Untitled Document
A Teldec elődje, a német Telefunken lemezcég 1958-ban indította útjára azt a lemezsorozatot,
amely az azóta eltelt évtizedek során műfajában talán legtöbbet tette a lemezvásárló
- egyszersmind a hangversenylátogató - közönség régizenével kapcsolatos szemléletének
átalakításáért. Ez a sorozat a jól ismert Das alte Werk (jelentése: régi
műalkotás), melynek ötlete a cég akkori komolyzenei produkciós menedzserétől,
Gerhard Slaviktól származott. Nagyot tévednénk azonban, ha az említett
szemlélet-átalakítást egy eleve meglévő megközelítésmód egyirányú, "tanáros" átadásaként
képzelnénk el. Az a hatalmas, immár történelmi szemléletváltozás, amely a régizene
mai előadásmódjának és egyáltalán a régizene fogalmának tekintetében azóta
történt, magán a sorozaton is végigvonul, miközben a sorozat koncepciója, a benne
szereplő vezető művészek és a zenei köztudat állandó kölcsönhatásban álltak egymással.
Mai fejjel meglepőnek tarthatjuk például, hogy a kezdeti években nem csupán korabeli
hangszereket használó előadások felvétele került a sorozatba: számos szerző és
kompozíció esetében a felvétel ténye volt az igazi újdonság, s a régihangszeres
előadás, bár már akkor sem számított kivételesnek, inkább izgalmas többletkaland
volt, az újfajta, értő és intenzív megközelítés egyik lehetséges módja. Így például
az első művet, amelynek felvétele a Das alte Werk sorozatmegjelöléssel
került forgalomba, Machaut Miséjét (amely egyébként, stílszerű módon, egykor
a maga korát messze megelőző, avantgárd kompozíció volt), modern hangszereken
játszotta Roger Blanchard együttese; ugyanakkor az alt szólamot férfi falzettista,
Pierre Deniau énekelte. Viszont az első, ugyancsak 1958-as Gustav Leonhardt-felvétel
(Bach fiatalkori a-moll capricciója) már egy eredeti 18. századi csembalón készült.
De hogyan is létezhetett volna egy változatlanul megőrizhető megközelítésmód 1958-ban,
amikor a régizene-interpretáció és -recepció későbbi fontos eseményei gyakran
a sorozat vezető művészeinek tevékenységéhez kapcsolódtak? Végül is a furulya
"nagykorúsítása" egyértelműen Frans Brüggen érdeme; azt pedig, hogy Bach
nagy oratorikus műveinek tisztán régihangszeres előadása nem valamiféle egyoldalú
szélsőség, és azt, hogy a Monteverdi-operák ma is - és színpadon is - elevenen
ható remekművek, a legtöbbek számára Nikolaus Harnoncourt bizonyította
be. Mint ahogyan - jóval később, bár nem kevésbé revelatív módon - azt is, hogy
a régi hangszerek használata mindig csak eszköz az igazi muzsikus számára, akit
a régi hangszerek sok olyasmire is megtaníthatnak, aminek mondjuk egy Mozart-
vagy Schumann-szimfónia modern hangszeres előadásakor is jó hasznát veszi.
Egyszóval élő, változó, termékeny műhely a Das alte Werk, amelyet
- a kezdeti évektől mostanáig - néhány igen jelentős művész: Harnoncourt, Leonhardt,
Brüggen, Jaap Schröder vagy Bylsma neve fémjelez. Hogy ezek közül a zenészek közül
- ma már világos - kettő-három korszakos, meghatározó jelentőségű, az a Das
alte Werk meghatározó vonása, ha tetszik, történelmi szerencséje. Ugyanúgy
korszakosak egyes revelatív részsorozatok, mint a már említett (és később Jean-Pierre
Ponnelle legendás zürichi rendezései révén is világhíressé vált) Monteverdi-operaprodukciók
vagy a '70-es-'80-as évek nagyhatású, teljes Bach-kantáta-sorozata. Mivel a jelentékeny
forráskutatással megalapozott kantáta-kiadás is Harnoncourt és Leonhardt nevéhez
fűződik, a '80-as évek végére a sorozat kapható darabjainak többsége e két művész
valamelyikének nevét viselte magán. Felőlünk nézve ezt a hatást fokozta az is,
hogy számunkra ekkorra vált lassan elérhetővé a teljes külföldi lemez-, illetve
CD-kínálat, s a '60-as, '70-es évek Das alte Werk-lemezei inkább csak legendaként
vagy könyvtári egységként léteztek legtöbbünk számára. Pedig az első egy-két évtized
kiadványai között további művészek, együttesek felvételei is fontos szerepet játszottak:
Thomas Binkley Studio derfrühen Musikja, Konrad Ruhland müncheni
Capella Antiquája vagy Wieland és Sigiswald Kuijken a sorozat
repertoárját is lényegesen szélesítették felvételeikkel.
A megújulásra, úgy látszik, eredendően hajlamos sorozat néhány éve megint erőteljesen
a többszínűségre törekszik. Új, igen pregnáns egyéniséggel bíró művészek és együttesek
neve jelent meg a Das alte Werk címke alatt. A milánói Il Giardino Armonico,
a régizenei porond garabonciásai elsősorban Vivaldi-felvételeikkel bizonyítják,
hogy a concerto-műfaj mily nagy mértékben alapul az erőteljes effektusokon, s
hogy a legerőteljesebb, legmellbevágóbb eszközök is helyénvalóak lehetnek, ha
közben nem hagy ki a zenei ízlés, ha megkérdőjelezhetetlen a technikai biztonság.
Legutóbb azután a brandenburgi versenyeket tartalmazó CD-jükkel bizonyították,
hogy Bachról is van újszerű mondanivalójuk. Hasonlóképpen briliáns és kirobbanóan
energikus a Concerto Köln előadói modora - születőben az ezredforduló új
előadói divatja? -, az ő szerepkörük viszont inkább a kevésbé játszott szerzők
és darabok (mint Rösler-Rosetti vagy Vanhal) portalanítása. De talán a csembalista-fortepianista
Andreas Staier és a dalénekes Christoph Prégardien esetében a legvalószínűbb
a feltételezés, hogy ismét hosszú távon meghatározó szerepet játszó művészeket
sikerült találni a sorozat számára. A két művész Winterreise felvétele
mindenképpen revelációnak számít, nem csupán a historizmus berkein belül, hanem
általában a Schubert-interpretáció történetében. Prégardien lenyűgöző biztonságú,
lenyűgözően értő és érzékeny éneklése, Staier kongeniális és rendkívül idiomatikus
fortepiano-játéka teljes joggal vívott ki meleg elismerést. 1995 óta az ismert
holland orgonista, Ton Koopman is jelen van készülő teljes Bach-orgonamű-sorozatával.
A San Franciscói Chanticleer együttes révén ismét megjelentek a katalógusban
a középkori és a reneszánsz kompozíciók, de még a latin-amerikai barokk egyházi
zene is. Sőt a Nyugat mellett a középkori Délkelet-Európa zenéje is felbukkant
a sorozatban a L'Orient Imaginaire együttes felvételein.
Nikolaus Harnoncourt eközben lassan befejezi Mozart összes egyházi művének felvételét,
és folytatja a Haydn- és a Mozart-szimfónia-összest. Nálunk nemrégiben megjelent
újabb felvételei között bámulatosan friss és izgalmas a K. 185-ös D-dúr "Antretter"-szerenádot
és a K. 113-as Esz-dúr divertimentót tartalmazó Concentus Musicus-felvétel.
Ugyanakkor a 40. évforduló alkalmából újra megjelent hat, immár archív felvétel
a sorozatból, határozottan a sokszínűségre való törekvés jegyében. Ezek: három
Bach-kantáta 1965-ből Agnes Giebellel és a Concerto Amsterdammal;
négy darab Beethoven korai fúvós kamarazenéjéből, főként holland előadókkal; egy
középkori műsor Binkley-ékkel; Lassus Prophetiae Sibyllarumja és néhány
madrigálja a Münchener Vokalsolisten előadásában; Biber-darabok Harnoncourt
vezényletével; végül Dowland első ayre-kötete Nigel Rogersszel, Harnoncourt
gamba- és Eugen Dombois lantkíséretével. Egyiket-másikat, így a ma már
kissé furcsán ható Agnes Giebel-felvételt én nem válogattam volna be a hat közé;
abban azonban biztos vagyok, hogy Harnoncourt Biberje és, legfőképpen, a csodálatosan
friss, hamvas és erőteljes Beethoven-felvétel még 80 év múlva is a legeslegjobbak
között lesz.
|