Vissza a tartalomjegyzékhez

Pátkai András
Harag nélkül, szabadon

- Az öccse azt mondja, semmire sem emlékszik a háborús évekből…
- Ervin kevesebbet tud, mint én, én meg semmit nem tudok. Ő az apját sem ismerte.
- Mi volt az első érzése, amikor meglátta Jeruzsálemben?
- Mit mondjak? Nehéz, mert teljesen más körülmények között éltünk és nőttünk fel. Izrael teljesen különbözik attól a kommunista országtól, ahol ő nevelkedett. Persze, örültem, amikor találkoztunk, de nem ismertem volna fel, még ha a szüleimmel együtt látnám őt, még a képek alapján sem. Csak hinni tudok abban, hogy ő az, mert vannak igazolványok, dokumentumok. De ezek nélkül biztos, hogy nem ismertem volna fel.


Ervin és Avraham Jeruzsálemben. Részlet a CNN tudósításából Fotó: CNN

- Melyek az utolsó emlékei a gyermek-öccséről, a pesti eseményekről? 
- A házról olyasmi maradt meg homályosan az emlékezetemben, mintha a középkorban építették volna. Belső udvara volt, körben függőfolyosók, lépcsők vezettek fel. Az első emeleten laktunk, amennyire emlékszem. Azt magam előtt látom, ahogy a testvéremmel egyedül maradtunk egy lakásban. Amikor édesanyám egyszer kiment, hogy ennivalót vásároljon, egyszerűen nem tért haza. Valaki levitt minket a lakásból az óvóhelyre, ami egy szenespince volt. Egy emlékem van onnan, volt egy nagyon mély seb a lábamon, egészen a csontig megsérültem. Ott ültünk a koszban, a szénporban. Akkor láttam öcsémet utoljára. Amikor rádöbbentem, hogy egyedül maradtunk, mintha egy fekete maszkot húztak volna a fejemre, nem emlékszem semmire. Úgy körülbelül hat-hét éves koromban egyszerűen kitörlődött két év az életemből. A Jad Vashem kiderített egy-két dolgot ebből az időből, de azt ma sem tudom, hogy ki mentett meg, és hogyan éltem túl a háborút, a halálmenetet, amellyel Ausztriába kerültem. Az valahogy megmaradt bennem, hogy van egy testvérem. Nem tudtam, hogy él-e vagy sem. Ahogy most utólag kiderült, a családom rólam sem tudta, hogy életben vagyok, pedig - most megtudtam - egészen sok rokonom van Magyarországon. Nagybátyáim, apám testvérei meghaltak, de ott vannak az unokatestvérek, akiket nem ismerek. 
- Hogyan került Izraelbe?
- A cionista mozgalom segítségével csempésztek át Németországba, és velük jutottam el egész Franciaországig. A cionisták között a Gordonia nevű csoporthoz tartoztam. Úgy tudom, akkoriban a magyarok számára ezeket a csoportokat terrorszervezetként mutatták be, mert ellenálltak az angoloknak. Gondolja, hogy a gyerekek terroristák lettek volna? Ugyan! Ezek a szervezetek cionisták voltak. Az volt a céljuk, hogy minél több embert megmentsenek a soából. Franciaországban végül egy Providence nevű hajóra szálltam fel, amely Haifába tartott. Eredetileg abba a csoportba tartoztam, akiket a híres Exodus hajóval vittek volna, de a papírjaim miatt - mi hivatalos okmányokat kaptunk - nem szállítottak fel az Exodusra, hanem legálisan vándoroltam be. Sok fiatal utazott együtt. Én a legkisebbek közé tartoztam. Néhány útitársammal még ma is tartom a kapcsolatot, bár egyre kevesebben vannak életben közülük. 1947. július 20-án szálltunk partra. Haifából nyolc magyar és nyolc lengyel gyereket saját nyelvű csoportvezetőnővel vittek tovább. Először Akhuzába jutottunk, majd más ifjúsági táborokba vittek bennünket. 
- Ezek közvetlenül a függetlenségi háborút megelőző hónapok voltak. Menynyit éreztek akkor az államalapítás körüli feszültségből?
- A háború nem ott zajlott, ahol én voltam. A gyerekek ebből valahogy kimaradtak. Az egyetlen dolog, ami emlékeztetett rá, hogy nem volt elégséges élelem, és néha nagy volt a kavarodás a táborban. Amúgy nehéz volt számomra a beilleszkedés. 
A pesti bandákhoz voltam szokva. Tudja, az egyik budapesti utca srácai a másik utca ellen. Kergettük és dobáltuk egymást naphosszat. Nehéz volt megszokni a táborok fegyelmét. Először nem kibucba kerültem, túl kicsi voltam ahhoz. Falvakban, falusi környezetben nőttem fel, parasztok között. Először Netanyához közel éltem, aztán Jeruzsálembe költöztem. Onnan két-három év után egy Akko melletti településre mentem. Összesen nyolc osztályt végeztem el, de nagyon nehezen. Akkoriban Izraelben azt tartották ideálisnak, hogy a kezükkel dolgozzanak az emberek, a földet munkálják. Ezért a fiatalságot a mezőgazdaságra tanították, négy órát dolgoztunk, négy órát tanultunk. 1956-ban csatlakoztam egy kibuchoz. Egyszerre tanultam héberül és felejtettem el magyarul, ezért volt olyan időszak, amikor mindkét nyelvből csak a felét tudtam. Kilenc-tizennégy éves korú gyerekek voltunk együtt, köztünk sok magyar is. A nagyok olyanok voltak a számomra, mintha a bátyáim és nővéreim lennének. Ez azért is jó volt, mert szinte mindenki találkozott valamilyen rokonnal, én viszont egyedül maradtam, nem volt senkim. Szülei csak egyszer vannak az embernek, és azokat nem lehet kicserélni másokra. Nem kényelmes helyzet, és nem is jó, de ez történt.
- Gondolt arra, hogy valaha is Magyarországra jöjjön?
- Miért jöttem volna? Magyarország nem tett velem semmi jót, hanem mindent elveszítettem ott. Ennyi. Számomra lezárult ez a fejezet. Idejöttem, erre a földre, itt nőttem fel. Igaz, egyszer, amikor nagyon egyedül éreztem magam, írtam az egyik nagybátyámnak, de ő azt hitte, hogy kémkedni jönnék Magyarországra. Magas beosztású rendőrtiszt volt, veszélybe sodorta volna az egész családját. Megértettem a félelmét, és ezért gyorsan lemondtam az ötletről. Ez a magyar természet, hogy nem szeretik a szabadságot. 
Nem sokkal később megnősültem, két gyermekem és két unokám van, akik tényleg nagyon jók hozzám. A helyzetem, egészségem másokéhoz viszonyítva jó. A szakmám mezőgazdász, de inkább műszerészként dolgoztam. Gépeket, motorokat, alkatrészeket készítettem. Persze nem gyárban, Isten ments, hanem egyedül, magánvállalkozóként. Így lehet csak jól keresni.
- Végül is rátalált az öccsére. Hány évig kereste a rokonokat?
- Szüleimet 1947-ben kezdtem el először kerestetni, de nem kaptam pozitív választ. Csak akkor csillant fel a remény, mikor 2001-ben Ervin öcsém is benyújtotta a kárpótlási kérelmet. De a Vöröskereszt még ekkor sem tudott semmit mondani. Ervinről akkor hallottam először, amikor felkerestek azzal, hogy szerepel egy ilyen nevű ember a papírokon. Felhívtam az unokatestvéremet, hogy nézzen utána, él-e még, és megvan-e a címe. Ez két hónappal ezelőtt volt. A múlt vasárnap, hatvanegy év után újra találkoztunk, a King David hotel halljában. Megmutatta a képeket, amelyeket magával hozott. Elérzékenyülten néztem, hogy ilyen szép szüleim voltak. Az ő arcukat is elfelejtettem.


Az édesapa, Paskesz Miklós, és az édesanya elsőszülött fiával, a néhány hónapos Endrével 

- Ezek után sem akar Magyarországra jönni?
- De igen. Megígértem Ervinéknek, hogy elmegyek hozzájuk Budapestre. Harag nélkül, szabad emberként.