1997. november 18-án, kedden este felvillanyozva jöttem el az Erkel Színházból,
a Vásáry Tamás vezényelte Rigoletto bemutatójáról. Úgy éreztem,
a maga nemében páratlan és bizonyos tekintetben szenzációs operaelőadást hallottam.
Másnap reggel felhívtam nagyra becsült és az opera megítélésében számomra mindig
is a legbiztosabb ítéletet képviselő barátomat, hogy menjen el a még egyszer
hallható Rigolettóra, mert ezt nem szabad kihagyni... A következő napokban,
hetekben azután szembesültem tanult kollégáim véleményével, amelyet így lehetne
röviden összefoglalni: szép, szép a fiatalok bevezetése az operajátszásba, de
hát ezt így nem volna szabad, operajátszásban teljesen járatlan műkedvelő együttessel,
az opera műfajában kezdő karmesterrel; az egész tele volt lötyögéssel és rossz
belépésekkel, az első képben teljesen szétmentek, rémes, hogy mi szólt néha
stb. Azóta is tűnődöm ezen a dolgon - hogy mennyire különbözőképpen látjuk,
illetőleg halljuk ugyanazt az operaelőadást. Abban biztos vagyok, hogy
az én felvillanyozottságomat nem a fiatalokból álló előadóegyüttes hamvas bája
idézte elő, nem is a zenélés fiatalos lelkesedése és heve, nem is a színpadi
látvány, nem is a közönség gyakori ovációja, hanem egyetlen lényegi dolog: ezen
az estén a zenében, a zenei megszólaltatás által életre kelt Verdi Rigoletto
című operája. Nem arról szólt az előadás, hogy X. karmester úr milyen pompás
dirigens, hogy Y. kisasszony milyen nagyszerű Gilda, hogy Z. úr milyen drámai
Rigoletto, hogy H. úr milyen belevaló herceg, ennek vagy annak az énekesnek
milyen csodás vocéja van, hogy a kórus ilyen vagy olyan, hogy a rendező
milyen ötletes; hanem arról, hogy egy Rigoletto nevű udvari bolond, silány és
gyönge, mint a legtöbb ember, és mélyen érző apa, mint a legtöbb apa, micsoda
rettenetes emberi tragédiát él meg, melynek során elveszíti gyermekét. A produkció
minden esetlegessége, az előadók minden gyakorlatlansága ellenérre létrejött
számomra a teljesség élménye. Nehéz persze szavakban megragadni, min is múlik
ez. Biztosan közrejátszik létrejöttében a fiatalos lelkesedés és a gyakorlatlanság
miatti heroikus erőfeszítés, de nem ezen múlik. Lényegesebb momentum, és összefügg
az előbb említettekkel az érzékelhetően hatalmas munkamennyiség, melyet ebbe
az előadásba fektettek. Ez a munka nem arra irányult, hogy üzembiztos, vagy
akár szalonképes operai produkciót hozzanak létre, hanem arra, hogy megszólaltassák
az operát. És a leglényegesebb mozzanat: a karmester irányítása, zeneisége,
szellemisége. Ezzel kapcsolatban több, egymástól eléggé különböző dolog jutott
eszembe a november 18-i Rigoletto után. Eszembe jutottak Simon Albert próbái,
az ő zenekarnevelő munkája: amikor hosszas kísérletezés, sokszori gyötrés és
öngyötrés után egyszercsak megszólalt, nem is megszólalt, felfénylett
egy hangban, egy ritmusban, egy motívumban a teljes mű karaktere. Eszembe jutott
két Verdi-produkció, amely az utóbbi évtizedekben a legemlékezetesebb volt számomra
magyar színpadon: A lombardok Gardelli vezényletével és Az álarcosbál
Ferencsikkel. E kettő persze "profi előadás" is volt, a szó legjobb értelmében,
hivatásos együttessel, gyakorlott, nagyszerű énekesekkel, csiszolt hangzással.
Néhány mozzanatban talán mégis összehasonlíthatók a Vásáry vezényelte Rigolettóval.
A lombardok és Az álarcosbál bemutatóját is a mindennapos operaüzemhez képest
szokatlanul sok próba előzte meg. Ott is előfordult, hogy egy-egy énekes rosszul
lépett - be nem a premier okozta izgalom, hanem a karmester teremtette óriási
drámai feszültség miatt. (Természetesen a Rigoletto bemutatóján hallható pontatlanságok
egy része nem a drámai feszültség, hanem valóban a gyakorlatlanság következménye
volt, de az előbbire is akadt példa.) És mindhárom Verdi-előadás elsősorban
és alapvetően a műről és a mű érdekében szólt.
Vásáry Tamás elsődleges kifejező eszköze operaelőadásban is a zenekar: jelen
esetben a Szent István Király Szimfonikus Zenekar, Záborszky Kálmán fiatalokból,
jórészt iskolásokból álló tehetséges együttese. Az opera bizonyos zenekari részei
színesen, erős drámai karakterrel. bensőségesen szólaltak meg, szíven ütötték
a hallgatót. A híres Rigoletto-Sparafucile dialógusból artisztikusan formált
instrumentális darab lett énekszólam-függelékekkel, ami egyáltalán nem áll távol
Verdi szándékától, hiszen e jelenet drámai lényege épp a titokzatosság, a leplezettség,
a lappangó szörnyű terv lehetősége, ami megbúvik a gyönyörű csellódallam mögött.
Vásáry keze alatt csodálatosan éltek, újjáéledtek Verdi zenekari színei. Nem
is gondolná az ember, milyen drámai szerepe lehet egy-egy hangszerpárosításnak,
milyen jelentőségteljes tud lenni egy hangszeres dallam vagy ellenpont, egy
timpaniütés, egy-egy vonós-bevágás a recitativo accompagnatókban. Rigoletto
nagy accompagnatói ("O uomini..."; "Cortigiani") a kiválóan éneklő
és alakító Massányi Viktor és a drámából teljes intenzitással részt vállaló
zenekar közös munkájának emlékezetes pillanatai voltak. Az áriakíséretek olyan
mívesen megmunkált mellékszólamait, olyan finom belső játékait lehetett néha
hallani, amilyeneket más előadásban nem, és lemezen is ritkán. Furcsán hangzik,
de bízvást állíthatom: a lötyögések és pontatlanságok ellenére minden tempónak
feszes tartása volt, minden szám karakterisztikusan elindult és lezárult
(aki járatos a zenei előadóművészet titkaiban, tudja, milyen alapvető és milyen
nagy dolog ez). Az áriákban és egyéb zárt számokban a karmester finoman követte
az énekeseket, de a zene tartásából nem engedett. Ahol a zenekar vitte a vezető
szerepet, ott még annyit sem engedett, vállalva a további pontatlanságok kockázatát.
Természetesen voltak a november 18-i Rigoletto-előadáson sikerült és kevéssé
sikerült részek. Az, hogy az együttes "szétment" a báli jelenet végén, azaz
a kórus és a színpadi "banda" jócskán lemaradt, eltávolodott, és csak a lezáráskor
talált vissza a főzenekar egyébként kérlelhetetlenül feszesen lüktető zenéjéhez,
nem tudott különösképpen felizgatni. (A hat-nyolc évvel ezelőtti Erkel Színház-i,
"hivatalos" Rigolettón is tapasztaltam hasonlót, de nem amiatt hagytam ott a
felénél azt az előadást...) Csalódást okozott viszont a viharjelenet, amely
a várt drámai sodrás és az elviselhetetlenségig fokozott feszültség helyett
darabokra esett szét, s a tercettből sem sütött a kívánatos drámai tűz. A második,
november 19-i előadás felvételét meghallgatva véltem megérteni Vásáry elképzelését:
úgy tűnik, ő a viharjelenet csúcspontját, Sparafucile, Maddalena és Gilda tercettjét
kupolaszerűen szándékozott felépíteni, egy zeneileg karcsúbb hangzású indítás
után Gilda nagy dallamára helyezve a fő súlyt; a szándék azonban itt csak szándék
maradt.
Összefoglalva annyit mondhatok a Vásáry-féle Rigolettóról, hogy szeretnék minél
több ilyenfajta operaelőadást hallani. Igazságtalan vagyok, hogy nem méltatom
a fiatal énekesek teljesítményét; mentségem, hogy a fenti tűnődés semmiképpen
nem kíván "szabályos" zenekritika lenni. Mindenesetre az általam hallott november
18-i előadáson két énekes - Massányi Viktor és a Gildát alakító Hamvasi Szilvia
- követni tudta Vásáryt zeneisége és drámaisága magaslatain, a többiek követni
próbálták, több-kevesebb sikerrel. Olyan nem akadt, aki nem próbálta: sem a
szólisták közt, sem a kórusban, sem a zenekarban.
|