
Berlin, a háború utolsó
napjaiban. Nem tanultunk belőle
Thornton Wilder, neves amerikai író A teremtés nyolcadik
napja című művében így örökítette meg a lassan magunk
mögött hagyott XX. század kezdetét, vagyis 1899. december 31.
éjszakáját: „Egy új évszázad előestéje volt. Izgalom,
feszültség töltötte el a sokaságot, mintha azt várták
volna, hogy megnyílik az ég. A huszadik század minden
bizonnyal az emberiség legnagyszerűbb százada lesz. Az ember
repülni fog. Tuberkulózis, diftéria, rák megszűnik létezni,
és háború sem lesz többé.” A századforduló boldog
békeéveinek optimizmusa (mely legyünk őszinték: a XXI.
századra várakozva is meghatározó jövőkép) azonban alig
másfél évtized múlva szertefoszlott, és nemcsak hogy új
háború tört ki, hanem olyan világégés söpört végig az
emberiségen, melyet a kortársak csak az Apokalipszis
jellegzetességeivel tudtak párhuzamba állítani. Pedig az még
„csak” az első volt, s húsz évvel később a 2. sorszámot
kapott világháború követte, mely a földön átélhető
szenvedéseket olyan mennyiségben és olyan változatosságban
zúdította az emberekre, hogy az akkor történtek reális
értékelésére talán már soha nem leszünk képesek.
Mostanában van ötvenhárom éve, hogy az európai, majd az
ázsiai fasizmust leverték az ellene összefogott
szövetségesek, s talán ma sem haszontalan, ha felvillantjuk a
második világháború néhány - sokszor megállapított, de
elégszer nem ismételhető - tanulságát.
Sok jóérzésű ember csodálkozott már azon például, hogy
egyáltalán hogyan emelkedhetett egy olyan marginális
(megalakulásakor inkább nevetséges, semmint veszélyes)
politikai mozgalom fél Európa rettegett urává, mint a német
nácizmus. Pedig Hitler felemelkedése a nagy gazdasági
világválság következtében, a „rend és biztonság”
feltétel nélkül áhított, minden bizonytalanságtól rettegő
légkörében nem is volt igazán meglepő.
A harmincas évek német belpolitikai történései nemcsak arra
szolgáltatnak figyelmeztető adalékokat, hogy hogyan képes az
emberi gyűlölet, illetve a gonoszság mindent átható és
magyarázó ideológiává kristályosodni, hanem arra is, hogy a
demokratikus intézményrendszer - bármennyire is stabilnak
akarjuk tartani - bizony nagyon is sebezhető, ezért mindig
óvni, védeni kell. (Ugyanis Hitler nem államcsínnyel került
hatalomra, hanem a weimari köztársaság demokratikus
intézményein keresztül.) A nácizmust ellenfeleinek és
fenyegetettjeinek jó része sem tartotta igazán veszélyesnek,
és nem megsemmisítésére, hanem megszelídítésére és a
vele való együttműködésre törekedett. Hatalomra kerülése
után ugyanis a nácik nemcsak a belpolitikában csináltak
(sajátosan értelmezett) „rendet”, vagyis felszámolták a
demokratikus alapon működő pártokat, egyesületeket,
betiltottak számos sajtóterméket, megkezdték politikai
ellenfeleik és a zsidóság teljes jogfosztását, majd
megsemmisítését stb., hanem külpolitikai téren is
erőszakosan léptek fel. Gondolkodás nélkül felrúgták az
első világháború végén aláírt békeszerződéseket,
megszállták a Rajna bal partját, annektálták a Saar-vidéket
stb., s a nyugati demokráciák rosszalló fejcsóválásnál nem
tettek egyebet. Sőt, 1938-ban tudomásul vették az Anschlusst
(Ausztria bekebelezését), majd a híres müncheni döntésben
gyakorlatilag odadobtak egy kelet-európai kis államot
(Csehszlovákiát) Hitlernek azért, hogy hátha ezzel le tudják
csillapítani az étvágyát.
A müncheni egyezmény vagy a német zsidóságot lényegében
magára hagyó eviani konferencia, akárhogy is vesszük, a
nyugati világ örök szégyenei maradnak, mert azon a ponton
túl is a békességet keresték Hitlerrel, ahol az már nem is
létezett. Bizony, a harmincas években cinikus nagyhatalmi
szándékok osztogattak ide-oda kis népeket, melynek talán a
háborút közvetlenül megelőző, Lengyelországot két részre
osztó Molotov-Ribbentrop-paktum a legszembetűnőbb és
legszomorúbb példája.
A kérdés tehát az, hogy ha a Nyugat vagy általában a
demokratikus politikai erők megfelelő időben határozottabban
lépnek fel a fasizálódás tendenciáival szemben,
megállítható lett volna-e Hitler előretörése. A kérdésre
pedig, ha kissé talán habozva is, de igennel kell felelnünk.
1939-ben aztán mindennek következtében egy gazdaságilag és
katonailag rendkívül megerősödött agresszív nagyhatalom
vetette rá magát Európára, hogy szélsőséges programja
megvalósításával egyes népeket megalázzon, másokat
(elsősorban a zsidóságot) teljesen megsemmisítsen.
Lengyelország, Franciaország, a skandináv és a németalföldi
államok stb. lerohanása 1939-1940-ben Hitler sikereit hozta.
A következő izgalmas kérdés az, hogy más körülmények
között sikeres lehetett volna-e a fasiszta agresszió, hiszen
1942-ig valamennyi fronton az ő kezükben volt a
kezdeményezés. Erre a kérdésre, ha vállunkat megvonva is,
megint csak igent kell mondanunk. Hiszen az sem minden
tanulságok nélküli történelmi tény, hogy a világ két,
leginkább ellentétes társadalmi rendszerének kellett a
fasizmus ellen összefognia ahhoz, hogy legyőzhessék: a nyugati
világ legrégibb és legstabilabb mintademokráciájának, az
Egyesült Államoknak, másfelől a keleti despotizmust
szélsőséges és agresszív diktatúrával ötvöző kommunista
nagyhatalomnak, a Szovjetuniónak.
Európában a németek, illetve Ázsiában a japánok
előretörése felvet egy további kényes kérdést, mégpedig a
kollaboráció problémáját. Hogyan ítéljük meg a Hitlerrel
többé-kevésbé együttműködő európai kormányokat,
államigazgatási szerveket, tisztviselőket? Franciaországban
öt évtizednek kellett például eltelnie ahhoz, hogy sokan ki
merjék mondani a tényt: bizony a társadalom nagy része
közömbösen vagy éppen támogatóan vette tudomásul a
kollaboráns Pétain-kormányzat tevékenységét. De máshol is
csak lassan érlelődik a felismerés, hogy Hitler senkit nem
tekintett egyenrangú szövetségesnek vagy partnernek céljai
eléréséhez. Magyarország második világháborús szerepét
illetően például még ma is sokan úgy vélik, hogy Horthy és
kormányai szembeállva Hitlerrel, már-már németellenes,
antifasiszta politikát folytattak. Pedig az is tény, hogy
1944-ig a magyar politikai elit döntő többsége inkább a
náci németek, mint például az angolszász demokráciák
oldalán képzelte el nemzetünk felemelkedését, továbbá
elég nehéz azt állítani, hogy Horthyék németellenes céllal
küldtek több tízezer magyar katonát a Don-kanyarba.
Fontos továbbá, hogy a második világháború eseményei nem
csak a frontokon zajlottak. Hitler propagandája ugyan azt
ígérte, hogy a hadjáratok katonák, nem pedig asszonyok vagy
gyermekek ellen fognak folyni. Ezzel ellentétben a háború
nemcsak államformák, társadalmi és politikai rendszerek gyors
transzformációit hozta, hanem a polgári lakosság addig soha
nem látott szenvedéseivel is együtt járt, részévé vált a
mindennapoknak, és olyan mélységig dúlta fel az emberek
életét, hogy ma sem vagyunk képesek ennek méreteit,
utóhatásait még csak felmérni sem. Hogyan lehetne például a
hitleri népirtás legkegyetlenebb törekvésének, a zsidó
holocaustnak és a gázkamráknak a valós következményeit
feltárni? Erre alighanem még ma is szegényesek az eszközeink,
csak a szörnyülködésünk marad, amiből két vágyakozás
keletkezik: egyrészt a „soha többé” erős akarása,
másrészt az a kevésbé érzelmi igény, hogy a
történettudomány végre tárja fel elfogulatlanul,
tényszerűen az akkor történteket. Hogy mennyire napjainkig
hat a második világháború, mi sem jelzi jobban, mint hogy
mennyire heves vitába csaphat át egy valóban történeti
kiállítás, vagy a forrásokhoz visszanyúló történeti
feldolgozás megjelenése.
Egy régi arab bölcs, Avicenna mondta egyszer: „Ha tudnák az
emberek és a fejedelmek, hogy mi is a háború - nem volna
háború.” Ilyen egyszerű. S ha igaza volt, meg kell
állapítanunk, hogy a második világháború borzalmaiból nem
sokat tanult az emberiség.