyművet is megszólaltatva PAUK GYÖRGY vált főszereplőjévé
annak a műsornak, melyet szokás szerint két egymást követő hétvégi estén tárt
közönsége elé a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR: Mendelssohn Hebridák-nyitánya és
Olasz-szimfóniája által méltó keretbe foglalva Max Bruch g-moll és Johann Sebastian
Bach a-moll concertóját hallottuk a hegedűművész előadásában.
Pauk évente legalább egyszer hazatér, így folyamatosan képet alkothatunk játékáról.
Természetes, hogy a legutóbbi esztendők koncertjein intonációja vagy hangjának
minősége olykor jeleket adott az idő múlásáról: az éneklés után minden zenei
előadóművészet közül a hegedülés függ legközvetlenebbül az emberi szervezettől,
s fejezi ki az életkort. Mindezt az olvasó figyelmébe ajánlom, írván: elámultam
Bruch g-moll koncertjén - ennek az előadásnak minden hangját egy pályája csúcsán
álló harmincas hegedüléseként hallgathattuk. Márpedig Pauk 62 éves - és a Ki
kicsoda szerint 1952 óta: 46 esztendeje koncertezik. A versenyműben intonációja
kristálytiszta volt, hangja salaktalan és gazdag, sokszínű és romantikusan szárnyaló.
Ha valami mégis életkorról árulkodott, legfeljebb tapasztalat és tudatosság,
mely úgy feszítette és lágyította a ritmusokat, úgy lélegzett együtt a művel
s engedte akadálytalanul áradni az érzelmeket, hogy közben pillanatra sem veszítette
el a kontrollt, nem esett túlzásba. Bruch esetében ez nem is könnyű: viszonylag
szerény tartalmával a mű csábít a dőlt betűs, mindent nyomatékosító előadásmódra.
Pauk György arányérzéke e tekintetben is tökéletesen működött.
Szépség és kiegyenlítettség eszményéhez igazodva szólalt meg Bach a-moll koncertje
is. A Fesztiválzenekar körülbelül harminc főre redukált vonósegyüttesét maga
a szólista irányította. A létszám persze meghatározta a mű hangzását s ezzel
együtt a mozgékonyság mértékét is: olyan tolmácsolást hallottunk, mely nem szimfonikus
fogantatású, de nem is a kamarazenekari frissesség képviselője. Ne feledjük,
a historikus előadógyakorlatban a barokk versenyművek, köztük Bachéi is, tíz-tizenkét
tagú, szólisztikusan áttetsző faktúrájú kísérettel is pompásan megélnek. Pauk
nem ehhez a tapasztalathoz kapcsolódik: az ő ideálja az, amelyen nevelkedett,
a századelő nagyjaitól örökölt tradíció - természetesen minden romantikus sallangtól,
modorosságtól megtisztítva.
A koncert vendégkarmestere, az osztrák FRIEDEMANN LAYER a műsorfüzet tanúsága
szerint másodízben áll a Fesztiválzenekar élén - magam először számolok be munkájáról.
Egy héttel korábban Pinchas Steinberg vezényelte az együttest - az időpontok
közelsége és a két karmester alkata közti különbség szinte kényszerít az összehasonlításra.
Layer nem látszik olyan határozott személyiségnek, mint Steinberg, nem vezényel
olyan feszesen. A Hebridák-nyitány néhány fúvós szólóját meglepően átlirizálta,
lelassítva a zene pulzusát és szinte kamarazeneivé csendesítve a szimfonikus
zene hangzását. Mindez nem baj, csupán jellegzetesség. Kevésbé lelkesítő, hogy
a Fesztiválzenekar Layer keze alatt kivitelezés dolgában nem mutatkozott olyan
igényesnek, mint Steinberg próbái után. Mendelssohn partitúráiban az egyéni
zeneszerzői írásmód alkotóeleme a jellegzetes pezsgést eredményező, sok aprózó
ritmusú töltőszólam - ezekből a Hebridák-nyitányban, de az Olasz szimfóniában
is bőven akad. Hihetetlenül gyorsan tévedhet a slamposság vidékére az az előadás,
melyben ezek feszes lüktetése, pontos kidolgozása nem a maximalizmus szellemében
fogant. Ezúttal mind a nyitányban, mint a szimfóniában hol itt, hol ott kellett
akaratlanul is felfigyelni olyan lazaságokra, melyek máskor épp a Fesztiválzenekarra
nem jellemzők. Kivétel a szimfónia fináléja, melyet Layer, mint koncertzáró
tételt, alaposan felpörgetett. A bíráló megjegyzés nem jelenti azt, hogy tempók
és karakterek ne lettek volna műhöz illők - azt azonban igen, hogy a Budapesti
Fesztiválzenekar a most hallottaknál többhöz-jobbhoz szoktatta közönségét. (November
27. - Zeneakadémia. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)
|