Muzsika 1999. január, 42. évfolyam, 1. szám, 22. oldal
Mesterházi Máté:
"Viszonthallások" Bécsben
 

1. Mozart Klarinétversenye eredeti hangszeren

Tanult barátomtól hallottam, hogy az egyik lemezcég "Szenzuális zenék" címen adott ki CD-t, melynek műsorán Mozart Klarinétversenye is szerepel. Kérdés persze, mennyire hat ránk "érzékien" valami, amiről ravasz piackutatók sütötték ki jó előre, hogy érzékien kell ránk hatnia. Ám fogadjuk el, hogy a Klarinétverseny - ez a mozarti mércével kései és mozarti mércével is csodálatos mű - érzéki zene. Már miért ne volna az? Ugyanakkor valószínű, hogy a lemezcég nem tudta: a halála előtt két hónappal komponált remekművet Mozart valójában nem a ma ismert klarinétra írta (a nyitó Allegro-tétel vázlata - G-dúrban - 1789-ből származik), hanem egy másik instrumentumra, amelynek neve basszetklarinét. E hangszer nem basszetkürt, mint az a szakirodalomban sok helyütt olvasható: nem az az altklarinét-típusú hangszer, amelyet a "kései" Mozart - például a Rekviemben -, hasonlóképpen előszeretettel alkalmazott. A basszetklarinét hangja nem oly fátyolos, mint a basszetkürté; inkább a mai szopránklarinétéra emlékeztet, bár skálaterjedelme - akár a basszetkürté - nagy terccel mélyebbre kúszik, színe a mély regiszterben szonórusabb, emellett jóval hosszabb is a modern klarinétoknál. A hangszert Anton Stadler fejlesztette ki - éppen az a Stadler, akinek kedvéért a Klarinétötös és a Klarinétverseny született.
Mozart idején a klarinét fiatal és tökéletlen hangszer volt. A kutatók azelőtt nem is igen értették, hogyan lehetett a Klarinétverseny technikai nehézségeivel, rendkívüli hangterjedelmével akkoriban megbirkózni. Újdonsült találmányát, a basszetklarinétot Stadler nem tudta, vagy még inkább nem akarta elterjeszteni (jellemző, hogy 18. századi példány nem is maradt fenn). Ám hogy Mozart Klarinétversenye miként is szólt 1791-ben, arról egy tavaly őszi szombaton a bécsi Musikverein nagytermét zsúfolásig megtöltő közönség végre fogalmat alkothatott. Nem csak a kiváló szólista, Wolfgang Meyer basszetklarinét-játéka alapján, és nem is csupán a nagy hírű régizenei együttes, a Concentus Musicus Wien áttetsző hangzásán keresztül. Mert az est igazi szenzációja ezúttal is a karmester, Nikolaus Harnoncourt volt - Harnoncourt, aki a régi zenét újként mutatja be, miközben újnak tűnő megoldásai valójában nagyon is régi - sőt: nagyon is bécsi - tradíciót látszanak föleleveníteni. Aki pedig az előadás élő felvételét a TELDEC hamarosan napvilágot látó kiadványán hallgatja majd meg, az rájöhet: nem baj, ha a publikum hangzásélménye "konszenzuális", de még jobb, ha az előadók elképzelése kongeniális.

2. Az intézkedés és a Hollywoodi daloskönyv: ideológiai tandráma és "ellenméreg"

Akadnak művek, melyeket nemcsak a hatóságok tiltanak be, hanem alkotóik is. Ilyen "ideális eset" az író Bertolt Brecht (1898-1956) és Hanns Eisler (1898-1962), a komponista tandrámája, Az intézkedés (Die Massnahme). 1930-ban mutatták be Berlinben, három színész (közöttük Ernst Busch és Helene Weigel), egy tenorista, fúvószenekar és ütősök, valamint négyszáz tagú (!) munkáskórus előadásában. Az "államellenes izgatás" és "hazaárulásra való felbujtás" miatt 1933-tól betiltott szcenikus kantátát a hitleri idők elmúltával azonban Brecht és Eisler sem engedte többé előadni; az ő tilalmukat pedig csak tavaly, a közös Brecht-Eisler-centenárium alkalmával oldották fel az örökösök. Nem csoda, ha belegondolunk, miről is szól - Brecht és Eisler ismertetésében - Az intézkedés: "... négy kommunista agitátor - a tömegkórus ábrázolta - pártbíróság előtt áll. A kínai szovjet köztársaságok agitátorai Dél-Kínában (dél-kínainak öltözve) kommunista propagandát folytattak, és eközben legfiatalabb elvtársukat le kellett lőniük. Hogy a bíróság előtt ezen elvtársi kivégzésre tett intézkedésük szükségességét bebizonyítsák, előadják, miként viselkedett a fiatal elvtárs a különböző politikai szituációkban. Bemutatják, hogy érzelmeiben ugyan forradalmár volt, ám nem tanúsított kellő fegyelmet, és túl kevéssé hallgatott az eszére, úgyhogy a mozgalom számára akaratlanul is súlyos veszélyt jelentett. A végén már csak önként vállalt halálával akadályozhatja meg, hogy a többiek illegális munkája teljesen kárba vesszen. A darab megmutatja, hogy a forradalmi tevékenység során olyan káros cselekedetekre is sor kerül, amelyek következményeként az, aki ezeket elköveti, a proletariátusnak esetleg már csak azzal segíthet, ha örökre eltűnik."
Hanns Eisler osztályharcos - mindvégig tonális, sehol sem vulgáris - kantátája a Walter Kobéra vezette Neue Oper Wien "Brecht & Co" fesztiválján hangzott el a bécsi Jugendstiltheaterben. A dél-afrikai születésű rendező, Leonard C. Prinsloo megtartotta a Brecht által kínai környezetbe helyezett, japán noszínházi eszközök stilizáltságát, fölhasználván (például a Lenin-idézeteknél) azt az ironikus távolságtartást is, amely a mű valóban tűrhetetlen dogmatizmusát - a koncepciós perek kvázi megsejtéseként - némiképp emészthetővé teszi. Az intézkedés mondanivalója persze nem csak a nácik szemében volt gyűlöletes, és nem csak a marxistákéban problematikus. Emigrációs éveik végén, az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottság előtt mind a darab írójának, mind zeneszerzőjének magyarázkodnia kellett. "Nem mondhattam, hogy elnézést, én csupán komponista vagyok; ez részemről idétlenség lett volna", emlékezett vissza később Eisler. Brecht pedig hangsúlyozta, hogy itt nem "fegyelmi-úton elkövetett gyilkosságról", hanem "önkioltásról" van szó... Amikor viszont a zeneszerzőt a McCarthy-bizottság intézkedése nyomán - olyan nagyságok tiltakozása ellenére, mint Chaplin, Thomas Mann, Albert Einstein és Stravinsky - 1948-ban kiutasítják az Egyesült Államokból, ifjúkora városában, Bécsben nem is annyira kommunista mivolta, mint inkább Schoenberghez fűződő múltja miatt nem telepedhetik le! Mert bár tanárát Eisler a forradalmilag elkötelezett "használati zene" kedvéért egykoron otthagyta, az Osztrák Kommunista Párt által a háború utáni években csak polgári-dekadens-formalistaként megbélyegzett Arnold Schoenberget most annál inkább védelmébe veszi. Schoenberg pedig - e másik nagy emigráns - soha nem tagadja, hogy egyik legtehetségesebb tanítványa éppen Eisler volt. "Tényleg nagy ostobaság - dohog érezhető sértettséggel az Eisler-pör idején a dodekafónia atyja -, hogy felnőtt emberek, zenészek, művészek, akiknek igazán fontosabb mondandójuk kellene hogy legyen, világmegváltó elméletekbe bocsátkoznak, amikor a történelemből tudható, mindez hová vezet... Ha rajtam múlna, [Eislert] mint egy buta kisfiút a térdemre hasaltatnám, és [...] megígértetném vele, hogy többé nem nyitja ki a száját, s csak hangjegyek írására szorítkozik. Ehhez van tehetsége, a többit hagyja meg másoknak."
A Bécsbe való visszatelepülés kudarcával Eisler - Brechtet követve - Kelet-Berlinbe költözik, és - akárcsak Brecht - az NDK reprezentatív művésze lesz. Osztrák állampolgárságát mindazonáltal soha nem adja fel - ismét csak Brechthez hasonlóan! -, talán átérezvén ama veszélyt, mely a hajdani közös művükben, az Intézkedésben is kinyilvánított eszméik valóra válásával jár. A nácizmus kikényszerítette emigráció egyébként nemcsak a Schoenberg-féle bécsi iskolához való kötődést, hanem a bécsi, sőt tágabb értelemben az európai kultúra iránti vágyakozást is fölerősítette Eislerben. Merthogy az 1940-es évek Hollywoodja nem a "forradalom", hanem a filmipar alkalmazott zenéjére volt vevő. A "mélabús, örök hollywoodi tavaszban" Eisler pedig így szólott Brechthez: "Ez klasszikusan az a hely, ahol elégiákat kell írni... Az ember nem lehet büntetlenül Hollywoodban... E furcsa, álságos idillben tömören kell magunkat kifejeznünk." Így készült el 1942-43-ban az "ellenméreg", a Hollywoodi daloskönyv, zömében Brecht-versekre, de Pascal, Hölderlin, Eichendorff és Berthold Viertel szövegeit is fölhasználva. A szabadon tonális, szubtilisan áttört ének-zongora-dalciklus az idegenben élő ember csüggedését és reményeit ábrázolja, az "örök tavaszban" tett téli utazás helyenként már-már Schubertre emlékeztetően elégikus hangvételével. Az Öngyilkosságról című dal (a Szecsuáni jóemberből kölcsönzött szövegre) például kifejezetten a schuberti Hasonmást idézi, míg a fohász A kis rádiókészülékhez, melyet az emigráns a tengeren túlra is magával cipel ("ellenségeim továbbra is beszéljenek hozzám"), olyan különös és szép dallamra íródott, hogy azt még Sting, a popsztár is hangról hangra idézte Secret marriage című számában...
A Hollywoodi daloskönyvet a szenzációs, fiatal, német baritonista - Dietrich Fischer-Dieskau egykori tanítványa, Salzburg jelenlegi Papagenója -, Matthias Goerne énekelte el Eric Schneider zongorakíséretével a bécsi Konzerthaus Mozart Termében. Ugyanők szólaltatják meg Eisler remekét a DECCA nevezetes Entartete Musik (Elfajzott zene) sorozatának egyik legújabb CD-kiadványán is. Schoenberg, Brecht, Schubert - Sting. Az egymás számára oly idegennek tűnő szerzők elmés párbeszédet folytatnak Hanns Eisler társaságában.


Bertold Brecht


Az intézkedés - Barbara Ratheiser, Gerhard Karzel, Gottfried Peschau
és Michael Smulik a Neue Oper Wien előadásán

Peter Grubinger felvétele


Hanns Eisler
Elizabeth Shaw karikatúrája 1960-ból