FAZEKAS CSABA
Származhat-e jó a felsőházból?

A jelenleg egykamarás magyar törvényhozással kapcsolatban a rendszerváltás óta gyakran megfogalmazódott az igény: szükség lenne annak rendszerét a felsőház létrehozásával kétkamarássá alakítani. Korábban is megfigyelhető volt, hogy a választások közeledtével felerősödtek a felsőházzal kapcsolatos viták.

Az országgyűlés ünnepélyes megnyitása 1934-ben. Középen Horthy Miklós Fotó: MTI

Visszaállításának hívei általában a parlament működésében érzékelhető elégedetlenséget kívánják javaslatuk szolgálatába állítani. A kétkamarás rendszert régóta markánsan követeli a Torgyán József vezette Független Kisgazdapárt. A többi parlamenti párt korábban ritkán szólt hozzá a kérdéshez, akkor is többnyire az egykamarás rendszer mellett. A mostani ellenzéki pártok azonban egyre gyakrabban emlegetik a felsőház visszaállításának szükségességét, az MDF például határozottan felkarolta a kezdeményezést. A jelenleg legnagyobb támogatottságot élvező ellenzéki erő, a Fidesz egyelőre elutasította az ötletet, ez azonban nem jelenti azt, hogy később nem gondolhatják úgy: a felsőház intézménye is természetes módon tartozik hozzá a magyar konzervatív, nemzeti, keresztény értékrendhez.
A felsőházzal kapcsolatos pro és kontra érveket sokan csokorba gyűjtötték már, ezekre csak röviden utalnék. A felsőház hívei mindenekelőtt azzal érvelnek, hogy a politikai pártok által meghatározott alsóházban óhatatlanul pártérdekek határozzák meg a törvényhozást, míg a második kamarába delegált országos érdekképviseleti szervek vezetői - szerintük - mindezek felett állnak és automatikusan a „nemzet egésze” érdekében hoznának szakmailag megalapozott és erkölcsileg is jóval kevésbé kifogásolható döntéseket. Azonban: először is, hogy mi a „nemzet alapvető érdeke”, meglehetősen szubjektív megítélésű kategória. Másodszor a felsőházba kerülő személyeknek a pártokhoz hasonlóan megvannak a sajátos, csak a társadalom valamely - nem is feltétlenül többségi - csoportjára jellemző érdekeik, amelyek megvalósítása érdekében szintén lobbyzni fognak, vagyis a felsőház ugyanúgy ki van szolgáltatva annak, hogy aktuális kérdésekben politikai törésvonalak osszák meg, mint az alsóház esetében. Továbbá a felsőház tagjainak többsége a tervek szerint nem választás eredményeként kerülne a most még üresen álló parlamenti ülésterembe, így jogosnak tűnik a kritika, hogy olyan személyek kapnának óriási hatalmat és befolyást a törvényhozásban, akikre senki nem szavazott.
Egyébként is, a felsőház alapvetően négyféle módon (illetve ezek kombinációjaként) állhat fel. Lehetnek, akik pusztán születésük okán automatikusan nyernek tagságot, erre évszázadokig példa volt az arisztokrata családok felnőtt férfi tagjainak jelenléte a törvényhozásban. Bekerülhetnek tagok közvetett vagy közvetlen választás útján - ha azonban ez a domináns, akkor semmi szükség az egészre, hiszen ez csak egy „második alsóházat” eredményezne. Kaphat továbbá jogot az államfő vagy a miniszterelnök arra, hogy meghatározott számú tagot saját belátása szerint nevezzen ki a felsőházba, ez azonban túlsúlya esetén valamely közjogi méltóság engedelmes eszközévé változtatná a törvényhozást. (Nem véletlen, hogy Horthy Miklós az 1930-as években mindent elkövetett, hogy növelhesse az általa kinevezendők számát.) Végül pedig bekerülhetnek tagok az országos érdekképviseletek, egyházak, tudományos intézmények vezetőinek pozícióhoz kötött jogosultsága alapján, amivel szemben a már említett kritikai észrevétel tehető.
A reformkorban nemzetünk olyan nagyjai kerültek rendszeresen szembe a felső tábla kemény visszautasításával, mint Deák, Kölcsey, vagy a szintén főrendi Széchenyi, de keményen ostorozta konokságukat Kossuth és sokan mások is. A feudalizmus idejétmúlt rendszerét lebontani hivatott törvényjavaslatokat az akkori polgári ellenzék alig vagy éppen sehogy sem tudta áterőltetni a főrendi táblán, több reform előtt csupán 1848 márciusa nyitotta meg az utat. Önmagában azt is figyelemre méltónak tartom, hogy egyetlen esetben sem a felső táblán ülők indítványozták a polgári átalakulás alapvető reformjait, az ősiség eltörlését, a jobbágyrendszer felszámolását, a népképviseletet, hanem az alsó tábla liberális követei, a második kamara pedig mindent elkövetett, hogy megakadályozza mindennek törvényerőre emelkedését. Ennek igazolására a reformországgyűlésekről és különösen az idén sokat emlegetett 1848-1849-es esztendőkből idézetek sokasága hozható fel. Az egyszerűség kedvéért csak egy jellemző esetet idéznénk: a főrendi ellenzék vezéregyénisége 1840-ben egy voksolás előtt rezignáltan jegyezte meg, hogy immár szokás szerint ismét a „minoritással” (vagyis maroknyi kisebbség tagjaként) kénytelen leadni szavazatát. Az illetőt Batthyány Lajosnak hívták.
A dualizmus idejéről is csak egy jellemző példát hoznánk, az úgynevezett egyházpolitikai törvényeket. Ma már komoly politikai tényező nem gondol a polgári házasság létjogosultságának megkérdőjelezésére, mégis Wekerle Sándoréknak hónapokig szívós csatákat kellett vívniuk a felsőházzal a „polgári” jelzőt nevében is hordozó intézmény meghonosításáért. A politikai akaratnyilvánítás valamennyi eszközét latba vető felsőházi csoportok (például a római katolikus egyház vezetői) tiltakoztak a legerélyesebben ellene, s végül nem rajtuk múlt, hogy a törvény előtti egyenlőséget megvalósító tervezetből törvény lett. De elkeseredett vitákban próbálta a felsőház „elfektetni” az állami anyakönyvvezetésről, a szabad vallásgyakorlatról és az izraelita vallás bevetté nyilvánításáról szóló törvényeket is. (Utóbbit a nemzet „szellemileg értékesebb része” végül a sokadik fordulóban csupán egyetlen szavazattöbbséggel hagyta jóvá.)
Vagy ne feledjük, hogy a XX. században az első egykamarás nemzetgyűlés 1920-1926 között működött, s a felsőház visszaállításáról megszavazott 1926-os törvény nem éppen egy demokratikus intézményrendszer kiteljesedésének, sokkal inkább a Horthy-rendszer konzervativizmusának megtestesítője volt. Horthyék nem is nagyon titkolták, hogy a felsőházat a rendszer jellegét megszilárdító, a nemkívánatos politikai tevékenységet, felszólalásokat tovább fékező intézménynek tekintik, amely egyáltalán nem demokratikus irányba befolyásolta az alsóház munkáját. Megint csak egyetlen példa: ez a felsőház olyan előterjesztéseket is egyértelműen magáévá tett, mint például a zsidótörvények.
Összességében, azon törvények elfogadását, melyeket ma valamennyi közéleti tényező a polgárosodás vívmányai, nemzetünk időtálló történelmi példái közé sorol, soha nem a felsőházban indítványozták. Azok sokkal inkább a „fék” szerepét töltötték be a később időtállónak, előremutatónak vagy, mondjuk, polgárinak bizonyult törvényjavaslatokkal szemben. Azt természetesen nem állíthatjuk, hogy a felsőház visszaállítása automatikusan csak rosszat jelenthetne az ezredvégi magyar közélet számára. Az azonban tény, hogy a modernizálódó Magyarország történelmi hagyományai egyértelműen ezt a következtetést sugallják.
Ma is érvényesnek véljük a polgári átalakulás egyik nagy alakja, 1849-ben a független Magyarország miniszterelnöke, Szemere Bertalan szavait, aki - többekkel együtt - gyakran kelt ki az akkori felsőház szélsőséges konzervativizmusa ellen. Egyszer így próbálta higgadtan szavakba önteni véleményét: „A főrendi tábla sehol e világon nem ápolója a nép érdekeinek, s jogainak, nincs rá példa, hogy nemzetet, ha az törpe volt, naggyá emelt volna, vagy megmentett volna, ha az veszni indult.”