Muzsika 1998. augusztus, 41. évfolyam, 8. szám, 42. oldal
Malina János:
Das Alte Werk
Számvetés 40 év után
 

Untitled Document A Teldec elődje, a német Telefunken lemezcég 1958-ban indította útjára azt a lemezsorozatot, amely az azóta eltelt évtizedek során műfajában talán legtöbbet tette a lemezvásárló - egyszersmind a hangversenylátogató - közönség régizenével kapcsolatos szemléletének átalakításáért. Ez a sorozat a jól ismert Das alte Werk (jelentése: régi műalkotás), melynek ötlete a cég akkori komolyzenei produkciós menedzserétől, Gerhard Slaviktól származott. Nagyot tévednénk azonban, ha az említett szemlélet-átalakítást egy eleve meglévő megközelítésmód egyirányú, "tanáros" átadásaként képzelnénk el. Az a hatalmas, immár történelmi szemléletváltozás, amely a régizene mai előadásmódjának és egyáltalán a régizene fogalmának tekintetében azóta történt, magán a sorozaton is végigvonul, miközben a sorozat koncepciója, a benne szereplő vezető művészek és a zenei köztudat állandó kölcsönhatásban álltak egymással. Mai fejjel meglepőnek tarthatjuk például, hogy a kezdeti években nem csupán korabeli hangszereket használó előadások felvétele került a sorozatba: számos szerző és kompozíció esetében a felvétel ténye volt az igazi újdonság, s a régihangszeres előadás, bár már akkor sem számított kivételesnek, inkább izgalmas többletkaland volt, az újfajta, értő és intenzív megközelítés egyik lehetséges módja. Így például az első művet, amelynek felvétele a Das alte Werk sorozatmegjelöléssel került forgalomba, Machaut Miséjét (amely egyébként, stílszerű módon, egykor a maga korát messze megelőző, avantgárd kompozíció volt), modern hangszereken játszotta Roger Blanchard együttese; ugyanakkor az alt szólamot férfi falzettista, Pierre Deniau énekelte. Viszont az első, ugyancsak 1958-as Gustav Leonhardt-felvétel (Bach fiatalkori a-moll capricciója) már egy eredeti 18. századi csembalón készült.
De hogyan is létezhetett volna egy változatlanul megőrizhető megközelítésmód 1958-ban, amikor a régizene-interpretáció és -recepció későbbi fontos eseményei gyakran a sorozat vezető művészeinek tevékenységéhez kapcsolódtak? Végül is a furulya "nagykorúsítása" egyértelműen Frans Brüggen érdeme; azt pedig, hogy Bach nagy oratorikus műveinek tisztán régihangszeres előadása nem valamiféle egyoldalú szélsőség, és azt, hogy a Monteverdi-operák ma is - és színpadon is - elevenen ható remekművek, a legtöbbek számára Nikolaus Harnoncourt bizonyította be. Mint ahogyan - jóval később, bár nem kevésbé revelatív módon - azt is, hogy a régi hangszerek használata mindig csak eszköz az igazi muzsikus számára, akit a régi hangszerek sok olyasmire is megtaníthatnak, aminek mondjuk egy Mozart- vagy Schumann-szimfónia modern hangszeres előadásakor is jó hasznát veszi.
Egyszóval élő, változó, termékeny műhely a Das alte Werk, amelyet - a kezdeti évektől mostanáig - néhány igen jelentős művész: Harnoncourt, Leonhardt, Brüggen, Jaap Schröder vagy Bylsma neve fémjelez. Hogy ezek közül a zenészek közül - ma már világos - kettő-három korszakos, meghatározó jelentőségű, az a Das alte Werk meghatározó vonása, ha tetszik, történelmi szerencséje. Ugyanúgy korszakosak egyes revelatív részsorozatok, mint a már említett (és később Jean-Pierre Ponnelle legendás zürichi rendezései révén is világhíressé vált) Monteverdi-operaprodukciók vagy a '70-es-'80-as évek nagyhatású, teljes Bach-kantáta-sorozata. Mivel a jelentékeny forráskutatással megalapozott kantáta-kiadás is Harnoncourt és Leonhardt nevéhez fűződik, a '80-as évek végére a sorozat kapható darabjainak többsége e két művész valamelyikének nevét viselte magán. Felőlünk nézve ezt a hatást fokozta az is, hogy számunkra ekkorra vált lassan elérhetővé a teljes külföldi lemez-, illetve CD-kínálat, s a '60-as, '70-es évek Das alte Werk-lemezei inkább csak legendaként vagy könyvtári egységként léteztek legtöbbünk számára. Pedig az első egy-két évtized kiadványai között további művészek, együttesek felvételei is fontos szerepet játszottak: Thomas Binkley Studio derfrühen Musikja, Konrad Ruhland müncheni Capella Antiquája vagy Wieland és Sigiswald Kuijken a sorozat repertoárját is lényegesen szélesítették felvételeikkel.
A megújulásra, úgy látszik, eredendően hajlamos sorozat néhány éve megint erőteljesen a többszínűségre törekszik. Új, igen pregnáns egyéniséggel bíró művészek és együttesek neve jelent meg a Das alte Werk címke alatt. A milánói Il Giardino Armonico, a régizenei porond garabonciásai elsősorban Vivaldi-felvételeikkel bizonyítják, hogy a concerto-műfaj mily nagy mértékben alapul az erőteljes effektusokon, s hogy a legerőteljesebb, legmellbevágóbb eszközök is helyénvalóak lehetnek, ha közben nem hagy ki a zenei ízlés, ha megkérdőjelezhetetlen a technikai biztonság. Legutóbb azután a brandenburgi versenyeket tartalmazó CD-jükkel bizonyították, hogy Bachról is van újszerű mondanivalójuk. Hasonlóképpen briliáns és kirobbanóan energikus a Concerto Köln előadói modora - születőben az ezredforduló új előadói divatja? -, az ő szerepkörük viszont inkább a kevésbé játszott szerzők és darabok (mint Rösler-Rosetti vagy Vanhal) portalanítása. De talán a csembalista-fortepianista Andreas Staier és a dalénekes Christoph Prégardien esetében a legvalószínűbb a feltételezés, hogy ismét hosszú távon meghatározó szerepet játszó művészeket sikerült találni a sorozat számára. A két művész Winterreise felvétele mindenképpen revelációnak számít, nem csupán a historizmus berkein belül, hanem általában a Schubert-interpretáció történetében. Prégardien lenyűgöző biztonságú, lenyűgözően értő és érzékeny éneklése, Staier kongeniális és rendkívül idiomatikus fortepiano-játéka teljes joggal vívott ki meleg elismerést. 1995 óta az ismert holland orgonista, Ton Koopman is jelen van készülő teljes Bach-orgonamű-sorozatával. A San Franciscói Chanticleer együttes révén ismét megjelentek a katalógusban a középkori és a reneszánsz kompozíciók, de még a latin-amerikai barokk egyházi zene is. Sőt a Nyugat mellett a középkori Délkelet-Európa zenéje is felbukkant a sorozatban a L'Orient Imaginaire együttes felvételein.
Nikolaus Harnoncourt eközben lassan befejezi Mozart összes egyházi művének felvételét, és folytatja a Haydn- és a Mozart-szimfónia-összest. Nálunk nemrégiben megjelent újabb felvételei között bámulatosan friss és izgalmas a K. 185-ös D-dúr "Antretter"-szerenádot és a K. 113-as Esz-dúr divertimentót tartalmazó Concentus Musicus-felvétel.
Ugyanakkor a 40. évforduló alkalmából újra megjelent hat, immár archív felvétel a sorozatból, határozottan a sokszínűségre való törekvés jegyében. Ezek: három Bach-kantáta 1965-ből Agnes Giebellel és a Concerto Amsterdammal; négy darab Beethoven korai fúvós kamarazenéjéből, főként holland előadókkal; egy középkori műsor Binkley-ékkel; Lassus Prophetiae Sibyllarumja és néhány madrigálja a Münchener Vokalsolisten előadásában; Biber-darabok Harnoncourt vezényletével; végül Dowland első ayre-kötete Nigel Rogersszel, Harnoncourt gamba- és Eugen Dombois lantkíséretével. Egyiket-másikat, így a ma már kissé furcsán ható Agnes Giebel-felvételt én nem válogattam volna be a hat közé; abban azonban biztos vagyok, hogy Harnoncourt Biberje és, legfőképpen, a csodálatosan friss, hamvas és erőteljes Beethoven-felvétel még 80 év múlva is a legeslegjobbak között lesz.