1. Mozart Klarinétversenye eredeti hangszeren
Tanult barátomtól hallottam, hogy az egyik lemezcég "Szenzuális zenék" címen
adott ki CD-t, melynek műsorán Mozart Klarinétversenye is szerepel. Kérdés persze,
mennyire hat ránk "érzékien" valami, amiről ravasz piackutatók sütötték ki jó
előre, hogy érzékien kell ránk hatnia. Ám fogadjuk el, hogy a Klarinétverseny
- ez a mozarti mércével kései és mozarti mércével is csodálatos mű - érzéki
zene. Már miért ne volna az? Ugyanakkor valószínű, hogy a lemezcég nem tudta:
a halála előtt két hónappal komponált remekművet Mozart valójában nem a ma ismert
klarinétra írta (a nyitó Allegro-tétel vázlata - G-dúrban - 1789-ből
származik), hanem egy másik instrumentumra, amelynek neve basszetklarinét.
E hangszer nem basszetkürt, mint az a szakirodalomban sok helyütt olvasható:
nem az az altklarinét-típusú hangszer, amelyet a "kései" Mozart - például a
Rekviemben -, hasonlóképpen előszeretettel alkalmazott. A basszetklarinét
hangja nem oly fátyolos, mint a basszetkürté; inkább a mai szopránklarinétéra
emlékeztet, bár skálaterjedelme - akár a basszetkürté - nagy terccel mélyebbre
kúszik, színe a mély regiszterben szonórusabb, emellett jóval hosszabb is a
modern klarinétoknál. A hangszert Anton Stadler fejlesztette ki - éppen
az a Stadler, akinek kedvéért a Klarinétötös és a Klarinétverseny született.
Mozart idején a klarinét fiatal és tökéletlen hangszer volt. A kutatók azelőtt
nem is igen értették, hogyan lehetett a Klarinétverseny technikai nehézségeivel,
rendkívüli hangterjedelmével akkoriban megbirkózni. Újdonsült találmányát, a
basszetklarinétot Stadler nem tudta, vagy még inkább nem akarta elterjeszteni
(jellemző, hogy 18. századi példány nem is maradt fenn). Ám hogy Mozart Klarinétversenye
miként is szólt 1791-ben, arról egy tavaly őszi szombaton a bécsi Musikverein
nagytermét zsúfolásig megtöltő közönség végre fogalmat alkothatott. Nem csak
a kiváló szólista, Wolfgang Meyer basszetklarinét-játéka alapján, és
nem is csupán a nagy hírű régizenei együttes, a Concentus Musicus Wien
áttetsző hangzásán keresztül. Mert az est igazi szenzációja ezúttal is a karmester,
Nikolaus Harnoncourt volt - Harnoncourt, aki a régi zenét újként mutatja
be, miközben újnak tűnő megoldásai valójában nagyon is régi - sőt: nagyon is
bécsi - tradíciót látszanak föleleveníteni. Aki pedig az előadás élő felvételét
a TELDEC hamarosan napvilágot látó kiadványán hallgatja majd meg, az rájöhet:
nem baj, ha a publikum hangzásélménye "konszenzuális", de még jobb, ha
az előadók elképzelése kongeniális.
2. Az intézkedés és a Hollywoodi daloskönyv: ideológiai tandráma és "ellenméreg"
Akadnak művek, melyeket nemcsak a hatóságok tiltanak be, hanem alkotóik is.
Ilyen "ideális eset" az író Bertolt Brecht (1898-1956) és Hanns Eisler
(1898-1962), a komponista tandrámája, Az intézkedés (Die Massnahme).
1930-ban mutatták be Berlinben, három színész (közöttük Ernst Busch és
Helene Weigel), egy tenorista, fúvószenekar és ütősök, valamint négyszáz
tagú (!) munkáskórus előadásában. Az "államellenes izgatás" és "hazaárulásra
való felbujtás" miatt 1933-tól betiltott szcenikus kantátát a hitleri idők elmúltával
azonban Brecht és Eisler sem engedte többé előadni; az ő tilalmukat pedig csak
tavaly, a közös Brecht-Eisler-centenárium alkalmával oldották fel az örökösök.
Nem csoda, ha belegondolunk, miről is szól - Brecht és Eisler ismertetésében
- Az intézkedés: "... négy kommunista agitátor - a tömegkórus ábrázolta
- pártbíróság előtt áll. A kínai szovjet köztársaságok agitátorai Dél-Kínában
(dél-kínainak öltözve) kommunista propagandát folytattak, és eközben legfiatalabb
elvtársukat le kellett lőniük. Hogy a bíróság előtt ezen elvtársi kivégzésre
tett intézkedésük szükségességét bebizonyítsák, előadják, miként viselkedett
a fiatal elvtárs a különböző politikai szituációkban. Bemutatják, hogy érzelmeiben
ugyan forradalmár volt, ám nem tanúsított kellő fegyelmet, és túl kevéssé hallgatott
az eszére, úgyhogy a mozgalom számára akaratlanul is súlyos veszélyt jelentett.
A végén már csak önként vállalt halálával akadályozhatja meg, hogy a többiek
illegális munkája teljesen kárba vesszen. A darab megmutatja, hogy a forradalmi
tevékenység során olyan káros cselekedetekre is sor kerül, amelyek következményeként
az, aki ezeket elköveti, a proletariátusnak esetleg már csak azzal segíthet,
ha örökre eltűnik."
Hanns Eisler osztályharcos - mindvégig tonális, sehol sem vulgáris - kantátája
a Walter Kobéra vezette Neue Oper Wien "Brecht & Co" fesztiválján
hangzott el a bécsi Jugendstiltheaterben. A dél-afrikai születésű rendező, Leonard
C. Prinsloo megtartotta a Brecht által kínai környezetbe helyezett, japán
noszínházi eszközök stilizáltságát, fölhasználván (például a Lenin-idézeteknél)
azt az ironikus távolságtartást is, amely a mű valóban tűrhetetlen dogmatizmusát
- a koncepciós perek kvázi megsejtéseként - némiképp emészthetővé teszi. Az
intézkedés mondanivalója persze nem csak a nácik szemében volt gyűlöletes,
és nem csak a marxistákéban problematikus. Emigrációs éveik végén, az Amerika-ellenes
tevékenységet vizsgáló bizottság előtt mind a darab írójának, mind zeneszerzőjének
magyarázkodnia kellett. "Nem mondhattam, hogy elnézést, én csupán komponista
vagyok; ez részemről idétlenség lett volna", emlékezett vissza később Eisler.
Brecht pedig hangsúlyozta, hogy itt nem "fegyelmi-úton elkövetett gyilkosságról",
hanem "önkioltásról" van szó... Amikor viszont a zeneszerzőt a McCarthy-bizottság
intézkedése nyomán - olyan nagyságok tiltakozása ellenére, mint Chaplin, Thomas
Mann, Albert Einstein és Stravinsky - 1948-ban kiutasítják az Egyesült Államokból,
ifjúkora városában, Bécsben nem is annyira kommunista mivolta, mint inkább Schoenberghez
fűződő múltja miatt nem telepedhetik le! Mert bár tanárát Eisler a forradalmilag
elkötelezett "használati zene" kedvéért egykoron otthagyta, az Osztrák Kommunista
Párt által a háború utáni években csak polgári-dekadens-formalistaként megbélyegzett
Arnold Schoenberget most annál inkább védelmébe veszi. Schoenberg pedig - e
másik nagy emigráns - soha nem tagadja, hogy egyik legtehetségesebb tanítványa
éppen Eisler volt. "Tényleg nagy ostobaság - dohog érezhető sértettséggel az
Eisler-pör idején a dodekafónia atyja -, hogy felnőtt emberek, zenészek, művészek,
akiknek igazán fontosabb mondandójuk kellene hogy legyen, világmegváltó elméletekbe
bocsátkoznak, amikor a történelemből tudható, mindez hová vezet... Ha rajtam
múlna, [Eislert] mint egy buta kisfiút a térdemre hasaltatnám, és [...] megígértetném
vele, hogy többé nem nyitja ki a száját, s csak hangjegyek írására szorítkozik.
Ehhez van tehetsége, a többit hagyja meg másoknak."
A Bécsbe való visszatelepülés kudarcával Eisler - Brechtet követve - Kelet-Berlinbe
költözik, és - akárcsak Brecht - az NDK reprezentatív művésze lesz. Osztrák
állampolgárságát mindazonáltal soha nem adja fel - ismét csak Brechthez hasonlóan!
-, talán átérezvén ama veszélyt, mely a hajdani közös művükben, az Intézkedésben
is kinyilvánított eszméik valóra válásával jár. A nácizmus kikényszerítette
emigráció egyébként nemcsak a Schoenberg-féle bécsi iskolához való kötődést,
hanem a bécsi, sőt tágabb értelemben az európai kultúra iránti vágyakozást is
fölerősítette Eislerben. Merthogy az 1940-es évek Hollywoodja nem a "forradalom",
hanem a filmipar alkalmazott zenéjére volt vevő. A "mélabús, örök hollywoodi
tavaszban" Eisler pedig így szólott Brechthez: "Ez klasszikusan az a hely, ahol
elégiákat kell írni... Az ember nem lehet büntetlenül Hollywoodban... E furcsa,
álságos idillben tömören kell magunkat kifejeznünk." Így készült el 1942-43-ban
az "ellenméreg", a Hollywoodi daloskönyv, zömében Brecht-versekre, de
Pascal, Hölderlin, Eichendorff és Berthold Viertel szövegeit is
fölhasználva. A szabadon tonális, szubtilisan áttört ének-zongora-dalciklus
az idegenben élő ember csüggedését és reményeit ábrázolja, az "örök tavaszban"
tett téli utazás helyenként már-már Schubertre emlékeztetően elégikus
hangvételével. Az Öngyilkosságról című dal (a Szecsuáni jóemberből
kölcsönzött szövegre) például kifejezetten a schuberti Hasonmást idézi,
míg a fohász A kis rádiókészülékhez, melyet az emigráns a tengeren túlra
is magával cipel ("ellenségeim továbbra is beszéljenek hozzám"), olyan különös
és szép dallamra íródott, hogy azt még Sting, a popsztár is hangról hangra
idézte Secret marriage című számában...
A Hollywoodi daloskönyvet a szenzációs, fiatal, német baritonista - Dietrich
Fischer-Dieskau egykori tanítványa, Salzburg jelenlegi Papagenója -, Matthias
Goerne énekelte el Eric Schneider zongorakíséretével a bécsi Konzerthaus
Mozart Termében. Ugyanők szólaltatják meg Eisler remekét a DECCA nevezetes Entartete
Musik (Elfajzott zene) sorozatának egyik legújabb CD-kiadványán is. Schoenberg,
Brecht, Schubert - Sting. Az egymás számára oly idegennek tűnő szerzők elmés
párbeszédet folytatnak Hanns Eisler társaságában.
|