A huszonéves Ishmael Beah máris komor életrajz birtokosa. Sierra Leone-i
gyerekéveirõl megjelent könyvét (Gyerekkatona voltam Afrikában) húsz
nyelven olvassák, s a milliónyi olvasóból sokan könnyezik meg. Joggal persze. A
szerzõ elõbb a polgárháború menekültje, majd családja kiirtása után a harmadik
világ értelmetlen harcainak legvadabb gyilkosai közé áll: gyerekkatona lesz, aki
drogoktól bódultan utánozza a Rambo-filmek ölési technikáit, miközben magát
élet-halál urának érzi. Lelkifurdalása nincs, fizikai fájdalmat már nem érez.

A könyv elsõ harmadának recenziója egyetlen szó lehetne: életösztön. Más a
kontinens és távoli a kultúra, de sok a hasonlóság Kertész Imrének a
Sorstalanságban leírt gyerekkorával. A felnõttek érthetetlen világa itt sem
oltalmaz, hanem szörnyként rabolja el a játékra, a kalandra és az álmodozásra
adatott gyerekkort. Sõt elvenné a majdani felnõttséget is. A lehetõségek
kifutására szabott éveket, melynél nincs elvehetõbb értéke a gyereknek.
Igen kevert közegben él a szerzõ. A közösségek a muszlim papok köré
szervezõdnek, de belefér az õsökhöz imádkozás is a napi „apróbb” (például
iskolai vizsgákon bevetett) okkult gyakorlatokkal együtt. És persze a nyugat
„keze is beteszi a lábát ” - pár amerikai rapkazetta Ishmael legféltettebb
kincse. A lelkileg-testileg sebzett, éhezõ, vadállatoktól ûzött, hónapokig az
erdõben egyedül bolyongó kisfiú közvetlenül a veszedelem elõtt még a helyi Ki
mit tud?-ra készült, hogy nagyot villantson a tengerentúli „tesók”-tól ellesett
táncával.
Majd egy utazás során (akárcsak Kertész) pont oda cseppen, ahonnét minden
erejével menekülnie kellene. Elõbb sokkos, csonkított, halottaikat cipelõ
menekültekkel találkozik, majd maga is a kormányellenes gerillák, a RUF katonái
elõl rohan mind mélyebbre a dzsungelbe, akik egyre közelednek, miközben egész
falvakat iktatnak ki a létezésbõl. Politikai célok, elvi indoklás szóba sem
kerül, a dolgokat végig a gyermek szemével látjuk, eszerint a harc kizárólag
élelemért, munícióért és a besorozható emberekért dúl. És igen hamar: magáért az
ölésért. Hõsünk leginkább a vele egykorú gyerekkatonáktól fél, akik a hadtápként
kapott szerektõl napokig nem alszanak, sérülést nem éreznek, és semmi gátlásuk
sincs.
Épp ilyen lesz õ is. A hosszú bujkálás során Ishmael majdnem hazakerül
családjához, ám a falut a felkelõk a szeme láttára gyújtják fel. Így találja
magát a kormányhadsereg egy osztagában, ahol AK-géppisztolyt adnak a kezébe, és
furcsa fehér tablettákat. Majd portyázni viszik, mondván, hogy most
megbosszulhatja családja kiirtását. Az eddig óvott kazettákat pedig tûzre
hajítják. Ezzel zárul a gyerekkor, s kezdõdik a gyilkos idõszak a fiú sorsában.
A felnõttek a könyv szerint okkal ölnek, megtorlás, megelõzés és rablás miatt. A
mindkét oldalon harcoló gyerekek viszont sportból, vagányságból, s hogy az
erdõben az akkumulátoros tévén látott akciófilmeket másolják: „…miután rengeteg
embert megöltünk, folytattuk a filmet. Harcoltunk, filmet néztünk, és drogoztunk
”. Esetenként játszanak is - stopperrel mért kivégzési versenyt. Mindeközben
(olvasni is rettenet) felnõtt gonosztevõkre oly jellemzõ hatalmi kéjt élnek át,
hisz a halál módja, a szenvedés hosszúsága felõl maguk dönthetnek.
Az olvasó e ponton érzi magát szerencsés kívülállónak, hogy nem a szöveg
valóságában kell élnie. S a Legyek ura regényre gondol vagy Bruce Willis
szakaszparancsnok keserû arcára a Nap könnyei című filmbõl, ahol egy hasonló
vérengzésbe botlanak az arra tévedõ deszantosok.
Végül a parancsnok, Jabati hadnagy, aki két mészárlás között Shakespeare-t (!)
olvasgat a verandán, „eladja” hõsünket pár társával együtt az ENSZ gyermekmentõ
szervezetének. Freetownban, a fõvárosi UNICEF-gyerektábor emberei kísérlik meg a
csaknem lehetetlent, hogy a gyerekbõrbe zárt kis vadakat újra emberré tegyék.
Nem kis árat fizetnek érte. Drogok és fegyverek híján a gyerekek verik és
megalázzák ápolóikat, s mivel ennél több erõszakhoz szoktak, elrejtett
szuronyokkal, kézigránáttal ölik egymást. „Ki nem állhattam a civilek
utasításait… még ha reggelizni is hívtak. Pár napja még mi döntöttünk arról,
hogy éljenek vagy meghaljanak.” Kínkeservesen, de a tengernyi durvaságot
makacsul a sérülés tüneteinek nézve, a tábor munkatársai idõvel emberi érzéseket
csempésznek vissza a kamasz-veteránok lelkébe. Ishmael „visszatérésében” az
ápolónõ, Esther testvéri szeretete, majd az egyetlen élõ rokon, a nagybácsi
befogadó családja a meghatározó. Na és az újra felfedezett popzene, a Run DMC és
Bob Marley dalai, melyek dünnyögése, fordítása a személyes terápia része.
A szerzõ rehabilitációja a tengerentúlon lesz teljes. New Yorkban az elõször
látott hónál, az ENSZ-ben való felszólalásnál, az Oberlin fõiskolán megszerzett
diplománál és az azóta is a háborús gyerekekrõl tartott elõadásainál nagyobb
csodában részesült: hagyták, hogy „élvezze gyerekkora utolsó pillanatait”. Bár
személyesen megmenekült, Afrika békés jövõjére a leírtak alapján semmiféle
emberi megoldás nem mutatkozik.