A Muzsika előző számában Martin Elste a jubliláló Deutsche Grammophon
múltjáról nyilatkozott; Karsten Witt, a cég elnöke a jelenről és a közeljövőről
beszél.
- Witt úr, mi a véleménye az egész hanglemezipart sújtó túltermelési válságról?
Úgy tűnik, ez a kicsiket és a nagyokat egyaránt érinti: telítődött a piac, kevésbé
fogynak a CD-k, és most jóval nehezebb egy új, sokadik Beethoven-szimfóniaciklussal
nagy példányszámot elérni. Mindenekelőtt azonban: boldog századik születésnapot.
- Köszönöm a gratulációt - szerencsére én még nem vagyok száz éves, és a
Deutsche Grammophon Gesellschaftnál is mindössze két éve dolgozom. Korábban
a bécsi Konzerthaus igazgatója voltam. Hogy rám esett a választásuk, mutatja:
a cég ugyanazt a politikát folytatja, mint korábban - a zenére, a művészeinkre
és a művészeinkkel tartott kapcsolatra helyezi a hangsúlyt. A DG nem új versenyző
a hanglemezpiacon, létezését nem az új hanghordozó, a CD megszületésének köszönheti.
Múltjában akadtak fényes korszakok és voltak árnyékosak is, de ha visszatekint
a cég történetére, láthatja: mindig akkor volt a legsikeresebb, amikor új technikát
vezetett be. Az emberek elavult készülékeiket újra cserélték, lemezgyűjteményüket
is felfrissítették, ami a cég művészeinek lehetőséget teremtett arra, hogy ismét
fölvegyék a teljes repertoárt. A katalógusunk körülbelül négyszer olyan gazdag,
mint a tíz évvel ezelőtti CD-fellendülés idején. Ebből fakad egyik nagy problémánk
is: bevezetésekor a CD nagyon jövedelmező üzlet volt, különösen a komolyzenei
CD. Elsőként a klasszikus zene rajongói vásároltak CD-lejátszót, és ők kezdték
el újra felépíteni gyűjteményüket. Ez egyébként logikus is, hiszen a klasszikus
lemezeket tulajdonosuk újra és újra meghallgatja, és az új, könnyen kezelhető,
kevéssé sérülékeny, jobb hangminőségű, nagyobb dinamikájú médium vonzó a számára.
Gondolja meg: a hanghordozók világpiacán a komolyzene forgalma tíz évvel ezelőtt
elérte a tíz százalékot! Egészen valószínűtlenül nagy szám, korábban elképzelhetetlen
volt, mint ahogy ma is az. Emiatt kezdtek el olyan cégek is komolyzenei lemezeket
kiadni, amelyek korábban soha nem foglalkoztak ezzel. Szerencsére az alkalmi
versenytársak azóta kivonultak az üzletágból.
Sokakkal ellentétben nem osztom azt az általános véleményt, amelyet ön is hangoztatott,
hogy Beethoven szimfóniáit nem érdemes már lemezre venni, mert a sok különböző
interpretáció ellehetetleníti egymást. Ellenkezőleg: Christian Thielemann-nal
éppen most vesszük lemezre a kilenc szimfóniát, mert azt gondoljuk, érdemes
odafigyelni egy olyan karmesterre, akinek még van mondanivalója Beethovenről.
És rácáfol erre a hiedelemre például az a Beethoven-ciklus is, amelyet John
Eliot Gardinerrel vettük fel. Ez a DG egész történetének egyik legsikeresebb
vállalkozása. Hatalmas piaci siker az a terjedelmes Beethoven-összkiadás is,
amelyet tavaly kezdtünk el. Nagyon szépen fogynak a Chopin-noktürnök is Maria
João Piressel, pedig ezekből a darabokból is rengeteg felvétel van
forgalomban. Ez a lemez meggyőzhet mindenkit arról, hogy nincs veszve semmi.
Az a tézis, mely szerint a klasszikus zenei piacon már semmit nem lehet eladni,
egyszerűen nem igaz.
- Elismerem, az ön ellenpéldái reményt keltenek, de nyilván nem véletlenül
hallani sokfelől, hogy válság van, bedugult a piac.
- Az újságok sokat cikkeznek a klasszikus zene válságáról, és úgy interpretálják
a helyzetet, hogy a komolyzene iránt nincs érdeklődés. Ez nem igaz. Éppen ellenkezőleg:
egyre növekvő érdeklődés mutatkozik a komolyzene iránt, egyre több fiatal tanul
zenét, egyre több zenekart alapítanak, új koncerttermeket avatnak, fesztiválokat
szerveznek, egyre inkább dívik a kulturális turizmus. Nézze meg a jegyeladási
statisztikákat. És ne feledje: egyre nagyobb piacok nyílnak meg a lemezeladás
előtt is. Olyan helyeken is egyre jobban fogy a CD, ahol korábban inkább csak
kazettákat vettek az emberek, ahol a lézerlemez csak most jelent meg. Ázsiában,
Latin-Amerikában és Kelet-Európában hatalmas piaci lehetőségek rejlenek.
A problémát a lemezipar maga okozta - magának. Amikor a komolyzenei lemezeladások
a jelzett mértékben sikeresek voltak, rengetegen szálltak be az üzletbe. A kis
cégeken kívül a mamutvállalatok egy része is ekkor fedezte fel a komolyzenét.
A Warner megvette a Teldecet. A BMG az RCA-t. Tehát
nemcsak kis, olcsó termékekre specializálódott cégek tűntek fel. Szerintem ami
most történik, teljesen normális jelenség. Konszolidálódik az üzletág, visszavonulnak
azok, akik nem tekintették központi feladatuknak a komolyzenei felvételek készítését.
Ha az eladási statisztikákat összesíti, látni fogja hogy ugyanannyi hanghordozó
fogy ma is, mint a korábbi években, csak éppen a bevételek csökkentek, mert
a túlkínálat miatt árharc tört ki. A bevételek viszont valóban drámai módon
visszaestek, ami takarékosságra kényszerítette a lemezcégeket. De a takarékosság
nem jelenti azt, hogy mindenki feladta. A komolyzenei lemezkészítésbe ma is
sok pénzt fektetnek szerte a világon, és meggyőződésem, hogy minden megy majd
tovább a maga útján. A Deutsche Grammophont amúgy is a komolyzenei lemezekkel
azonosítják, tehát ha akarnánk sem lenne más választásunk, mint hogy haladjunk
tovább a saját utunkon. És sikeresek vagyunk, piacvezető cég vagyunk, még akkor
is, ha a statisztikák némileg torz képet sugallnak erről, hiszen az olyan -
hatalmas mennyiségben eladott CD-ket is a komolyzenéhez sorolják, mint a Titanic
című film zenéje. Ha ezeket a pop kategóriájába tartozó lemezeket leszámítjuk,
látható, hogy a DG őrzi előkelő helyét a piacon. Ez egyenletesen magas technikai
színvonalának köszönhető, és mindenekelőtt annak, hogy művészeinkben bízik a
közönség. A mi értékrendünkben első helyen állnak az előadók. Felfogásom szerint
a komolyzenében nem a repertoár a legfontosabb, hanem az interpretáció. Az,
amit a művész egy mű tolmácsolásával kifejez.
- Az imént szükségszerű takarékossági intézkedésekről beszélt. A hanghordozók
piacán folyó éles verseny egyes cégeket arra indított, hogy megváljanak régi
művészeiktől, mások éppen most "vásárolnak be". Rangos művészeket lehet újra
szerződtetni, elcsábítani a konkurenciától. Mit tesz a Deutsche Grammopbon?
- Mi azon voltunk, hogy az egyes művészek közreműködésével készülő lemezek
számát csökkentsük. Voltak korábban olyan szerződéseink, amelyek értelmében
egy-egy sztárunkkal évi öt-tíz felvételt kellett készítenünk. Ekkora mennyiséget
már nem lehet kézben tartani. Kivált, ha a cégnek van - mondjuk - harminc művésze.
A nyolcvanas években és a kilencvenes évek elején ez még nem volt sok. Most
igen. És akkor még nem szóltam arról, hogy mennyi pénzt kell hirdetésre költenünk.
Együtt kell dolgoznunk a médiumokkal, és a művészekkel közösen kell eladnunk
a CD-ket. Tehát koncentrálnunk kell az erőinket és kevesebb lemezt kell előállítanunk.
Ma évi egy-négy felvételt készítünk egy-egy művészünkkel. Abbadóval eddig
évi hét lemezről szóló, nem exkluzív szerződésünk volt. Most exkluzív szerződést
kötöttünk, évi négy lemezre, ami azt jelenti, hogy ezért a négy lemezért közösen
sokkal többet tudunk tenni, mint korábban. Így az Abbado-rajongó meg tudja őrizni
áttekintését, átlátja a kiadói politikánkat, lépést tart velünk, érti, mit és
miért teszünk. Korábban egyszerűen rázúdult egy csomó lemez. Ez a legfőbb tanulság,
amelyet levontunk a mostani helyzetből.
- Valóban, ha meggondolom, az elmúlt egy-másfél évtizedben alig múlt el hónap
új Gardiner-lemez nélkül.
- Oda kell figyelni, hogy legalább a szakemberek át tudják tekinteni, mi jelenik
meg. John Eliot Gardiner új szerződése évi négy felvételt irányoz elő.
Kettőt a Deutsche Grammophonnak készít, kettőt pedig az Archívnak, amely
persze szintén a mi cégünké, csakhogy azok régihangszeres felvételek. Természetesen
készít évi két lemezt a Philipsnek is, amelyhez ugyancsak régi kapcsolat fűzi.
Tehát ő is csökkentette új lemezeinek számát. Ezek nagyon ésszerű döntések,
melyeket művészeinkkel közösen hoztunk. S hogy az üzletben nem uralkodik világvége-hangulat,
azt abból is láthatja, hogy sok fiatalt szerződtettünk. Nagy sikert értünk el
Gil Shahammal, aki - bár már nyolc éve készítünk vele CD-ket - még mindig
nagyon fiatal. Vagy itt van Bryn Terfel, aki néhány év alatt a világ
egyik legnagyobb énekes sztárja lett. Tavaly szerződtettünk egy fiatal szopránt,
Cbristine Schäfert, és most mutatkozott be nálunk egy magyar hegedűs,
Roby Lakatos, aki klasszikus cigányzenét játszik. Hihetetlenül virtuóz,
az egyik legjobb hegedűs, akit valaha is hallottam. Senkitől nem váltunk meg
művészeink közül. Az előfordult, hogy valakinek lejárt a szerződése, és már
nem voltak közös terveink, de egyetlen szerződést sem bontottunk fel. Hangsúlyozom:
a muzsikusokkal egyetértésben csökkentettük a készülő felvételek számát.
- Martin Elste zenetudós szerint az önök cégének múltjában mindig ott állt
egy-két karmester-óriás, akinek neve a közönség fejében összekapcsolódott a
Deutsche Grammophonnal. Főként Karajan és Böhm, később Bernstein. Hol vannak
ma azok a gigászok, akikkel a vásárlók azonosíthatják a céget?
- Érdekes, hogy még mindig Karajannal, Bernsteinnel és Böhmmel azonosítják
a Deutsche Grammophon Gesellschaftot. Tény, hogy ma is sok lemezzel szerepelnek
katalógusunkban, kiváltképp Karajan, az első "hanglemezkarmester". Egy ilyen
karriert nem lehet csak úgy megismételni. Karajan karmesteri csillagának emelkedése
egybeesik Németország gazdasági fellendülésével, a hanglemez mint kultúraközvetítő
médium elterjedésével és a televízió térhódításával. Mindez együtt tette lehetővé
Karajannak, hogy ő legyen A KARMESTER. Ilyen pályát már soha senki nem futhat
be. Sok laikus, aki minőséget keres, őt tartja az igazán ihletett tolmácsolónak.
Rengeteget köszönhetünk neki. Az idén is jelennek meg olyan felvételei nálunk,
amelyeket korábban soha nem is forgalmaztunk. De azért ma is megvannak a nagy
karmestereink. Annak a nemzedéknek, amelyik most meghatározza a Deutsche Grammophon
arculatát, Claudio Abbado, Pierre Boulez és John Eliot Gardiner a
három legjelentősebb képviselője. Nagyon szerencsés konstelláció. Boulez a kortárs
zene felől érkezik, komponista, aki dirigensként is őrzi a zeneszerző rálátását.
Hallgassa meg, hogyan vezényli Mahlert a Bécsi Filharmonikusokkal. Óriási feszültséget
kölcsönöz ennek a munkakapcsolatnak, hogy egy, az új zene iránt elkötelezett
karmester azt a zenekart vezényli, amelyik az előző századforduló előadói praxisát
ápolja. Gardiner az ellenkező pólus. Eredeti végzettsége történész. Tudós, aki
jól ismeri az interpretációs hagyományt, ráadásul maga is a gyakorlat felől
érkezik: saját együtteseivel, a Monteverdi Kórussal és a zenekarával alapozta
meg hírnevét. Most pedig már a világ majd' minden nagy együttesét vezényli.
Boulez és Gardiner tehát a két szélső pont. És itt van Claudio Abbado, aki már
fiatalemberként világsztár volt, jó harminc éve kötötte első szerződését velünk,
s akivel most hosszabbítottuk meg szerződésünket. Szóval azt gondolom, nincs
űr, ami a nagy karmestereket illeti, de rajtuk kívül is számos dirigenssel van
kapcsolatunk, André Previnnel, Giuseppe Sinopolival, Neeme
Järvivel és a göteborgi zenekarral. Az Archiv sorozatban szerepel - hogy
csak legújabb szerzeményünket említsem meg - Marc Minkowski. Hihetetlenül
tehetséges fiatal francia, aki nem csupán régi zenét ad elő. Aztán itt van Christian
Thielemann, aki a fiatal német karmesterek legnagyobb ígérete. Már most
ő a berlini Deutsche Oper főzeneigazgatója. Ezzel az operaházzal nekünk hagyományosan
jó kapcsolatunk van, amely egészen Fricsay Ferencig nyúlik vissza. Szóval
mindenki számára látható: cégünk változatlanul aktív és vonzó.
(A Kossuth Rádióban elhangzott beszélgetés szerkesztett szövege.)
|