Muzsika 1998. szeptember, 41. évfolyam, 9. szám, 41. oldal
Szitha Tünde:
"Az ismeretlenhez ismeretlen út vezet"
Vidovszky László-Weber Kristóf: Beszélgetések a zenéről
 

"Mindazok a zenék, amelyek a közönség részéről komoly szellemi erőfeszítést igényelnek, bizonytalan jövő előtt állnak..."
Vidovszky László

A magyar zenei könyvkiadás - melyről szomorúan kell megállapítanunk, hogy az utóbbi tíz évben gyakorlatilag megszűnt - egyik nagy adóssága, hogy 1975 óta (ekkor adta ki a Zeneműkiadó Kroó György A magyar zeneszerzés harminc éve című kötetét) nem jelent meg összefoglaló igényű nagy munka kortársaink zenéjéről - igaz, ilyen könyvet nem is írt senki. A hazai hangverseny-látogatóknak és előadóknak az a kis tábora, mely még kíváncsiságot vagy vonzalmat érez a mai magyar zene iránt, csak a zenekritikákból, a hangversenyek műsorfüzeteiből, egy-egy folyóiratcikkből, esetleg a zeneszerzőkkel készített interjúkból tájékozódhat arról, milyen szakmai elvek és motivációk szerint dolgoznak a ma alkotó komponisták. A magyarul nem tudó, de a kortárs magyar zene iránt érdeklődő külföldieknek még ennél is szűkösebbek a lehetőségeik: meg kell elégedniük az Editio Musica és a kis magánkiadók angol nyelvű zeneszerző-katalógusaival és a megjelent hanglemezek kísérőszövegeivel. Mindaz tehát, amivel az irodalmi és képzőművészeti élet szinte naprakészen szolgál - az egy-egy alkotó munkásságát bemutató monográfiák, folyóiratokban megjelenő tudományos igényű értékelések és az alkotók számára is gyümölcsöző, élénk szakmai disputák sora -, a zenei közéletből hiányzik. Ezért örülnünk kell minden írott sornak, amely a zenéről (s nemcsak a kortárs zenéről) megjelenik - még akkor is, ha az új kiadvány egy már korábban - folyóiratban - részletekben közölt anyag egy kötetben való összegzése. A pécsi Jelenkor Kiadónál 1997 őszén megjelent Beszélgetések a zenéről című könyv is ilyen gyűjtemény; a kötetben szereplő fejezetek nagy része korábban már olvasható volt a Jelenkor című folyóirat 1988 és 1997 közötti számaiban.
A kötet címe beszélgetéseket ígér, tehát feltételezhetjük, hogy két, mondanivalója szerint egyenrangú fél gondolatait tartalmazza. Már az első két oldal után nyilvánvaló azonban, hogy a cím kissé megtévesztő: a könyv valójában interjúk sorozata, azaz Weber Kristóf - olykor állításokként megfogalmazott - kérdéseket tesz fel Vidovszky Lászlónak, aki ezekre válaszol. A kérdésekben és válaszokban megfogalmazott gondolatok súlya és személyes hitele elég hamar világossá teszi azt is, hogy itt mindvégig egyértelműen az interjúalany a főszereplő. A felvetett témák igen sokfélék: egyaránt érintik a Vidovszky zenefelfogását formáló legfontosabb hatásokat, az új Zenei Stúdió húsz évének történéseit, a zeneszerző legfontosabbnak vélt műveit, a zenetörténethez való viszonyát, zeneesztétikai és zeneszerzés-technikai problémákat, a zenei nevelés témakörét, valamint futólag zenei-közéleti kérdéseket is.
A könyv megértéséhez feltétlenül szükséges annak a közegnek (vagy inkább annak a jellegzetesen magyar összefüggésrendszernek) az ismerete, amely Vidovszky zeneszerzői, előadói és tanári működéséhez eddig hátteret szolgáltatott. Az idén ötvennégy éves zeneszerző annak a generációnak a tagja, amelyik a hetvenes évek elején indult el pályáján. Ebben az időben már létezett a magyar zeneszerzésnek az az iránya - a Vidovszkynál körülbelül tíz-tizenöt évvel idősebb pályatársak alkotásai -, amelyet általában "magyar iskola"-ként szoktak meghatározni, s mely akkoriban egyre nagyobb sikereket aratott a nemzetközi terepen is. A magyar zeneszerzés korábban igen erősen kötődött a bartóki és főleg a kodályi hagyományokhoz, s csak a hatvanas években (tehát a nemzetközi trendhez képest igen későn) fordult a dodekafónia és a szerializmus kompozíciós eszközei felé. Ez a viszonylagos fáziskésés, melynek oka egyrészt az ötvenes évek szellemi és kultúrpolitikai bezártságában, másrészt a népzene részint meggyőződésből és önkorlátozásból, részint ideológiai kényszerből vállalt erős hatásában, harmadrészt a magyar zenei gondolkodásra mindig is jellemző konzervativizmusban keresendő, igen erősen meghatározta még a hetvenes és nyolcvanas évek zenei történéseit is. Nálunk ugyanis a hetvenes évekig hiányzott a világgal lépést tartó vagy kezdeményező avantgárd, s létrejöttének nem kedvezett sem a kultúrpolitika, sem az itthoni zeneszerzés-tanulmányok alatt elsajátítható zenetörténet-szemlélet.
A Farkas Ferencnél végzett zeneakadémiai évek, majd a Párizsban, Olivier Messiaennál folytatott tanulmányok után valószínűleg Vidovszky számára is az lett volna a könnyebb út, ha csatlakozik a hivatalosan is elfogadott és támogatott iskolához, ő azonban az experimentum irányába indult el. Jeney Zoltánnal, Sáry Lászlóval, Simon Alberttel, Kocsis Zoltánnal és Eötvös Péterrel közösen megalapította az új Zenei Stúdiót, melynek ezt követő húszéves működése jelentős mértékben meghatározta pályája alakulását. Az Új Zenei Stúdió formailag a KISZ Központi Művészegyüttes keretei között működött; az alapítókhoz a későbbiekben Wilheim András, Dukay Barnabás, Csapó Gyula, Serei Zsolt is csatlakozott, s ez a csoportosulás hamarosan olyan műhellyé vált, mely a zeneszerzők és előadók számára egyszerre jelentett tanulási és önművelési lehetőséget. Ez volt az a közeg, melyben a beszélgetéskötetben részletesen tárgyalt Kettős (1968-72), az Autokoncert (1972), a Schroeder halála (1975), a Nárcisz és Echó (1980-81) című Vidovszky-kompozíciók készültek, s melyekről már bemutatásuk idején lehetett tudni, hogy a korszak alapművei.
Az 1970-90 közötti húsz év alatt a zenész szakma által "radikálisként", a kultúrpolitika által pedig "ellenzékiként" besorolt zenészkör munkáját a hivatalos zenei élet megtűrte ugyan, de nem fordított túl nagy energiákat az életben tartására. A Stúdió munkájának intenzitása és rendszeressége szinte kizárólag a benne dolgozó zeneszerzőkön és előadókon múlott, megnyilatkozási lehetősége pedig a korszak zenei intézményrendszerén belül működő egyes szerkesztők és szervezők szakmai szimpátiáján. A véletlen (és a körülmények) úgy hozták, hogy a csoport működésének legaktívabb s a magyar zenetörténet szempontjából talán legfontosabb időszakában, a hetvenes években a koncertélet volt nyitottabb, melyhez a kottakiadás és a lemezkiadás a nyolcvanas években csatlakozott. A magyar közönség először az Új Zenei Stúdió hangversenyein hallhatta Stockhausen, Cage, Christian Wolff, Morton Feldman, Mauricio Kagel, Cornelius Cardew, Franco Donatoni, Steve Reich, Terry Riley és Philip Glass műveit. Ennek ellenére a Stúdiót ma szinte kizárólag zeneszerzői körként tartják számon, pedig ez a kör amellett, hogy tagjait a haladó esztétikai nézetazonosság tartotta össze, fontos kultúrtörténeti missziót is teljesített: az új Zenei Stúdió hangversenyei jelentették azt a csatornát, melyen keresztül az európai avantgárd és az évszázados európai hagyományoktól független - de a hetvenes-nyolcvanas évek avantgárd zenéjét világméretekben meghatározó - 20. századi amerikai zene megjelent Magyarországon. Mindennek zenetörténeti jelentőségű hozadéka az lett, hogy a századforduló óta (tehát Bartók és Kodály után) először jelent meg nálunk olyan zeneszerző csoport, mely a világban történő zeneszerzés-technikai és gondolkodásbeli újításokat ugyanabban a pillanatban, vagy nem sokkal azután asszimilálta, hogy azok színreléptek.
Az új Zenei Stúdió zeneszerzői, tekintettel arra, hogy a szakmai érvényesülésnek nem az abban az időben üdvösnek tekintett módját választották, s zenei gondolkodásmódjuk valóban radikális is volt, a korabeli "magyar iskolának" kikiáltott hazai irányzatokhoz képest elszigetelten működtek; maguknak kellett megteremteniük zenéjük megnyilvánulási formáit, kialakítaniuk azt az előadói bázist, amelynek segítségével meg tudták szólaltatni a fontosnak tartott külföldi darabokat és saját kompozícióikat, és nem utolsó sorban - saját zeneszerzői munkájukra is visszaható, alig felbecsülhető haszonnal - rákényszerültek arra is, hogy maguk is részt vegyenek a művek megszólaltatásában. Az új Zenei Stúdió évente átlagosan öt-hat budapesti és körülbelül ugyanennyi vidéki hangversenyének (egyes években persze ennél jóval számosabb rendezvényének) nagyszámú közönsége volt, melynek bázisát a progresszív (a hetvenes-nyolcvanas években ez többé kevésbé politikai ellenzékiséget is jelentett) művészetszemléletű értelmiség alkotta. A hangversenyeken számtalan új magyar és külföldi mű hangzott el (a talán nem teljes repertoárlista mintegy hatszáz címet tartalmaz), ugyanakkor a részben konzervatív, részben tanácstalan, s olykor kifejezetten ellenséges zenetudomány és zenekritika nem tudott és nem is akart mit kezdeni sem az itt született kompozíciókkal, sem a Stúdió tevékenységének esztétikai és történeti konzekvenciáival, tehát nem történt meg e munka tudományos feldolgozása.
Az interjúkötet az első olyan könyv, mely betekintést enged azokba a szakmai és gondolkodásbeli motívumokba, amelyek nemcsak Vidovszky László, hanem az övéihez hasonló nézeteket valló előadó- és zeneszerzőtársak működésének hátteréül szolgáltak. Fontosak azok a gondolatok, melyekben a hagyományhoz, a tradicionális zenei műfajokhoz, Cage és Stockhausen zenéjéhez, az elektronikus zenéhez, a színházhoz, a filmhez, a rockhoz, a népzenéhez, a képzőművészethez és az előadói virtuozitáshoz való viszonyát fogalmazza meg, mert amellett, hogy kulcsot adnak Vidovszky műveinek megértéséhez, stabil tájékozódási pontokat kínálnak a kortárs zene ma meglehetősen nehezen áttekinthető és megérthető világához is. Még ha több esetben korrekcióra és bővítésre szorul is, a könyv fontos és hasznos fejezete a függelékként közölt műjegyzék, mely nemcsak a művek szerkezetéről és megszólaltatási követelményeiről szóló rövid ismertetőkkel egészül ki, hanem tartalmazza a kompozíciók előadásainak adatait is. Ezekből - igaz, csak Vidovszky műveire vetítve - némi képet alkothatunk az új Zenei Stúdió aktív koncerttevékenységéről is: csak a Schroeder halála 54-szer hangzott el 1975 és '95 között Genovától Stockholmig, Salgótarjántól Torontóig.
Mivel a témakörök nem az interjúk elkészítésének sorrendjében, hanem meglehetősen rapszodikusan követik egymást, talán nem véletlenül lehet az az érzésünk, hogy a könyv olvasásakor a témák és motívumok szinte egy többtételes kompozícióhoz hasonlóan egészítik ki vagy ellenpontozzák egymást, a gondolatok olykor 15-20 oldalnyi távolságból is összekapcsolódnak vagy rímelnek egymásra.
Gyakran kell persze a sorok közt is olvasni tudni, mert bár a könyv terjedelme és műfaja az elemzéseket megengedi ugyan, de a felvetett témák között megjelenő kényesebb (közéleti, vagy a közelmúlt magyar kortárs zenei problémáival kapcsolatos) kérdések részletes kifejtését vagy a zenetudományi szempontból is minden esetben pontos adatközlést már kevésbé. Ez adódhatott persze a kérdező és a kérdezett viszonyából is. Nagymértékben meghatározza ugyanis a könyv hangulatát s kijelöli a beszélgetések irányát, hogy a kérdező ritkán vitatkozik vagy provokál, hanem - ahogyan egy tanítvány kérdezi mesterét - a fiatalabb kolléga alapállásából elsősorban információkat vár. Weber Kristóf felkészült, a kortárs zene problémái iránt már-már szenvedélyesen érdeklődő alkalmi riporter (ami nem véletlen, hiszen maga is zeneszerző, de ebből következően nem professzionális kérdező). Olykor elvarratlanul hagy szálakat, szándékoltan nem tesz fel olyan kérdéseket, melyek esetleg túlságosan is személyes hangú válaszokat igényelnének, vagy olyan zenei jellegű problémafeltevések lennének, melyek mély önelemzésre késztetnék a kérdezettet. Ez egyébként nem feltétlenül válik hátrányára a könyvnek, hiszen a riporter hagyja érvényesülni beszélgetőpartnerét, aki gyakran szinte több kérdésre válaszol, mint ami valójában elhangzik, s válaszaival így legtöbbször maga jelöli ki azt a gondolati fonalat, amelynek mentén a beszélgetés tovább folytatódhat.
Kár, hogy viszonylag kevés szó esik arról, mi az, ami ma foglalkoztatja a zeneszerzőt, mi a véleménye a most divatos vagy tért hódító irányzatokról, a nemzetközi és a hazai zenei életben említésre méltó alkotókról és műveikről, kollégáiról, barátairól, akikkel annak idején együtt indultak. Hiszen - még ha erről alig akar is valaki tudomást venni - az Új Zenei Stúdió tagjainak útjai az utóbbi tíz évben szétváltak, s ha az őket húsz éven keresztül összetartó szellemi nézetazonosság nem változott is, elegendő csak Vidovszky néhány művét összevetni a hetvenes és kilencvenes évekbeli kompozíciói közül, hogy lássuk, a Schroeder halála (1975) és az A-Z (1989-), a 405 (1972) és a Fekete zongora (1996), vagy a Circus (1974-75) és a German Dances (1989) alkotójának pályáján valamikor a nyolcvanas évek második felében jól észrevehető fordulat következett be. Erre vonatkozóan azonban kevés információ olvasható a könyvben.
Vidovszky válaszaiból mozaikszerűen, a kronológia igénye és szigora nélkül áll össze a pályakép körülbelül 1995-ig, megfogalmazódik egy meglehetősen pontosan körvonalazható ars poetica - de a közelmúlt magyar és nemzetközi zenei történéseinek sajátos interpretációjában egy korrajz is kibontakozik, melynek azonban egyetlen részlete sem kelti az ítélkezés látszatát, talán abból fakadóan, hogy ez a mentalitás alapvetően idegen a zeneszerző egyéniségétől.
A könyv nem könnyű, de igen élvezetes olvasmány. Jelentőségét növeli, hogy Vidovszky zenetörténeti tájékozottsága és anyagismerete lebilincselő, fogalmazásmódja mindig igen pontosan artikulált, stílusa sok esetben kifejezetten szellemes. Amikor összefüggésekről beszél, következtetéseket von le vagy zenei elemzésekbe bocsátkozik, mondatai muzikológusokat is megszégyenítő módon alaposak és átgondoltak. Amikor kortársakról vagy pályatársakról kérdezik, ítéletei természetesen szubjektívek, de igen pontosak, megfigyelései tárgyilagosak, mindig érzékeltetve azt is, hogy véleménye személyes s ezért más nézőpontból nézve nem kötelező érvényű, nem megfellebbezhetetlen. Gondolataiból bölcsesség s a zene és a zeneszerzés iránti alázat, az írástudó felelőssége sugárzik, akkor is, amikor általában a zenéről vagy tágabb értelemben a művészetről, a zenének és a művészetnek a saját és mások életében betöltött szerepéről beszél. Pedig optimizmusra - ez a könyvben megfogalmazott gondolatokból is kiderül - nincs túl sok oka, mert a zenehallgatás és zenefogyasztás polgári kultúrája, mely a hagyományos értelemben vett zeneszerzői lét alapfeltétele, az évezred vége felé közeledve egyre látványosabban veszíti el évszázados tradícióit és gyökereit. A ma alkotó zeneszerzők legnehezebb feladata e körülmények között megtalálni a helyes utat, még akkor is, ha az nem kecsegtet a látványos karrier és a gyors sikerek bűvöletével. Ahogyan Vidovszky fogalmazza: "Ma az ismeretlentől mindenki fél, mert meg van győződve arról, hogy az ismeretlen csak rosszabb lehet. A környezet pedig - különböző berendezéseivel, videóklipjeivel - a komfortérzetet maximálisan felerősíti, azt szuggerálja, hogy minden így jó, legföljebb még egy parabolaantennát kell beszerezni... Ez a világ sokkal tágabb és hatalmasabb annál, mint amit egy ember képes bejárni. Ha igyekszem elkerülni a veszélyt, hogy a zenén élősködjem, akkor csakis az ismeretlenre bízhatom magam... "
A könyv hasznos olvasmány mindazoknak, akiket érdekelnek a zenei alkotás műhelytitkai - de különös figyelmébe ajánlom azoknak a zeneszerzőknek, akik úgy érzik, hogy zenéjüket méltatlanul nem érti meg környezetük, s ezért a zenei alapigazságokat nem az új utakban, hanem az elmúlt korok visszaidézésében kell keresniük; azoknak az előadóknak, akik számára a virtuozitás fontosabb az interpretáció személyes hitelénél; azoknak a zenetörténészeknek és zenekritikusoknak, akik szerint a zenéről megfogalmazott mondatok és adatok pótolhatják a zene érzéki élményét, s akik szerint a zeneszerzőnek kell engedményeket tennie a környezet igényeinek, "elvárásainak" megfelelően, s azoknak a leendő zeneszerzőknek (zenészeknek) akik egyetlen percig is azt hiszik, hogy fontos zenei alapélmények, irodalomismeret és széles körű általános műveltség nélkül is lehet belőlük maradandót alkotó művész. Vidovszky pontosan fogalmazott gondolataiból számos kérdésükre választ kaphatnak - mi, többi olvasói pedig ösztönzést arra, hogy ha ilyen gondosan mérlegelt válaszokig nem jutunk is el minden alkalommal, legalább kérdéseinket megfogalmazzuk.



Schroeder halála - a hangok táblázata


Vidovszky László
Felvégi Andrea felvétele


Nárcisz és Echó - részlet az egyfelvonásos opera kéziratos partitúrájából (a fakszimiléket az Editio Musica szíves hozzájárulásával közöljük)