Muzsika 1998. január, 41. évfolyam, 1. szám, 36. oldal
Papp Márta:
Tűnődés az operajátszásról
A Rigoletto az Erkel Színházban, Vásáry Tamás vezényletével
 

1997. november 18-án, kedden este felvillanyozva jöttem el az Erkel Színházból, a Vásáry Tamás vezényelte Rigoletto bemutatójáról. Úgy éreztem, a maga nemében páratlan és bizonyos tekintetben szenzációs operaelőadást hallottam. Másnap reggel felhívtam nagyra becsült és az opera megítélésében számomra mindig is a legbiztosabb ítéletet képviselő barátomat, hogy menjen el a még egyszer hallható Rigolettóra, mert ezt nem szabad kihagyni... A következő napokban, hetekben azután szembesültem tanult kollégáim véleményével, amelyet így lehetne röviden összefoglalni: szép, szép a fiatalok bevezetése az operajátszásba, de hát ezt így nem volna szabad, operajátszásban teljesen járatlan műkedvelő együttessel, az opera műfajában kezdő karmesterrel; az egész tele volt lötyögéssel és rossz belépésekkel, az első képben teljesen szétmentek, rémes, hogy mi szólt néha stb. Azóta is tűnődöm ezen a dolgon - hogy mennyire különbözőképpen látjuk, illetőleg halljuk ugyanazt az operaelőadást. Abban biztos vagyok, hogy az én felvillanyozottságomat nem a fiatalokból álló előadóegyüttes hamvas bája idézte elő, nem is a zenélés fiatalos lelkesedése és heve, nem is a színpadi látvány, nem is a közönség gyakori ovációja, hanem egyetlen lényegi dolog: ezen az estén a zenében, a zenei megszólaltatás által életre kelt Verdi Rigoletto című operája. Nem arról szólt az előadás, hogy X. karmester úr milyen pompás dirigens, hogy Y. kisasszony milyen nagyszerű Gilda, hogy Z. úr milyen drámai Rigoletto, hogy H. úr milyen belevaló herceg, ennek vagy annak az énekesnek milyen csodás vocéja van, hogy a kórus ilyen vagy olyan, hogy a rendező milyen ötletes; hanem arról, hogy egy Rigoletto nevű udvari bolond, silány és gyönge, mint a legtöbb ember, és mélyen érző apa, mint a legtöbb apa, micsoda rettenetes emberi tragédiát él meg, melynek során elveszíti gyermekét. A produkció minden esetlegessége, az előadók minden gyakorlatlansága ellenérre létrejött számomra a teljesség élménye. Nehéz persze szavakban megragadni, min is múlik ez. Biztosan közrejátszik létrejöttében a fiatalos lelkesedés és a gyakorlatlanság miatti heroikus erőfeszítés, de nem ezen múlik. Lényegesebb momentum, és összefügg az előbb említettekkel az érzékelhetően hatalmas munkamennyiség, melyet ebbe az előadásba fektettek. Ez a munka nem arra irányult, hogy üzembiztos, vagy akár szalonképes operai produkciót hozzanak létre, hanem arra, hogy megszólaltassák az operát. És a leglényegesebb mozzanat: a karmester irányítása, zeneisége, szellemisége. Ezzel kapcsolatban több, egymástól eléggé különböző dolog jutott eszembe a november 18-i Rigoletto után. Eszembe jutottak Simon Albert próbái, az ő zenekarnevelő munkája: amikor hosszas kísérletezés, sokszori gyötrés és öngyötrés után egyszercsak megszólalt, nem is megszólalt, felfénylett egy hangban, egy ritmusban, egy motívumban a teljes mű karaktere. Eszembe jutott két Verdi-produkció, amely az utóbbi évtizedekben a legemlékezetesebb volt számomra magyar színpadon: A lombardok Gardelli vezényletével és Az álarcosbál Ferencsikkel. E kettő persze "profi előadás" is volt, a szó legjobb értelmében, hivatásos együttessel, gyakorlott, nagyszerű énekesekkel, csiszolt hangzással. Néhány mozzanatban talán mégis összehasonlíthatók a Vásáry vezényelte Rigolettóval. A lombardok és Az álarcosbál bemutatóját is a mindennapos operaüzemhez képest szokatlanul sok próba előzte meg. Ott is előfordult, hogy egy-egy énekes rosszul lépett - be nem a premier okozta izgalom, hanem a karmester teremtette óriási drámai feszültség miatt. (Természetesen a Rigoletto bemutatóján hallható pontatlanságok egy része nem a drámai feszültség, hanem valóban a gyakorlatlanság következménye volt, de az előbbire is akadt példa.) És mindhárom Verdi-előadás elsősorban és alapvetően a műről és a mű érdekében szólt.
Vásáry Tamás elsődleges kifejező eszköze operaelőadásban is a zenekar: jelen esetben a Szent István Király Szimfonikus Zenekar, Záborszky Kálmán fiatalokból, jórészt iskolásokból álló tehetséges együttese. Az opera bizonyos zenekari részei színesen, erős drámai karakterrel. bensőségesen szólaltak meg, szíven ütötték a hallgatót. A híres Rigoletto-Sparafucile dialógusból artisztikusan formált instrumentális darab lett énekszólam-függelékekkel, ami egyáltalán nem áll távol Verdi szándékától, hiszen e jelenet drámai lényege épp a titokzatosság, a leplezettség, a lappangó szörnyű terv lehetősége, ami megbúvik a gyönyörű csellódallam mögött. Vásáry keze alatt csodálatosan éltek, újjáéledtek Verdi zenekari színei. Nem is gondolná az ember, milyen drámai szerepe lehet egy-egy hangszerpárosításnak, milyen jelentőségteljes tud lenni egy hangszeres dallam vagy ellenpont, egy timpaniütés, egy-egy vonós-bevágás a recitativo accompagnatókban. Rigoletto nagy accompagnatói ("O uomini..."; "Cortigiani") a kiválóan éneklő és alakító Massányi Viktor és a drámából teljes intenzitással részt vállaló zenekar közös munkájának emlékezetes pillanatai voltak. Az áriakíséretek olyan mívesen megmunkált mellékszólamait, olyan finom belső játékait lehetett néha hallani, amilyeneket más előadásban nem, és lemezen is ritkán. Furcsán hangzik, de bízvást állíthatom: a lötyögések és pontatlanságok ellenére minden tempónak feszes tartása volt, minden szám karakterisztikusan elindult és lezárult (aki járatos a zenei előadóművészet titkaiban, tudja, milyen alapvető és milyen nagy dolog ez). Az áriákban és egyéb zárt számokban a karmester finoman követte az énekeseket, de a zene tartásából nem engedett. Ahol a zenekar vitte a vezető szerepet, ott még annyit sem engedett, vállalva a további pontatlanságok kockázatát.
Természetesen voltak a november 18-i Rigoletto-előadáson sikerült és kevéssé sikerült részek. Az, hogy az együttes "szétment" a báli jelenet végén, azaz a kórus és a színpadi "banda" jócskán lemaradt, eltávolodott, és csak a lezáráskor talált vissza a főzenekar egyébként kérlelhetetlenül feszesen lüktető zenéjéhez, nem tudott különösképpen felizgatni. (A hat-nyolc évvel ezelőtti Erkel Színház-i, "hivatalos" Rigolettón is tapasztaltam hasonlót, de nem amiatt hagytam ott a felénél azt az előadást...) Csalódást okozott viszont a viharjelenet, amely a várt drámai sodrás és az elviselhetetlenségig fokozott feszültség helyett darabokra esett szét, s a tercettből sem sütött a kívánatos drámai tűz. A második, november 19-i előadás felvételét meghallgatva véltem megérteni Vásáry elképzelését: úgy tűnik, ő a viharjelenet csúcspontját, Sparafucile, Maddalena és Gilda tercettjét kupolaszerűen szándékozott felépíteni, egy zeneileg karcsúbb hangzású indítás után Gilda nagy dallamára helyezve a fő súlyt; a szándék azonban itt csak szándék maradt.
Összefoglalva annyit mondhatok a Vásáry-féle Rigolettóról, hogy szeretnék minél több ilyenfajta operaelőadást hallani. Igazságtalan vagyok, hogy nem méltatom a fiatal énekesek teljesítményét; mentségem, hogy a fenti tűnődés semmiképpen nem kíván "szabályos" zenekritika lenni. Mindenesetre az általam hallott november 18-i előadáson két énekes - Massányi Viktor és a Gildát alakító Hamvasi Szilvia - követni tudta Vásáryt zeneisége és drámaisága magaslatain, a többiek követni próbálták, több-kevesebb sikerrel. Olyan nem akadt, aki nem próbálta: sem a szólisták közt, sem a kórusban, sem a zenekarban.