Muzsika 1998. augusztus, 41. évfolyam, 8. szám, 43. oldal
Vashegyi György:
Zsoltár és Opera
 

Untitled Document

THE PSALMS OF DAVID FROM KING'S (VOLUME 1)
CHOIR OF KING'S COLLEGE, CAMBRIDGE DAVID WILLCOCKS
EMI CLASSICS

A cambridge-i King's College legendás hírű kórusának egyik régi, éppen harminc évvel ezelőtt készült felvétele jelent meg a napokban "Dávid zsoltárai" címmel az EMI gondozásában, s a kiadó a jelek szerint további ilyen lemezek publikálására is készül. A David Willcocks irányításával eltöltött évtizedeket mindenki egybehangzóan a cambridge-i kórus hosszú történelmének - legalábbis egyik - fénykoraként emlegeti, s ezt a vélekedést a CD hangzása tökéletesen alátámasztja. Bár a lemezen elhangzó "kompozíciókat" - zeneszerzői csúcsteljesítmények szemléltetése céljából - önmagukban aligha lenne célszerű hangversenyen megszólaltatni, ebben az előadásban mégis valódi élményt nyújtanak, s emellett természetesen betekintést engednek az anglikán egyház (az 1549-es Book of Common Prayerben rögzített, s azóta is élő) zenei gyakorlatába. S noha a lemez kísérőfüzete - egyébként helytelen módon - ez esetben nem tartalmazza az elhangzó zsoltárok angol szövegét, ezt itt és most ne rójuk fel hibaként: a kisfiúkból és férfiakból álló kórus ugyanis - varázslatosan szép hangzása mellett - éneklés közben az angol szövegmondás olyan felülmúlhatatlan csodáját is nyújtja, hogy a nyelvet valamelyest birtokló hallgató tökéletesen érthet minden egyes szót. A felvétel így szakmai szempontból is minden, az angol vokális zenével megpróbálkozó kórus és énekegyüttes számára kötelező anyag kellene legyen: bizonyítja, hogy angol nyelven is lehet érthetően énekelni.

GEORGE FRIDERIC HÄNDEL - RODELINDA, REGINA DE' LONGOBARDI (1725)
SOPHIE DANEMAN, DANIEL TAYLOR, ADRIAN THOMPSON, CATHERINE ROBBIN, ROBIN BLAZE, CHRISTOPHER PURVES RAGLAN BAROQUE PLAYERS NICHOLAS KRAEMER
VIRGIN VERITAS

Az 1724 februárjától a következő év ugyanezen hónapjáig eltelt periódus Hándel operaszerzői tevékenységének egyik legjelentősebb időszaka volt: e viszonylag rövid idő alatt a szász komponista három, a többinél lényegesen gazdagabb és drámaibb operája (Giulio Cesare, Tamerlano és Rodelinda) került - minden esetben nagy sikert aratva - londoni színpadra. E három művet a librettista (Nicola Francesco Haym) személye kapcsolja össze, és bemutatásukkor Hándel londoni életének szinte valamennyi jelentős énekese (például Cuzzoni, Senesino és Boschi) közreműködött. Méltó korhű olvasataik vonatkozásában viszont nincs elkényeztetve a mai zenehallgató: a vitatható ízléssel készült René Jacobs-féle Giulio Cesare-album mellett némiképp kárpótol ugyan minket a Tamerlano Gardiner által dirigált kölni koncertfelvétele, de a Rodelinda esetében igazi hiányt pótolt a Virgin Classics lemezkiadó, amikor ez év első felében megjelentette e mű - tudomásom szerint első - teljes historikus felvételét.
A zenekar neve (Raglan Baroque Players) első pillantásra kissé misztikusnak tetszik, ám a műsorfüzet 9. oldalára lapozva fellélegezhetünk: csupa jól ismert, hangszeres angol régizenész nevét fedezzük fel a névsorban, Alison Bury (Gardiner egyik koncertmestere) irányításával; az itt karmesterként szereplő Nicholas Kraemer is feltehetőleg azonos Gardiner egykori csembalistájával. Elsősorban fiatal énekesek adják elő az opera szerepeit: két, általam eddig még nem ismert fiatal kontratenor (Daniel Taylor és Robin Blaze), s a rendkívül fontos - Hándelnél szokatlanul összetett pszichológiájú, leginkább a Tamerlano Bajazetjéhez hasonló - tenorszerepet alakító Adrian Thompson mellett a legfontosabb szereplő Sophie Daneman, aki az utóbbi években a Les Arts Florissants szoprán szólistájaként szerzett magának hírnevet. (Christopher Purves neve többek közt Paul McCreesh "csapatából" lehet ismert, Catherine Robbint pedig, gondolom, igazán nem kell bemutatni: a kiváló mezzoszoprán Gardiner és Norrington gyakori munkatársa.)
A címszerepet alakító Sophie Daneman viszonylag szépen énekel - jobb (és, sajnos, elég ritka) pillanataiban hangja egy kissé Sylvia McNairére is emlékeztet -, ám e vékony, sokszor túlságosan egyenes (és sajnos mindig túlságosan egyforma) hangot valahogy nem tudom "Signora Cuzzoni"-ként elképzelni. Ne felejtsük el, olyan énekes sztárról van szó, aki Hándelt felettébb széles érzelmi skálán mozgó, zseniális áriák (Ho perduto il caro sposo; Ombre, piante; Se'l mio duol non è si forte, illetve L'empio rigor del fato; Morrai, sì, l'empia tua testa és Spietati, io vi giurai: hogy csak a szerep három-három legfelkavaróbb, illetve legdrámaibb tételét említsem) megírására ihlette. Mindez persze semmit sem von le Daneman egy-egy szép pillanata értékéből (hisz ilyenek is akadnak), ám zavarba ejtő, ha az angol régizenei mozgalom egy komoly operafelvétel címszerepére valóban nem talált jelentősebb énekest. (Ilyen szempontból érdekes itt megemlíteni az egyetlen olyan Hándel-operát, az Orlandót, mely az utóbbi években két jelentős régihangszeres felvételen is megjelent - Hogwood, illetve Christie vezényletével: véleményem szerint Christie előadása, részben jó énekesválasztásával magasan túlszárnyalja Hogwood olvasatát, mely utóbbiban az egyébként más műfajban kiváló Kirkby énekel - itt sajnos operai - főszerepet.) Mindez kisebb mértékben vonatkozik a muzikálisan és szép hangon éneklő két kontratenorra is, míg Adrian Thompson számára e lemezeken a szerepében sajnos meglehetősen nagy számban jelen lévő koloratúrák alig leküzdhető akadálynak bizonyulnak. (Ki tudja, miért, valahogy az a "historikus körökben" egy ideje elterjedt pletyka is eszembe jutott róla, mely szerint egy nagyon híres, de régizenét viszonylag ritkán éneklő operaénekes nemrég úgy vállalt el egy szerepet egy szintén híres régizenész karmester produkciójában, hogy ragaszkodott hozzá: szerződése tartalmazza, díszítések éneklésére nem kötelezhető!) A felvétel két legegészségesebb hangja Robbin mezzoszopránja és Purves baritonja: mindketten olyan mellékszerepeket énekelnek, melyek egy-egy pillanatban nem nélkülöznek némi komikus felhangot sem, s lendületes alakításuk minden szempontból megfelelő.
Az angol régizenei produkciók stílusának és munkamódszerének ismeretében a kísérőfüzet segítségével könnyűszerrel rekonstruálhatjuk e három CD-ből álló album keletkezését. Volt egyszer ("once upon a time") egy - jelen esetben félig inszcenált - koncertelőadás (történetesen 1996. február 12-én, a londoni Blackheath Concert Hallban), melyet követően előadóink további öt napra (február 13tól 17-ig) elbarikádozták magukat a koncertterem falai között, s elkészítették a felvételt. Majd' háromórányi zenei anyag rögzítéséhez aligha optimális menetrend ez, ám angol zenészekhez méltón - Londont (sok egyéb kimagasló érték mellett) nevezhetnénk a lapról játszás fővárosának is - megbirkóztak a feladattal. A kapkodás hangulata azonban sajnos erősen érződik a produkción: sokszor éppen a legjelentősebb zenék - például Bertarido döbbenetes "Chi di voi fu più ínfedele" kezdetű (b-moll!) börtönjelenete - esetében sikerült a legelnagyoltabbra az előadás, és természetesen sok-sok technikai (például intonációs) bizonytalanság is rajta maradt a felvételen. Az elképzelések sajnos ismét túlságosan (angol módra?) visszafogottak, s egy-egy jó ötletet (például a continuo-hangszerként használt violonét) leszámítva elmondható: Kraemer előadása harmóniai, vagy akár artikulációs téren is sok olyasmit nyel el nyom nélkül, amit Hándel egyértelműen rögzített partitúrájában. (A szerző művészetének csodálói immár csak reménytelennek tűnő távolból emlékezhetnek vissza a hetvenes-nyolcvanas évek Harnoncourt- és Gardiner-féle interpretációs csúcspontjaira: gondolok itt például az Harnoncourt dirigálta Belshazzar-albumra, vagy Gardiner oratóriumsorozatának legtöbb lemezére.) Nagy kár, hogy jelentős lemezcégek ilyen fontos mű esetében is néha megelégszenek azzal, ha az opuszt akár közepes szintű előadásban, de katalógusukban tudhatják.