Untitled Document
SILVIA MARCOVICI román hegedűművésznő a Bukaresti Zeneművészeti Főiskolán tanult,
megnyerte a párizsi Marguerite Long-Jacques Thibaut és a bukaresti George Enescu
versenyt, majd áttelepült Franciaországba. Vendéglátója, a BUDAPESTI FILHARMÓNIAI
TÁRSASÁG ZENEKARA a műsorfüzetben az eddigiekhez annyit tesz hozzá, hogy a fiatal
szólista már számos hanglemezfelvételt készített, rendszeresen fellép Európa
és Amerika vezető zenekaraival.
A Mendelssohn-est középpontjában felhangzott e-moll versenymű tapasztalatai
rokonszenves muzsikus vonásaival egészítették ki a karcsú hölgy karcsú életrajzának
tényeit. Silvia Marcovici hegedűjátéka - mint az a nemzetközi pódiumra lépő
szólisták esetében alapkövetelmény - makulátlan. Vonzó, hogy előadásmódjában
a kifogástalan technika nem kerül előtérbe, nem válik hivalkodóvá. A hang salaktalanul
tiszta, folyamatosan áradó, bár olykor kissé éles. A ritmus fegyelmezett - néha
úgy érezzük: túlfeszített -, a dallamok rajzosak, a formálás kis és nagyobb
léptékben egyaránt erőteljesen tagolt: tudatosság, sőt intellektuális közelítésmód
benyomását kelti. Mindezek egyetlen meghatározó tulajdonságban találkoznak:
Silvia Marcovici előadásmódjának egészére zárkózottság nyomja bélyegét. Mint
kritikus bírálhatnám is e zárkózottságot - ám inkább szemérmes mértéktartásként
értékelem, s mint ilyent, méltánylandónak találom.
A koncerten, melyen a versenymű-slágert a Hebridák-nyitány és a Skót szimfónia
keretezte, a zenekar vezető karnagya, RICO SACCANI vezényelt. Fellépéseit több
éve figyelve, lassan megváltozott a véleményem az olasz-amerikai karmesterről.
Kezdetben úgy éreztem, felszínesen muzsikál, csak a hatásosság könnyen járható
útjai vonzzák, s közben nem szentel elég figyelmet a szólamok karbantartásának,
a produkciók csiszolásának. Ma már úgy látom, a dekorativitás iránti kétségtelen
vonzalma mellett tevékenységében jó adag pszichológiai érzék és helyzetfelismerő
képesség is munkál: ez segíti hozzá, hogy az adott szituációban éppen annyit
kérjen zenekarától, amennyit az pillanatnyilag teljesíteni képes. Lassú víz
partot mos: nyilván Saccani türelme és kitartása is közrejátszott abban, hogy
az elmúlt évad során a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarának játéknívója
javulni kezdett, s ma egy elfogadható középszintet látszik elérni és megszilárdítani.
Ezen az estén a nyitányt és a szimfóniát ez a középszint jellemezte. Különleges
értelmezés többletével egyik előadás sem lepett meg, örömteli azonban a korábbiaknál
gondozottabb vonóshangzás. A fúvósok munkájában ma is sok az esetlegesség -
de ez pozitív és negatív értelemben egyaránt igaz: kiemelkedően szép pillanatok
éppúgy akadnak, mint váratlan ballépések. Saccanit ma sem érzem tartalmi mélyrétegekbe
hatoló alkatnak, ám most, hogy céljait és módszerét a korábbiaknál jobban megérteni
vélem, karmesteri kvalitásait is többre becsülöm. (Június 1.-MagyarÁllami
Operaház. Rendező: Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekara)
Döntő tapasztalat forrása, művészi alaphelyzet, ha egy alkotó vagy előadó átmenetileg
(vagy végleg) elveszti az eszközeit. A test a lélek technikája: ha megtörténik,
ami a Ferenczy Béninek ajánlott Pilinszky-vers (Pietà) nyitósorában áll
- Cserbenhagyott tulajdon tested -, az az igazság pillanata, melyben
kiderül, lakik-e a testben lélek. DEREK LEE RAGIN, mióta nemzetközi sikereket
arat, korábbi fellépéseihez képest ritkábban fordul meg Magyarországon: 1996
nyara, a Gluck-Orfeusz nem halványuló emlékű hangverseny-előadása óta nem láttuk-hallottuk
őt. A Budapesti Régi Zene Fórum zárókoncertjén, a CAPELLA SAVARIA szólistájaként
végre ismét előttünk állt - mint a bevezetőből sejthető, felemás diszpozícióban.
Valami történhetett a hangjával ezen az napon - talán egy megfázás állt a baj
hátterében, talán valami egyéb, mindenesetre a máskor oly könnyedén áradó orgánum
ezúttal nem nyílt ki, fedett-szürkén, olykor kifejezetten rekedtesen szólt,
egy ízben kínos elcsuklásnak is tanúi voltunk. Magam, ahogy a percek múltak
- hangozzék ez bármily furcsán - mind kevésbé fájlaltam a tökéletességen esett
csorbát, egyre inkább örülvén a szokatlan helyzetnek. Többlettel gyarapodott
így Derek Lee Raginről szerzett eddigi tudásom - s e többlet által csak erősödött
a művészete iránt érzett szeretetem és tiszteletem.
Ragin ugyanis az est tanúsága szerint ama jelesek közé tartozik, akik nem
a hangjukkal énekelnek. Túlzás ez persze, de lényegre világító, s elmondható
sok más nagy művészről is, zongoristáról, hegedűsről: amit tesznek, nem a zongorával,
nem a hegedűvel teszik, hanem a személyiségükkel. A Platonov negyedik
felvonásában Grekova azt kérdi Platonovtól: Mije fáj? Mire Platonov:
Az egész Platonov. Derek Lee Ragin - ez most napnál világosabbá vált
-, ha énekével örömöt, bánatot, áhítatot, odaadást, vágyat, haragot vagy bármely
egyéb állapotot jelenít meg, azt az azonosulás olyan töménységével, annyira
feltétel nélkül teszi, olyannyira a teljes emberi lény kiáradásának lehetünk
tanúi, hogy bár a művelet a szó fiziológiai értelmében valóban hangszalagok
által történik, a voce állapota mégsem döntő, hiszen ez csak a mérleg egyik
serpenyője - a másikban ott „az egész Platonov" Az fáj, az örül, az haragszik
vagy vágyakozik. Mit számít akkor a hang?
Ragin és a Capella Savaria közös koncertjének műsorán az első részben Vivaldi-,
a másodikban Hándel-művek szólaltak meg: szünet előtt a Nisi Dominust (126.
zsoltár) és a Cessate, omai cessate-kantátát, szünet után a Rinaldo, a Flavio
és a Tamerlano egy-egy áriáját hallottuk. A hang kedvezőtlen állapota ellenére
Ragin előadásmódja semmit sem veszített mozgékonyságából és lendületéből,
hangsúlygazdagságából és ritmikai oldottságából. Mint máskor, a szabadon kibomló
dallamvonalak és fioritúrák most is e percben születő interpretációs ötletek
benyomását keltették. Mindezt persze megkoronázta az azonosulás, a Ragin művészetét
másokétól szinte védjegyként megkülönböztető érzelmi telítettség. Csakis a nyersanyag
volt ezúttal a szokásosnál kevésbé vonzó. Külön tanulmány témája lehetne az
első rész két Vivaldidarabja között finoman megteremtett kapcsolat. A Nisi Dominus
egyházi kompozíció, a Cessate, omni cessate világi kantáta, Ragin azonban az
előbbi megszólaltatásakor sem korlátozta eszköztárát, cseppet sem volt aszketikus,
ellenkezőleg: nagyon is érzékien énekelt, híven a historikus régizenei előadógyakorlat
törekvéséhez, mely gyakran tárja fel a különféle egyházzenei művek nagyon is
világias fordulatait. Öröm volt tapasztalni, hogy NÉMETH PÁL vezetésével a Capella
Savaria, melynek az utóbbi években olykor sápadtabb koncertjeit is hallottam,
most milyen kiegyensúlyozottan játszott - kísérő szerepkörben éppúgy, mint az
énekes pihenőszámaiként megszólaltatott sinfoniában, nyitányban és táncokban.
(Június 2. - Zeneakadémia. Rendező: Filharmónia Budapest Kht.)
Emlékezvén arra, amit a Muzsika előző számában kényszerültem írni a Nemzeti
Filharmonikusok JURIJ SZIMONOV neve által fémjelzett, május 29-i hangversenyéről,
aligha volna meggyőző bizonygatnom: öt nappal az említett est után az orosz
karmester iránti lelkesedésből zarándokoltam el a MÁV SZIMFONIKUSOK szintén
általa vezényelt estjére. Ilyet nem állítok: az ominózus Rossini-Wagner-Sosztakovics
program hallatán úgy éreztem, szeretném egy ideig elkerülni a Szimonov művészetével
való találkozást. Kelletlenül bár, mégis magam karikáztam be a kalendáriumban
az öt nappal későbbi koncertet: az Államvasutak zenekarának Liszt-Wagnersorozata
ezen az estén olyan mű magyarországi bemutatóját ígérte, melyről ha másért nem,
a kompozíció különlegessége miatt, illő beszámolnia egy zenei lap hangversenyrovatának.
Sejtettem persze, mit fogok hallani - de meg kellett győződnöm arról: jól sejtem-e?
Egy 1953-ban született holland zeneszerző, Henk de Vlieger hat éve olyan
darabot készített (miért nem írta, miért készítette, máris kiderül),
mely az esztendő legképtelenebb zenei ötleteként joggal kerülhetett volna
az 1992-es Guinness Rekordok Könyvébe. Típusos megnyilvánulásról van szó, példájáról
ama jelenségnek, mely így summázható: az utókor újra meg újra azzal tiszteleg
a múlt nagyjai előtt, hogy akaratukat semmibe veszi. Beethoven 81/a opusz-jelzésű,
Esz-dúr szonátája kínálkozik példaként: művét maga a zeneszerző a Das Lebewohl
felirattal látta el, s felháborodva tiltakozott, midőn Breitkopf & Härtel a
címet önkényesen Les Adieux-re változtatta. Szeretjük-e, tiszteljük-e
Beethovent? Igen. Hogyan emlegetjük a művet azóta is? Les Adieux-szonátaként.
Nem lehet kétséges, Henk de Vlieger szereti és tiszteli Wagnert, hiszen a jelek
szerint rengeteg munkát ölt A Nibelung gyűrűjével való foglalatoskodásba. Azzal
azonban, hogy Ring-szimfónia címen dekoratív kályhacsempékként egymáshoz
illesztette a Tetralógia 16 zenekari részletét, s az ezek közti réseket saját
keverésű kötőanyaggal kifugázta, jól befűtött a zeneszerzőnek: olyasmit cselekedett,
ami szöges ellentétben áll Wagner esztétikájával.
De Vlieger munkája persze csak címében szimfónia, a valóságban egybefüggő folyamatot
alkotó szimfonikus költemény, mely A Nibelung gyűrűje slágerként ismert, legnépszerűbb
zenekari részleteit lajstromozza, olykor vokális pillanatait "zenekarosítja",
s mivel ezek közül valamennyi egy (vagy több) fontos motívum hordozója, a Ring-szimfónia
motívumleltár is. Az effajta zanzásítás azonban nemcsak idegen az összművészeti
alkotás (Gesamtkunstwerk) szellemétől: tagadja azt. A Best of Ring-módszer
városnéző buszozása hirdetésekre emlékeztet, melyekben nyelviskolák garantálják:
segítségükkel három hét alatt (lehetőleg alva) megtanulunk angolul; könyvekre,
melyek 100 híres regény tartalmát kínálják a diáknak, ki az érettségin
szeretné azt a látszatot kelteni, hogy olvasta e regényeket. Betegségünk, a
20. századiság legfőbb tünete ez. Megúszni akarjuk, amit az előző századok
embere még átúszott (vállalva a belefulladás kockázatát) - a folyamot,
mely ellenkező híresztelések ellenére Wagner egyik legfőbb témája volt (nem
véletlen, hogy egyenes ági leszármazottjának, Thomas Mann-nak is egyik legfőbb
témája lett): az időt.
Néhány éve naivan elhittem: Szimonov Wagner-karmester (a statisztikai tényt,
miszerint sokat vezényel Wagnert, összetévesztve a statisztikával nem igazolható,
mélyebb azonosulással). Kommentár nélkül továbbítom a műsorfüzet közlését, mely
szerint Szimonov világszerte szívesen propagálja Henk de Vlieger "zenei kalandját"
(a zeneszerző maga nevezi így a darabot). Ami mármost az esztétikai tévedésen
túllépve a kivitelezést illeti, tárgyilagosan meg kell állapítani: a karmester
a MÁV Szimfonikusokat sokkal gondosabban készítette fel, mint pár nappal korábban
a Nemzeti Filharmonikusok együttesét. A játék gördülékenysége nem hagyott kívánnivalót
maga után, a vonósok tónusosan játszottak, a fúvós szólók mögött megérezhettük
az egyéni felelősségvállalás aranyfedezetét, a karaktereket kidolgozottság jellemezte.
Hasonlóan jó benyomást keltett a műsor első felében megszólaltatott három Liszt-mű,
az Orfeusz, A bölcsőtől a sírig és a Mefisztó-keringő előadása is. (Június
3. - Zeneakadémia. Rendező: MÁV Szimfonikus Zenekar)
Ismét Budapesten vendégszerepelt HELEN DONATH. Az utóbbi évtizedben a Zeneakadémia
közönsége kétszer hallhatta a texasi születésű, ám német operaházakban (Köln,
Hannover, Frankfurt am Main, München) naggyá lett szopránt: 1989 márciusában
férje, Klaus Donath zongorakíséretével adott Schubert-Brahms-Mahler-Richard
Strauss-dalestet, 1995 áprilisában pedig a Gustav Mahler Ifjúsági Zenekar James
Judd által vezényelt hangversenyén énekelt egy csokornyit Mahler Des Knaben
Wunderhorn című dalgyűjteményéből. Most évad végén, agyforraló hőségben a BUDAPESTI
FESZTIVÁLZENEKAR szólistájaként egy Wagner-Bruckner esten szólaltatta meg a
Wesendonck-dalokat, FISCHER IVÁN vezényletével.
Háromfelől közelíthetjük meg előadásának élményét. Az első közelítés - bár Helen
Donath aznap este tökéletes hangi diszpozícióban énekelt - némiképp a Ragin-koncert
kritikájában leírt alaphelyzetet idézi. Az énekesnő 58 éves: hangja, bár telt,
színgazdag és intonációsan, dinamikai árnyalás szempontjából is egyaránt pompásan
uralt orgánum, mégsem a régi. Ám ahogyan Raginnél sem számított a pillanatnyi
nélkülözés, Helen Donath produkciójának sem árt az életkor. Mert (s ez a második
közelítés) ő is azok közül való, akik teljes személyiségüket vetve latban, mélyen
és bensőleg azonosulnak helyzettel, figurával, lelkiállapottal. Mit sugallt
Helen Donath interpretációja a Wesendonck-dalokban? Tett-e hozzá újat a műről
emlékezetünkben őrzött eddigi ismeretekhez? Tett, nem is akármit (s ez a harmadik
közelítés): előadásában a ciklus olyan vonását mutatta fel, amelyre ritkán irányítja
a figyelmet énekes vagy karmester. Értelmezésében, bármily meglepően hangozzék
is ez, a Wesendonck-dalok legfőbb jellemzőjévé a sallangtalan egyszerűség, a
póztalan természetesség vált - olyan tulajdonságok, melyek a jelképekkel terhes,
bonyolult Wagner-életmű kevés zugát jellemzik. A szűnni nem akaró ünneplést
az énekesnő egy hasonlóképpen tisztán-átszellemülten tolmácsolt Csarnokáriával
hálálta meg.
A műsor két zenekari száma közül a bevezetőként elhangzott Lohengrin-előjáték
- az 1. felvonásé - mintha megsínylette volna a megszólalását megelőző incidenst
(az estet egy begerjedt hallókészülék sípolása miatt egy ideig nem lehetett
elkezdeni). A vonóshangzás szép és tiszta volt, de a legéteribb ütemek - akárcsak
pár héttel korábban, Mahler 9. szimfóniájában - ezúttal nem szólaltak meg tökéletesen.
Annál kerekebb egész benyomását keltette a második részt kitöltő Bruckner-mű,
a 7., E-dúr szimfónia. FISCHER IVÁN idiomatikusan beszéli a nagy osztrák szerző
szimfonikus epikájának világát; képes érzelemmel és feszültséggel kitölteni
a hangzás szélesen kitáruló, sík felületeit, kevésbé invenciózus vezénylésben
olykor üresnek tűnő, tágas tereit. Ezúttal különösen megragadónak éreztem azokat
a pillanatokat, melyekben az előadás a bruckneri dallamalkotás jellegzetes kettősségét:
a wagneri inspiráció hátterében megnyilvánuló schuberti hatás jelenlétét is
érzékeltette. A karmesteri arányérzék türelmesen gazdálkodott az idővel, segítve
kibontakozni a hatalmas formát. A 7. szimfónia, mint a legtöbb Bruckner-alkotás,
nemcsak arra alkalmas, hogy sűrű és erőteljes, éneklő vonósjátékra adjon alkalmat:
az előadás a Fesztiválzenekar kiváló rézfúvósait is jó formában találta. (Június
5. - Zeneakadémia. Rendező: Budapesti Fesztiválzenekar)
|