Vissza a tartalomjegyzékhez

Kánai András
A film keresztapja

Bágyadt, rekedtes hang, előrebiggyesztett száj, átható tekintet - talán még senki sem forrt egybe annyira egy szereppel, mint a napokban nyolcvanesztendős korában elhunyt, kétszeres Oscar-díjas és sokszoros jelölt Marlon Brando, a filmvászon Keresztapja.


Marlon Brando Don Vito Corleone szerepében (1972)

Az 1924-ben született színész olasz csengésű neve ellenére francia származású család fiaként lépett a kamera elé. Nagyon nem volt egyszerű vele dolgozni, a rendezői instruálást nehezen viselte, de több, egyébként másodvonalbeli film az ő játéka révén ragadt meg a köztudatban. Bár mindig is megvetette Hollywoodot, az ottani színészgenerációk példaképe lett. Elia Kazan tanítványa, a háború utáni új, filmes generáció lázadó típusát testesítette meg, csakúgy, mint a fiatalon elhunyt James Dean. A vad, dacos mimikájú Brandon sikeres szerepeket tudhatott maga mögött A vágy villamosa, a Rakparton vagy a Lázadás a Bountyn című alkotásokban. Az ezt követő években a színész gyengébb mozikban tűnt fel, de mielőtt bárki is kételkedni kezdett volna képességeiben, egy olasz-amerikai író a hetvenes évek elején megváltoztatta az életét.
„Mario Puzo elküldött nekem egy példányt a regény megjelenésekor. Néhány sort is mellékelt, közölve, hogy filmes feldolgozás esetén engem javasol Don Corleone szerepére. Az ajánlat nem keltette fel az érdeklődésemet. Mi közöm volna egy maffiafőnökhöz? - gondoltam.” Szerencsére meggondolta magát. „Azt mondtam magamnak, izgalmas lehet úgy megformálni egy gengsztert, hogy mellőzzük - talán először a filmtörténetben - az aljas fickó kliséjét” - írta a színész önéletrajzi kötetében. A hetvenöt éves, száztizennégy kilónyi Corleone megformálásának sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az egyik hírhedt, amerikai-olasz maffiafőnök bevallottan a filmbéli figura viselkedését utánozta a való életben is. 
A későbbi filmekben, mint az Apokalipszis mostban vagy Az utolsó tangó Párizsban című filmben Brandon ellentmondásos, furcsa karaktereket játszik. Egykori filmbeli vadsága már-már extremitássá válik. Bertollucci filmjével kapcsolatban a teljes leépülésről beszél: „Töméntelen érzelmi energiát követelt tőlem, a lelkem legmélyére merültem le. A forgatás végeztével pedig elhatároztam, hogy soha többé nem rombolom le magam érzelmileg egy film kedvéért.”
A nemcsak eljátszott szerepeiben, hanem szó szerint is súlyos Brando többször is botrányt kavar: amikor például az Oscar-díj átvételére maga helyett egy indián nőt küld el egy tiltakozó beszéddel, vagy amikor pár éve Larry King műsorában kifakadva arról beszél, hogy Hollywoodot mindig is korlátolt zsidók irányították. A kirohanást egy látogatás követi a New York-i rabbinál. Magánélete hányattatott, fia emberölésért állt bíróság elé, és az egykori színészfejedelem nem kastélyban, hanem egyszobás lakásban élt az utolsó időkben. 2001-ben Brando még egyszer visszatér, hogy a Szajré című filmben az utána jövő színészgeneráció legnagyobbjával, az őt példaképének tekintő Robert de Niróval és a legifjabb nemzedék ígéretes tehetségével, Edward Nortonnal szerepeljen együtt. Életéről film is készül nemsokára. A nagybeteg Brando a temetését már hónapok óta tervezgette, utolsó „főszerepét” aprólékos gonddal, előre megrendezte. A meghívottak hosszú listáján Michael Jackson is szerepelt, a búcsúbeszédet pedig Jack Nicholsonra bízta volna a mindhalálig rendkívül öntörvényű művész.