Vissza a tartalomjegyzékhez

Ligeti Anna
A szín-játszó mester zsoltárai

Marc Chagall festő, művész, élet(festő)művész. Földi sorsa egy évszázadba sűrített súlyos korszakváltás, az öröklét távlatából tekintve 1887 és 1985 közé zsugorodó, maroknyi színes pillanat. Szivárványos üveggolyó, mely kemény talajra hullva mindig felfele pattan, nevető-szomorkás elvarázsolt kastély, vagy ébresztgető, igazibb valóság. 
Az 1972-es műcsarnokbeli tárlat után a magyar közönség július 11-étől ismét Marc Chagall munkáit üdvözölheti. A kiállítás színhelye ezúttal a budapesti Zsidó Múzeum, a rendezvény társszervezője pedig a budapesti Francia Intézet. A korábbi rendezvény óriás volt, emez titokfecsegően intim, a művész s a judaizmus kapcsolatát boncolgatja. A falakra a párizsi Georges Pompidou Központból, a nizzai Biblia Üzenet-Marc Chagall Múzeumból, valamint magángyűjtőktől kerültek a tarka élményekkel játszadozó képek. 


Család (1958) Fotó: RMN

Mielőtt a kiállítótérbe lépnénk, nem eredeti alkotás köszönt, hanem egynek könnyű mása: Bevezetés a zsidó színházba. A választás igencsak találó, hisz ezek után a csobogó kékek, nevető sárgák, égő vörösek, lilák meg zöldek, fehérek s még megannyi szín-játék szín-házába lépünk, ahol minden megtörténhet. Cirkuszi kavalkád, hangszeremberek emelkednek dalolva az élet ügyes-bajos dolgai fölé, uralmat vesznek a természet konok erőin. Ez a világ szellemvilág is, no meg a fantázia merész kicsapódása. A kiállított tárgyak három fő téma köré csoportosíthatók. Az első teremben 1920 előtti családi portrékat látunk, „életet”, kenyeret sütő anyát a kemence előtt, majd megpihenve a díványon, feleséget, gyermeket, s a hajdankor álmodozó barátnéját. Az élet pillanatait, születést, nászt és gyászt, időből kigyalogló időtlen ünnepet. Kicsit más még ez a Chagall, mint a szomszéd teremben settenkedő, meglepetésekkel teli „megszokott”. A tartalommal a külső is ruhát cserél, a témaváltás stílusváltást követel. A Héber Szentírás képekbe rajzolt szavai életre kelnek, Dávid király hárfázik végig a zsidó történelem egészén, s még most is ott zengedez a Templom-hegy felett. A menyasszonynak énekel, Izraelnek. A múlt-jövendő fénylővörös tűztengerében is ez a szeretet izzik, mikor az egymásnak készíttettek baldachin alá szöknek az Énekek Énekében. Mindent átható közösség ez, a Szentély színeinek ragyogása. És sorakoznak a többiek, a tágra zárt szemű előre látók: a patriarcha Jákób az Angyallal küzdve, mintha a mögöttük lévő ezredév mind az Angyallal való roppant birkózás volna; Mózes a mindent kimondó, „prófétáló” csipkebokorral; s Ézsaiás meg Jób, kik, bármily furcsa is, a jövő ködében egy keresztre pillantanak. Továbbhaladunk, s a bibliai ortodoxiát a gáluti váltja fel, a Szentélyt zsinagógák, az áldozatokat imák, s feltűnik számtalan ünnep, sófár, szelíd szemű tehén meg kakas. Zsidók lakta orosz falucskák, féltékeny, Tórájukat ölelő rabbik. Kint pogromok, forradalmak, háborúk, de bent csupa reménység. Chaszidok ők, örömtől részegült rajongók. A Messiást várják. Ránk köszön az Engesztelő napi hajnal-alkony, a fejek felett köröző kakas messze viszi a bűnöket, fehérbe borít. Húsvétkor Illés repül be az ablakon, hogy kiigya a félretett serleg szürkeségben pirosló borát. A család szerényen éldegél, a borbély vidáman munkálkodik, a terített asztal mindent elárul. Gettóba zárt kitárulkozás. Felfelé száll az ima, várja a falu az újjászületést. Chagall, aki annyi mindent túlélt, ezért dolgozik, ezért nem pihen, ezért fáradhatatlan, megváltás-sóvár. Emlékek szikráit lobbantja lángra a távolság, a múlt s a jövő emlékeit, a szellem mélyébe égetteket. Az egyénét, a mindenkiét. „Szól a kakas már…”, hallhatók a Messiás léptei, s a mester a kételkedőket ébresztgeti: „Ne mondjátok, hogy fantomokat kergetek. Ellenkezőleg. Én realista vagyok. Szeretem a földet.”
A kiállítás október 14-éig tekinthető meg a budapesti Zsidó Múzeumban (1077 Bp., Dohány u. 2. H.-Cs. 10-17, P. 10-15, V. 10-14.)