Muzsika 1998. augusztus, 41. évfolyam, 8. szám, 46. oldal
Csengery Kristóf:
Hangverseny
 

Untitled Document

SILVIA MARCOVICI román hegedűművésznő a Bukaresti Zeneművészeti Főiskolán tanult, megnyerte a párizsi Marguerite Long-Jacques Thibaut és a bukaresti George Enescu versenyt, majd áttelepült Franciaországba. Vendéglátója, a BUDAPESTI FILHARMÓNIAI TÁRSASÁG ZENEKARA a műsorfüzetben az eddigiekhez annyit tesz hozzá, hogy a fiatal szólista már számos hanglemezfelvételt készített, rendszeresen fellép Európa és Amerika vezető zenekaraival.
A Mendelssohn-est középpontjában felhangzott e-moll versenymű tapasztalatai rokonszenves muzsikus vonásaival egészítették ki a karcsú hölgy karcsú életrajzának tényeit. Silvia Marcovici hegedűjátéka - mint az a nemzetközi pódiumra lépő szólisták esetében alapkövetelmény - makulátlan. Vonzó, hogy előadásmódjában a kifogástalan technika nem kerül előtérbe, nem válik hivalkodóvá. A hang salaktalanul tiszta, folyamatosan áradó, bár olykor kissé éles. A ritmus fegyelmezett - néha úgy érezzük: túlfeszített -, a dallamok rajzosak, a formálás kis és nagyobb léptékben egyaránt erőteljesen tagolt: tudatosság, sőt intellektuális közelítésmód benyomását kelti. Mindezek egyetlen meghatározó tulajdonságban találkoznak: Silvia Marcovici előadásmódjának egészére zárkózottság nyomja bélyegét. Mint kritikus bírálhatnám is e zárkózottságot - ám inkább szemérmes mértéktartásként értékelem, s mint ilyent, méltánylandónak találom.
A koncerten, melyen a versenymű-slágert a Hebridák-nyitány és a Skót szimfónia keretezte, a zenekar vezető karnagya, RICO SACCANI vezényelt. Fellépéseit több éve figyelve, lassan megváltozott a véleményem az olasz-amerikai karmesterről. Kezdetben úgy éreztem, felszínesen muzsikál, csak a hatásosság könnyen járható útjai vonzzák, s közben nem szentel elég figyelmet a szólamok karbantartásának, a produkciók csiszolásának. Ma már úgy látom, a dekorativitás iránti kétségtelen vonzalma mellett tevékenységében jó adag pszichológiai érzék és helyzetfelismerő képesség is munkál: ez segíti hozzá, hogy az adott szituációban éppen annyit kérjen zenekarától, amennyit az pillanatnyilag teljesíteni képes. Lassú víz partot mos: nyilván Saccani türelme és kitartása is közrejátszott abban, hogy az elmúlt évad során a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának játéknívója javulni kezdett, s ma egy elfogadható középszintet látszik elérni és megszilárdítani. Ezen az estén a nyitányt és a szimfóniát ez a középszint jellemezte. Különleges értelmezés többletével egyik előadás sem lepett meg, örömteli azonban a korábbiaknál gondozottabb vonóshangzás. A fúvósok munkájában ma is sok az esetlegesség - de ez pozitív és negatív értelemben egyaránt igaz: kiemelkedően szép pillanatok éppúgy akadnak, mint váratlan ballépések. Saccanit ma sem érzem tartalmi mélyrétegekbe hatoló alkatnak, ám most, hogy céljait és módszerét a korábbiaknál jobban megérteni vélem, karmesteri kvalitásait is többre becsülöm. (Június 1.-MagyarÁllami Operaház. Rendező: Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara)

Döntő tapasztalat forrása, művészi alaphelyzet, ha egy alkotó vagy előadó átmenetileg (vagy végleg) elveszti az eszközeit. A test a lélek technikája: ha megtörténik, ami a Ferenczy Béninek ajánlott Pilinszky-vers (Pietà) nyitósorában áll - Cserbenhagyott tulajdon tested -, az az igazság pillanata, melyben kiderül, lakik-e a testben lélek. DEREK LEE RAGIN, mióta nemzetközi sikereket arat, korábbi fellépéseihez képest ritkábban fordul meg Magyarországon: 1996 nyara, a Gluck-Orfeusz nem halványuló emlékű hangverseny-előadása óta nem láttuk-hallottuk őt. A Budapesti Régi Zene Fórum zárókoncertjén, a CAPELLA SAVARIA szólistájaként végre ismét előttünk állt - mint a bevezetőből sejthető, felemás diszpozícióban. Valami történhetett a hangjával ezen az napon - talán egy megfázás állt a baj hátterében, talán valami egyéb, mindenesetre a máskor oly könnyedén áradó orgánum ezúttal nem nyílt ki, fedett-szürkén, olykor kifejezetten rekedtesen szólt, egy ízben kínos elcsuklásnak is tanúi voltunk. Magam, ahogy a percek múltak - hangozzék ez bármily furcsán - mind kevésbé fájlaltam a tökéletességen esett csorbát, egyre inkább örülvén a szokatlan helyzetnek. Többlettel gyarapodott így Derek Lee Raginről szerzett eddigi tudásom - s e többlet által csak erősödött a művészete iránt érzett szeretetem és tiszteletem.
Ragin ugyanis az est tanúsága szerint ama jelesek közé tartozik, akik nem a hangjukkal énekelnek. Túlzás ez persze, de lényegre világító, s elmondható sok más nagy művészről is, zongoristáról, hegedűsről: amit tesznek, nem a zongorával, nem a hegedűvel teszik, hanem a személyiségükkel. A Platonov negyedik felvonásában Grekova azt kérdi Platonovtól: Mije fáj? Mire Platonov: Az egész Platonov. Derek Lee Ragin - ez most napnál világosabbá vált -, ha énekével örömöt, bánatot, áhítatot, odaadást, vágyat, haragot vagy bármely egyéb állapotot jelenít meg, azt az azonosulás olyan töménységével, annyira feltétel nélkül teszi, olyannyira a teljes emberi lény kiáradásának lehetünk tanúi, hogy bár a művelet a szó fiziológiai értelmében valóban hangszalagok által történik, a voce állapota mégsem döntő, hiszen ez csak a mérleg egyik serpenyője - a másikban ott „az egész Platonov" Az fáj, az örül, az haragszik vagy vágyakozik. Mit számít akkor a hang?
Ragin és a Capella Savaria közös koncertjének műsorán az első részben Vivaldi-, a másodikban Hándel-művek szólaltak meg: szünet előtt a Nisi Dominust (126. zsoltár) és a Cessate, omai cessate-kantátát, szünet után a Rinaldo, a Flavio és a Tamerlano egy-egy áriáját hallottuk. A hang kedvezőtlen állapota ellenére Ragin előadásmódja semmit sem veszített mozgékonyságából és lendületéből, hangsúlygazdagságából és ritmikai oldottságából. Mint máskor, a szabadon kibomló dallamvonalak és fioritúrák most is e percben születő interpretációs ötletek benyomását keltették. Mindezt persze megkoronázta az azonosulás, a Ragin művészetét másokétól szinte védjegyként megkülönböztető érzelmi telítettség. Csakis a nyersanyag volt ezúttal a szokásosnál kevésbé vonzó. Külön tanulmány témája lehetne az első rész két Vivaldidarabja között finoman megteremtett kapcsolat. A Nisi Dominus egyházi kompozíció, a Cessate, omni cessate világi kantáta, Ragin azonban az előbbi megszólaltatásakor sem korlátozta eszköztárát, cseppet sem volt aszketikus, ellenkezőleg: nagyon is érzékien énekelt, híven a historikus régizenei előadógyakorlat törekvéséhez, mely gyakran tárja fel a különféle egyházzenei művek nagyon is világias fordulatait. Öröm volt tapasztalni, hogy NÉMETH PÁL vezetésével a Capella Savaria, melynek az utóbbi években olykor sápadtabb koncertjeit is hallottam, most milyen kiegyensúlyozottan játszott - kísérő szerepkörben éppúgy, mint az énekes pihenőszámaiként megszólaltatott sinfoniában, nyitányban és táncokban. (Június 2. - Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.)

Emlékezvén arra, amit a Muzsika előző számában kényszerültem írni a Nemzeti Filharmonikusok JURIJ SZIMONOV neve által fémjelzett, május 29-i hangversenyéről, aligha volna meggyőző bizonygatnom: öt nappal az említett est után az orosz karmester iránti lelkesedésből zarándokoltam el a MÁV SZIMFONIKUSOK szintén általa vezényelt estjére. Ilyet nem állítok: az ominózus Rossini-Wagner-Sosztakovics program hallatán úgy éreztem, szeretném egy ideig elkerülni a Szimonov művészetével való találkozást. Kelletlenül bár, mégis magam karikáztam be a kalendáriumban az öt nappal későbbi koncertet: az Államvasutak zenekarának Liszt-Wagnersorozata ezen az estén olyan mű magyarországi bemutatóját ígérte, melyről ha másért nem, a kompozíció különlegessége miatt, illő beszámolnia egy zenei lap hangversenyrovatának. Sejtettem persze, mit fogok hallani - de meg kellett győződnöm arról: jól sejtem-e?
Egy 1953-ban született holland zeneszerző, Henk de Vlieger hat éve olyan darabot készített (miért nem írta, miért készítette, máris kiderül), mely az esztendő legképtelenebb zenei ötleteként joggal kerülhetett volna az 1992-es Guinness Rekordok Könyvébe. Típusos megnyilvánulásról van szó, példájáról ama jelenségnek, mely így summázható: az utókor újra meg újra azzal tiszteleg a múlt nagyjai előtt, hogy akaratukat semmibe veszi. Beethoven 81/a opusz-jelzésű, Esz-dúr szonátája kínálkozik példaként: művét maga a zeneszerző a Das Lebewohl felirattal látta el, s felháborodva tiltakozott, midőn Breitkopf & Härtel a címet önkényesen Les Adieux-re változtatta. Szeretjük-e, tiszteljük-e Beethovent? Igen. Hogyan emlegetjük a művet azóta is? Les Adieux-szonátaként. Nem lehet kétséges, Henk de Vlieger szereti és tiszteli Wagnert, hiszen a jelek szerint rengeteg munkát ölt A Nibelung gyűrűjével való foglalatoskodásba. Azzal azonban, hogy Ring-szimfónia címen dekoratív kályhacsempékként egymáshoz illesztette a Tetralógia 16 zenekari részletét, s az ezek közti réseket saját keverésű kötőanyaggal kifugázta, jól befűtött a zeneszerzőnek: olyasmit cselekedett, ami szöges ellentétben áll Wagner esztétikájával.
De Vlieger munkája persze csak címében szimfónia, a valóságban egybefüggő folyamatot alkotó szimfonikus költemény, mely A Nibelung gyűrűje slágerként ismert, legnépszerűbb zenekari részleteit lajstromozza, olykor vokális pillanatait "zenekarosítja", s mivel ezek közül valamennyi egy (vagy több) fontos motívum hordozója, a Ring-szimfónia motívumleltár is. Az effajta zanzásítás azonban nemcsak idegen az összművészeti alkotás (Gesamtkunstwerk) szellemétől: tagadja azt. A Best of Ring-módszer városnéző buszozása hirdetésekre emlékeztet, melyekben nyelviskolák garantálják: segítségükkel három hét alatt (lehetőleg alva) megtanulunk angolul; könyvekre, melyek 100 híres regény tartalmát kínálják a diáknak, ki az érettségin szeretné azt a látszatot kelteni, hogy olvasta e regényeket. Betegségünk, a 20. századiság legfőbb tünete ez. Megúszni akarjuk, amit az előző századok embere még átúszott (vállalva a belefulladás kockázatát) - a folyamot, mely ellenkező híresztelések ellenére Wagner egyik legfőbb témája volt (nem véletlen, hogy egyenes ági leszármazottjának, Thomas Mann-nak is egyik legfőbb témája lett): az időt.
Néhány éve naivan elhittem: Szimonov Wagner-karmester (a statisztikai tényt, miszerint sokat vezényel Wagnert, összetévesztve a statisztikával nem igazolható, mélyebb azonosulással). Kommentár nélkül továbbítom a műsorfüzet közlését, mely szerint Szimonov világszerte szívesen propagálja Henk de Vlieger "zenei kalandját" (a zeneszerző maga nevezi így a darabot). Ami mármost az esztétikai tévedésen túllépve a kivitelezést illeti, tárgyilagosan meg kell állapítani: a karmester a MÁV Szimfonikusokat sokkal gondosabban készítette fel, mint pár nappal korábban a Nemzeti Filharmonikusok együttesét. A játék gördülékenysége nem hagyott kívánnivalót maga után, a vonósok tónusosan játszottak, a fúvós szólók mögött megérezhettük az egyéni felelősségvállalás aranyfedezetét, a karaktereket kidolgozottság jellemezte. Hasonlóan jó benyomást keltett a műsor első felében megszólaltatott három Liszt-mű, az Orfeusz, A bölcsőtől a sírig és a Mefisztó-keringő előadása is. (Június 3. - Zeneakadémia. Rendező: MÁV Szimfonikus Zenekar)

Ismét Budapesten vendégszerepelt HELEN DONATH. Az utóbbi évtizedben a Zeneakadémia közönsége kétszer hallhatta a texasi születésű, ám német operaházakban (Köln, Hannover, Frankfurt am Main, München) naggyá lett szopránt: 1989 márciusában férje, Klaus Donath zongorakíséretével adott Schubert-Brahms-Mahler-Richard Strauss-dalestet, 1995 áprilisában pedig a Gustav Mahler Ifjúsági Zenekar James Judd által vezényelt hangversenyén énekelt egy csokornyit Mahler Des Knaben Wunderhorn című dalgyűjteményéből. Most évad végén, agyforraló hőségben a BUDAPESTI FESZTIVÁLZENEKAR szólistájaként egy Wagner-Bruckner esten szólaltatta meg a Wesendonck-dalokat, FISCHER IVÁN vezényletével.
Háromfelől közelíthetjük meg előadásának élményét. Az első közelítés - bár Helen Donath aznap este tökéletes hangi diszpozícióban énekelt - némiképp a Ragin-koncert kritikájában leírt alaphelyzetet idézi. Az énekesnő 58 éves: hangja, bár telt, színgazdag és intonációsan, dinamikai árnyalás szempontjából is egyaránt pompásan uralt orgánum, mégsem a régi. Ám ahogyan Raginnél sem számított a pillanatnyi nélkülözés, Helen Donath produkciójának sem árt az életkor. Mert (s ez a második közelítés) ő is azok közül való, akik teljes személyiségüket vetve latban, mélyen és bensőleg azonosulnak helyzettel, figurával, lelkiállapottal. Mit sugallt Helen Donath interpretációja a Wesendonck-dalokban? Tett-e hozzá újat a műről emlékezetünkben őrzött eddigi ismeretekhez? Tett, nem is akármit (s ez a harmadik közelítés): előadásában a ciklus olyan vonását mutatta fel, amelyre ritkán irányítja a figyelmet énekes vagy karmester. Értelmezésében, bármily meglepően hangozzék is ez, a Wesendonck-dalok legfőbb jellemzőjévé a sallangtalan egyszerűség, a póztalan természetesség vált - olyan tulajdonságok, melyek a jelképekkel terhes, bonyolult Wagner-életmű kevés zugát jellemzik. A szűnni nem akaró ünneplést az énekesnő egy hasonlóképpen tisztán-átszellemülten tolmácsolt Csarnokáriával hálálta meg.
A műsor két zenekari száma közül a bevezetőként elhangzott Lohengrin-előjáték - az 1. felvonásé - mintha megsínylette volna a megszólalását megelőző incidenst (az estet egy begerjedt hallókészülék sípolása miatt egy ideig nem lehetett elkezdeni). A vonóshangzás szép és tiszta volt, de a legéteribb ütemek - akárcsak pár héttel korábban, Mahler 9. szimfóniájában - ezúttal nem szólaltak meg tökéletesen. Annál kerekebb egész benyomását keltette a második részt kitöltő Bruckner-mű, a 7., E-dúr szimfónia. FISCHER IVÁN idiomatikusan beszéli a nagy osztrák szerző szimfonikus epikájának világát; képes érzelemmel és feszültséggel kitölteni a hangzás szélesen kitáruló, sík felületeit, kevésbé invenciózus vezénylésben olykor üresnek tűnő, tágas tereit. Ezúttal különösen megragadónak éreztem azokat a pillanatokat, melyekben az előadás a bruckneri dallamalkotás jellegzetes kettősségét: a wagneri inspiráció hátterében megnyilvánuló schuberti hatás jelenlétét is érzékeltette. A karmesteri arányérzék türelmesen gazdálkodott az idővel, segítve kibontakozni a hatalmas formát. A 7. szimfónia, mint a legtöbb Bruckner-alkotás, nemcsak arra alkalmas, hogy sűrű és erőteljes, éneklő vonósjátékra adjon alkalmat: az előadás a Fesztiválzenekar kiváló rézfúvósait is jó formában találta. (Június 5. - Zeneakadémia. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)


Derek Lee Ragin
Felvégi Andrea felvétele