Kiss Álmos Péter
A perzsa csapda
Válságba döntheti-e a világot Irán?

Valahányszor szó esik az iráni nukleáris program fegyveres (amerikai vagy izraeli) erõvel történõ megállításáról, menetrendszerû pontossággal érkezik az iszlám köztársaság válasza: egy támadás esetén a Hormuzi-szoros lezárásával megbénítaná a világ olajforgalmának 40 százalékát, és súlyos csapást mérne Izraelre - akkor is, ha Izrael nem venne részt a támadásban. E kettõs fenyegetés - ne feledjük, a sakkot Perzsiában találták föl - nagyon jól kigondolt stratégia.

Az iráni politikai elit tisztában van azzal, hogy az ország csak nagyon rövid ideig tudna ellenállni az Egyesült Államok vagy egy katonai koalíció csapásainak. De az olajforgalom fennakadása lidércálom minden importáló nemzet számára, és a blokád lehetõsége az Egyesült Államok ellen fordítaná (de minimum semlegességre kényszerítené) a potenciális szövetségeseket - még azokat az államokat is, amelyek számára létfontosságú a hajózás szabadsága. Az Izrael elleni támadás Irán mellé állítaná (de minimum semlegességre kényszerítené) az iszlám világ nagy részét - még azokat az államokat is (elsõsorban Irán közvetlen szomszédait), amelyeket veszélyeztetnek Irán világmegváltó ideológiával párosult hatalmi ambíciói. Ugyanakkor az amerikai politikusok - egyáltalán nem kompromisszumkész - nyilatkozatai és az amerikai katonai támaszpontok Iránt körülfogó gyûrûje hitelt ad a „veszélyben a haza” jelszónak és elhallgattatja a belsõ ellenzéket.
A fenyegetõzést a fegyveres erõk ütõképességét hangsúlyozó propaganda - új fegyverekrõl, hadgyakorlatokról szóló beszámolók - teszik nyomatékosabbá. Éles szemû elemzõk eddig hamar kirántották a szõnyeget a különösen nagyzoló állítások alól. A 2006-ban bemutatott rakétameghajtású torpedóról kiderült, hogy valójában az orosz Skval, mely eddig egyetlen hajót süllyesztett el „sikeresen”: a Kurszk tengeralattjárót, amelynek a pusztulását saját Skval torpedójának a robbanása okozta. A közelmúltban végrehajtott rakétagyakorlatok kép­anyagáról is kiderült, hogy egy része két évvel ezelõtt már megjelent, másokat képszerkesztõ programmal „javítottak fel”. Ezek a propaganda baklövések nem jelentik azt, hogy a fenyegetést nem kell komolyan venni - de mindenképpen felhívja a figyelmet arra, hogy Irán valós katonai erejének felbecsüléséhez a propaganda (és az azt gondolkodás nélkül ismétlõ nyugati hírmédiumok) helyett megbízhatóbb forrásokra van szükség.

De ha nem férünk hozzá hírszerzõi jelentésekhez, elég nehéz ilyen forrásokat találni: a nyilvános fórumokon megjelenõ elemzések szinte kivétel nélkül egyetértenek abban, hogy ha a legkisebb harci tevékenységre is sor kerülne, Irán hónapokra lezárná a Hormuzi-szorost, a nyersolajszállítások meg-szûnnének, az olaj ára többszörösére ugrana, és az egész világon kialudnának a fények. (Az Izrael elleni támadás lehetõsége nem nagyon foglalkoztatja az elemzõket.) Csak nagyon ritkán lehet józanabb és megalapozottabb munkákra bukkanni. Ezek nehezebben hozzáférhetõk, mint a végítélet-víziók, és korántsem olyan szenzációsak. Viszont szinte kivétel nél­kül egyetértenek abban, hogy Irán legfeljebb néhány napig tudná vala­mennyire zavarni az olaj­szállí­­tásokat, de nem képes egy teljes blokádot fenntartani. Ez a piaci árakban eleinte ingadozásokat okozhat, de szó sem lenne „a nemzetközi kõolajforgalom 40 százalékának” megbénításáról. Elsõ­­sorban azért, mert a nemzetközi kõolajforgalom „csak” 18-20 százaléka halad át a Hormuzi-szoroson. Másodsorban a Perzsa-öböl olajának jelentõs részét létezõ és mûködõ csõvezetékeken el lehet juttatni a felhasz­nálókhoz - egyedül Irán nem ren­delkezik alternatív szállítási lehetõségekkel, ezért a blokáddal önmagának okozná a legnagyobb kárt.
A Perzsa-öböl államai számára nem meglepetés egy iráni blokád lehetõsége. Alternatív szállítási kapacitást, elsõsorban csõvezetékeket létesítettek, amelyek a korábbi válságok során már bebizonyították, hogy mûködõképesek. Szaúd-Arábia kelet-nyugati csõvezetékén az ország termelésének nagy részét át lehet szállítani a rasz-tannurai olajterminálról a Vörös-tenger melletti Janbu al-Bahrba. Irak teljes termelését Szírián és Törökországon keresztül a Földközi-tenger kikötõibe, illetve Szaúd-Arábián keresztül a Vörös-tengerhez lehet szállítani. A vezetékek jelenleg vagy messze kapacitásuk alatt üzemelnek, vagy le vannak zárva, de rövid idõ alatt üzembe helyezhetõk. További vezetékek tervezési vagy építési fázisban vannak.
Igaz, az alternatív szállítási útvonalak költségesebbek, mint a jelenlegi megoldás, amikor az olajat gyakorlatilag a kitermelés helyszínén lehet hajóba szivattyúzni. A vezetékek, szelepek, szivattyúk könnyen szabotálhatók; õrzésük jókora erõ­forrásokat igényel. Karbantartásuk (különösen a krízis elsõ napjaiban, amikor csúcsra kell járatni minden alternatívát) szintén nagyon költséges. Egyszerû mû­szaki okok és a kezelõ személyzet inkompetenciája következtében lehetnek ideiglenes fennakadások és kialakulhatnak szûk keresztmetszetek, de a világ kõolaj-ellátásában nem lenne jelentõs visszaesés: az alternatív szállítási kapacitás jelenleg napi 6,5 millió hordó, amit áramlásgyorsító adalékokkal 60-65 százalékkal növelni lehet - bár ez még mindig csak a jelenlegi, normális forgalom fele. Az aggodalom tehát még mindig indokolt lenne - feltéve, ha Irán valóban képes lenne a szoros teljes blokádjára.
Egy tengerszorost rövid idõre váratlanul lezárni nem különösebben nehéz feladat. Az iráni fegyveres erõk évtizedek óta készülnek erre, és aknatelepítéssel, rakétaütegekkel, hadihajók és repülõgépek õrjárataival könnyen megakadályozhatják, hogy fegyvertelen, védtelen teherhajók átjussanak. De egy blokád fenntartása már egyáltalán nem egyszerû feladat - mint azt korábbi tapasztalatok is bizonyították. Az 1980-88 közötti iráni-iraki háború során a hadviselõ felek rendszeresen támadták egymás és az ellenséggel kereskedõ semleges államok hajóit. Ez volt a „Tanker War”, a tartályhajó-háború, melynek során elég meggyõzõen bebizonyosodott, hogy egyrészt a szoros forgalmát még rövid ideig is nehéz korlátozni, másrészt ezzel nem nagyon lehet a világot zsarolni, több okból sem.
A modern szupertankerek - különösen az új, kettõs falú hajók - ellenállnak a hagyományos fegyverekkel végrehajtott támadásoknak. A megerősített védelem elnyeli az aknák, torpedók és rakéták robbanásának erejét. A különálló rekeszekre osztott hajótestet egy nagy lék sem tudja elsüllyeszteni.
A blokád nem riasztja el a szállítókat sem. A harci tevékenység következtében magasba szökkenõ szállítási tarifák meggyõzik a legóvatosabb hajótulajdonosokat is, hogy érdemes kockáztatni. És mindig akadnak kapitányok és tengerészek, akik megfelelõ fizetségért akár a legveszélyesebb háborús zónákban is vállalják a hajózást.
A nemzetközi olajpiac gyorsan képes alkalmazkodni. A tartályhajó-háború eleinte 25 százalékos visszaeséshez vezetett a szállításokban. Ezt más termelõk (például Nigéria) pótolták, amíg a szállítások visszatértek a szokásos szintre. A nyolcvanas évek során az olaj világpiaci ára fokozatosan csökkent. Irán még engedményeket is adott kereskedelmi partnereinek, hogy ellensúlyozhassák a magasabb biztosítási költségeket - ame­lyek amúgy nem képviseltek jelentõs tételt a szállítmány ér­téké­­hez képest.
A Tanker War 1988 áprilisában gyakorlatilag véget ért: a kuvaiti olajkonvojokat védõ amerikai haditengerészet egy gyors hadjáratban szétzúzta Irán tengeri hadviselõ képességét, megmaradt hajóit a kikötõkbe kényszerítette, és megnyitotta a nemzetközi vízi utat. Az iráni tengerészek reménytelen körülmények és lehetetlen feltételek között is bátran küzdöttek a lehengerlõ tûzerõvel szemben, és valószínûleg most sem lenne ez másképp. De a tengeri és légi had­viselés erõsen eszköz- és technológia-függõ - önfeláldozó vallási fanatizmus, forradalmi lelkesedés és innovatív harceljárások csak kis részben tudják ellensúlyozni az elavult elektronikát, a megbízhatatlan tûzvezetõ rendszert, a hatástalan légvédelmi eszközöket, a túl kevés és elavult repülõgépet. Az iráni flotta nagy felszíni egységei kiöregedett, 30-50 éves hajók, melyeket úgy-ahogy modernizáltak.
A tengeralattjárók az öböl sekély, meleg és zajos vizeiben csak nagyon szûk korlátok között használhatók. A nehezen felderíthetõ gyorsjáratú motorcsónakok tûzereje gyakorlatilag kézi fegyverekre korlátozódik. A légierõ elavult repülõgépeivel nem képes támogatást biztosítani a felszíni egységeknek. Az is kétséges, hogy az iráni tisztek tapasztalata és szaktudása elegendõ-e egy ilyen léptékû hadmûvelet vezetésére és koordinálására. Ilyen körülmények között pedig nem lehet egy blokádot fenntartani.
A szoros lezárása azért is valószínûtlen, mert magát Iránt érintené a legérzékenyebben. Irán nem létesített alternatív szállítási lehetõségeket, olajtermináljai a Perzsa-öböl mentén fekszenek. Saját hajóit nyilván átengedné a szoroson, de azok nagy valószínûséggel az ellenség kezébe kerülnének. Ezen túlmenõen olajfinomító kapacitása nem képes lépést tartani a hazai igényekkel, különösen benzinbõl jelentõs behozatalra szorul. A blokáddal járó bevételkiesést és gazdasági visszaesést az instabil iráni gazdaság sokkal kevésbé lenne képes elviselni, mint azok, akik ellen irányulna.
A Hormuzi-szoros blokádjával kapcsolatos ítéletnapi elõrejelzés inkább mesterségesen fenntartott médiahisztéria, mint valós lehetõség. A szoros olajforgalmának zavarása eredményezhet jelentõs - és ideiglenes - áringadozásokat, de ezek csak az olajpiaci szereplõk spekulatív és opportunista magatartásának következményei. Tartós és jelentõs áremelkedésre csak akkor lehet számítani, ha a nemzetközi olajpiac szereplõi úgy látják, hogy az események tartós és jelentõs - és alternatív forrásokból pótolhatatlan - visszaeséshez vezetnek a termelésben. Pontosan ez történt 1973-ban, amikor az OPEC államok közösen léptek föl, és sikerült elérniük a termelés tartós korlátozását. Ez a jövõben sem fog változni: mivel a szoros blokádja nem vezet tartós termeléscsökkenéshez, ezért emiatt tartós olajhiány és tartós áremelkedés sem várható. (A szerzõ katonai elemzõ)