Fazekas Csaba
Sem hideg, sem hév

„Mea culpa, mea culpa”, azaz „én vétkem, én vétkem” - szokták mondogatni minden héten imájuk közben katolikusok milliói, s ezt a kifejezést idézte legtöbbször a világsajtó II. János Pál pápának a holocaustról, illetve a zsidóság és a kereszténység viszonyáról most kiadott megnyilatkozása kapcsán. A közvélemény egy része örömmel fogadta a zsidóságot általánosságban megkövető dokumentumot, sokan azonban fenntartásaiknak adtak hangot, hiszen a pápa - jóllehet élesen elhatárolta magát az antiszemitizmustól - mégis különösen óvatosan (enyhén szólva apologetikusan) fogalmazott a kereszténység zsidókkal kapcsolatos történelmi szerepét, elsősorban saját pápai elődei (például a II. világháború éveiben uralkodó XII. Pius) tevékenységét illetően. Logikus tehát a kérdés: akkor ki(ke)t terhel a történelmi felelősség a lassan kétezer éve az emberiség szégyenének számító, és a köztudatban ma is erős antiszemitizmusért, a pusztán zsidóságuk okán üldözött és elpusztított emberek millióiért. Kinek a vétke? Cuius culpa est?

Edward Cossidy bíboros felolvassa a dokumentumot. Nem hosszú Fotó: MTI

A március 16-án Emlékezünk: álláspont a Shoahról címmel nyilvánosságra hozott dokumentumot Edward Idris Cassidy bíboros, a zsidókkal kapcsolatos ügyek vatikáni bizottságának elnöke írta alá, melyhez II. János Pál pápa adott instrukciót, illetve írt bevezető-méltató szavakat. Az öt fejezetből álló, alig tucatnyi gépelt oldalas szöveget a katolikus egyházhoz közel álló értékelések történelmi fordulatként, a kérdés átfogó elemzéseként méltatták, pedig aligha túlzás az első, mennyiségi jellegű észrevétel: a katolikus egyház lelkiismeretét évszázadok óta terhelő, egyértelműen központi jelentőségű kérdésről ekkora terjedelemben lehetetlen részletes történelmi áttekintést nyújtani, pedig bizony arra lenne szükség. Hiszen a katolikus egyház nem szokta sajnálni a nyomdafestéket a közvélemény figyelmére ennél jóval kevésbé számot tartó kérdésekkel kapcsolatban sem, nem is beszélve a saját hatalmi-politikai céljai szempontjából fontos dolgokról készült megnyilatkozásokról.

Elkésett levél

A nyilatkozat gesztusértéke kétségtelenül nagy, hiszen jelzi, hogy II. János Pál (akit a sajtóban gyakran neveznek a „mea culpák pápájának”) az inkvizícióról, a protestánsokról stb. alkotott hasonló szemléletű vatikáni vélemények sorából az antiszemitizmus kényes kérdését és az egyház második világháborús szerepét sem hagyhatja ki. Ugyanakkor feltűnő, hogy ez a nyilatkozat gyakorlatilag nem sokkal tartalmaz többet, mint a II. vatikáni zsinat (1961-1965) vonatkozó szövege. A holocaust borzalmainak humánus indítékok által történt megbélyegzése egyáltalán nem új dolog a katolikus egyházban. Vagyis az elmúlt fél évszázadban a pápaság úgy nyilatkozott a kérdésről, hogy „mi mindig is elítéltük a holocaustot”, és ennél most sem tett sokkal többet, különösen azáltal, hogy XII. Pius pápaságát pozitívan értékelte, és megítélése szerint semmilyen felelősség sem terheli a zsidók elhurcolásáért. Ez az elem pedig a jelen dokumentumnak inkább propagandisztikus célját domborítja ki.
Logikus továbbá a - sokak által feltett - kérdés, hogy pontosan mit is akarhatott a pápa az antiszemitizmust elítélő dokumentum elkészíttetésével, hiszen az kétségtelen, hogy a múlttal történő effajta szembenézés enyhén szólva megkésett. Joggal kételkedhetünk abban, hogy egyáltalán lehet-e, van-e értelme évszázadok távolából bocsánatot kérni a mai zsidóktól elődeik szenvedéséért, vagy konkrétan az egyház második világháborús szerepvállalásáért. Hasonló állásfoglalásnak óriási szerepe lett volna a holocaust eseményeivel egyidejűleg vagy nem sokkal azokat követően. Ma már történelmi távlatból egy ilyen lépésnek kevés konkrét következménye, annál több propagandaértéke van. Jelen nyilatkozat is ismételgeti a katolikus egyház korábbi védekezését, miszerint az egyház azért kerülte a nyilvánosságot a nácik borzalmainak elítélésével kapcsolatban, mert lényegében nem akarta a német katolikusokat nehéz helyzetbe hozni, nem kívánt nyílt politikai konfrontációt a hitleri birodalommal, a korabeli Európa meghatározó nagyhatalmával. Az érvelés azonban ezúttal is „sántít”. Egyrészt azért, mert az emberiség történelmében példátlan népirtás méretei akkor is indokolatlanná tettek mindenfajta óvatoskodást. Ez bizony volt akkora bűn, amely mellett humánusan gondolkodó szervezetnek (különösen, ha világméretű és nagy jelentőséget tulajdonít magának) nem lehetett volna szótlanul elmenni - márpedig XII. Pius és a nemzeti egyházak püspöki karai kevés kivételtől eltekintve ezt tették. Másrészt a katolikus egyház történelme során soha nem habozott azonnal, a legnagyobb eréllyel a közvéleményhez fordulni, a világi államoknál a konfrontációt is vállalva nyíltan és határozottan tiltakozni, sőt követelőzni, ha nem mások, hanem saját érdekeit érte vélt vagy valós sérelem.

Üzemi baleset

Jelen nyilatkozat összességében elismeri, hogy voltak katolikusok (pontosabban az iratra jellemző szóhasználattal: „keresztények”), akik a múltban igazságtalanul üldözték a zsidókat, s antiszemita indulatoktól vezettetve az általános keresztény erkölcsi elvekkel ellentétesen cselekedtek. Két problémát azonban, úgy tűnik, Cassidy bíboros - II. János Pál egyéb „mea culpa”-dokumentumaihoz hasonlóan - szándékosan igyekezett megkerülni: egyfelől a római katolikus egyház egészének és egykori vezetőinek felelősségét az antiszemitizmus kialakulásában és terjesztésében, másrészt az antiszemitizmus történetének konkrét eseményeiben az egyház szerepének firtatását. Előbbi nyilván azért fontos, mert a pogromokat így „egyesek” szélsőséges kilengéseinek, a zsidóellenes megnyilatkozásokat pedig az egyháztörténelem üzemi baleseteinek lehet beállítani, elhalványítva a tényt, hogy az antiszemitizmus ideológiája évszázadokon át mélyen átszőtte a római katolikus egyházat. A pápai megnyilatkozások tömegében, illetve az inkvizíció intézményében testet öltött katolikus intolerancia pedig nem járulékos, hanem sajnos nagyon is lényegi vonása volt a római egyháznak, és a befolyása alá került európai uralkodóknak. Ami pedig a konkrétumok kerülését illeti, mindez azért lényeges, mert ahogy a közmondás is tartja: az ördög a részletekben bújik meg. A katolikus egyház korábban is hajlandónak mutatkozott nagy általánosságban elítélni az antiszemitizmust, ha azonban valaki arra tett kísérletet, hogy kimutassa akár a középkorban, akár mondjuk a múlt század végén felerősödő zsidóellenességben egyes püspökök meghatározó szerepét, a katolikus egyházi történetírás szerecsenmosdatással próbálkozik. Mindent elkövet, hogy tompítsa a tények élét, gyakran felháborodottan tiltakozik még a kérdés felvetése ellen is. Gondoljunk például arra a kettősségre, hogy manapság a magyar katolikus egyház - miközben általánosságban elítéli az antiszemitizmust - egyre nagyobb tisztelettel övezi a századforduló és a Horthy-kor meghatározó egyházi személyiségét, Prohászka Ottokár püspököt, akinek helyenként durva antiszemitizmusa több mint nyilvánvaló, bár egyházi körökben élénken tiltakoznak még a feltételezés ellen is. De megemlíthetjük, hogy az 1930-as években a boldoggá avatásra váró Mindszenty József neve is olyan politikai szervezkedésekkel került összefüggésbe, melyek - finoman szólva - nem voltak éppen filoszemita irányzatúak.

Az okos lány

Mindezzel a pápaság célja világos: egyszerre akar megfelelni a XXI. századba lépő emberiség jogos igényeinek, vagyis annak, hogy leszámoljon saját, folttalannak nem nevezhető múltjával, illetve fenn akarja tartani a „kétezer éves” keresztény egyház koncepcióját, hiszen a katolikus egyház társadalmi-közéleti befolyását elsősorban a Szent Péter-i kontinuitásra, vagyis „történelmi érdemeire” hivatkozva kéri/követeli magának. Csak az a probléma, hogy a két cél egybegyúrása fából vaskarika, hiszen ha a Vatikán minden negatívumot a maga teljességében, őszintén ki akarna iktatni múltjából, látványosan csökkenne a pozitívnak minősíthető személyek és események lajstroma (II. János Pálnak például pápai elődei elsöprő többségét kellene közönséges eretneknek nyilvánítania), vagyis kérdés, maradna-e a katolikus egyház történetéből annyi, amennyire legitimáló erejű hagyományként lehessen hivatkozni. Ezért inkább a népmeséből ismert okos lány eljárásához folyamodik: bocsánatot is kér, meg nem is. Elismeri az antiszemitizmus bűnét, de nem ítéli el az azt gerjesztő, képviselő egykori pápákat, püspököket, egyházi személyeket.
A katolikus egyház antiszemitizmusának még csak főbb állomásait sem sorolhatjuk fel itt a terjedelmi keretek szorítása miatt, néhány jellemző dologra azonban fel kell hívnunk a figyelmet. Az újszövetségi kereszténység zsidó gyökerei vitathatatlanok, mint ahogy az is, hogy Jézus első követőinek távolról sem a zsidó nép egészével, hanem „csupán” a római háttérrel rendelkező társadalmi-vallási elittel volt konfliktusa. Mint a Római Birodalom valamennyi etnikuma, a zsidóság számára is felemelkedést hozott Caracalla császár 212. évi (a római polgárjogot kiterjesztő) rendelete, jellemző módon azonban ők ezt alig egy évszázadig élvezhették. A konstantinusi fordulatot, vagyis a kereszténység kizárólagos államvallássá emelését már a későbbi katolikus zsidóellenesség korlátozó intézkedései követték, amelyet „teológiailag” elsősorban Ambrosius és Aranyszájú Szent János antiszemita kijelentései (esetenként kirohanásai) alapoztak meg. (Nem tudunk például arról sem, hogy a nyíltan antiszemita egyházatyák „szent” voltának felülvizsgálatára készülne a Vatikán.) Érvelésük középpontjába került annak túlhangsúlyozása, hogy Jézust „a zsidók” ölték meg, ezért kollektívan kell felelniük „tettükért” a „vére rajtunk és a mi magzatainkon” újszövetségi vers alapján. A zsidóságot a korai egyházatyák többsége sem pusztán teológiai vitapartnerként kezelte (mint annak idején Pál apostol), hanem megvetett és lenézett ellenségnek, akiknek egy útja van a megmenekülésre: a megkeresztelés aktusa, aminek bármi áron való eszközlése üdvös cselekedet. II. János Pál pápa elődei több mint ezer évig képviselték ezt az álláspontot, a manapság sokat ünnepelt dokumentum erről sem szólt, mint ahogy azt sem említette, hogy az antiszemitizmus nem keresztény, hanem katolikus „találmány”.
A zsidókat a IV. századtól megfosztották közéleti tisztségeiktől, korlátozták birtok- és egyéb polgári jogaik gyakorlását, már ekkor tiltották a keresztényekkel való házasságukat. Ebben a folyamatban sorsuk csak rosszabbodott a VIII. századtól, vagyis a pápaság világi hatalmának létrejöttétől, majd a középkori Európában elfoglalt központi szerepétől. III. Ince a XIII. század elején jelentősen hozzájárult az antiszemitizmus dogmatikai megalapozásához, s az általa „sikeresen” működtetett inkvizíciónak ettől kezdve egyre több áttérni vonakodó zsidó esett áldozatául, több százan például a Magyarországon is szentként tisztelt Kapisztrán János tevékenysége nyomán. A középkori pápaság tendenciáinak továbbélése a XVI. század közepén IV. Pál pápaságában érte el egyik csúcs-(vagy inkább mély-)pontját. „Cum nimis absurdum” bullája a katolikus antiszemitizmus tételeinek szókimondó gyűjteménye (hangsúlyozta, hogy a zsidók Krisztus-gyilkosok, ezért alkatuknál fogva rabszolgák stb.), és az ő nevéhez fűződik az elkülönített városrész, a gettó felállítása is, ahol a zsidók jogfosztása minden korábbit felülmúlt. IV. Pál újra meghonosította a zsidóknak a katolikus államokban már korábban is kötelezővé tett megkülönböztetőjelek használatát, korlátozta munkavállalásukat, nyelv- és íráshasználatukat, leromboltatta zsinagógáikat, szisztematikus alapossággal égettette el szent könyveiket. II. János Pál pápa most sem igyekezett mindezzel kapcsolatban cáfolni Adolf Hitler kijelentését, miszerint a nácik semmi új antiszemita intézkedést nem honosítottak meg az európai kultúrában, amit ne a pápaságtól tanultak volna el.

Pápai gettó

IV. Páltól kezdve az áttérítések erőszakossága felülmúlta az elődök munkásságát. A naptárreformjáról ismert XIII. Gergely pápa is antiszemita volt, egy ízben úgy nyilatkozott, hogy a zsidók bűne „a nemzedékek során csak tovább mélyült, és örök rabságot vont maga után”. Mindezt a reneszánsz pápaság kiegészítette azzal az arcpirító gyakorlattal is, hogy antiszemita intézkedéseik, a gettó fenntartása stb. mellett szívesen fogadtak szolgálatukba zsidókat ismereteikre (például orvosok esetén) vagy éppen vagyonukra való tekintettel. Európa számos országában a XVIII. században már a felvilágosodás hajnala pirkadt, a római gettóban azonban mintha megállt volna az idő, a XIX. század pápái ragaszkodtak az emberiség szégyenét jelentő intézményhez, melynek megszűnését megintcsak nem a katolikus egyház humanizmusának, hanem 1870-ben a pápai államot megostromló (IX. Pius pápa által el- és kiátkozott) Garibaldi csapatainak köszönheti a világ.
A XIX. század végén a polgárosodással rendszeres konfliktusba keveredő, világi befolyását szívós utóvédharcokban elvesztő katolikus egyház szószékei Európa legtöbb országában, így hazánkban is az antiszemitizmus fórumai lettek. A századfordulón szerveződő Katolikus Néppártot, illetve a korabeli katolikus politikai mozgalmakat nyílt antiszemitizmus jellemezte, mint ahogy a szélsőséges politikai csoportosulások zsidóellenes akcióik „ideológiai” megalapozásához (például a tiszaeszlári vérvádas per idején) számíthattak egyházi személyiségek támogatására. A XX. században a Horthy-kor meghatározó ideológiáját, a keresztény-nemzeti eszmerendszert egyszerre hatotta át a katolikus egyház meghatározó szerepe és a többé-kevésbé mérsékelt antiszemitizmus, s a kettő éppen nem kizárta, hanem kiegészítette egymást. Ne feledjük továbbá, hogy 1929-től a római katolikus egyház világi befolyásának visszaszerzését és fenntartását a fasisztoid, illetve tekintélyuralmi rendszereknek köszönhette, továbbá Hitler németországi hatalomra kerülését követően a XI. Pius pápával kötött konkordátum tagadhatatlanul hozzájárult a náci rendszer legitimálásához. Nem csoda, hogy a katolikus tömegek nem nagyon értették, amikor mindezek fenntartása mellett a pápa és több katolikus vezető a náci fajelmélet veszélyességére (és mellesleg: egyházellenességére) próbáltak burkolt hangvételű enciklikáikban figyelmeztetni.
Így érkezünk el a holocausthoz, melynek „alapozó” törvényeit, rendeleteit sajnos az egyház is támogatta, Magyarországon például az első két zsidótörvényt. Ha felemelte is szavát a katolikus egyház az antiszemita jogfosztásokkal kapcsolatban, szinte kizárólag a kikeresztelkedett zsidókat (vagyis tulajdonképp saját híveit) védte, és nem a túlnyomó többséget. Szerencsétlen és esetlen „hivatalos” tiltakozáskísérleteinek semmi foganatja nem volt, pedig számos feldolgozás szól arról, hogy Hitler nagyon is félt a pápaságtól, hiszen utóbbi erőteljes fellépése katolikusok millióinak állásfoglalására lehetett volna hatással. XII. Pius azonban hallgatott, akkor is, amikor 1943 őszén szinte az ablaka alól hurcolták el a római zsidókat, és jobban féltette egyházának hatalmi érdekeit, mint ártatlanok ezreinek életét. Ezt a hallgatást nem lehet mentegetni sem az egyház kiszolgáltatott helyzetével, sem a háborús körülményekkel, hiszen Auschwitzról ekkor már az egész világ tudott. (Több mint jellemző, hogy II. János Pál most is pozitívan méltatta XII. Pius pápaságát, és nem tett említést a „nagy hallgatás”-ról.)
Mindezek után valóban reményre adott alapot XXIII. János pápasága, s úgy tűnt, hogy a II.vatikáni zsinat lehet a kiindulópontja a múlt bűneivel való őszinte szembenézésnek. A jószándékú egyházfővel szemben utódai - VI. Pál, majd II. János Pál - konzervatívabbaknak bizonyultak, s úgy tűnik, manapság sem hajlandó a katolikus egyház előrelépni a vatikáni zsinat határozataihoz képest.