Karsai László
A Fehér Ló keresztje
Hetven éve ítélték el Szálasi Ferencet

1938. augusztus 27-én új rab érkezett a szegedi fogházba. A 9323-as számú elítélt Szálasi Ferenc, a nyilaskeresztes mozgalom vezére volt. A Szálasi-perben hetven éve, 1938 júliusában hirdették ki a jogerõs ítéletet. A késõbbi nemzetvezetõ maga kereste a börtönt, hogy így szerezzen mártírglóriát magának. A bíróság elõtt kijelentette: „Én nem lehetek istenibb Istennél. Isten is a káoszból teremtette a mindenséget és rendjét. Ezzel leszögezte az alaptörvényt, hogy minden rend rendetlenségbõl születik meg. Ha az én célkitûzésem zavaros és értelmetlen, akkor csak azt vallom, hogy ebbõl a káoszból fog megszületni magyar népem boldogságának és jövendõjének rendje.” 1940-ben Horthy Miklóstól kapott amnesztiát, majd hat évvel késõbb elérte célját: káoszba és pusztulásba sodorta az országot.

A nyugállományú vezérkari õr­nagy 1935 márciusában alapította meg a Nemzet Akaratának Pártját (NAP), amelynek élén két évig szinte semmit nem ért el. A hatóságok csak 1937 februárjában kezdtek felfigyelni erre a szélsõjobboldali mozgalomra. Szálasi 1936 õszén, rövid németországi „tanulmányútja” után radikális hangnemû röplapokat kezdett kiadni. A „Magyar munkás! Eszmetárs!” kezdetû, NAP-röpirat „Jogot! Munkát! Megbecsülést!” követelt a munkásoknak, hogy kiszabadíthassák magukat „… a zsidóvezetés alatt álló szociáldemokrata-kommunista szakszervezetek zsarnoki önkényuralmának béklyóiból és a feudál-kapitalista, nemzetpusztító tõkés zsidóság önzõ, kapzsi karmaiból!”. A hatóságok figyelmét a röplapban szereplõ fenyegetések keltették fel. „A magyar munkás eddig kért. Nem hallgatták meg. Követelt! Követeléseit nem teljesítették! Most el fogja venni azt, ami õt illeti meg - de min­dég a Nemzet és a Haza szent nevében és javára.” E röplapért 1937. április 27-én Szálasit három hónapi fogházra ítélte a budapesti kir. büntetõtörvényszék. Szálasit ekkor mint munkásvezért ítélték el, olyan politikusnak nevezve õt, aki „a munkásosztály kizárólagos uralmának erõszakos úton való létesítését követelte”.
A „Magyar Munkások! Eszmetársak!” kezdetû röpirata vádirat volt a polgári társadalom vezetõi, a pártok és a kormány ellen. Ez utóbbit egyenesen azzal vádolta, hogy „munkásszociális elgondolásait az internacionális nagytõke és a fajszociálista zsidó szociáldemokrata párton keresztül hajtja végre; hazafiasságot, nemzetszeretetet követel tõlünk, de nem ad nekünk biztos Hazát, munkásszeretõ nemzetet!”. A keresztény egyházak vezetõit pedig azzal vádolta a röpirat, hogy „a nemzetet elválasztották Istentõl, az internacionalizmus oldalára állottak, amikor a nép leghalálosabb küzdelmét vívja ellene, megrendítve a magyar munkásban Isten, Haza, nemzet és a család elválaszthatatlanságának hitét”.
A nyilasok sikerének az volt az egyik titka, hogy az egész, ma úgy mondanánk, „balliberális” sajtó kíméletlenül támadni kezdte õket, ezáltal elvitte hírüket a legkisebb falvakba is. Szálasi nemegyszer jegyezte meg, hogy neki tulajdonképpen az ellenségei csinálják a legnagyobb propagandát. Egy kortárs találó megállapítása szerint mivel nem volt Magyarországon kom­munista párt, a „néptömegek az ellenzéki gondolat legélesebb kifejezõjét a nyilas-mozgalomban látták, és ezért is csatlakoztak”.
1937. március 15-én adta ki Szálasi a „Csonkahaza” felépítésének tömör tervét. Meghirdette „programját”: a zsidókérdés gyökeres és intézményes megoldását, népszavazással szentesített parancsuralmat és új, nemzeti munkaalkotmányt.
A „nemzetet bomlasztó és mérge­zõ” zsidóságnak azt üzente Szálasi, hogy vagy engedelmeskednek parancsainak, vagy „kitépjük õket a magyar nemzet testébõl!”.
1937 folyamán Szálasit többször letartóztatták, majd hamarosan szabadlábra helyezték. Szálasi ekkor már veszélyes volt, mert nagyon népszerû lett. Mint egyik ellensége megállapította, sok magyar munkás azt hitte: „… Szálasiban végre eljött a magyar politikai életbe az a félelem és gáncs nélküli férfiú, akiben van elég szellemi és erkölcsi erõ, hogy a dolgozó népmilliókat maga köré gyûjtve megvívja a harcot az eljövendõ magyarszocialista Magyar­­-országért”. 1937-38 folyamán a nyilasmozgalom országszerte viha­ros gyorsasággal erõsödött. „A szél­sõségek irtózatos mértékben elõretörtek az országban, behatoltak az egyetemre és a középiskolába, szennyes röpiratokkal, politikai pornográfiával mételyezték meg a fiatal lelkeket” - írta 1938 tavaszán az egyik liberális lap.
A sorozatos, ám még nem jogerõs ítéletek, a sajtó kitüntetett figyelme Szálasit és mozgalmát országosan ismertté tették. 1937. október 24-én az õ vezetése alatt egyesültek a magyarországi szélsõjobboldali pártok. A Vigadóban tartott nagygyûlésen formálisan hét párt egyesült.
A Magyar Nemzeti Szocialista Párt (MNSZP) egykorú célkitûzéseiben a lényeg a hatalom átvétele volt, „a kormányzó Úr Õfõméltósága és a magyar nemzet akaratából”. Hitet tett az MNSZP „az Istenhiten alapuló haza- és nemzetszeretet” mellett. Baráti kezet nyújtanak a Kárpát-medence testvérnemzeteinek. Mivel ebben a programban nem említették Trianont, nem kellett tisztázni azt sem, hogy mi lesz akkor, ha a románok, szlovákok, szerbek esetleg nem akarnak egyesülni a Hungarista Birodalom „magasabbrendû nagy népi közösségében”, természetesen magyar nemzetiszocialista vezetés alatt. Szálasi részérõl ez nem opportunizmus volt: benne egyetlen pillanatra sem merült fel, hogy hungarizmusának IGAZSÁGÁT ne fogadnák megváltó igazságként egész Közép-Európában a népek.
Szálasi mélyen hívõ, rendszeres templomlátogató katolikus volt. Sík­ra szállt az iskolai (keresztény) vallásoktatás mellett, melynek feladatát abban látta, hogy „igaz keresztény embereket formáljon”.
A „nemzetnevelés” feladata pedig az, hogy a keresztény emberekbõl „Hazáját, nemzetét és fajtáját szeretõ egyént neveljen”. Szálasi szerint az egyház azért fordult szembe a nemzetiszocialista mozgalmakkal, mert a világi, politizáló egyház „világi totalitásra” is törekszik a vallási totalitás mellett. „A politizáló Egyházat azonban mozgalmunk nem fogja tûrni semmilyen formájában” - figyelmeztette Szálasi egyházi ellenfeleit. A nemzetiszocializmusban születik meg a legtökéletesebb totalitás, a nemzet totalitása, e mellett nincs helye az egyház politikai totalitásának. A „turáni egyisten hitet” mint pogány, elavult világnézetet bírálva Szálasi megjegyezte: „Meg vagyunk gyõzõdve, hogy Krisztus Urunk azért jutott el közénk olyan könnyen, mert éppen a Fehér Ló taposta elõtte a magyarság erkölcsi életében az utat.” Szálasi leszögezte, hogy az egyházi vagyonokat „igazi rendeltetésüknek” fogják átadni, a nagy egyházi birtokokat pedig meg fogják szüntetni a földbirtokreform keretében, így nem csodálható, hogy a történelmi keresztény és keresztyén egyházi vezetõk sem rokonszenveztek a nyilasokkal.
1938 tavaszán, az elsõ zsidótörvény elõkészítése, majd képviselõházi és felsõházi megszavazása után a Szálasi ellen folyamatban lévõ perekben a vád egyszer csak elkezdett nem foglalkozni a „bevett hitfelekezet elleni izgatás” bûnügyi tényálladékával. A hangsúly ettõl kezdve a hatalom erõszakos megragadására kerül át. Miután a hivatalos kormányprogram rangjára emelkedett a „zsidózás” - finomabban fogalmazva: a zsidókérdés „törvényes” rendezése -, nehéz lett volna Szálasit azért elítélni, mert útszélibb stílusban mondta ki azt, amit még kormánypárti képviselõk és a kormányhoz közel álló újságírók is hangoztattak: Magyarországon van zsidókérdés, a zsidók túl sokan vannak, és túl sok a pénzük, hatalmuk, földjük, ez utóbbiakat tehát el kell venni tõlük.
Darányi Kálmán miniszterelnök a nyilasokkal az Anschluss után már nem mert, nem is nagyon akart leszámolni, sõt „megtévedt hazafiakként” próbálta kezelni õket. Áprilisban tárgyalásokba bocsátkozott Szálasi egyik bizalmasával, és ígéretet tett néhány állami pozíció átengedésére, sõt hét-tíz mandátumot ígért a következõ választásokon a nyilasoknak. Szálasi egyik törvényszéki beadványában jogosan panaszolta, hogy miközben ismételten tárgyalásokat folytattak vele, amint azt látták, hogy „kompromisszumokat kötni a jelenlegi rendszerrel hajlandó nem volt, felújították a megbeszélések idejére felfüggesztett rendõrhatósági, illetve bûnvádi eljárásokat”. Darányi a nyilasokkal folytatott tárgyalások miatt a konzervatív tábor bizalmát végkép elveszítette, így Bethlen Istvánnak nem volt nehéz Horthyt meggyõzni arról, hogy menesztenie kell a miniszterelnököt.
Amikor Szálasit 1938 februárjában rendõri felügyelet alá helyezték, egyik alvezére, Hubay Kálmán kitalálta, hogy a fontosabb nyilas­gyû­léseken a fõhelyre egy üres széket állítsanak. A Nyolc órai Újságban gúnyos versikével kísérték azt a karikatúrát, melyen egy üres szék elõtt térdre borult, dervis-szerû, szõrös lábú férfiak láthatók.
„Új szekta támadt szép honunkban,
hitelve misztikus üresség,
akit imád, nem ül az székben,
bálványa maga az üres szék.”
A nyilasok, a gúnyolódásokkal mit sem törõdve, fontosabb gyûléseiken az üres székre virágot helyeztek, szétoszlás elõtt felemelt jobb karral egyperces néma imát mondtak, a párthelyiségekben pedig Szálasi arcképe alatt ott virított a felirat: „Nagypéntek nélkül nincs feltámadás!”
Egyik bírósági tárgyalásán Szálasi kijelentette: „Én nem lehetek istenibb Istennél. Isten is a káoszból teremtette a mindenséget és rendjét. Ezzel leszögezte az alaptörvényt, hogy minden rend rendetlenségbõl születik meg. Ha az én célkitûzésem zavaros és értelmetlen, akkor csak azt vallom, hogy ebbõl a káoszból fog megszületni magyar népem boldogságának és jövendõjének rendje.”
1938 tavaszán Szálasi szándékosan törekedett arra, hogy mielõbb börtönbe csukják, így vonva az üldözöttnek kijáró mártírglóriát feje köré. A nácik tudatosan ápolták a hatalomért vívott (utcai) harcokban elesett „mártírjaik” emlékét. Az 1923. novemberi müncheni „sörpuccs” leverésekor agyonlõtt nácikat vagy a kommunista és szociáldemokrata paramilitáris munkásosztagokkal vívott csatározásokban életüket vesztetteket a mozgalom panteonjába helyezték. Szálasi és hívei meg sem próbálkoztak a hatalom erõszakos átvételével, puccsal. Erõs, szélsõséges baloldal Magyarországon nem létezett, az utcákon randalírozó, zsidókat inzultáló vagy zsidó üzletek kirakatait betörõ nyilasokat a rendõrök és csendõrök könnyedén megfékezték, az elkövetõket rövid úton elítélték, internálták és/vagy büntetõszázadba sorozták. Mártírglóriát ilyen körülmények között az „üldözött” nyilasok feje fölé nem lehetett vonni, ezért kellett magának a Vezérnek börtönbe vonulnia.
A Hungarista Útban Szálasi a tõle megszokott dagályos stílusban búcsúzott híveitõl 1938 júniusában: „Magyar Testvérek! Tanúim lesztek, hogy a magyar nemzetiszocializmus a Hungarizmusban köti össze, mint élethíd a földi célt az égi céllal, hogy utat és célt jelöl minden honképes és talajgyökeres embernek, aki hisz Istenben, Hazájában, a Kárpát-Duna sors- és társközösségében, a hinni, engedelmeskedni és harcolni tudó nagy népi közösségünkben, melynek valóságában a Pax Hungarica áll. Tanúim lesztek…”
1938. július 6-án ült össze a Fellebbviteli Tábla. Szálasit nagy tömeg várta az ítélõtábla folyosóján. Komoly rendõri készültség mellett bírák, ügyészek, hírlapírók és sok nyilaskeresztes fiatalember tódult a tárgyalóterembe. Szálasi híveinek óriási (és hangos) felháborodására a Tábla vezérüket háromévi fegyházra ítélte, politikai jogait öt évre felfüggesztette, és elrendelte azonnali õrizetbe vételét.
A Kúria 1938. augusztus 24-én elutasította Szálasi semmisségi panaszait és fellebbezését. Az egyik nyilas hetilap helyszíni tudósítása szerint: „Szülõk, testvérek, védõk, barátok és hívek dermedten, némán, könnyes szemekkel álltak a végsõ fórum ítélõszéke elõtt.” Vigaszul Mussolinit idézte a hetilap, aki 1911. szeptember 23-án bíráinak az utolsó szó jogán kifejtette: „…ha elítélnek, megtisztelnek, mert nem egy gonosztevõt ítélnek el, hanem az Eszme követõjét, a lelkiismeret agitátorát, a hûség katonáját, aki számított az önök belátására, mert érzi magában a jövõ elõszelét és az igazság nagy erejét. Ügyvédeim mindent elõterjesztettek, nincs újabb mondanivalóm. Nem mondhatnék mást, mint amit az a bizonyos keresztény mondott a római birodalom hanyatlása idején: - mit érdekel engem, hogy a birodalom elpusztul, ha a romokból diadalmasan támad fel Krisztus keresztje.” A helyszíni tudósító „Testvérek! Nagypéntek nélkül nincs feltámadás!”-sal búcsúzott nyilas olvasóitól.
Augusztus 27-én a Markó utcai törvényszéki fogházból átszállították Szálasit a szegedi Csillagbörtönbe. A nyilasok augusztus 30-án országos „mozgalmi gyászt” rendeltek el. Szálasi a Hungarista Naplóban a börtönben töltött két évét (1940. szeptember 17-én kormányzói amnesztiával szabadult) „A meggyalázás és az újjászületés esztendei”-nek nevezte. (A szerző történész)